Állandóan túleszed magad? Életed elmúlt néhány évében non-stop diétáztál? Eleged van saját gyengeségedből? Ez a poszt neked szól.

Lehetséges mellékhatások: a jojó-diétázás, a kényszeres túlevés és az evés utáni bűntudat örök száműzése életedből.

Hízás. Diéta. Hízás. Diéta. Hízás. Diéta.

Ismerős?

Én felteszem a kezem. Életem nagyobb része erről szólt. Mindjárt mesélek nektek, de előtte kérlek, válaszoljatok egy kérdésre.

Mit gondoltok, mi okozza ezt az ördögi libikókázást?

(Nem tudom, más is használja-e ezt a szót… ne röhögjetek.)

A hízás, nem? Hiszen ez egyértelmű. A hízás a probléma. Azt kell valahogyan kiiktatni, és akkor végre soha többé nem kell diétáznunk.

Ám most egy percre tárjátok ki az elméteket. Ne is az elméteket, inkább a szíveteket. Az elme hadakozni fog az ellen, amiről szó lesz.

Mi van, ha nem a folytonos hízás miatt diétázunk állandóan, hanem pont fordítva… a folytonos DIÉTÁZÁS MIATT HÍZUNK állandóan?

Lehetséges, hogy amiről egész életünkben azt hittük, megoldás, az maga a probléma? De legalábbis, ahelyett, hogy megoldaná a problémát, elmérgesíti azt?

Képzeljük el, hogy a járványszerű elhízás egy lángoló ház. Ezt próbáljuk lassan fél évszázada eloltani újabb és újabb, egyre divatosabb diétákkal.

A baj csak az, hogy a legtöbb diétával nem vizet locsolunk a házunkra.

Hanem kerozint.

És most nem a Joy-ban lévő dinnyediétára és társaira gondolok. Hanem komoly, komplex módszerekre, amikről könyveket is írtak. Kétségtelenül jószándékkal.

De ismeritek a mondást: a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.

Kérlek, ezt az írásomat lassan, nyitott lélekkel olvassátok. Ne csak a szavaimra figyeljetek, hanem az érzésekre, amik a szavaim nyomán születnek bennetek.

Sőt, ezek sokkal fontosabbak lesznek, mint az általam legépelt sorok.

Ha jól figyeltek, olyan kérdésekre is választ kaptok majd, amikre nem is írtam le a választ – de ott rejlik, a sorok között és a sorokon túl.

A mackós srác, aki néha leadott, majd visszahízott 10-15 kilót

Emlékeztek a Super Mario Bros. című játékra?

Mario, az olasz származású vízvezetékszerelő néha felszedett egy varázsgombát, és sokkal menőbb lett tőle.

Egészen addig, amíg valami hülyeségbe bele nem szaladt, és visszaalakult a a jó öreg, egyszerű Mariová.

Kamaszkorom nagy részében én voltam a kövér srác. Aztán később, egyetem alatt javult a helyzet. Szintet léptem.

Végre én voltam a mackós srác, aki néha leadott, majd felszedett 10-15 kilót.

Power Up. ↑ (Juhú!) Power Down. ↓ (Ó, hogy az a…)

Én voltam Mario. Capisci?

Egész életemben kerestem a megoldást, míg végül elfogadtam, hogy én ilyen vagyok. Ebből kell főzni.

Vannak a szerencsések, akik két pofára falhatják a pizzát és a csokit. Nekik nincs szükségük varázsgombára.

És vannak a számkivetettek, akiknek a „vérében van” a hízás. Állandóan túleszik magukat, ezért aztán életük non-stop diétázásról szól.

Reméltem, hogy eljön az idő, amikor majd „tartósítani tudok” egy elfogadható fizikumot. Persze, folyamatos önkontroll és fegyelem árán. De talán, egy szép napon sikerül.

Végül is, a megoldás egyszerű, nem igaz?

