Néhány éve, amikor azt mondtam nekik, nem érek rá, igazából ráértem. Csak sokkal fontosabb dolgom volt annál, mint hogy kimenjek velük a street food fesztiválra beszélgetni és egy kicsit jól érezzem magam.

Hogy jól vagyok-e? Persze. Nem, sajnos ma nem érek rá. Holnap se. Köszi, nem vagyok éhes. Szerintem jövő héten se érek rá. Most (m)ennem kell. Sziasztok!

Tudniillik, otthon kellett maradnom, és azon kellett dolgoznom, hogy megkeserítsem az életemet.

Ne nevess… a szenvedés komoly dolog!

A táplálkozásra rágörcsölni nem egyszerű, de nekem sikerült. Kifejlesztettem a legmodernebb technikákat arra, hogy megkeserítsem a saját életem.

Mostanra váltam elég profivá a szenvedésben ahhoz, hogy megoszthassam veletek a csínját-bínját.

A kezdő szenvedőre sok veszély leselkedik a nagyvilágban!

Résen kell lenni! Ébredéstől lefekvésig sok a rizikó. Lássuk a legfontosabb lépéseket és a leggyakoribb hibákat.

Végre itt a lehetőség, hogy te is kézbe vedd az életed megkeserítését!

1. lépés: bűntudat és önostorozás

Vegyük mindjárt a reggelt. Ha előző nap túlettem magam, akkor kulcsfontosságú, hogy bűntudattal és önostorozással ébredjek.

Én itt régen sokszor elkövettem azt a hibát, hogy úgy tettem, mintha semmi baj nem történt volna. Azt mondogattam magamnak, hogy ha esetleg megbotlottam is, attól még nyeregben vagyok, és ura vagyok az életemnek.

Ma már tudom, hogy ez nagyon rossz irány. Ebből így nem lesz szenvedés.

Ha szenvedni szeretnék, arra kell koncentrálnom, hogy egy csődtömeg vagyok, aki nem képes betartani a saját magának tett ígéreteit.

Bízz bennem, ez nagyon fontos! Számtalanszor próbáltam ezt a módszert, és kiválóan működik.

Itt sokan elbuknak. Bebeszélik maguknak, hogy a múlt a múlt, és a legjobbat azzal teszik, ha a jelenben erősnek érzik magukat.

Te ne ess ebbe a hibába!

2. lépés: tehetetlenség és gyengeség

Ez nagyon lényeges lesz. Ezen áll vagy bukik minden.

Koncentrálj arra, hogy tehetetlen és gyenge vagy!

Hogyan? Mi sem egyszerűbb! Itt van néhány könnyen alkalmazható technika:

• Idézz fel olyan régi emlékeket, amikor szintén tehetetlennek és gyengének érezted magad. De ne csak úgy ímmel-ámmal. Halljad, lásd lelki szemeddel!
• Képzeld el, hogy milyen jó lett volna, nem eszed túl magad, de helyette kudarcot vallottál. Fel is pofozhatod magad.
• Képzeld el, milyen szörnyű sors vár rád. Képzelj el jövőbeli jeleneteket, amelyekben rosszul érzed magad, például kicsúfolnak.
• Mondogasd magadnak, hogy mindezen már nem változtathatsz, mert már megtörtént, aminek nem szabadott volna megtörténnie.

Ha ügyesen csinálod, akkor annyira tehetetlennek és gyengének fogod érezni magad, hogy az szinte fizikai fájdalmat okoz majd.

Ez jó, de a figyelmed nem lankadhat! A rossz érzések sajnos hajlamosak maguktól elmúlni, még akkor is, ha semmit nem teszel érte.

Éppen ezért erősen koncentrálnod kell rá, hogy fenntartsd őket. Ezt a lépést nem szabad félvállról venni.

Ha eddig eljutottál, nagyon király! Nem állunk meg!

3. lépés: most már úgyis mindegy

Ez az a pillanat, amikor el kell képzelni, hogy a szörnyű fájdalmat milyen jól tudná enyhíteni 1200 kalóriányi édesség vagy mogyoró. 

Hasznos az is, ha hozzáteszed megerősítésként, hogy „most már úgyis mindegy.”

Sajnos a józan eszed itt megszólalhat, hogy ne szórakozz már anyukám / apukám, már hogy a fenébe’ lenne mindegy?

Erre a rideg józanságra nem szabad hallgatni! Ne engedd, hogy letérítsen az utadról! Összpontosíts!

Papagájként hajtogatni kell, hogy most már úgyis mindegy. Gyakorold tükör előtt addig, amíg már álmodból felkeltve is megy.

Eddig megvan? Nagyon jó! Ne siess annyira, itt még óvatosnak kell lennünk. Egy kulcspillanathoz érkeztünk. Itt is el lehet követni két amatőr hibát.

Az egyik az, hogy megpróbálod a jövőbeli fájdalmadat elképzelni, ami akkor vár rád, ha telezabálod magad.

Szarvashiba! Szarvashiba!

Ezt nem szabad csinálni, mert akkor előfordulhat, hogy az elképzelt fájdalmad erősebb lesz, mint a zaba által ígért rövid távú élvezet.

A másik hiba, amibe könnyű beleszaladni:

Elképzelheted, hogy ha megállítod a falási rohamot, az milyen jó érzéseket fog kelteni benned később. Elképzelheted, hogy milyen büszke leszel magadra. Hogy mennyi önbizalmad és energiád lesz tőle.

Ha a fenti hibák bármelyikét (vagy ne adj’ isten mindkettőt) elkövetnéd, akkor valószínűleg minden eddigi erőfeszítésünk kútba esne.

