Az első lépés az ún. nyitogatás. Ártatlannak tűnő cselekvés. Csak megnézem, kíváncsiságból, hogy mi van a hűtőben és a konyhaszekrényben. Ne parázz, nyugi! – mondom magamnak. Nem fogok enni semmit. Épp sikerült lehoznom egy egész napos, fegyelmezett diétázást, csak nem leszek olyan hülye, hogy a célszalagtól néhány méterre szándékosan eltanyálok.

Lássuk először a konyhaszekrényt. Hmm, nem sok minden van itt. Egy zacskó kukoricapehely, ketchup, mustár, fűszerek. Csemegeuborka. Uncsi. Ehh… nyilván, hiszen diétázom. Nem vagyok annyira ostoba, hogy mindenféle nassolnivalókat tartsak itthon kísértésként.

Hoppá, van itt eldugva egy bontatlan zacskó mogyoró is! Ezt két hete vettem egy gyenge pillanatomban, de sosem ettem meg. Még büszke is vagyok magamra, hiszen ez azt jelzi, hogy mennyire elszánt vagyok.

Nocsak, mi van itt a felső polcon? Féléves csokinyulak. Húsvétra kaptam őket, már nem is emlékszem, kitől. Eszem ágában sem volt megenni, de kidobni azért mégsem akartam őket. Az azért durva lenne, Afrikában gyerekek éheznek! A hűtőt azért még nézzük meg a biztonság kedvéért. Natúr joghurt, jégsaláta, lenmagolaj. Uncsi, uncsi, uncsi.

Hát, ez ennyi. Nem számítottam többre, meg nyilván nem is fogok semmit enni, hiszen diétázom. Várjunk csak egy pillanatot… ha nem fogok semmit enni, mi a fészkes fenét keresek itt a félhomályban, nyitott hűtőajtó mellett? De most komolyan. Hacsak nem szállt meg valami démon, ide is magamtól jöttem, saját elhatározásból. De nem nagyon emlékszem az elhatározásra, homályos minden… a testem magától indult meg, mintha marionettbábuként mozgatná valaki.

– Nem, nem és nem! – kiáltom felfelé a képzeletbeli bábjátékosnak. Tudatos vagyok. Nem fogok elgyengülni. Amúgy is, az előbb megállapítottam, nincs itthon semmi, ami miatt megérné elfuserálni a diétát. A csokinyulak szóba se jönnek, azokat megenni óriási kreténség lenne. Bár azért az a jó kis pörkölt mogyoró…

NEM! Back to business.

Kifelé a konyhából, vissza a nappaliba. Csak el kell terelnem a gondolataimat, és minden rendben lesz. De még majdnem négy óra hátravan ebből a napból, és bevallom férfiasan: baromi éhes vagyok. Kár, hogy ma már kimaxoltam a kalóriakeretemet. Legalább jóllaktam volna… de még csak azt sem mondhatom el. Finom se volt. És még csak az eredmények se jönnek úgy az elmúlt hetekben, ahogy reméltem. Lehet, hogy a semmiért kínzom magam?

Álljunk is rá gyorsan a mérlegre, ellenőrizzük, lássuk, mennyit mutat…

Hogy az a…!!!

Ide szívesen beírtam volna a tényleges káromkodást, ami a számat elhagyta, de mivel látok rá esélyt, hogy ez az írásom egyszer nyomtatásban is megjelenik, megspórolok egy kis munkát a szerkesztőnek. Talán polkorrekt indulatszavakat kéne használnom?

Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát, mi a MANÓT mutat ez a KOMISZ mérleg?!
(Így jó lesz?)

Hát megőrülök! Ugyanannyit mutat, mint egy hete, pedig minden nap tökéletesen diétáztam, ettem az előre kimért vackokat. Lehet, hogy valamit rosszul csinálok? Nézzük meg magunkat gyorsan a tükörben, az a biztos… Nos igen, a kinézetem még mindig a jó öreg ugrálóvárra hajaz.

Azt a leborult szivarvégit! (Ez belefér?)

De most komolyan, ezért szenvedek? Mások két pofára ehetik a pizzát és a hamburgert, és mégis szálkásak, én meg megtagadok magamtól mindent, és se jól nem nézek ki, se jól nem is lakom?

Nem, nem, nyugi. Nagy levegő, zen. Nem szabad ezeknek a gondolatoknak engedni. Tudom, hogy rossz irányba visznek. Átéltem már tízszer, százszor, ezerszer. Ha ezt így folytatom, még azt a kevés kis eredményt is dobhatom a kukába, amiért eddig megküzdöttem.