Le kell diétáznunk a súlyfelesleget, majd életünk hátralévő részében fenn kell tartanunk azt az önfegyelmet, ami a diétához kellett.

Legalábbis ezt mondják az okosak.

Máshogy nekünk nem megy. Mi nem a szerencsések közé tartozunk.

Önfegyelem, de milyen áron?

Végül arra jutottam, hogy a diétázást az életem részévé kell tennem.

Gyönyörűen meg is tudtam ideologizálni: én életformaként tekintek az egészséges táplálkozásra. Bizony ám! Lehet nézni, és tanulni.

(Ha az eufemizmus fájna, visítottam volna.)

Mondanom sem kell, az eredményeim csak ideig-óráig tartottak.

De milyen áron?

Családi, baráti programok alól vontam ki magam. Vacsorameghívásokat utasítottam vissza. Ha eljutottam is egy étterembe, görcsösen figyeltem, hogy salátát egyek sovány hússal. Sovány salátát!

A desszert persze szóba sem jöhetett. Ne viccelj. Mi vagyok én? Egy kövér disznó, aki desszertet eszik?

Egy időben még otthonról se nagyon mozdultam ki. Mert mi lesz, ha a barátaim meginnának két sört? A sör az hizlal, nem igaz? Jobb nem kockáztatni.

(Egy sör ugye, mint kategória, nem létezik. Ezt brit tudósok bebizonyították.)

Otthon maradni az igazi tutiság. Akkor nem lesz baj.

Mint kiderült, kissé naiv voltam. A nagy bajok akkor jöttek csak igazán, amikor otthon maradtam.

Míg a barátaim megittak két sört, én a lakásomban gubbasztottam. Egész addig, amíg el nem törött bennem valami. Gondolom, sejtitek, mi következett.

Felrántottam a hűtőajtót, és megettem mindent, ami emberi fogyasztásra alkalmas volt. Mindent IS.

Nem számított, ha nem illettek egymáshoz. Tudjátok milyen ízű a ketchupos kukoricapehely? Én tudom. Nem finom.

Miután a hűtő kiürült, még azon is elgondolkoztam, vajon nem tudnám-e valahogyan magát a hűtőt is megenni egy kis majonézzel.

Sajnos, akkor már nem volt majonézem, mert azt korábban megettem száraz kenyérrel. (Ha gondoljátok, megadom a receptet.)

Sokáig próbáltam rájönni, mi a baj velem. Az elmém persze sietett megmagyarázni: nincs elég akaraterőm.

De egyre jobban ott motoszkált bennem, hogy valahol kilóg a lóláb. Valami sokkal kézenfekvőbb, már-már szemtelenül egyszerű magyarázatnak kell itt lennie, ami elkerüli a figyelmemet.

Sok évnek kellett eltelnie, míg egyszer csak izomból vágott pofon a felismerés.

Egy gesztenyepüré vágott pofon

Egy napon, amikor viszonylag jól éreztem magam a bőrömben, úgy döntöttem, megengedhetek magamnak egy éttermi vacsorát a családommal.

Nem vagyok én apáca. Nem élhetek bezárva.

Igaz, éppen egy szálkásító diéta kellős közepén voltam. Szerettem volna még lefaragni néhány kilót. De nem baj. Majd figyelek. Nem rendelek semmi nagyon hizlalót, és minden rendben lesz.

Ekkor már, sok éves gyakorlat után, elég jó voltam az ételek kalóriatartalmának megtippelésében. A vacsora nagy részét csont nélkül lehoztam.

Tudtam, hogy még nem haladtam meg az aznapi kalóriaszükségletemet, és büszke voltam magamra. Igaz, fogasfilét ettem salátaágyon, míg a többiek sertéscsülköt.

Nem baj, jó az a fogasfilé. Jól csinálod, Álmos. Már-már azt hittem, győztem, amikor feltűnt egy váratlan veszély.

