Néhány éve, amikor azt mondtam nekik, nem érek rá, igazából ráértem. Csak sokkal fontosabb dolgom volt annál, mint hogy kimenjek velük a street food fesztiválra beszélgetni és egy kicsit jól érezzem magam.

Hogy jól vagyok-e? Persze. Nem, sajnos ma nem érek rá. Holnap se. Köszi, nem vagyok éhes. Szerintem jövő héten se érek rá. Most (m)ennem kell. Sziasztok!

Tudniillik, otthon kellett maradnom, és azon kellett dolgoznom, hogy megkeserítsem az életemet.

Ne nevess… a szenvedés komoly dolog!

A táplálkozásra rágörcsölni nem egyszerű, de nekem sikerült. Kifejlesztettem a legmodernebb technikákat arra, hogy megkeserítsem a saját életem.

Mostanra váltam elég profivá a szenvedésben ahhoz, hogy megoszthassam veletek a csínját-bínját.

A kezdő szenvedőre sok veszély leselkedik a nagyvilágban!

Résen kell lenni! Ébredéstől lefekvésig sok a rizikó. Lássuk a legfontosabb lépéseket és a leggyakoribb hibákat.

Végre itt a lehetőség, hogy te is kézbe vedd az életed megkeserítését!

1. lépés: bűntudat és önostorozás

Vegyük mindjárt a reggelt. Ha előző nap túlettem magam, akkor kulcsfontosságú, hogy bűntudattal és önostorozással ébredjek.

Én itt régen sokszor elkövettem azt a hibát, hogy úgy tettem, mintha semmi baj nem történt volna. Azt mondogattam magamnak, hogy ha esetleg megbotlottam is, attól még nyeregben vagyok, és ura vagyok az életemnek.

Ma már tudom, hogy ez nagyon rossz irány. Ebből így nem lesz szenvedés.

Ha szenvedni szeretnék, arra kell koncentrálnom, hogy egy csődtömeg vagyok, aki nem képes betartani a saját magának tett ígéreteit.

Bízz bennem, ez nagyon fontos! Számtalanszor próbáltam ezt a módszert, és kiválóan működik.

Itt sokan elbuknak. Bebeszélik maguknak, hogy a múlt a múlt, és a legjobbat azzal teszik, ha a jelenben erősnek érzik magukat.

Te ne ess ebbe a hibába!

2. lépés: tehetetlenség és gyengeség

Ez nagyon lényeges lesz. Ezen áll vagy bukik minden.

Koncentrálj arra, hogy tehetetlen és gyenge vagy!

Hogyan? Mi sem egyszerűbb! Itt van néhány könnyen alkalmazható technika:

• Idézz fel olyan régi emlékeket, amikor szintén tehetetlennek és gyengének érezted magad. De ne csak úgy ímmel-ámmal. Halljad, lásd lelki szemeddel!
• Képzeld el, hogy milyen jó lett volna, nem eszed túl magad, de helyette kudarcot vallottál. Fel is pofozhatod magad.
• Képzeld el, milyen szörnyű sors vár rád. Képzelj el jövőbeli jeleneteket, amelyekben rosszul érzed magad, például kicsúfolnak.
• Mondogasd magadnak, hogy mindezen már nem változtathatsz, mert már megtörtént, aminek nem szabadott volna megtörténnie.

Ha ügyesen csinálod, akkor annyira tehetetlennek és gyengének fogod érezni magad, hogy az szinte fizikai fájdalmat okoz majd.

Ez jó, de a figyelmed nem lankadhat! A rossz érzések sajnos hajlamosak maguktól elmúlni, még akkor is, ha semmit nem teszel érte.

Éppen ezért erősen koncentrálnod kell rá, hogy fenntartsd őket. Ezt a lépést nem szabad félvállról venni.

Ha eddig eljutottál, nagyon király! Nem állunk meg!

3. lépés: most már úgyis mindegy

Ez az a pillanat, amikor el kell képzelni, hogy a szörnyű fájdalmat milyen jól tudná enyhíteni 1200 kalóriányi édesség vagy mogyoró. 

Hasznos az is, ha hozzáteszed megerősítésként, hogy „most már úgyis mindegy.”

Sajnos a józan eszed itt megszólalhat, hogy ne szórakozz már anyukám / apukám, már hogy a fenébe’ lenne mindegy?