De milyen eredményt? Erre kéne büszkének lennem, amit a tükörben látok, most komolyan? Mások, ha belesz– akarom mondani: beletojnak mindenbe, és egyáltalán nem edzenek, máris jobban néznek ki, mint én az aszketizmussal és heti négy edzéssel. Ők a szerencsések, a kiváltságosak. Sőt, valószínűleg inkább ők a normálisak, én pedig a defektes, az elátkozott.

Elég, elég, elég! – mondom magamnak félelemmel vegyes frusztrációval. Kezdem érezni az önpusztító orkán első fuvallatát. Ismerős fuvallat. Most még elkerülhetem, visszavonulhatok a bunkerembe, okos lehetek, túlélhetem. Csak nem szabad felülnöm ezeknek a gondolatoknak, főleg nem gerjesztenem őket. Kibírom, erős leszek.

Már csak három és fél óra a napból. Ha kicsit korábban lefekszem aludni, talán csak három. Nem lenne rossz azért rágcsálni valamit… a fenébe is.

Mi lenne, ha…

Nem! STOP!

Ismerem ezt a forgatókönyvet, százszor átéltem már. Ennek a „mi lenne, ha” forgatókönyvnek sosincs jó vége. Valami racionálisnak hangzó engedménnyel kezdődik, aztán mire észbe kapok, már megindult a lavina. Most nem fogok bedőlni neki.

De mi lenne, ha megenném a mogyoró felét, és utána tényleg nem ennék többet? Persze, ezzel tönkretenném a mai kalóriadeficitet, fél zacskó mogyoróban 450 kalória van. De az azért nem a világ vége, nem igaz? Hetek óta vasszigorral diétázom, igazán megengedhetek magamnak egy nap szünetet. És ha képes vagyok meghúzni egy határt, nincs ebben semmi ördögtől való.

Megfontoltam. Kitöltöm a mogyoró felét egy tálkába (konyhai mérlegen), a maradékot szépen lezárom egy műanyag zacskózáró csipesszel. Az olyan végleges, szimbolikus. Lezártam, ennyi volt, nincs tovább.

Kettőt pislantok, és elfogyott a mogyoró. Jó volt, finom volt, de a fél fogamra se volt elég. Sebaj, ennyit engedélyeztünk magunknak, vége a gyereknapnak.

Viszont nem hagy nyugodni a gondolat… most komolyan ezért a nevetséges mini-kielégülésért rontottam el a mai napomat? Persze, ha szigorúan vesszük, nem rontottam el semmit. Hiszen nem ettem túl magam, nem igaz? De a kitűzött célomat szembeköptem, és ez rossz érzés. Szembeköptem a semmiért. Ezért a pár falatért, ami két perc alatt elfogyott?

Bárcsak visszamehetnék az időben, és megváltoztathatnám a döntésemet. Eszem ágában sem lenne megenni a mogyoró felét, ha tudom előre, hogy ennyire nem fog kielégíteni. Na jó, legyünk őszinték… tudtam előre. Hiszen olyan sokszor megtörtént már. Egyszerűen nem foglalkoztam azzal, amiről tudtam, hogy be fog következni. Úgy döntöttem, hogy nem veszek róla tudomást.

Valóban én voltam az, aki így döntött? Nem tűnt az én döntésemnek… talán inkább… a bábjátékos volt?

Mindegy is, a lényeg, hogy most nagyon haragszom magamra. Egyetlen apró botlás, és az egész napi fegyelmem ment a kukába. Vissza a pálya elejére, mint egy régi, idegőrlő videójátékban. A motivációm elszállt.

Furcsa érzésem van, mintha a világ egy rongyszőnyeg lenne, ami elkezdett szép lassan kicsúszni a lábam alól. Ezt is jól ismerem, tudom, hova vezet. Egy kicsit még ellenkezem, de nem nagyon – csábít a sötét űr, a mindent elnyelő fekete lyuk gravitációs mezeje elkezdett magához vonzani. Lassan, gyengéden, de kérlelhetetlenül.

A következő másodpercek úgy telnek, mintha álom és valóság határán lennék. Tisztában vagyok vele, hogy a testem megindul a konyha felé, de az agyam háttérbe vonult, külső szemlélővé vált. „Én most egy kicsit lelépek, rendben?” – mondja.

Kitöltöm a mogyoró maradékát, ezúttal gyorsan és mohón. Egyedül vagyok otthon, de nem akarom, hogy rajtakapjanak, ezért sietek. Kitől félek, kinek a tekintete elől menekülök? Saját tudatomtól félek, saját tudatom tekintete elől menekülök.

A mogyoró maradéka is elfogyott. A napi kalóriakeretemen jócskán túllőttem, nincs visszaút. Az önostorozás és bűntudat, ami eddig csak kavicsként nyomta a lábamat a cipőben, éles fájdalomként nyilall belém. Tudatom utolsó védőbástyája megszólal, bizonytalanul, maga sem hiszi el, amit mond:

„Nem a világ vége, ne haragudj magadra! Majd holnaptól tiszta lappal indulsz.”

