Szia Dina! Nagyon örülök, hogy úgy érzed, „átkattanáshoz” közeli állapotban vagy – ez a célom az írásaimmal! 🙂 A fejfájás, gyengeségérzet gyakori mellékhatás, kell egy kis idő a szervezetnek, mire „megtanulja” a szénhidrát- és zsíralapú anyagcsere közötti zökkenőmentes váltást. Ez a legtöbb embernél néhány nap, legfeljebb 1-2 hét alatt el szokott múlni, ezért látatlanban azt mondom, hogy óvatosan próbálkozz vele, adj neki egy kis időt. Mindenesetre semmiképp ne kínozd vele magad, ha nagyon rosszul vagy, ne erőltesd. Tarts készenlétben valami kis gyorsan felszívódó szénhidrátot (pl. szőlőcukor) arra az esetre, ha túlzottan leesne a vércukrod. Sajnos azt nem tudom megmondani így távolról (de egy orvos se tudná látatlanban), hogy lehet-e IR a háttérben, ezért a fentieket kérlek vedd úgy, hogy csak akkor érvényesek, ha egészséges vagy! Ha esetleg IR-es vagy, az IF akkor sem kizárt (sőt, még segíthet is!), de mindenképp érdemes előtte kivizsgáltatni/orvossal konzultálni.
Számolj majd be a tapasztalataidról, ha lesz kedved! 🙂

Szia Csilla! 🙂 Köszönöm ezt a tartalmas, őszinte hozzászólást! Ezekről a kérdésekről tényleg nehéz beszélgetni, mert mindannyian a lelki fejlődés különböző szintjein állunk.

Aki sok éve foglalkozik már spiritualitással (taoizmus, buddhizmus, jól értelmezett kereszténység, stb.), olvasgatott pl. Eckhart Tolle-tól, annak általában csak EGY LÉPÉS létezik, és ez az egy lépés természetesen maga után von minden mást (szeretetet, stb.): JELENLÉT. Aki viszont egész életét a kényszeres gondolatok, az ego béklyójában töltötte (az emberek 99%-a), annak általában nem kezdhetsz el jelenlétről, ego-mentességről, stb. beszélni – mert előbb más utakat kell kijárnia, hogy végül rájöjjön, igazából csak egy út létezik. Egy csecsemőt nem kezdhetsz el megtanítani biciklizni, először meg kell tanulnia járni.

A te hasonlatoddal élve: ha szíved legmélyéig át tudod élni a jelenlétet, és mindent le tudsz csupaszítani magadról, ami nem te vagy, többé nincs is szükséged megbocsátásra, se elengedésre, a hála és szeretet pedig te magad leszel. : ) Biztos vagyok benne, hogy te érted, mire gondolok.

Nagyon örülök, hogy sokakat érdekelnek ezek a lelki kérdések, mert ez engem is motivál, hogy még többet írjak ilyenekről nektek. Ha esetleg nem olvastad még, ezt a cikket ajánlom neked a blogon, mert úgy érzem, te fogékony lennél rá. 🙂 https://dietcrafting.com/fogadjam-el-es-szeressem-amit-a-tukorben-latok/

Köszi még egyszer, és remélem a jövőben is megtisztelsz azzal, hogy olvasod a cikkeket!

Leginkább a 2. lépéshez szeretnék csatlakozni gondolatilag! A „ne gondolj semmire” hétköznapi megközelítésben nehezen kivitelezhető tapasztalataim szerint. Tudod, ne gondolj a rózsaszín elefántra! Aztán már mindenki másra sem tud gondolni, csak a rózsaszín elefántra! 😀 A 2. pont végére rájöttem, hogy inkább meditatív értelemben használod. Így sokkal megfoghatóbb!

Arra gondolsz, hogy agyalunk és ezzel növesztjük a problémát, amikor elemezgetésbe kezdünk. Ez pontosan így van. Amikor valaki például felállít (vagy egy külső szakembertől megkap) magáról egy diagnózist, akkor minél több időt tölt ennek a problémának a megoldásával, annál inkább azt fogja érezni, hogy túlnő rajta. Hogy még szükség van további információra, még el kellene olvasni egy könyvet, még ezt vagy azt kellene csinálni, és ezzel csak dagasztjuk, növesztjük a dolgot.