Erre a rideg józanságra nem szabad hallgatni! Ne engedd, hogy letérítsen az utadról! Összpontosíts!

Papagájként hajtogatni kell, hogy most már úgyis mindegy. Gyakorold tükör előtt addig, amíg már álmodból felkeltve is megy.

Eddig megvan? Nagyon jó! Ne siess annyira, itt még óvatosnak kell lennünk. Egy kulcspillanathoz érkeztünk. Itt is el lehet követni két amatőr hibát.

Az egyik az, hogy megpróbálod a jövőbeli fájdalmadat elképzelni, ami akkor vár rád, ha telezabálod magad.

Szarvashiba! Szarvashiba!

Ezt nem szabad csinálni, mert akkor előfordulhat, hogy az elképzelt fájdalmad erősebb lesz, mint a zaba által ígért rövid távú élvezet.

A másik hiba, amibe könnyű beleszaladni:

Elképzelheted, hogy ha megállítod a falási rohamot, az milyen jó érzéseket fog kelteni benned később. Elképzelheted, hogy milyen büszke leszel magadra. Hogy mennyi önbizalmad és energiád lesz tőle.

Ha a fenti hibák bármelyikét (vagy ne adj’ isten mindkettőt) elkövetnéd, akkor valószínűleg minden eddigi erőfeszítésünk kútba esne.

Miért?

Azért, mert ha nem figyelsz, a túlevéshez sok fájdalmat és kevés élvezetet társítasz, a normális evéshez viszont sok élvezetet és kevés (vagy semennyi) fájdalmat. Ez tragédia lenne.

Ezzel elszalasztanál egy remek lehetőséget arra, hogy szenvedj egy jót!

4. lépés: ne engedd kizökkenni magad

Ha elég sokszor túleszed magad, akkor előbb-utóbb magától futni fog a program a fejedben, anélkül, hogy elgondolkoznál, van-e ennek a viselkedésnek értelme.

Ez nagyon jó! Azt a szintet kell elérni kitartó gyakorlással, hogy teljesen automatikussá váljon a szenvedés. 

Sajnos ezt is elég könnyű elrontani. Előfordulhat, hogy kizökkensz a megszokott viselkedésmintából, és újra elkezdesz gondolkozni.

Például én régen sokszor azzal rontottam el a túlevést, hogy amikor a falási roham első jeleit észleltem, akkor felpattantam, és valami szokatlant csináltam.

Hideg vízzel paskoltam az arcomat. Kurjongattam, mint egy bolond. Levittem a szemetet. Elindítottam egy vicces videót vagy egy sikítós metált a háttérben.

Ezek a cselekvések veszélyesek, mert megszakítják a berögzült viselkedésmintát, és lehetőséget adnak rá, hogy egy újat illessz a helyükre.

Ezért amikor sínen van a szenvedés, akkor kerülj minden hirtelen, szokatlan cselekvést, ami felrázna.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez mennyire fontos a szenvedés érdekében!

5. lépés: gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás!

Ha néhányszor túleszed magad, az még kevés.

Ahhoz, hogy egy (akár negatív, akár pozitív) viselkedésminta rögzüljön, azt lehetőleg minél többször ismételni kell.

Ez nem csak blabla, ennek komoly neurobiológiai háttere is van. Az agyad felépítése nem statikus. Meghatározott idegpályák attól függően erősödnek vagy gyengülnek, hogy mennyire gyakran használod őket.

A lényeg, hogy ha profi szenvedővé akarsz válni, akkor ismételgetni kell a szenvedést.

Közhely, de gyakorlás teszi a mestert.

Ha nekem sikerült túlevővé válnom, neked is sikerülhet!

Nektek mi a szenvedési taktikátok?

Látjátok, hogy sajnos sok a buktató a szenvedés útján.

Ha nem vigyázunk a gondolatainkra, akkor szép lassan elveszítjük az irányítást, és elkezdjük jól érezni magunkat.

Ezt nem engedhetjük!

Nektek mik a trükkjeitek a szenvedés érdekében? Mi mindent szoktatok rendszeresen csinálni, amitől rosszul érzitek magatokat?

Írjátok meg, gyűjtsük össze! Ne hagyjuk elveszni ezt az egyetemes és hasznos tudást! Segítsünk másoknak is szenvedni!