Miért?

Azért, mert ha nem figyelsz, a túlevéshez sok fájdalmat és kevés élvezetet társítasz, a normális evéshez viszont sok élvezetet és kevés (vagy semennyi) fájdalmat. Ez tragédia lenne.

Ezzel elszalasztanál egy remek lehetőséget arra, hogy szenvedj egy jót!

4. lépés: ne engedd kizökkenni magad

Ha elég sokszor túleszed magad, akkor előbb-utóbb magától futni fog a program a fejedben, anélkül, hogy elgondolkoznál, van-e ennek a viselkedésnek értelme.

Ez nagyon jó! Azt a szintet kell elérni kitartó gyakorlással, hogy teljesen automatikussá váljon a szenvedés. 

Sajnos ezt is elég könnyű elrontani. Előfordulhat, hogy kizökkensz a megszokott viselkedésmintából, és újra elkezdesz gondolkozni.

Például én régen sokszor azzal rontottam el a túlevést, hogy amikor a falási roham első jeleit észleltem, akkor felpattantam, és valami szokatlant csináltam.

Hideg vízzel paskoltam az arcomat. Kurjongattam, mint egy bolond. Levittem a szemetet. Elindítottam egy vicces videót vagy egy sikítós metált a háttérben.

Ezek a cselekvések veszélyesek, mert megszakítják a berögzült viselkedésmintát, és lehetőséget adnak rá, hogy egy újat illessz a helyükre.

Ezért amikor sínen van a szenvedés, akkor kerülj minden hirtelen, szokatlan cselekvést, ami felrázna.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez mennyire fontos a szenvedés érdekében!

5. lépés: gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás!

Ha néhányszor túleszed magad, az még kevés.

Ahhoz, hogy egy (akár negatív, akár pozitív) viselkedésminta rögzüljön, azt lehetőleg minél többször ismételni kell.

Ez nem csak blabla, ennek komoly neurobiológiai háttere is van. Az agyad felépítése nem statikus. Meghatározott idegpályák attól függően erősödnek vagy gyengülnek, hogy mennyire gyakran használod őket.

A lényeg, hogy ha profi szenvedővé akarsz válni, akkor ismételgetni kell a szenvedést.

Közhely, de gyakorlás teszi a mestert.

Ha nekem sikerült túlevővé válnom, neked is sikerülhet!

Nektek mi a szenvedési taktikátok?

Látjátok, hogy sajnos sok a buktató a szenvedés útján.

Ha nem vigyázunk a gondolatainkra, akkor szép lassan elveszítjük az irányítást, és elkezdjük jól érezni magunkat.

Ezt nem engedhetjük!

Nektek mik a trükkjeitek a szenvedés érdekében? Mi mindent szoktatok rendszeresen csinálni, amitől rosszul érzitek magatokat?

Írjátok meg, gyűjtsük össze! Ne hagyjuk elveszni ezt az egyetemes és hasznos tudást! Segítsünk másoknak is szenvedni!

Ha tetszett a cikk, ne felejtsetek el feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

(Ezzel VIP helyzetbe kerültök, mert ti olvashatjátok legelőször az új cikkeket! Facebookra mindig kicsit késve kerülnek majd ki.)

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Túlevés Útikalauz Kezdő Szenvedőknek appeared first on dietcrafting.

Azt mondta hát egyszer a király a fiainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a falási rohamaiból kigyógyítja.

Sorban kérdezte a fiait, kezdte a legidősebbikkel:

– Felelj nekem, édes fiam, hogy gyógyulhatok ki a falási rohamokból?

– Akaraterővel és önszabályozással, édesapám – mondta a fiú.

– Legyen hát. Mostantól Akaraterő királyfi a neved. – A király vicces természetű volt, szerette a szójátékokat. – Hát szerinted, édes fiam? – kérdezte a középsőt.

– Mélylélektannal, édesapám. Leáshatunk a probléma gyökeréig, megtalálhatjuk a túlevés rejtett okait. Nem lesz könnyű, nem lesz kellemes, de idővel és kitartó munkával javulás érhető el.

– Nem rossz, nem rossz. Mostantól Mélylélektan királyfinak foglak hívni. Na, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez. – Mondjad, hogy gyógyulhatok ki a falási rohamokból?

– Testvéreim jó és hasznos dolgokat mondtak, édesapám. Szerintem mégis a legfontosabb, hogy ezt az egészet ne vegye túl komolyan. Lazítson, és bízzon saját magában. Nevessen sokat és legyen leleményes. Tekintsen játékként az egészre, édesapám – felelt a kicsi királyfi.

– Mit beszélsz, te! – förmedt rá a király. – Még hogy tekintsek játékként az egészre? Én, a király! Ki az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ilyen haszontalan tanácsot adsz!

Hiába sírt a legkisebb fiú. Hiába magyarázta, hogy gyakran az egyszerű, leleményes, játékos megoldások a leghatékonyabbak. Világgá kellett hogy menjen.

Elindult a kicsi királyfi, s beért egy nagy erdőbe. Onnan nem is ment tovább, ott élt egy darabig egymagában.

Az erdő állatai szép lassan megszerették. Játékos, gyermeki természetét sosem adta fel, még a legkilátástalanabb helyzetben sem.

Magát Játékkirályfinak hívta, és elhihetitek: ha az erdő állatai tudtak volna beszélni, ők is így nevezték volna.

No de lássuk, mi történt eközben a királlyal!

Akaraterő királyfi

A király megfogadta legidősebb fia tanácsát, és elkezdte magát akaraterővel szabályozni. Megparancsolta a szakácsnak, hogy az ételeket ne készítse el túl finomra, és szórjon beléjük homokot, hogy jobban eltelítsék.