Változás eléréséhez nekem a következő sorrend szokott beválni, ezt Kárpáti Bogitól tanultam, és nagyon-nagyon hatásos, ezért szeretném megosztani veletek. Elfogadás – megbocsátás – elengedés – szeretet és hála! Tehát elfogadom magamat és a helyzetet. Igen, így nézek ki per pillanat. Igen, betoltam egy rakat fagyit. Ez van, vállalom a felelősséget. Megbocsátok ezért magamnak. Ez egy döntés. Tehát nem kezdek vad önostorozásba. Nem fogalmazok magamról semmi negatív körmondatot! Pláne nem repülök vissza a múltba, hogy még hosszabb mondatokat tudjak magamról alkotni, hogy végül olyan konklúzióhoz jussak, ami úgy kezdődik, hogy „mindig” vagy „soha”. És ezután jön, hogy elengedem a dolgot, az egésszel kapcsolatos érzéseimet. Nagyon tetszik a papírhajós példád ehhez! „Teleportáld bele magad a boldogság közepébe.” Ez a szeretet és a hála témaköre. Nagyon-nagyon fontos, hogy szeresd magad és hálás legyél minden tapasztalatodért. Viszont ezek átéléséhez szükség van a korábbi 3 lépésre! Hajrá! Próbáljátok ki!

Én köszönöm, Márti! Szuper, hogy érdekesnek találod a könyvet. Nyugodtan kommentelj majd a jövőbeli cikkek alá is, ilyen termékeny „vitaindításnak” mindig nagyon örülök. 🙂

Köszönöm a részletes kifejtést, így már valóban sokkal érthetőbb számomra is, amit a második pontban megfogalmaztál! Sajnos az írás már csak ilyen… metakommunikáció híján még félreérthetőbb mint a beszéd! Ezt el kell fogadni, de köszönöm a pontosítást!:)
Valamint köszönöm a könyvajánlót is – valamelyik korábbi bejegyzésedben volt- az Akaraterő- Ösztön című könyvről. Tegnap a Libriben jártam és a kezembe akadt, így megvettem, és beleolvasva abszolút megérte a 3500 Ft-ot!

U.i.: a hozzászólásod hatására egy picit ki is egészítettem a második lépésben írtakat, úgyhogy még egyszer köszönöm! Persze, erről a témáról még nagyon sokat tudunk és fogunk majd beszélni. Sajnos a leírt szavak általában durva lenyomatai az ember lelkében lévő megfoghatatlan igazságnak. Minden jót kívánok én is neked! : )

Kedves Márti! Köszönöm szépen a hozzászólásodat (utólagos engedelmeddel összefűztem a hármat). Látom, hogy őszintén, szívből jövően és segítő szándékkal írtad! Megtisztelsz azzal, hogy végigolvastad a cikket. Elgondolkoztál rajta, és még arra is szántál az értékes idődből, hogy megoszd a saját gondolataidat. Bárcsak több ilyet látnánk az „online vitákban”, sokkal előbbre tartanánk az emberi tudatosság terén.

Ha megengeded, a hozzászólásodat olvasva egy pillanatig se volt az az érzésem, hogy ellentmondanál nekem nekem – éppen ellenkezőleg, mintha ugyanarról beszélnél, csak máshova (talán jobb helyre) helyezed a hangsúlyt. Remélem, több hasonló „ellentmondást” fogok olvasni a jövőben. 🙂

Ha esetleg olvastad már más cikkeimet is a blogom, akkor sejtheted, hogy a tudományt és a pszichológiai mozgatórugókat nem veszem félvállról, sőt: mindenkit szorgalmazok arra, hogy a felszíni folyamatok mögé nézzen. Láttam azonban a saját életemben és másokéban, hogy ezeknek a folyamatoknak a mechanikus megértése nagyon sokszor nem elég, rosszabb esetben pedig az embert csak nagyobb szomorúságba és tehetetlenségbe húzza. Egy adott jelenségre ráadásul több különböző, egyaránt adekvát magyarázatot lehet találni (és ez tényleg nem csak valami „feel good” maszlag, hiszen a tudomány világából is lehetne pédát hozni: pl. a newtoni és a kvantumfizika viszonyát.)