Ha tetszett a cikk, ne felejtsetek el feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

(Ezzel VIP helyzetbe kerültök, mert ti olvashatjátok legelőször az új cikkeket! Facebookra mindig kicsit késve kerülnek majd ki.)

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Túlevés Útikalauz Kezdő Szenvedőknek appeared first on dietcrafting.

Azt mondta hát egyszer a király a fiainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a falási rohamaiból kigyógyítja.

Sorban kérdezte a fiait, kezdte a legidősebbikkel:

– Felelj nekem, édes fiam, hogy gyógyulhatok ki a falási rohamokból?

– Akaraterővel és önszabályozással, édesapám – mondta a fiú.

– Legyen hát. Mostantól Akaraterő királyfi a neved. – A király vicces természetű volt, szerette a szójátékokat. – Hát szerinted, édes fiam? – kérdezte a középsőt.

– Mélylélektannal, édesapám. Leáshatunk a probléma gyökeréig, megtalálhatjuk a túlevés rejtett okait. Nem lesz könnyű, nem lesz kellemes, de idővel és kitartó munkával javulás érhető el.

– Nem rossz, nem rossz. Mostantól Mélylélektan királyfinak foglak hívni. Na, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez. – Mondjad, hogy gyógyulhatok ki a falási rohamokból?

– Testvéreim jó és hasznos dolgokat mondtak, édesapám. Szerintem mégis a legfontosabb, hogy ezt az egészet ne vegye túl komolyan. Lazítson, és bízzon saját magában. Nevessen sokat és legyen leleményes. Tekintsen játékként az egészre, édesapám – felelt a kicsi királyfi.

– Mit beszélsz, te! – förmedt rá a király. – Még hogy tekintsek játékként az egészre? Én, a király! Ki az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ilyen haszontalan tanácsot adsz!

Hiába sírt a legkisebb fiú. Hiába magyarázta, hogy gyakran az egyszerű, leleményes, játékos megoldások a leghatékonyabbak. Világgá kellett hogy menjen.

Elindult a kicsi királyfi, s beért egy nagy erdőbe. Onnan nem is ment tovább, ott élt egy darabig egymagában.

Az erdő állatai szép lassan megszerették. Játékos, gyermeki természetét sosem adta fel, még a legkilátástalanabb helyzetben sem.

Magát Játékkirályfinak hívta, és elhihetitek: ha az erdő állatai tudtak volna beszélni, ők is így nevezték volna.

No de lássuk, mi történt eközben a királlyal!

Akaraterő királyfi

A király megfogadta legidősebb fia tanácsát, és elkezdte magát akaraterővel szabályozni. Megparancsolta a szakácsnak, hogy az ételeket ne készítse el túl finomra, és szórjon beléjük homokot, hogy jobban eltelítsék.

A szakács kitett magáért.

Az ételek még így is jócskán finomak voltak, így a királynak bizony komoly akaraterejébe került, hogy a vacsoraasztalnál ne egye túl magát.

Megparancsolta hát a szolgáknak, hogy a homokos, nem túl finom ételeket osszák szét kis dobozokba, és minden étkezésnél az előírt dobozokat szolgálják fel neki.

Ez a megoldás igen jól működött, bár az egykor jókedvű király egyre kevesebbet mosolygott. Látták a szolgák, hogy nem boldog az ő uruk, de szólni nem mert neki senki. Hiszen mégiscsak ő volt a király!

Ám ha csak ennyi lett volna!

Nagyobb baj volt, hogy mikor nem látta senki, a király beszökött az éléskamrába, és felfalt mindent, ami a keze ügyébe került. Tán a lovak abrakját is felfalta volna, ha azt nem egy külön tárolóban tartották volna.

Ettől aztán még boldogtalanabb lett szegény király.

– Nem jó ez így… – mormogta bosszúsan. – Nem elég, hogy nem szűntek meg a falási rohamaim, de ráadásul homokos, nem túl finom ételeket eszem. És még csak boldog sem vagyok!

Nagyon megharagudott ekkor a király a legidősebb fiára, amiért rossz tanácsot adott neki.

– Hát így segít az akaraterő és az önszabályozás, te haszontalan? Látni se akarlak többé! El az udvaromból, itt többé nincs helyed!