Édesapám megkérdezte, ki kér desszertet. (A galád! Hát apa egy ilyen?)

Alarm! Alarm! Most kell résen lenni. Desszert? Na neeeem… azt aztán nem.

A többiek gesztenyepürét rendeltek, én viszont passzoltam. Tudtam már jó ideje, hogy nem az édességben lévő cukortól kell félnem, hiszen ha nem kerülök kalóriatöbbletbe, akkor egy grammot nem fogok hízni.

Ám sajnos biztos voltam benne, hogy a gesztenyepürével együtt már kimaxoltam volna az aznapi kalóriakeretemet. Talán egy egész picit meg is haladtam volna.

Így aztán inkább erőt vettem magamon. THIS. IS. SPARTA.

Az arcomra mosolyt erőltettem, de azért szapora szívveréssel figyeltem a többiek elégedett arcát. Fájt éreznem a gesztenyepüré finom illatát. Látnom, ahogyan az ezüst kiskanál áttör a tejszínhabon. Hallanom a kristálykehely csendülését.

Sikerült. Megették, elvitték, elköszöntünk, hazaértem. Győzelem.

Egy óra múlva édesítőszeres, joghurtos gabonapelyhet ettem egy műanyag bödönből. Szerencse, hogy nem tartok otthon cukrot, így csak kb. 1000 kalóriát lapátoltam magamba.

Utána még a konyhaszekrényben találtam néhány régi csokinyulat és – biztos ami biztos alapon – kíméletlenül elpusztítottam azokat is.

Szegény nyulak. Nem tudom ki gyártja ezeket, de nem volt finom egyik se.

Ezt követően a tükörbe néztem.

Tudva, hogy most ettem túl magam kb. 2000 kalóriával, életemben először önostorozás helyett meglepő béke és nyugalom lett úrrá rajtam.

Indulatoktól mentesen feltettem magamnak egy kérdést.

Ezt most miért csináltam?

És életemben először nem valami ködös, freudi magyarázatot kaptam arról, hogy mi nem stimmel a fejemben. A felismerés úgy hasított belém, mint sötét éjszakába a villámcsapás. A válasz nem is lehetett volna egyértelműbb.

Azért, mert nem ettem meg azt a nyavalyás gesztenyepürét.

És rögtön tudtam azt is, mi kell ahhoz, hogy ilyen soha többé ne történjen velem.

Meg kell ennem azt a nyavalyás gesztenyepürét.

Hízni akarsz? Kezdj el diétázni.

Egy lökhárítómatricán olvastam egyszer ezt a mókás szöveget. Sajnos ez csak félig vicc, félig viszont véresen komoly, és benne rejlik az elmúlt fél évszázad fitnesz-agymosásának tragédiája.

Az ősi keleti tanítások szerint földi szenvedéseink egyik legfőbb oka az, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a dolgoknak.

A gesztenyepüré rádöbbentett arra, hogy ugyanez volt az oka az én életemben a visszatérő túlevésnek is. És van egy olyan tippem, hogy a tiedben is.

Túl nagy jelentőséget tulajdonítunk bizonyos ételeknek. 

De miért? Mikor tulajdonítunk túl nagy jelentőséget egy tárgynak? Például az édességeknek? Egy gesztenyepürének?

Akkor, ha azt hisszük, hogy hiánycikk az életünkben.

Ezért amikor hozzájutunk, minél többet és minél gyorsabban magunkhoz akarunk venni belőle. Hiszen lehet, hogy most ehetünk utoljára ilyet, nem igaz?

A mechanizmus hasonlóan működik, mint egy megfeszített íj.

Minél jobban megfeszítjük, annál messzebbre lő. Minél nagyobb a hiányérzet, annál nagyobb lesz a válaszreakció a hiány ellensúlyozására.

Az íj azonban nem lő magától. Csak akkor, ha valami megfeszíti. Mi feszíti meg a modern társadalmakban a túlevési reflex íját?