A szakács kitett magáért.

Az ételek még így is jócskán finomak voltak, így a királynak bizony komoly akaraterejébe került, hogy a vacsoraasztalnál ne egye túl magát.

Megparancsolta hát a szolgáknak, hogy a homokos, nem túl finom ételeket osszák szét kis dobozokba, és minden étkezésnél az előírt dobozokat szolgálják fel neki.

Ez a megoldás igen jól működött, bár az egykor jókedvű király egyre kevesebbet mosolygott. Látták a szolgák, hogy nem boldog az ő uruk, de szólni nem mert neki senki. Hiszen mégiscsak ő volt a király!

Ám ha csak ennyi lett volna!

Nagyobb baj volt, hogy mikor nem látta senki, a király beszökött az éléskamrába, és felfalt mindent, ami a keze ügyébe került. Tán a lovak abrakját is felfalta volna, ha azt nem egy külön tárolóban tartották volna.

Ettől aztán még boldogtalanabb lett szegény király.

– Nem jó ez így… – mormogta bosszúsan. – Nem elég, hogy nem szűntek meg a falási rohamaim, de ráadásul homokos, nem túl finom ételeket eszem. És még csak boldog sem vagyok!

Nagyon megharagudott ekkor a király a legidősebb fiára, amiért rossz tanácsot adott neki.

– Hát így segít az akaraterő és az önszabályozás, te haszontalan? Látni se akarlak többé! El az udvaromból, itt többé nincs helyed!

Hiába sírt Akaraterő királyfi. Hiába magyarázta, hogy egy kis akaraterőre szükség van. Világgá kellett hogy menjen.

Tán még Facebookról is törölte volna az ismerősei közül az öreg király a fiát, ha ugyan lett volna Facebook.

Mélylélektan királyfi

Úgy döntött hát a király, hogy ezúttal a középső fia tanácsát fogadja meg.

– Na, most rajtad a sor! Bátyád tanácsa kudarcot vallott. Nem sikerült akaraterővel kigyógyulnom a falási rohamokból. Mutasd, mit kéne másként csinálnom. De aztán működjön!

– Egyet se féljen, édesapám. Legtöbbször lelki oka van a falási rohamoknak. Ha pusztán akaraterővel próbálja meg elkerülni ezeket, az olyan, mintha egy belső vérzést sebtapasszal próbálna elállítani. A világ összes akaratereje se elég ilyenkor, mert az ember akaratereje véges.

– Logikusan hangzik… Akkor hát mi a teendő, fiam? – kérdezte a király.

– Magába kell néznie édesapámnak. Rájön majd, hogy az evési ingert sokszor nem tényleges biológiai éhség okozza, hanem valami más. Valamilyen rejtőzködő, nehezebben tetten érhető lelki-pszichológiai ok. 

Így hát a király elkezdett jobban odafigyelni az érzéseire és gondolataira. Amikor úgy érezte, jön a falási roham, megállt, és megkérdezte magától:

„Tényleg éhes vagyok? Tulajdonképpen miért akarok enni?”

A palota népe csodálkozva nézte, amikor a lakoma közepén a király letette a kést és villát, pedig még jócskán volt finomság a tányérján!

Ekkor pár percig csak figyelt a légzésére. Néha még a szemét is becsukta. Sőt, csodának csodájára az is előfordult, hogy felállt az asztaltól, és sétált egy keveset.

Megesett, hogy mire folytatta volna az evést, rájött, hogy valójában nem is éhes.

Ilyenkor megparancsolta a szolgáknak, hogy a maradék ételt osszák szét a szegények között. Ez eddig jó is volt.

Ám sajnos a király falási rohamai még így sem szűntek meg teljesen.

Elkezdett hát pszichoterápiára járni, és rengeteg könyvet elolvasott a túlevés lelki okairól. Sokszor magára ismert, ahogyan azt Mélylélektan királyfi megjósolta.

Sajnos ilyenkor a király néha szomorúbbnak és tehetetlenebbnek érezte magát, mint előtte bármikor.

Az egyik eset annyira különleges volt, hogy el is mesélem nektek.

Nagy lakomát tartottak a királykisasszony menyegzője alkalmából. Nem mondtam volna, hogy volt a királynak egy lánya is? Ha nem, hát most mondom.

A király tizenkét kacsacombot és tizenkét tortaszeletet erőltetett magába. És bizony, higgyétek el nekem, nem tudta és nem is akarta abbahagyni az evést.

Hiába vette észre, hogy már réges-rég nem éhes. Hiába fájt a hasa. Hiába folytak a könnyei szégyenében.

Sőt, tudjátok mit? A király olyan rosszul érezte magát a tucatnyi lelki gubanc súlya alatt, hogy már csak azért is túlette magát!

Borzasztóan megharagudott ekkor a középső fiára is a király.

– Hát így segít rajtam a lélektan, te mihaszna gyermek? Egy nagy fityfenét ér az egész, amikor éppen rám jön az ehetnék! Nem hogy jobban nem érzem magam tőle, de néha még ráadásul rosszabbul is! Úgy érzem, egy rakás szerencsétlenség vagyok! Eltakarodj az udvaromból, menj a bátyád után!

Hiába sírt Mélylélektan királyfi.

Hiába magyarázta, hogy a rejtett viselkedésminták felismerése fontos ahhoz, hogy változtatni tudjunk. Világgá kellett hogy menjen.

Tán még Instagramon is abbahagyta volna a fia követését az öreg király, ha ugyan lett volna Instagram.