Hiába sírt Akaraterő királyfi. Hiába magyarázta, hogy egy kis akaraterőre szükség van. Világgá kellett hogy menjen.

Tán még Facebookról is törölte volna az ismerősei közül az öreg király a fiát, ha ugyan lett volna Facebook.

Mélylélektan királyfi

Úgy döntött hát a király, hogy ezúttal a középső fia tanácsát fogadja meg.

– Na, most rajtad a sor! Bátyád tanácsa kudarcot vallott. Nem sikerült akaraterővel kigyógyulnom a falási rohamokból. Mutasd, mit kéne másként csinálnom. De aztán működjön!

– Egyet se féljen, édesapám. Legtöbbször lelki oka van a falási rohamoknak. Ha pusztán akaraterővel próbálja meg elkerülni ezeket, az olyan, mintha egy belső vérzést sebtapasszal próbálna elállítani. A világ összes akaratereje se elég ilyenkor, mert az ember akaratereje véges.

– Logikusan hangzik… Akkor hát mi a teendő, fiam? – kérdezte a király.

– Magába kell néznie édesapámnak. Rájön majd, hogy az evési ingert sokszor nem tényleges biológiai éhség okozza, hanem valami más. Valamilyen rejtőzködő, nehezebben tetten érhető lelki-pszichológiai ok. 

Így hát a király elkezdett jobban odafigyelni az érzéseire és gondolataira. Amikor úgy érezte, jön a falási roham, megállt, és megkérdezte magától:

„Tényleg éhes vagyok? Tulajdonképpen miért akarok enni?”

A palota népe csodálkozva nézte, amikor a lakoma közepén a király letette a kést és villát, pedig még jócskán volt finomság a tányérján!

Ekkor pár percig csak figyelt a légzésére. Néha még a szemét is becsukta. Sőt, csodának csodájára az is előfordult, hogy felállt az asztaltól, és sétált egy keveset.

Megesett, hogy mire folytatta volna az evést, rájött, hogy valójában nem is éhes.

Ilyenkor megparancsolta a szolgáknak, hogy a maradék ételt osszák szét a szegények között. Ez eddig jó is volt.

Ám sajnos a király falási rohamai még így sem szűntek meg teljesen.

Elkezdett hát pszichoterápiára járni, és rengeteg könyvet elolvasott a túlevés lelki okairól. Sokszor magára ismert, ahogyan azt Mélylélektan királyfi megjósolta.

Sajnos ilyenkor a király néha szomorúbbnak és tehetetlenebbnek érezte magát, mint előtte bármikor.

Az egyik eset annyira különleges volt, hogy el is mesélem nektek.

Nagy lakomát tartottak a királykisasszony menyegzője alkalmából. Nem mondtam volna, hogy volt a királynak egy lánya is? Ha nem, hát most mondom.

A király tizenkét kacsacombot és tizenkét tortaszeletet erőltetett magába. És bizony, higgyétek el nekem, nem tudta és nem is akarta abbahagyni az evést.

Hiába vette észre, hogy már réges-rég nem éhes. Hiába fájt a hasa. Hiába folytak a könnyei szégyenében.

Sőt, tudjátok mit? A király olyan rosszul érezte magát a tucatnyi lelki gubanc súlya alatt, hogy már csak azért is túlette magát!

Borzasztóan megharagudott ekkor a középső fiára is a király.

– Hát így segít rajtam a lélektan, te mihaszna gyermek? Egy nagy fityfenét ér az egész, amikor éppen rám jön az ehetnék! Nem hogy jobban nem érzem magam tőle, de néha még ráadásul rosszabbul is! Úgy érzem, egy rakás szerencsétlenség vagyok! Eltakarodj az udvaromból, menj a bátyád után!

Hiába sírt Mélylélektan királyfi.

Hiába magyarázta, hogy a rejtett viselkedésminták felismerése fontos ahhoz, hogy változtatni tudjunk. Világgá kellett hogy menjen.

Tán még Instagramon is abbahagyta volna a fia követését az öreg király, ha ugyan lett volna Instagram.

Játékkirályfi

Mondanom sem kell, a király igen szomorúan élte tovább életét. Miután mindhárom fiát száműzte, szörnyen magányosnak érezte magát.

Bánta már azt is, hogy legkisebb fiát kiátkozta. Mit meg nem adott volna, ha gyermekeivel újra együtt lehetett volna!