A hozzászólásod nagyon értékes a számomra, mert felhívta a figyelmemet arra, hogy talán nem fejeztem ki elég jól magam. Úgy tűnhet, mintha a befelé fordulás vagy a miértek felismerése ellen beszélnék. Ez nem is állhatna távolabb az igazságtól. Hiába, sokat kell még gyakorolnom, hogy a legépelt szavak hűen tükrözzék azt, amiről beszélni szeretnék nektek. 🙂 Ezért jó, hogy itt vagytok.

A „megértés” nem egyenlő a jelenségek felismerésével és azok kristálytiszta, értékítélettől mentes tudatosításával (elfogadásával). A felismerés fontos. Azon múlik minden. Ha valamit felismertél, máris megszabadultál a szorításából, mint ahogyan te is felismerted azt, hogy miért ittál napi 5-6 kávét. A felismerésnek befelé kell fordulnia persze, hiszen az a tény, hogy kávét iszol, semmit nem árul el a TÉNYLEGES (lelki) jelenségről, ami a háttérben meghúzódik.

A megértés, itt most direkt negatív értelemben használva, a felismert (lelki!) jelenség „túlgondolása”: olyan jelentőség és magyarázatok ráerőltetése, amikkel az nem feltétlenül rendelkezik, vagy nem kizárólagosan ezekkel rendelkezik. Az elménk nagyon ért ahhoz, hogy még a látszólagosan felszabadító „megértéssel” is csak leláncoljon minket ugyanahhoz a problémához, amit megpróbálunk megérteni.

Ez egy nagyon ravasz és jól álcázott csapda, amit sokszor észrevenni is nehéz. Azért könnyű belesétálni, mert túl hihetetlennek hangzik számunkra, hogy a jelenségek felismerésével már meg is szüntettük a jelenségekkel való azonosulást. Amint felismerted magadban, hogy miért ittál kávét, már győztél is.

A felismerés csak benned születhetett meg, azáltal, hogy magadba néztél. Sokan idáig el sem jutnak, mert nem engedik be a tudatuk fényét a lelkükbe – hanem keresik, kutatják „odakint” (könyvekben, előadásokban, stb.) a magyarázatokat. Vagy látják a magyarázatot, de olyannyira azonosulnak vele, hogy eszükbe se jut: nincs szükség további gondolkodásra. Nem kell „megszerelniük” magukat. Elég, ha úgy döntenek (egész pontosan felismerik), hogy ők nem ilyenek.

Bocsánat, hogy az én válaszom is hosszúra nyúlt, de ha már te megtiszteltél engem, nem szerettem volna három sorban reagálni. Köszönöm még egyszer, és remélem, a jövőben is számíthatok tőled ilyen hasznos „ellentmondásokra.” 🙂

Ezt írod a bejegyzés közepén: “Nem kell megértened, hogy miért teszel bizonyos dolgokat, ahhoz, hogy változtatni tudj. Elég, ha úgy döntesz, már meg is változtál.”

Szerintem a való életben ez szinte soha nincs így. Pontosabban csak akkor tudsz tudatosan másként dönteni hosszú távon (tehát nem csak 2-3 alkalommal akaraterőből), ha tudod, hogy mit miért csinálsz. Miért szabotálod a saját diétád, miért teszel keresztbe a saját elhatározásaidnak? A tanulás célja soha sem a TUDÁS, hanem a HELYES CSELEKVÉS. Abban teljes mértékben egyet értek veled, hogy fölösleges jól képzett táplálkozási zavarosnak, vagy rendszeres túlevőnek lenni, de ettől még nem a tanulás maga a felesleges, hanem a ki nem aknázott tudás elsajátítása.
Merthogy tapasztalataim alapján (nem vagyok pszichológus, sem táplálkozási szakértő, sem edző, csak hosszú évek óta aktívan sportoló és az egészséges táplálkozásra nagy hangsúlyt fektető átlagember) a túlevések jelentős hányada mögött pszichológiai és/ vagy fizikai okok állnak. És amíg az ember ezeket nem kezeli, csak ideig óráig lesznek “sikerei” az egészséges táplálkozás felé vezető úton.