Játékkirályfi

Mondanom sem kell, a király igen szomorúan élte tovább életét. Miután mindhárom fiát száműzte, szörnyen magányosnak érezte magát.

Bánta már azt is, hogy legkisebb fiát kiátkozta. Mit meg nem adott volna, ha gyermekeivel újra együtt lehetett volna!

Így élt, éldegélt az öreg király.

Egy napon bebocsájtást kért a palotába három vászonköpenyes idegen. Az égre esküdtek, hogy segíteni tudnak a boldogtalan királyon. Az arcukat azonban nem akarták felfedni mindaddig, amíg el nem végezték feladatukat.

Gyanakodott ugyan a király, de úgy gondolta, nincs mit veszítenie.

Úgy döntött hát, hatalmas lakomát csapnak, és maga mellé ülteti az idegeneket az asztalnál. Meghagyta nekik, hogy bármi olyat tehetnek, ami őt a túlevésben megakadályozza.

– Aztán ne feledjétek – figyelmeztette őket -, csak olyan módszerekhez folyamodhattok, amit később magam is alkalmazni tudok. Hiszen annak nincs értelme, ha egyszerűen kicsavarjátok a kezemből a libacombot!

Fölvezették az idegeneket a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ahol már roskadozóan meg volt terítve az asztal. Hordták az inasok a fáinnál fáinabb ételeket, a király pedig csak evett és evett.

Egyszer csak megszólalt az egyik idegen:

– Na most megálljon egy pillanatra, királyuram! Szíveskedjék egy percig abbahagyni az evést. Gondolja át, hogy valóban éhes-e még. Ha szükséges, járjon egy kört az asztal körül.

A király látta már, mire megy ki a játék, de azért felelt:

– Nem, nem vagyok már éhes. Kellemes jóllakottságot érzek.

– Az nagyon jó! Akkor miért akarna tovább enni?

– Az ördög tudja! – csattant fel keserűen a király. – Talán valami hiányérzetet szeretnék kielégíteni magamban. Talán csak nincs jobb dolgom. Talán gyerekkoromban testvéreim mindig elették előlem a legfinomabb falatot, és most százszorosan bepótolom. Talán ezzel szeretném enyhíteni a fiaim távolléte miatt érzett fájdalmamat. Talán nincs is különösebb oka, csak megszokásból! Talán mindezek egyszerre! Ördög és pokol, ki tudhatja ezeket biztosra?

Erre megszólalt a második idegen:

– Igaza van, királyuram. Senki nem tudhatja ezeket biztosra! Sőt, ki venné a bátorságot, hogy azt mondja, ezen okok bármelyike rossz vagy elítélendő? A lényeg, hogy felismerte a viselkedésmintát. Ez már fél siker! Na most, szeretne változtatni?

– Még szép, hogy szeretnék – legyintett szomorúan a király.

– Akkor most szíveskedjen egy kis akaraterőt tanúsítani, és hagyja abba az evést.

A király végtelen szomorúsággal, lemondással a hangjában felelt:

– Attól tartok, nem fogtok tudni segíteni rajtam, barátaim. Próbáltam már mindent. Hiába van akaraterőm, hiába ismerem fel, hogy lelki okokból eszem… Mindez itt és most nem segít!

Váratlanul felpattant a harmadik idegen, aki eddig teljes némaságban ült. Felkapott az asztalról egy vizeskancsót, és teljes erejéből a földhöz vágta. Ha ez még nem lett volna elég furcsa, közben kurjantott is egyet.

– Mit jelentsen ez?? – dörrent rá a király. – Őrség!

A rongálót pillanatok alatt körülvették a fegyveres királyi strázsák. Ő azonban cseppet sem rémült meg.

– Jöjjön velem, kedves királyom – szólt lelkesen.

– Mit beszélsz? – kérdezte hüledezve a király.

– Csak jöjjön! Mindjárt megmagyarázom. Minden perc drága!

A királynak fogalma sem volt, mi történik. Feltámadt benne a gyermeki kíváncsiság, és úgy döntött, a végére jár az ügynek. Félreintette az őrséget, és elindult a rejtélyes idegen nyomában.

Alig értek a terem ajtajához, amikor a furcsa szerzet hátravetett egy kérdést:

– Királyuram! Tudja-e, mennyi kettő meg kettő? Szívesen megsúgom.

A király ekkor megállapította magában, hogy vendége komplett őrült. El is határozta, hogy tüstént kizavartatja a palotából, de úgy döntött, előtte még csak meghallgatja a válaszát.

– Nem bánom, súgd meg – mondta.

Az őrült vászonköpenyes tölcsért formált a tenyeréből, közel hajolt a király füléhez, és a jelenlévők megrökönyödésére elbőgte magát, mint egy tehén.

Értitek? Mint egy tehén.

– Múúúúú!

A jelenet valószínűtlen volt. A király olyan hahotázásba kezdett, hogy a palotán kívül is hallották.

Az idegen lerántotta magáról a köpenyét. Játékkirályfi volt. Követte őt a másik két társa: Akaraterő királyfi és Mélylélektan királyfi. Mindhárman kacagni kezdtek.

– Fiaim! – kiáltotta boldogan a király.

A gyermekek apjukhoz rohantak, és átölelték. Örömkönnyek vegyültek nevetésükbe.

Hogy győzte le a falási rohamát a király?

– Édesapám, hát mondja, akarja-e még túlenni magát? – kérdezte kacsintva Játékkirályfi.

– Túlenni magam? Akarja az ördög! Örülök, hogy megbocsájtottatok nekem, és visszatértetek hozzám! Hogy a csudába’ találkoztatok egymással? És legfőképp, mi értelme volt ennek a ravasz tréfának, drága fiaim?