Majd holnaptól? Várjunk csak egy pillanatra… (Ne csináld!) Ha holnaptól tiszta lappal indulok, akkor az azt jelenti (Eszedbe se jusson!), hogy…

Ma már úgyis mindegy? (Ááááááááááá!)

Mélyen persze tudom, hogy nem mindegy; de ez most már mit sem ér. Racionális tudatom erőtlenül dörömböl egy hangszigetelt, homályos üvegfalon. Nem látom, nem hallom, nem érdekel.

Nem sokkal később ketchupos gabonapelyhet lapátolok magamba egy műanyag bödönből. Ennek a receptjét most meg is adnám, hátha ti is el szeretnétek készíteni:

Corn Flakes au Ketchup à l’Álmos

Hozzávalók: 300 gramm kukoricapehely, egy tubus ketchup
Elkészítési idő: 40 másodperc

Szitáld a kukoricapelyhet egy keverőtálba, majd az óramutató járásával megegyező körkörös mozgással nyomj rá egy tubus ketchupot.

Nem finom, ellenben sok. Tömöm a számba, mintha egy ipari feldolgozógép lennék. Nem gondolkozom már, ösztönlény szintjére süllyedek. Időközben rájövök, hogy most már valami édesre vágyom. Elkészíthettem volna a másik kedvenc szánalomfogásomat, a joghurtos-édesítőszeres kukoricapelyhet – mivel viszont utóbbi elfogyott, ehhez már késő.

Eszembe jutnak a kiszáradt csokinyulak. Rohanok a konyhába, persze viszem magammal a műanyagtálat, amiből az imént ettem. A falára ragadt maradékot belekotrom a kukába, látni se akarom. A tálat beáztatom, tűnjön el a nyoma is a gyengeségemnek. Ez egy régi bevált trükköm: zabálás közben mindig „takarítok” magam után, így kevésbé fájdalmas szembenézni a tetteimmel.

Disznó vagyok – de tiszta disznó!

Letépem az egyik csokinyúlról a csomagolást, úgy töröm le a fejét, hogy attól nyekken, egy horrorfilmbe is beillene a jelenet. Olyan gyorsan nyelem az ízetlen, olcsó, kakaós-cukros darabokat, hogy megolvadni sincs idejük a számban. Jöhet a másik nyúl is, egy vagy kettő, olyan mindegy.

Hulljon a férgese!

Ezen a ponton már rég nem eszem – lomtalanítok. Megideologizálom magamban, hogy amit most felzabálok, azt legalább később nem tudom felzabálni. Hasznos, amit teszek, előbb-utóbb úgyis megettem volna, essünk túl rajta!

Gyerünk, gyerünk! Van itthon még bármi ehető??

Újra megkívánok valami sósat. Ez nálam tudniillik így működik, anatómiailag: van egy vegyes gyomrom, egy édességgyomrom, és egy gyomrom a sós nassolnivalóknak. Ezek egymástól elkülönültek, mint a szarvasmarha bendői. Először a vegyes, általános gyomor telik meg, majd megnyílik (véletlenszerűen) az édes vagy sós nasigyomor. Ha az édes nasigyomor megtelt, megnyílik a sós, majd újra az édes, és így tovább, az idők végezetéig – vagy legalábbis addig, amíg el nem kezdem gyűlölni magam. Utóbbi általában előbb szokott bekövetkezni.

Keresek, kutatok még valamit. Ízeket már rég nem érzek. Előbb-utóbb elfogy minden, száraztésztát csak nem akarok már ropogtatni. Túlettem magam. Mennyivel is? Saccolok… 2000–3000 kalóriával? Megtelt mindhárom gyomrom. Utálom magam.

Ördög és pokol! Azt a hét meg a nyolcát! Hogy a macska rúgja meg!

* * *

A fentiekben egy részletet olvashattatok a készülő könyvemből. Remélem, nem sajnáltatok meg nagyon! 🙂 A történet őszinte, de szerencsére már a múltamhoz tartozik – jóval azelőttről, hogy találkoztam az időszakos böjtöléssel.

Fontosnak tartom, hogy meséljek nektek a „régi életemről” is, hogy lássátok: én is egy elveszett, önmagát bántó, a saját boldogságát szabotáló ember voltam – de sikerült kimásznom a gödörből, úrrá lennem a saját démonaimon, és új emberré válnom!

Erre – és még sokkal többre – ti is képesek vagytok, méghozzá saját erőből! Ebben szeretnék nektek segíteni.

Hamarosan izgalmas hírekkel érkezem. Kövessétek a blogot és az IF Hungary Facebook-csoportot!

Ha biztosra akartok menni, kattintsatok ide, és iratkozzatok fel az ingyenes dietcrafting hírlevélre.

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!