De a pszichológiai éhségnek számtalan formája van – amelyekről nálam okosabbak már írtak – ingeréhség, elismeréséhség, cselekvéséhség, stb. Vagy egyszerűen csak pótcselekvés, rossz beidegződés, tanult minta a desszert ebéd után. Amíg az ember ezeket nem tudatosítja és kezeli magában, addig nem fog tudni tartósan megszabadulni a rossz étkezési szokásoktól.

2 személyes példát mondanék a saját életemből, ha megengeded:

1. Évek óta masszív kávéfüggő vagyok. “Lejöttem” a cukorról szinte teljes egészében (tehát még a természetes édesítőszerekről is), a gluténról, miden gyorsételről, péksüteményről, édességről, tartósitószeres ételről. Nincs csalónapom, soha nem eszem ilyeneket. Évekig ketogén voltam, de az IF-el is jó tapasztalataim vannak. Tehát nem lehet azt mondani, hogy nincs akaraterőm. De a kávéról egyszerűen képtelen voltam leszokni. Nem is a kávéfogyasztás a probléma, hanem az, hogy én napi 5-6 csészével simán betoltam, ami már masszívan súrolja az egészségtelen határt. Próbáltam “erőből” leállni róla, vagy 1-2 csészére csökkenteni. 2-3 hetes sikereim voltak maximum. Utána szépen lassan visszaestem a napi 5-6 kávéra. Ekkor kezdtem el megvizsgálni, hogy miért is kávézom annyit. Egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak vagy dekoncentrálnak, azt gondoltam, hogy az íze miatt iszom csupán. Aztán feltűnt, hogy ha épp szar kávé van az irodában, akkor is kimegyek a konyhába napjában 5-6 alkalommal. Tehát akkor mégsem az íze a vonzó számomra. És ekkor világosodtam meg: túlságosan belepörgetem magam a munkába és ha nem mennék ki kávézni, 9-10 órát fel sem állnék a géptől. A kávézás pótcselekvés. Az agyam piszkál, hogy álljak fel és csináljak végre valami mást. Annyira triviális, nekem mégis évekig tartott belátni. Egyik pillanatról a másikra átálltam a napi 2 kávéra, mert tudatosan terveztem pihenőket a munkaidőm alatt. Csörög az órám, amikor itt az ideje mással foglalkozni kicsit. Azóta könnyűszerrel megállom, hogy csak a napi egészséges mennyiségű koffeint igyam meg.

2. A második dolog a fiziológiai ok. „Gyakorló” inzulinrezisztensként nagyon jól tudom, hogy milyen érzés a hormonháztartásom kiszolgáltatottjának lenni. Ha valakinek gond van az inzulinszintjével, nem szimplán éhséget érez 2-3 órával a gyors CH elfogyasztása után, hanem agressziót és dühöt, ha valaki közé a és csokija közé áll. Teljesen másfajta éhségérzet ez, ami fölött képtelenség akaraterővel uralkodni. A magyar egészségügy sajnos 6.8-as éhgyomros vércukrot még teljesen „normálisnak” tartja, 7-es értékkel meg inzulinra állítanak. Hát nem röhej? Persze a kevésbé drasztikus hormonális problémák kevésbé drasztikus fizikai tüneteket okoznak, de már egy kis elmozdulás a pajzsmirigy, hasnyálmirigy, mellékvese hormonjainak értékében durván beleszól abba, hogy mit és mennyi ételt kívánunk, hogyan raktározzuk a zsírt. Sokkal alaposabban – sajnos magán úton – utána kéne járnia mindenkinek a fizikai állapotának, mert sajnos az egészségügynek csak arra van kapacitása, hogy csak a már nagyon súlyos helyzeteket kezelje. A prevenciót, az előre gondolkodást, a problémák „kicsiben” való elcsípését sajnos a lakosság nem nagyon ismeri. Pedig tünet az már az első pillanattól kezdve van. Például az édességek folyamatos kívánása nagyon sok esetben nem akaraterő hiány, hanem inzulin probléma.

Ne haragudj, hogy hosszú voltam. Nem ellentmondani szeretnék, csupán egy másfajta szemléletet megmutatni!
Minden jót!
Márti