Így élt, éldegélt az öreg király.

Egy napon bebocsájtást kért a palotába három vászonköpenyes idegen. Az égre esküdtek, hogy segíteni tudnak a boldogtalan királyon. Az arcukat azonban nem akarták felfedni mindaddig, amíg el nem végezték feladatukat.

Gyanakodott ugyan a király, de úgy gondolta, nincs mit veszítenie.

Úgy döntött hát, hatalmas lakomát csapnak, és maga mellé ülteti az idegeneket az asztalnál. Meghagyta nekik, hogy bármi olyat tehetnek, ami őt a túlevésben megakadályozza.

– Aztán ne feledjétek – figyelmeztette őket -, csak olyan módszerekhez folyamodhattok, amit később magam is alkalmazni tudok. Hiszen annak nincs értelme, ha egyszerűen kicsavarjátok a kezemből a libacombot!

Fölvezették az idegeneket a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ahol már roskadozóan meg volt terítve az asztal. Hordták az inasok a fáinnál fáinabb ételeket, a király pedig csak evett és evett.

Egyszer csak megszólalt az egyik idegen:

– Na most megálljon egy pillanatra, királyuram! Szíveskedjék egy percig abbahagyni az evést. Gondolja át, hogy valóban éhes-e még. Ha szükséges, járjon egy kört az asztal körül.

A király látta már, mire megy ki a játék, de azért felelt:

– Nem, nem vagyok már éhes. Kellemes jóllakottságot érzek.

– Az nagyon jó! Akkor miért akarna tovább enni?

– Az ördög tudja! – csattant fel keserűen a király. – Talán valami hiányérzetet szeretnék kielégíteni magamban. Talán csak nincs jobb dolgom. Talán gyerekkoromban testvéreim mindig elették előlem a legfinomabb falatot, és most százszorosan bepótolom. Talán ezzel szeretném enyhíteni a fiaim távolléte miatt érzett fájdalmamat. Talán nincs is különösebb oka, csak megszokásból! Talán mindezek egyszerre! Ördög és pokol, ki tudhatja ezeket biztosra?

Erre megszólalt a második idegen:

– Igaza van, királyuram. Senki nem tudhatja ezeket biztosra! Sőt, ki venné a bátorságot, hogy azt mondja, ezen okok bármelyike rossz vagy elítélendő? A lényeg, hogy felismerte a viselkedésmintát. Ez már fél siker! Na most, szeretne változtatni?

– Még szép, hogy szeretnék – legyintett szomorúan a király.

– Akkor most szíveskedjen egy kis akaraterőt tanúsítani, és hagyja abba az evést.

A király végtelen szomorúsággal, lemondással a hangjában felelt:

– Attól tartok, nem fogtok tudni segíteni rajtam, barátaim. Próbáltam már mindent. Hiába van akaraterőm, hiába ismerem fel, hogy lelki okokból eszem… Mindez itt és most nem segít!

Váratlanul felpattant a harmadik idegen, aki eddig teljes némaságban ült. Felkapott az asztalról egy vizeskancsót, és teljes erejéből a földhöz vágta. Ha ez még nem lett volna elég furcsa, közben kurjantott is egyet.

– Mit jelentsen ez?? – dörrent rá a király. – Őrség!

A rongálót pillanatok alatt körülvették a fegyveres királyi strázsák. Ő azonban cseppet sem rémült meg.

– Jöjjön velem, kedves királyom – szólt lelkesen.

– Mit beszélsz? – kérdezte hüledezve a király.

– Csak jöjjön! Mindjárt megmagyarázom. Minden perc drága!

A királynak fogalma sem volt, mi történik. Feltámadt benne a gyermeki kíváncsiság, és úgy döntött, a végére jár az ügynek. Félreintette az őrséget, és elindult a rejtélyes idegen nyomában.

Alig értek a terem ajtajához, amikor a furcsa szerzet hátravetett egy kérdést:

– Királyuram! Tudja-e, mennyi kettő meg kettő? Szívesen megsúgom.

A király ekkor megállapította magában, hogy vendége komplett őrült. El is határozta, hogy tüstént kizavartatja a palotából, de úgy döntött, előtte még csak meghallgatja a válaszát.

– Nem bánom, súgd meg – mondta.