Mi magunk. Mivel feszítjük meg?

Görcsös, kényszeres diétázással.

Akkor maradjak kövér az idők végezetéig?

Na, azért nem reménytelen a helyzet.

Önmagában egy zsírégető diétával nincs semmi baj. Szükség van rá, hiszen a ház lángol. Az nem megoldás, ha csak bámuljuk, és nem csinálunk semmit.

Tőlem nem fogjátok azt hallani, hogy törődjetek bele a súlyfeleslegbe.

Nagyon fontos, hogy életünk minden pillanatában feltétel nélkül elfogadjuk és szeressük önmagunkat. Ez kell hogy legyen a kiindulópont.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy okosan, hatékonyan, idegbajtól mentesen ne formálhatnánk át szép lassan a testünket, ha ez a szívünk vágya.

Bevallom, egy kicsit megtévesztőnek tartom az előtte-utána „fogyifotókat.”

Őszintén becsülöm azokat, akik például húsz, harminc, vagy még több felesleges kilóval számoltak le. Nekem ezt sose kellett átélnem, így nem tudhatom, mennyire nehéz.

A súlyfeleslegtől való megszabadulás azonban csak egy kis része a történetnek. Közel sem a legnehezebb.

Az igazi művészet az, ha fogyás közben boldogok, kiegyensúlyozottak vagyunk, és utána is azok maradunk, jojózás nélkül.

Nem szeretem reklámozni magam, és nem is gondolom, hogy különösebben mutogatásra lenne érdemes a fizikumom. Azért teszem be ide most mégis ezt a képet, hogy tudjátok: együtt érzek veletek.

A bal oldali „jóllakott óvodás” fotó 4-5 éve készült. Sajnos olyat nem találtam, amin ennél is jobb húsban voltam.

(Na jó, csak nem mertem feltölteni. Gyerekek is olvashatják a blogot.)

Ezen a nem túl előnyös képen még egész jó formában voltam, és a készülte előtt obszesszíven diétáztam, hogy valahogy kinézzek a Balcsi-parton.

A jobb oldali fotó egy hónapos. Semmi extra, de egy olyan állapotot tükröz, amit az életet élvezve, embernek maradva, kiegyensúlyozottan el tudtam érni.

De ami ennél sokkal fontosabb: fenn is tudom tartani, miután megfejtettem a „gesztenyepüré titkát.”

Szeretnék segíteni nektek, hogy ti is ugyanilyen boldogan, könnyedén, érző-lélegző emberként elérhessétek a céljaitokat.

Mi volt hát a gesztenyepüré titka?

A kulcs az, hogy úgy diétázzunk – és a diétát követően is úgy éljünk -, hogy ne legyen hiányérzetünk.

A hiányérzet megfeszíti az íjat, és előbb-utóbb túlevést fog okozni. Fel fogjuk kutatni a kiszáradt csokinyulat a kamrában, és meg fogjuk enni.

Ha egy diéta hiányérzettel jár, túlevést okoz.

Ha egy diéta túlevést okoz, nem fenntartható.

Ha egy diéta nem fenntartható, akkor nagyon menő könyveket lehet írni róla, és jó drágán el lehet adni – de NEM jó diéta.

Sajnos az előre legyártott diéták nagy része, alkotójuk legjobb szándéka ellenére: nem jó diéta.

Az ősember is hányingerig ette magát?

Egyáltalán létezhet-e olyan zsírégető diéta, ami nem okoz hiányérzetet?

Hiszen, ha a fogyáshoz hosszú távú kalóriadeficit kell, akkor előbb-utóbb éhesek leszünk, nem igaz? Az éhség nem színtiszta hiányérzet?

De igen, az.

Az éhség biológiai, rövid távú hiányérzet.

Biológiai hiányérzet, mert elsősorban a testedben érzed.

Brian Wansink szerint úgy a legkönnyebb megkülönböztetni a valós (testi) éhséget az agyad sóvárgásától, hogy megfigyeled, hol érzed magadban.