– Találkozásunk körülményeit majd elmeséljük, édesapám. Ami a tréfát illeti: hadd kérdezzünk előtte mi valamit öntől. Az imént, miért hagyta abba az evést? Volt benne szerepe az akaraterőnek és a lelki folyamatok felismerésének?

– Volt, volt… bár bevallom, mindez még nem lett volna elég. Ezek legfeljebb abban segítettek, hogy egy percre megálljak az evésben.

– Nagyon jó. Ez az első lépés, édesapám. És utána mi történt?

– Utána alaposan kizökkentettél a mutatványsorozatoddal, te gazfickó. El is felejtettem, hogy néhány perccel korábban még degeszre akartam tömni magam.

A király hirtelen izgatott lett, szeme gyermekien izzani kezdett.

– Ó, de nagy mafla voltam! – kiáltott fel. – Nem az volt a gond, hogy nem volt elég akaraterőm! Nem is az, hogy ne ismertem volna fel a lelki okokat!

– Akkor mi volt a gond, édesapám?

– Az, hogy valójában nem akartam abbahagyni az evést! 

– Nagyszerű, édesapám! – biztatták tapsolva a királyfiak.

– De mindezt csak a ti tréfátoknak köszönhetem! Mi lesz velem legközelebb? Ó, az ördögbe is… Bárcsak képes lennék saját kézbe venni az irányítást!

– Képes lesz rá, édesapám. Még csak három királyfi sem kell majd hozzá. És garantálom, hogy csodálatosan jót fog szórakozni közben!

A boldog király hamarosan végleg, saját furfangjával és gyakorlással, játszi könnyedséggel legyőzte a túlevést.

Ha a király a falási rohamaitól meg nem szabadult volna, talán az én mesém is tovább tartott volna.

◊ ◊ ◊

Nektek mi a trükkötök a falási rohamok ellen?

Jó kis mese volt, nem igaz? Ti mit tettetek volna a király helyében?

Mi a saját módszeretek a túlevés ellen, amit magatoknak kísérleteztetek ki?

A viselkedésminták felismerése az első lépés. Az igazi művészet azonban nem a felismerés. A felismerés fontos, de önmagában kevés.

Az igazi művészet az, hogy változtatni tudj a viselkedésmintáidon.

Ott és akkor. Real-time.

Feltéve, hogy változtatni akarsz. Senki nem tudhatja rajtad kívül, hogy egy adott viselkedésminta – ott és akkor – jót vagy rosszat tesz-e neked!

Hogyan tudok ott és akkor változtatni bármilyen viselkedésmintán?

Leleményes, játékos, önismeretre és gyakorlásra épülő módszerekkel.

Olyan módszerekkel, amiket nem foghúzásként élsz meg – hanem amiktől nevetsz, mosolyogsz, erősnek és ügyesnek érzed magad.

Szeretnétek, hogy többet beszéljünk ezekről a módszerekről?

Miről olvasnátok szívesen? 

Írjatok bátran kommentet, kíváncsi vagyok az ötleteitekre!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

Barátotok,
Álmos

The post Hetedhétdiétán túl, a túlevés tengerén is túl appeared first on dietcrafting.

Duci gyerekként görcsösen fogyókúráztam, több-kevesebb sikerrel. Volt egy különös módszerem. Nem az ételek mennyiségére, a jóllakottság érzésére figyeltem, hanem rettegve kerültem mindent, ami „hizlal.”

Édesanyámnak már a könyökén jöhetett ki, hogy akármit tett elém, gyanakodva faggattam, hogy hizlal-e. Becsületére szóljon, mindig megnyugtatott. Azért általában „kálámbósan” visszakérdeztem az első falat előtt: Anya, csak még egy kérdés… biztos nem hizlal?

Hogy mi a különbség a hizlaló és a nem hizlaló ételek között? Hát kérlek szépen…

Vannak bűnös ételek, amiket Belzebub, Lucifer vagy a Sötét Nagyúr úgy alkotott meg, hogy hizlalnak. Csoki. Gulyásleves. Fehér kenyér. Pizza.

Aztán vannak fitt, diétás ételek, amik nem zsírrá, hanem fénnyé, szeretetté, sőt, szenteltvízzé alakulnak, majd elpárolognak, levendulaillatot hagyva maguk után.

Ne röhögj. Talán egy kicsit túloztam, de meglepően sokan gondolkoznak így. Ebből pedig valami kitűnik.

A legtöbb ember a hízást (zsírraktározást) bűnözésnek, a fogyást (zsírégetést) pedig szükségszerű vezeklésnek tartja, ami csak akkor kap szerepet az életünkben, ha már bűnöztünk.

Más szóval, a zsírraktározás kerülendő, zsírégetésre pedig csak a kövéreknek, a gyenge jelleműeknek van szüksége. (Úgy kell nekik, nem kellett volna bűnözni!)

Ez egy borzasztóan káros, torz gondolkodásmód, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a diétázást és a testsúlykontrollt ennyire nehéznek tartjuk, és sokan szenvedünk evészavarban.

Hogy megértsük, milyen gubancokkal jár a fejünkben, és mekkora károkat okoz a táplálkozáshoz való egészséges viszonyulásunkban mindez, lássunk egy jó kis hasonlatot. Tudjátok, azokat szeretem.

A testsúlykontroll kötéltánca

Képzeld el, hogy megkérlek arra, menj végig egy kifeszített kötélen. De nem ám egyensúlyozva… pff, úgy könnyű! Hanem úgy, hogy végig egyenes marad a tested, a karjaid mozdulatlanok, és egy centimétert se dőlsz el semmilyen irányban.