Az őrült vászonköpenyes tölcsért formált a tenyeréből, közel hajolt a király füléhez, és a jelenlévők megrökönyödésére elbőgte magát, mint egy tehén.

Értitek? Mint egy tehén.

– Múúúúú!

A jelenet valószínűtlen volt. A király olyan hahotázásba kezdett, hogy a palotán kívül is hallották.

Az idegen lerántotta magáról a köpenyét. Játékkirályfi volt. Követte őt a másik két társa: Akaraterő királyfi és Mélylélektan királyfi. Mindhárman kacagni kezdtek.

– Fiaim! – kiáltotta boldogan a király.

A gyermekek apjukhoz rohantak, és átölelték. Örömkönnyek vegyültek nevetésükbe.

Hogy győzte le a falási rohamát a király?

– Édesapám, hát mondja, akarja-e még túlenni magát? – kérdezte kacsintva Játékkirályfi.

– Túlenni magam? Akarja az ördög! Örülök, hogy megbocsájtottatok nekem, és visszatértetek hozzám! Hogy a csudába’ találkoztatok egymással? És legfőképp, mi értelme volt ennek a ravasz tréfának, drága fiaim?

– Találkozásunk körülményeit majd elmeséljük, édesapám. Ami a tréfát illeti: hadd kérdezzünk előtte mi valamit öntől. Az imént, miért hagyta abba az evést? Volt benne szerepe az akaraterőnek és a lelki folyamatok felismerésének?

– Volt, volt… bár bevallom, mindez még nem lett volna elég. Ezek legfeljebb abban segítettek, hogy egy percre megálljak az evésben.

– Nagyon jó. Ez az első lépés, édesapám. És utána mi történt?

– Utána alaposan kizökkentettél a mutatványsorozatoddal, te gazfickó. El is felejtettem, hogy néhány perccel korábban még degeszre akartam tömni magam.

A király hirtelen izgatott lett, szeme gyermekien izzani kezdett.

– Ó, de nagy mafla voltam! – kiáltott fel. – Nem az volt a gond, hogy nem volt elég akaraterőm! Nem is az, hogy ne ismertem volna fel a lelki okokat!

– Akkor mi volt a gond, édesapám?

– Az, hogy valójában nem akartam abbahagyni az evést! 

– Nagyszerű, édesapám! – biztatták tapsolva a királyfiak.

– De mindezt csak a ti tréfátoknak köszönhetem! Mi lesz velem legközelebb? Ó, az ördögbe is… Bárcsak képes lennék saját kézbe venni az irányítást!

– Képes lesz rá, édesapám. Még csak három királyfi sem kell majd hozzá. És garantálom, hogy csodálatosan jót fog szórakozni közben!

A boldog király hamarosan végleg, saját furfangjával és gyakorlással, játszi könnyedséggel legyőzte a túlevést.

Ha a király a falási rohamaitól meg nem szabadult volna, talán az én mesém is tovább tartott volna.

◊ ◊ ◊

Nektek mi a trükkötök a falási rohamok ellen?

Jó kis mese volt, nem igaz? Ti mit tettetek volna a király helyében?

Mi a saját módszeretek a túlevés ellen, amit magatoknak kísérleteztetek ki?

A viselkedésminták felismerése az első lépés. Az igazi művészet azonban nem a felismerés. A felismerés fontos, de önmagában kevés.

Az igazi művészet az, hogy változtatni tudj a viselkedésmintáidon.

Ott és akkor. Real-time.

Feltéve, hogy változtatni akarsz. Senki nem tudhatja rajtad kívül, hogy egy adott viselkedésminta – ott és akkor – jót vagy rosszat tesz-e neked!

Hogyan tudok ott és akkor változtatni bármilyen viselkedésmintán?

Leleményes, játékos, önismeretre és gyakorlásra épülő módszerekkel.

Olyan módszerekkel, amiket nem foghúzásként élsz meg – hanem amiktől nevetsz, mosolyogsz, erősnek és ügyesnek érzed magad.

Szeretnétek, hogy többet beszéljünk ezekről a módszerekről?

Miről olvasnátok szívesen? 

Írjatok bátran kommentet, kíváncsi vagyok az ötleteitekre!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

Barátotok,
Álmos

The post Hetedhétdiétán túl, a túlevés tengerén is túl appeared first on dietcrafting.