Nyaktól lefelé? Akkor igazi éhséggel van dolgod. Nyaktól felfelé, inkább a szádban? Ez jó eséllyel az agyad sóvárgása lesz.

(Az agyad is a testedhez tartozik természetesen, tehát ilyen értelemben ez is biológiai jelenség, de kérlek, ne akadjatok fenn a fogalmakon. Ezeket csak szemléltetésre használom, hogy értsétek a különbséget.)

Ugyanakkor az éhség rövid távú hiányérzet, mert az éhséghullámok hamar elmúlnak, főleg, ha megtanultuk, hogy nem szabad megijednünk tőlük.

Ennek a képességnek az elsajátításában segíthet az időszakos böjtölés. Nem kötelező, nem is mindenkinek ideális, de kétségtelenül nagy segítség.

Rövid távú hiányérzet az éhség azért is, mert előbb-utóbb enni fogsz.

Jól fogsz lakni, még egy zsírégető diéta (fogyókúra) mellett is. Ha soha nem laksz jól, akkor az a diéta már régen rossz. Kérd vissza a pénzed.

A túlevést azonban NEM az éhségérzet okozza!

Pedig logikusnak tűnik, de mégsem így működünk. Máskülönben, hogy történhetne meg az, hogy még akkor is libaként tömjük magunkat, amikor már nem hogy nem vagyunk éhesek, de szó szerint hányingerünk van?

Tény, hogy a vadon élő ember életében nem volt mindig táplálékbőség, ezért aztán az éhínség elvonultával önfenntartó reflex volt a bőséges evés.

Sokan ennyivel letudják a túlevés kérdését, esetleg még a diétázásról is le akarnak beszélni, mondván: ez lesz, ha éhezteted magad.

Szerintem azonban ez közel sem ilyen egyszerű.

Erősen kétlem, hogy az ősember akár a legsúlyosabb éhínség után is annyi vadhúst evett volna (túlélési ösztön ide vagy oda), hogy a végén magzatpózban remegett a gyomorgörcstől és az önutálattól.

Az éhségérzet legrosszabb esetben (sima, ártatlan) evést okoz.

Abból még nem kéne, hogy baj legyen. Legfeljebb jóllakunk, és elégedetten lefekszünk aludni.

Valami más oka van a modern ember túlevésének… Valami, amire engem a gesztenyepüré tanított meg.

Mi okozza a TÚL-evést?

Nem kell nagy Sherlock Holmes-nak lennünk ahhoz, hogy észrevegyük, nem az éhség a ludas, hanem a fejünkben lévő valamilyen gubanc.

Mi ez a gubanc?

Valami, ami sokkal veszélyesebb az éhségnél. Valami, ami a diéták elrontásának legfőbb oka, és amiről mégse beszél szinte senki.

Pszichológiai és hosszútávú hiányérzet. Más néven: sóvárgás.

Pszichológiai, mert nem a valóságon alapul, hanem az agyunk szüleménye.

Hosszútávú, mert soha, vagy csak nagyon ritkán elégül ki.

Tudjátok már, hogy a túlevés íja annál messzebbre lő, minél nagyobb a hiányérzet. Minél erősebb a sóvárgásunk.

El tudtok képzelni annál nagyobb hiányérzetet, hogy valamit (gesztenyepürét, sertéscsülköt, szalonnás rántottát, stb.) SOHA az életben nem ehetünk?

Vagy jobbik esetben csak addig, „amíg le nem fogyunk.” Vagyis néhány hónapig, néhány évig. Hurrá!

Mindez ráadásul egy illúzió! Egy elme-építette ketrec saját magának. Hiszen a valóság az, hogy már hogy a fenébe ne ehetnénk gesztenyepürét vagy csülköt?

Csak be kell menni a boltba vagy étterembe. Ott van, bőséggel minden, ami a mi életünkben egyáltalán nem lehet jelen.