Mit gondolsz, sikerülne? Egyértelmű, hogy erre csak valamiféle gép lenne képes. Vagy egy zombi.

Mi, emberek másként működünk. A legjobb artista is dülöngélne, a testhelyzetének változtatásával egyensúlyozna. Mindez pedig baromi menőn nézne ki. Mondanád rá, hogy milyen béna ez az egyensúlyozgatás?

Ha kimozdulunk az egyensúlyi állapotból, egy ellenirányú mozgással gyönyörűen vissza tudjuk nyerni a biztonságos pozíciót. A tánc is erre a képességünkre épül. Mondanád egy táncosra, hogy ostoba? Ahelyett, hogy elmenne A-ból B-be kimért léptekkel, össze-vissza dobálja a testét. Full gáz.

Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám neked, hogy egy egészséges embernél a testsúlykontroll is így működik?

A zsírraktározás és zsírégetés folyamatosan, észrevétlenül váltja és kiegyensúlyozza egymást.

Ez nem bűnözés és vezeklés. Ez nem jojózás. Ez két természetes biológiai folyamat. A többletenergiát elraktározzuk, hogy később felhasználjuk.

Kétlem, hogy a vadon élő embernek egy nagyobb lakoma után bűntudata volt, amiért valamennyi zsírt elraktározott. Képzeld el, ahogyan szegény nézi magát a tó tükrében, és a hasát paskolja idegesen, hogy már megint bűnözött.

Kétlem azt is, hogy később akár fizikailag, akár lelkileg rosszul érezte magát, mialatt ezt a zsírt elégette.

Ma a jóléti társadalmakban mégis úgy félünk a zsírraktározástól, mint a tüzes vastól, és kínszenvedésként, vezeklésként tekintünk a zsírégetésre.

Mi romlott el? És legfőképp, hogy tudjuk rendbe hozni?

Mielőtt erre rátérünk, beszéljünk egy kicsit arról, honnan indultunk. Vizsgáljuk meg, hogyan is működik a testünk igazából, sokmillió éves evolúciónak hála.

A tested utál téged. És szeret is

Ezt a mókás kijelentést Lyle McDonald-tól vettem kölcsön. Mókás, de igaz.

A testednek fogalma sincs róla, hogy te olyan szerencsés vagy (szemben például az éhező afrikai gyerekekkel), hogy bármikor, bármennyit ehetsz.

A tested szerint te még ősember vagy. Vagy legalábbis egy vadon élő bennszülött.

Ne félj, nem megyek el most abba az irányba, hogy ugyanazt és ugyanúgy kéne enned, mint az ősember. Ennek nincs túl sok tudományos alapja. Az viszont tény, hogy az energiatermelési és -raktározási mechanizmusunk változatlan, mióta megjelent a Földön a Homo sapiens.

A testednek nem szólt senki, hogy te jóléti társadalomban élsz, és az éjszaka közepén is rendelhetsz egy XXL pizzát.

Ebből a nézeteltérésből eredően a tested és te csúnyán összevesztek egymással.

Szerinted hízni rossz, mert rosszabbul nézel ki tőle. Fogyni rettenetes, mert abba kell hagynod a non-stop evést egy kis időre. (Néhány órára? Te jó ég…).

A tested szerint hízni jó, mert hatékonyan energiát raktározol el vele. Fogyni természetes, mert hatékonyan energiát nyersz belőle.

A tested tehát valószínűleg utál téged. De szeret is, mert a machinációidtól függetlenül mindent megtesz annak érdekében, hogy életben maradj. Akkor is, ha megpróbálod kicselezni szegényt. Jófej ez a test, nem igaz? Én szeretem.

A zsírraktározás hasznos és menő

Jöjjön a szörnyű, sokkoló igazság: a testedet nem érdekli, hogy „fitt lisztből” sütöd a kenyeredet. Jó lesz neki az is.

Ne legyenek illúzióink. Egy kiadós adag étel (legyen az akármennyire „diétás”) egy része mindenképp zsírként raktározódik el. Miért, mit gondoltál, mi történik vele? Elpárolog? Vagy egész addig a gyomrodban rázkódik, amíg nem lesz rá szükséged?

Hacsak nem éhezteted magad folyamatosan, akkor előbb-utóbb többet eszel, mint amennyire éppen (mondjuk néhány percen, órán belül) szükséged van. Ekkor a tested gondol egyet: hoppácska, jó lesz ez későbbre! Hogy mikor későbbre? Lehet, hogy néhány óra múlva már hűlt helye lesz, mert el is égetted.

Ez a jelenség a zsírraktározás. És ezzel a jelenséggel nincs is semmi baj! Lassan mondom, hogy mindenki megértse.

A zsírraktározás hasznos. A zsírraktározás menő. Deal with it. 

Mondanád egy napelemparkra, hogy mennyire gagyi, amiért a többlet-elektromosságot akkumulátorokban tárolja el, ahelyett, hogy veszni hagyná?

Naná, hogy nem mondanád. Az akkumulátor hasznos és menő. A zsírraktározás is hasznos és menő. Hozzásegít ahhoz, hogy rövid távú (néhány órás, néhány napos) táplálékhiány idején vígan tudj működni anélkül, hogy bármi bajod lenne belőle.

Elég gagyi szerkezet lenne a testünk, ha az evolúció során ne talált volna valami módot arra, hogy függetlenítse magát a pillanatnyi energiabőségtől vagy energiahiánytól.

