Hozzászólások ehhez: Egy Kényszeres Diétázó Naplója – Románcom az Evéssel II.

Szerző: Timea

Timea — Fri, 04 Jan 2019 18:35:03 +0000

Csak hogy tudd ,amiota rátaláltam,igyeksze m mindent elolvasni,észben tartani,ésmegfogadni.Nem hiába irsz,sokan követjük a blogod.Timea

Szerző: Álmos

Álmos — Fri, 14 Sep 2018 17:20:55 +0000

Válaszként erre: Eszti

Eszti! Az a nem semmi, hogy NEKEM is ugyanolyan jólesik olvasnom a te mesédet, ahogyan neked az enyémet… 🙂 Az agyam tudja ugyan már, hogy RENGETEG – egyébként kedves, normális, egészséges – ember életében okoz komoly frusztrációt a táplálkozás… de egész más tudni valamit, és ÉREZNI. Olvasni, látni, hallani, hogy egy csónakban evezünk, eveztünk sok sorstársunkkal.
Egyébként nem tudom, jobban érzed-e magad tőle egy picit, de te nálam ügyesebb voltál, mert te legalább OTT VOLTÁL a kertipartin, nem pedig az otthon magányában vártad, hogy elteljen a nap. 😀
Bár abból, amit leírtál, arra tippelek, elsősorban csak a testben voltál ott; fejben és lélekben kevésbé, nem igaz? 🙂

Szerző: Eszti

Eszti — Fri, 14 Sep 2018 06:28:16 +0000

Szia Álmos! Meg fogsz lepődni, de én is írtam régebben táplálkozási naplót, amikor még az az időszakom volt, hogy Palpatine nekem is a fülembe suttogott. Megkerestem a naplót, hogy itt van e még nálam a lakásban, mert azt is lehetne gondolni, hogy aljas módon elloptad, és cikket csináltál belőle 😀 De nem, a napló még mindig megvan, eltettem elrettentő példának és döbbenten olvasom, hogy nem, nem csak én küzdöttem efféle gondolatokkal. Visszaolvastam a saját soraimat a füzetben (régimódiasan füzetben írtam) és ugyanaz volt, mint a cikked, csak pepitában. Végig a szenvedésemről, a kínlódásomról szólt, hogy milyen éhes vagyok, hogy mennyire szeretnék enni ezt meg azt, közben bizonygattam magam, hogy én márpedig egy harcos vagyok, mert „csak azért sem ettem a kertipartin a sültszalonnából!!! ” Akkor győztesnek éreztem magam egy ilyen nap után, amit végig „harcoltam”. Ma már tudom, hogy felesleges volt. Nem a megtartóztatás, hanem a vele járó érzések. Hiszen (maradjunk a kertiparti példájánál) nem arra törekedtem, hogy a barátaimra figyeljek, a nevetésükre, a bolondozásukra, még gitározni sem volt kedvem, annyira rosszul éreztem magam, mert ott volt a rengeteg kaja, az illatok, a látvány, és én savanyú képet vágtam, mert az ételre gondoltam, hogy nekik miért lehet, és nekem miért nem? Egy ideig kérdezgették miért nem vagyok vidám, meg hogy egyek, aztán feladták. Utólag levontam a konklúziót, most, hogy már nem Palpatine uralma alatt állok, visszagondolva nekem ott és akkor jól kellett volna magamat érezni, és oké, hogy nem zabálok mindent össze vissza, de nem erre kellett volna görcsölnöm. És nem rossz táplálkozónak érzem most már magam, hanem rossz barátnak, mert annyira önző voltam, hogy nem rájuk figyeltem. Ma már nem így van, és ha belegondolok, hogy mennyi tintát, füzetet, meg barátot pazaroltam el azért, mert az evés volt a fontos, szörnyű belegondolni…

Szerző: Álmos

Álmos — Wed, 05 Sep 2018 16:56:37 +0000

Válaszként erre: Erika Szf

Nincs semmi bajod, Erika! 😊 Az egyik legmegdöbbentőbb felismerésem, hogy ilyen-olyan formában minden második magyar embernek frusztrációt okoz az életében a táplálkozás. Nincs ebben semmi beteges vagy elkeseredésre okot adó.

Az első lépés, hogy ezt felismerjük. Merünk beszélni róla, magunk és egymás előtt is.

A második lépés, hogy megszabadulunk a felesleges, kamu, áltudományos szabályoktól.

A harmadik lépés, hogy a sallangoktól így megtisztított elméletet játékosan, önismerettel és rugalmasan alkalmazzuk a gyakorlatban, a céljaink elérése érdekében.

Legyen a célunk fogyás, alakformálás, vagy “csak” a kiegyensúlyozott élet.

Ez az életmód, módszer és filozófia dietcrafting.

Örülök, hogy együtt veszünk részt a kalandban, mert az igazi változtatásokra csak együtt vagyunk képesek! 🙂

Szerző: Erika Szf

Erika Szf — Wed, 05 Sep 2018 16:53:34 +0000

Kedves Álmos!
Mielőtt elcsodálkoznál, hogy írok, kérlek, ne csodálkozz. 🙂 Te nem én vagyok véletlenül? Vagy az elcserélt ikertestvérem? Vagy mi…? Minden egyes szavad…Döbbenet. Muszáj diagnosztizálnom magam. Kajaholista.
Kérem, az olyan, mint az alkoholista. Tudtam én, hogy a droggal, cigivel, piával küzdőknek el kell jutnia az absztinencia szintjére, hogy ne kísértse őket a démonjuk.
Az evéssel ezt nem lehet megtenni, nem lehet letenni, és soha többé. Pedig minden egyes nap ezzel küszködtünk. Minden egyes nap beengedtük a farkas liszttel beporzott lábát. Estére mindig bejutott az átkozott….farkaséhség. (Ez nagyon beszédes mondat lett, pedig az elején még nem is tudtam, mi lesz a vége.)
Mi lenne, ha megbarátkoznánk a farkassal, és megszelídítenénk..?
Mert KÉPESEK vagyunk rá!!!
Ismét nem kapok szikrát.. nagyon jót írtál. (és ezt a csoportba is bemásolom, hátha ott többeket ösztönzök vele).
Mostantól a lelkesítő képességemet használom a maradék energiáimból, amit korábban számolgatással pazaroltam el.