Miért? Csakis azért, mert mi így döntöttünk.

Saját magunkat zártuk ketrecbe.

És ha mindez nem lenne elég, még azt is végig kell néznünk, ahogyan mások (a „szerencsések”) vígan falhatják mindazt, amire mi rá se nézhetünk.

Míg mi a hátsóudvarban nyüszítünk a kennelben, látjuk a kerítésen túl a vidáman csaholó, egymással játszadozó kutyákat.

És utána még csodálkozunk, ha megvadulunk?

Barátaim, lássuk be, ez őrültség.

„Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.” – Albert Einstein

Mi a baj a diéták 99%-ával?

Nagyon sok táplálkozási tanácsadó annyival elintézi a diéta kérdését, hogy jó drágán összeállít neked egy fix étrendet (ki tudja, milyen szempontok alapján, de ebbe inkább ne is menjünk bele), és kalap, kabát.

Ugyanez a helyzet, ha megveszel egy speciális diétáról szóló könyvet.

Ezt és ezt edd, mert egészséges. Mert ez jó lesz neked.

(Nem baj, hogy nem ismer téged. Ő biztosan tudja, mi a jó neked.)

Ezt és ezt viszont ne edd, mert… miért is? 

Ha nem tudod betartani, te vagy a gyenge. Mondanom sem kell, hogy egy ilyen „szakértő” nem emberként tekint rád, hanem egy olajos gépezetként, amit meg kell szerelni.

Ennél nagyságrendekkel jobb a helyzet, ha a tanácsadó figyelembe veszi, hogy hús-vér ember vagy, szívvel és lélekkel. Megpróbál segíteni. Javaslatokat ad, hogy mit és hogyan egyél, hogy minél kevésbé legyél éhes.

Minden jószándék ellenére azonban, sajnos ez nem elég.

Megbeszéltük, hogy az éhség nem akadály. Persze, hosszú távon kellemetlen lehet, és a leküzdéséhez kell egy kis akaraterő. De önmagában az éhség miatt soha nem fogod hányingerig enni magad.

Ebből pedig egy fontos dolog következik.

Attól még, hogy nem vagy éhes, simán lehet olyan hiányérzeted, ami előbb-utóbb túlevésbe kerget.

Noha egy kegyetlen kalóriadeficit kétségtelenül hozzájárulhat a túlevéshez, önmagában az, hogy „nem éhezteted magad”, nem fog megvédeni tőle.

Sőt, még akkor is elképzelhető őrült zabálás, amikor elvileg nem is vagy kalóriadeficitben.

Tegyük fel, hogy 2000 kcal a napi energiaigényed, és te megeszel 2000 kalóriányi „csirkerizst.”

Bár elméletileg eleget ettél, ha az agyadban túl sok pszichológiai hiányérzet halmozódik fel például a fehér kenyér iránt, akkor előbb-utóbb elszakad a cérnád.

Ez olyan biztos, mint hogy egy meg egy az kettő.

Figyelj arra, hogy nem azt mondom, hogy mindenképp kívánni fogod a fehér kenyeret. Hogy is mondhatnék ilyet?

Nem vagyunk ugyanolyanok.

Van, aki unalmasabb ételt el sem tud elképzelni, mint a fehér kenyér. Én se vagyok oda érte. Van, akinek viszont egyet jelent a mennyei mannával.

Csupán azt mondom, hogy HA (!) kívánod a fehér kenyeret, és ennek megpróbálsz nagyon sokáig ellenállni, akkor a kívánalomból előbb-utóbb sóvárgás lesz.

Ahol pedig bekopogtat a Mr. Sóvárgás, ott hamarosan jön utána Mrs. Túlevés.

Mi hát a megoldás?

A megoldás az, hogy bátornak kell lenned. Fel kell tenned magadnak a kérdést: számomra mi okozza a legnagyobb hiányérzetet a diétámban?