Nagyapám kezében gyakran láttam egy régi villanyborotvát zümmögni, ami mindig be volt dugva a konnektorba. Elmagyarázta nekem, hogy ezekben még nem volt akkumulátor, így nem lehetett vezeték nélkül használni őket.

Hmm, érdekes…

Vajon meddig fogunk még ragaszkodni ahhoz a hithez, hogy a testünk olyan, mint egy régi villanyborotva, ami csak akkor működik, ha folyamatos táplálékellátásra van kapcsolva?

És legfőképp, meddig fogjuk szegény zsírraktározást – ami egy baromi jó energiatárolási mechanizmus – sarazni, vegzálni, félni tőle, kiátkozni?

Valami nagyon megváltozott. Valamit nagyon félreértettünk, eltorzítottunk. Irodalmiasan szólva, sz** került a palacsintába.

Többet fizetünk a kevesebbért

A krónikus, túlsúlyhoz vezető hízás, vagyis az EL-hízás nyilvánvalóan káros. Ám ebből nem következik logikailag, hogy az elhízás oka maga a zsírraktározás. Az igazi ok máshol bújik meg.

A zsírraktározástól manapság úgy félünk, mint a sötétség Chuck Norristól.

Olyannyira, hogy diskurzusokat folytatunk arról, mit tehetünk annak érdekében, hogy valami „ne zsírként raktározódjon el.”

Talán, ha szétosztjuk kis adagokra? Vagy a teljes kiőrlésűt vesszük? Görcsölünk azon, hogy vajon a gyümölcscukorból vagy az esti szénhidrátból zsír lesz-e.

Sőt, komoly pénzeket fizetünk azért, hogy olyan ételeket együnk, amikből mesterségesen kivonták az energiát. Nem tudom, kinek volt az ötlete ez a biznisz, de zseni volt, az biztos.

Alapítanom kéne egy startupot erre. Fűrészport árulnék embereknek drágán. Várjunk csak egy percet… asszem ilyen már van. Fenébe! Pedig jó ötletnek tűnt.

Mindez akkor válik csak igazán viccessé, ha a napelempark-hasonlatot továbbgondoljuk.

Képzeljük el, ahogyan három ember idegesen áll az egyik napelem cella előtt, és azon gondolkoznak, hogyan tudnák lerontani a hatékonyságát. Talán ha bekenem egy kis sárral, akkor kevesebb elektromosságot termel majd? Igen, így jó lesz. Ötvenezer forint lesz. Köszönöm.

Ugye milyen abszurd? Pedig ugyanezt csináljuk a testünkkel is, amikor próbáljuk elkerülni, hogy zsírt raktározzon el. Ez ráadásul szinte mindig meddő próbálkozás, mert a testünk sokkal hatékonyabban működik, mint a legjobb napelem. Nem tudjuk „trükközgetéssel” lerontani a hatékonyságát.

Hiába eszel nyolc részre szétosztva teljes kiőrlésű lisztből sütött kenyeret, abból a tested ugyanolyan gyönyörűen testzsírt tud faragni, mintha egyben megettél volna két vaníliás fánkot. Megint csak mondom, elég gagyi szerkezet lenne, ha erre ne lenne képes.

A rövid távú zsírraktározás ellen kapálózni: felesleges, drága, kontraproduktív, értelmetlen, és az esetek nagy részében lehetetlen is.

Nem attól fogsz jól kinézni, hogy soha nem zsírosodsz – hanem attól (dobpergést kérek), hogy az elraktározott zsírt rendszeresen el is égeted!

És mielőtt azt hinnéd, hogy egy ilyen életforma nem természetes, elárulom: de, ez a világ legtermészetesebb dolga. Az emberek az idők kezdete óta így működnek.

Mi történt, hogy ezt elfelejtettük? Mi történt, hogy azt gondoljuk, vezetékes, ósdi villanyborotvák vagyunk?

Hova tűnt Nem Evés? Hova tűnt Nem Evés?

A természetben mindenhol megfigyelhető a ciklikusság. Nappal és éjszaka. Árapály. Ébrenlét és alvás. Évszakok. Jin és jang egyensúlya.

A zsírraktározás és zsírégetés ugyanilyen természetes és ártatlan váltakozás kéne hogy legyen. És ideális esetben az is. Az ún. anabolikus (építő) és katabolikus (lebontó) periódusok folyamatosan és fokozatosan váltják egymást a testünkben.

Azt hiszed, egy kockás hasú Adonisz sose hízik? Elárulok egy sötét titkot: de. Állandóan. És állandóan fogy is.

Ő se azért néz ki jól, mert sose hízik; hanem azért, mert a hízás és fogyás természetes váltakozásában él. Eszik (hízik), majd egy ideig nem eszik (fogy). Eszik, nem eszik. Eszik, nem eszik. Eszik, nem eszik.

Böjtöl, csak nem így hívja. Rengeteg ismerősöm van, aki, miután az időszakos böjtölés lényegéről beszélek neki, csodálkozó szemekkel mondja, hogy de hát ő is ezt csinálja. Akkor ő böjtöl? Milyen érdekes, nem is tudta, hogy ennek neve is van.

(A csodálkozása pedig teljesen jogos, ugyanis az időszakos böjtöléssel nevet adtunk valaminek, aminek igazából nem is kéne, hogy neve legyen.)

Kitalálod már, hol piszkáltunk bele a természet rendjébe, ugye, Szimba?

A modern ember eszik, eszik, eszik, eszik.

Kikapcsoltuk a „nem evést.” Felborítottuk az egyensúlyt. Jól elcsesztünk valamit, ami gyönyörűen működött, na. Brad Pilon ezt a jelenséget az böjtölési állapot eltűnésének („The Disappearance of the Fasted State”) nevezi.