Nagyon figyelj arra, hogy mi az a sóvárgás, amit a legerősebben tetten érsz magadban. Egy picike hiányérzet még kezelhető lehet.

Egy erőteljes, kínzó hiányérzet időzített bomba, amit hatástalanítani kell.

Vigyázat: ha nem veszel róla tudomást, robban!

Ez ráadásul egy trükkös bomba. Lehet, hogy álcázva robban!

Nincs garancia rá, hogy amikor elszakad a cérna, akkor a sóvárgásod tárgyával fogod teletömni magad. Ahogyan végül én sem gesztenyepürével tömtem tele magam, hanem joghurtos Corn Flakes-szel.

Miért? Hát nem azért, mert annyira vágytam a joghurtos Corn Flakes-re.

Egyszerűen gesztenyepüré nem volt otthon. Kimenni lusta vagyok érte. Meg azt látják mások.

Ha nem követte volna annyira rövid időn belül a családi vacsorát az otthoni dagonyázás, talán nem kötöttem volna össze a szálakat. Soha nem jöttem volna rá, mi okozta a túlevést.

Hogyan lehet hatástalanítani ezt az időzített bombát? Nagyon egyszerűen.

Engedned kell a sóvárgásodnak, méghozzá zéró bűntudattal.

Mindkét része nagyon fontos. Az engedés, és a teljes bűntudat-mentesség is. A kettő együtt kell a sikerhez.

Hogyan engedsz a sóvárgásnak?

Megeszed a gesztenyepürét. Mersz valami kevésbé „ultrafitt” ételt rendelni az étteremben.

Ijesztően hangzik? Attól félsz, ha egyszer megérzed az ízét valami nyalánkságnak, akkor túl sokat fogsz enni belőle?

Tudod mit? Könnyen lehet, hogy így lesz. Először. Talán másodszor, harmadszor is.

A felhalmozódott hiányérzetnek először kiutat kell találnia, mint ahogyan a túlnyomásos gőznek is távoznia kell a kávéfőzőből.

Ha ezt a soha nem mered meglépni, akkor örök túlevésre kárhoztatod magad.

Amint elkezdesz engedni a sóvárgásnak, a nyomás kiegyenlítődik.

Számíthatsz egy kis viharra, de végül a felhők szertefoszlanak, és kisüt a nap.

Nagyon fontos azonban, hogy ne így állj hozzá: „oké, akkor ma engedek a sóvárgásaimnak, majd holnaptól tisztán eszem.”

Ha ezt csinálod, teljesen félreérted azt, amire megpróbállak rávezetni. Visszaengeded a hiányérzetet az életedbe a hátsó ajtón.

Hiszen ha „holnaptól tisztán eszel”, akkor ma kell még gyorsan teletömnöd magad minden szeméttel, nem igaz?

Nem! Nincs „holnaptól!” Felejtsd el ezt a szót! Nem veszed észre, hogy ezzel a magad állította csapdába sétálsz bele?

Nem veszed észre, hogy saját magadat kergeted túlevésbe azzal, hogy eldöntötted, valamit holnap már nem ehetsz?

De ehetsz. Kész. A mai nap semmivel sem különlegesebb, mint a holnapi.

Azt hiszed, majd nem fogsz tudni parancsolni önmagadnak? Azt hiszed, innentől kezdve minden napod zabálásról fog szólni?

Hidd el, hogy nem így lesz. Csak olyankor nem tudsz parancsolni önmagadnak, amikor a pszichológiai hiányérzet dolgozik benned.

A legfinomabb belga csokoládé is csak addig érdekes, amíg azt hiszed, nem ehetsz belőle bármikor. Abban a pillanatban, hogy elfogadod, ehetsz: megtört a varázs.

Néha eszel majd belőle két-három kockát. Élvezed az ízét. Mosolyogsz a világra.

Előbb-utóbb talán meg is unod, és rá se nézel többé. Rájössz, hogy nincs benne semmi extra. Helyette inkább egy finom gyümölcssaláta mellett döntesz.

Ehhez viszont az kell, hogy meg merd tenni az első lépést. Merj engedni a sóvárgásodnak. Csak így számolhatod fel. Ne áltasd tovább magad azzal, hogy valamit nem kívánsz.

Egyél belőle néhányszor, és jöjj rá, hogy tényleg nem kívánod. Vagy jöjj rá, hogy dehogynem. Jé, ez tényleg finom.

A lényeg, hogy egy szemernyi bűntudatod se legyen miatta.

Bűntudat alatt nem annak a józan belátását értem, hogy valamit máshogy kéne csinálnod a jövőben.

A bűntudat az önostorozás, önvád, saját életed tudatos megkeserítése. Ez az elme kóros működése, amiből soha nem születik semmi jó.

Sajnos itt jön be a képbe a fitneszipar felelőssége, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy bizonyos ételeket „bűnös élvezeteknek” tartunk.

Hiába áll mögötte nemes cél, komoly károkat okozott ez a „jószándékú” bűntudatkeltés a kollektív emberi pszichében.

Jelenti-e azt, hogy egyáltalán ne is foglalkozzunk azzal, hogy mit eszünk? Hogy ne hozzunk egészségtudatos táplálkozási döntéseket?

Még véletlenül sem. Szívből remélem, hogy nem ez az üzenet sugárzik a soraimból.

Az intuitív táplálkozás nem egyenlő azzal, hogy szemellenzősök vagyunk, és nem követjük a táplálkozástudomány újabb és újabb eredményeit.

Épp ellenkezőleg!

Az egészségtudatos döntéseknek azonban a lelki béke és egyensúly állapotából kell megszületniük, hogy hosszú távon fenntarthatók legyenek.

Ezt mindaddig nem fogod elérni, amíg nem engedélyezed magadnak, hogy bármit ehess. Ha engedélyezed magadnak, hogy bármit ehess, ez azzal a csodálatos eredménnyel fog járni, hogy előbb-utóbb nem is akarsz többé „bármit” enni.

Mindaz, amit az egészséges táplálkozásról az elméd, az intuitív táplálkozásról pedig a szíved tud, elkezd kéz a kézben, hatékonyan együttműködni. A kétféle tudás többé nem dolgozik egymás ellen.

Olyan ez, mint amikor gyerekként biciklizni tanulsz, és előbb-utóbb le kell szerelni az oldalkereket. El fogsz esni? Igen, többször is. De ha nem mered leszerelni a kereket, soha nem fogsz megtanulni biciklizni.

Ha bűntudat nélkül engedsz a sóvárgásnak, felszámolod azt.

Ha felszámolod a sóvárgást, végre a tudatod fényében hozhatod meg ugyanazokat az egészségtudatos döntéseket, amiket korábban önostorozással és önfegyelemmel próbáltál magadra erőltetni.

Egyszer csak azt veszed majd észre, hogy megváltoztál. A tükörbe nézel, és nem a régi önmagadat látod, akinek táplálkozási zavarai voltak.

Visszagondolva a régi önmagadra, csodálkozni fogsz.

Ki volt ez az ember? Mi közöm hozzá?

Rádöbbensz arra, hogy többé nem vagy számkivetett.

Most már te is a „szerencsések” közé tartozol.

Újjászülettél.

Sok sikert kívánok neked az utadon!

U.i.: azóta sem ettem gesztenyepürét. Nem is különösebben kívánom.

Ti hogyan kezelitek a sóvárgásaitokat?

Mi az az étel, aminek nehezen bírtok ellenállni?

Ne szégyelljétek! Emberek vagyunk.

Ételeket megkívánni: természetes és ártatlan dolog.

Mi lesz az első finomság, amibe legközelebb bűntudat nélkül, mosolyogva beleharaptok majd?

Írjátok meg kommentben!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!