Mintha a természetes alvás-ébrenlét ciklust felborítanánk, és megpróbálnánk a nap nagy részében aludni. 2 óra alvás, fél óra ébrenlét. 2 óra alvás, fél óra ébrenlét. Milyen élet lenne ez? Jól sejtitek, nem lenne emberhez méltó.

Ám valami miatt eszünk ágában sincs visszahozni a nem evést, hogy legalább ennyivel közelebb kerüljünk a megoldáshoz. Nem enni néhány órán át? Viccelsz? Na neeeem, azt azért nem. Mindennek van határa.

Helyette inkább azon görcsölünk, feszülünk, extra árat fizetünk érte, hogy amikor eszünk, akkor az „ne zsírként raktározódjon el.”

Barátaim… lássuk be, ez őrültség. Amellett, hogy ez frusztrációt okoz, és csak súlyosítja az evészavarainkat, végső soron amúgy is csak annyit ér, mint atomrobbanás ellen a fóliasátor. Nem a zsírraktározással van baj.

Ismétlem, nem a zsírraktározással van baj. A zsírraktározás menő!

A baj az, székelyes egyszerűséggel szólva, hogy túl SOKAT eszünk.

A nagy kérdés az, hogy miért, és mit tehetünk ellene?

Miért eszünk úgy, mintha muszáj lenne?

Miért vagyunk sokan, akik nem bírjuk abbahagyni a non-stop evést? Vagy ha abba is tudjuk nagy nehezen, kényszerből, akkor utána felfalunk két falut és desszertként egy ötgyerekes családot?

Nyilvánvalóan nem megoldás az sem, ha valaki a nap nagy részében nem eszik, de utána 2 óra alatt hányásig tömi magát.

Az a helyzet, hogy erre nem lehet egyszerűen válaszolni. Legalább tízféle kiváltó okot találhatunk, attól függően, hogy milyen tudomány irányából közelítjük.

Ha megkérdezed, miért vannak falási rohamaid, más és más választ fog adni a dietetikus, a pszichológus, a neurológus, a genetikus szakember, a szociológus.

Bele lehet bolondulni. Nem csoda, hogy sokan elszontyolodnak, és reménytelennek látják a helyzetüket.

A lehetséges kiváltó okok sokfélék, ám ezek ismerete a megoldáshoz nem feltétlenül visz közelebb, sőt, súlyosabb esetben még mélyebbre lehúzhatja szerencsétlent, aki csak „végre normális szeretne lenni.”

Rudolph E. Tanzi és Deepak Chopra szerint sokkal fontosabb lenne ebben a helyzetben az agyunk felborult egyensúlyát helyreállítani, és minden más szükséges változás (hormonális-, biokémiai egyensúly, génexpresszió, lelki és pszichológiai egyensúly, stb.) már szépen magától jönne.

Neurológus édesapám, akitől mind a mai napig sokat tanulok, a következő hasonlattal írta le a gyógyító tudományok (így például a pszichológia és a neurológia) között feszülő érdekellentétet.

Képzeljük el, hogy nyitva hagyjuk a dolgozószobánkban az ablakot. Odakint szél támad, és a becsapódó ablaktábla leveri az íróasztalunkról a kedvenc vázánkat, ami ripityára törik.

Na most, ebben a helyzetben érdekes és hasznos lehet elemezni, hogy vajon mi lett volna, ha az ablakot nem hagyjuk nyitva, vagy nem támad szél odakint.

Megfogadhatjuk, hogy legközelebb nem hagyjuk nyitva az ablakot, vagy figyelünk az időjárásjelentésre, és készülünk a viharra. Hosszan tanulmányozhatjuk a tömegvonzást, ami a vázára hatott.

Ezek mind jó és fontos dolgok. Ám van egy kis bökkenő… a váza attól még ott van a földön összetörve. Meg kell ragasztani! 

Hogyan tovább?

Az összetört vázát képesek vagytok megragasztani. Mindannyian! Ne ragadjatok le a kiváltó okoknál. Ne engedjétek, hogy letörjék a lelkesedéseteket!

Soha ne engedjétek, hogy bárki elhitesse veletek, gyengék vagytok! 

Ott van bennetek a határtalan erő, amivel kézbe vehetitek az életetek irányítását.

Megtanulhattok tudatosabbak lenni. Jobban odafigyelni a fejetekben cikázó érzésekre és gondolatokra. Észrevehetitek a berögzült viselkedésmintáitokat.

Lecserélhetitek az ócska lemezt. Felülírhatjátok a programot.

Trükkökkel, technikákkal, új szokások kialakításával, de legfőképp átható figyelemmel és cselekvéssel mindent megváltoztathattok az életetekben.

Korlátlan befolyásotok van arra, hogy milyen emberré váltok, milyen világot teremtetek magatoknak.

Azzal, hogy ezt a blogot, és ehhez hasonló oldalakat olvastok, a legjobb úton jártok. Nem álltok be a sorba. Érdeklődtök. Mozgásban vagytok. Új megoldásokat kerestek. Változtattok. Hiszek bennetek, és mindent meg fogok tenni, hogy a továbbiakban is segítsek nektek!

Addig is, ha szívesen lennétek egy lelkesítő, motiváló, támogató közösség tagjai, csatlakozzatok bátran az IF Hungary-hez, az időszakos böjtölők magyar közösségéhez!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

Ne feledjétek, az életetek a vásznatok! A festők ti vagytok!

The post Embernek vagy zombinak születtél? Ha embernek, ne félj a hízástól appeared first on dietcrafting.