Fogadjam el és szeressem, amit a tükörben látok?

You are currently viewing Fogadjam el és szeressem, amit a tükörben látok?

Ha nem tetszik, amit a tükörben látsz, azt mondják: változtass, amin tudsz, de a legfontosabb, hogy fogadd el és szeresd önmagad.

De vajon lehet egy tükörképet szeretni? Lehet magadat csupán elfogadni? 

„Régen voltak ronda emberek is. Rondák és tehetségesek. De mostanra… mostanra mind eltűntek. Felszívódtak. Ma már csak szép embereket látni.” – Morfológus

(A Vektor című Mátrix-szinkronparódiából származik az idézet. Sírvaröhögős. Miután elolvastátok a cikket, irány megnézni.)

Tudom, hogy szinte közhely erről beszélni, de a mai médiumok elképesztő valóságtorzító mezőt gerjesztenek. Nem kell messze mennünk ahhoz, hogy „tökéletes embereket” lássunk, akik (látszólag) tökéletes életüket élik.

Elég csak felnéznünk Facebookra, Instára, vagy bekapcsolnunk a Zikszfaktort.

Ne gondoljuk, hogy ez a jelenség önmagában véve káros lenne! Aki fölényeskedve, erkölcsi piedesztálról elítéli ezt a világot, az valójában nem lát túl rajta. Aki pedig nem lát túl rajta, az ugyanúgy rabja ennek a világnak.

Ez a cukormázas nyalóka-világ önmagában se nem jó, se nem rossz. Ám akik a külsőségekben mások (és főleg saját maguk!) értékét vagy értéktelenségét látják, szörnyen sebezhetők a 21. században.

Azt hiszed, a nyalóka-világ csak azoknak okoz boldogtalanságot, akik kívülről, sóvárogva figyelik a „szép emberek” elérhetetlennek tűnő boldogságát?

Nagyot tévednél, ha ezt gondolnád!

Hidd el nekem, nincsenek szavak arra az ürességérzetre, amit egy testével azonosuló, saját értékét abból származtató szép ember érez, amikor őt is megcsapja a mulandóság szele.

Neki is át kell esnie ugyanazon a felismerésen, mint mindenki másnak; mindössze számára nehezebb és fájdalmasabb lesz! Ha egyáltalán sikerül.

Nem ritka, hogy miután egy ilyen ember szépsége megfakul, élete hátralévő részét a múlt nosztalgikus visszaidézésével tölti, tátongó űrrel és egy kimondatlan kérdéssel a lelkében: ki vagyok én? 

Így kell értenünk, amikor azt mondják a bölcsek: bizony, közelebb állnak a boldogsághoz azok, akik szenvednek, mint azok, akik (még) nem. 

Fontos, hogy értsétek: az még nem árul el semmit egy ember gondolkodásáról, hogy szép-e vagy csúnya. Ahogy az sem, hogy százezer forintos öltönyt (kosztümöt, stb.) vagy húszezer forintosat hord.

Léteznek szép emberek, akik számára a testük semmit se jelent, és léteznek csúnyák, akik számára mindent.

Remélem, nem érzed bántónak, hogy ilyen nyersen használom a szép és csúnya szavakat emberekre. Ezek csak szavak, amikkel először farkasszemet kell néznünk, hogy megláthassuk, semmit se jelentenek.

(Néhányotoknak ismerős a nyelv, amin beszélek. Ti tudjátok, a „szépség” jelölhet más, látszólag nemesebb értékeket is. Aki az identitását műveltségéből, karrieréből, baráti köréből, különleges párkapcsolatából, stb. származtatja, ugyanúgy futóhomokra építkezik. De most ezekről nem akarunk beszélni.)

Mi nyújthat hát vigasztalást annak, aki úgy érzi, sosem lesz (vagy többé már nem lesz) olyan tökéletes szépség, mint a „szerencsések?”

A legjobb tanács, amivel ez a feje tetejére állt világ szolgálni tud: változtass, amin tudsz, de a legfontosabb, hogy fogadd el és szeresd önmagad.

Ma arról szeretnék beszélni nektek, hogy miért ne elégedjetek meg ezzel a tanáccsal. Valami ugyanis nincs rendjén ezzel a tanáccsal.

A tanács, amitől rosszabbul érzed magad

Ha sosem esett jól hallanod, hogy fogadd el és szeresd önmagad, nem vagy egyedül. Belőlem is mindig ilyesféle reakciót váltott ki:

Engem ne írjon le senki. Ne skatulyázzanak be. Képes vagyok változni (lefogyni, sportolni, jól kinézni, stb.). És fogok is.

Ma már tudom, a tanács, helyesen értelmezve, nyilvánvalóan nem arról szól, hogy tespedjünk bele a semmittevésbe. Erre mindjárt visszatérünk.

De mi van azokkal a dolgokkal, amiken nem tudunk változtatni?

Ilyenek lehetnek például az arcvonásaink, valamely testi fogyatékosságunk, vagy pusztán a tény, hogy öregszünk. Valljuk be őszintén, a „fogadd el és szeresd önmagad” tanács ilyenkor is legfeljebb csak sovány vigasznak hangzik.

Oké, elfogadom, amit a tükörben látok. Mi mást tehetnék? De ettől hogyan leszek boldog? Amit el kell fogadnom, az már csak valami másodrangú dolog lehet. Ez volnék hát én? Ez a boldogság? Kösz…

Hogyan szeressem azt, amit másodrangúnak tartok? Egyáltalán, mi a fenét jelent az, hogy szeressem önmagam? Ugye többet jelent ez a puszta elfogadásnál?

Magadra ismertél? Ne szégyelld ezeket a gondolatokat. Azt jelzik, jó úton jársz ahhoz, hogy rájöjj valami nagyon fontosra.

Barátom, mindig is érezted, hogy itt valami nem stimmel. Mintha csak ezer tüskét szúrnának beléd, amikor azt hallod, fogadd el és szeresd önmagad.

Érezzük benne az igazság csíráját, de mintha hiányozna a kirakós egy darabja. Vagy sokkal inkább, mintha egy oda nem illő darab lenne beleerőltetve. Egy teljesen másik játékból, aminek semmi keresnivalója itt.

Szeretnék segíteni nektek, ahogyan nekem is segítettek mások. Nem állítom, hogy a végső igazság birtokában lennék; azt meg főleg nem, hogy csiszolatlan írói stílusomban mindig a megfelelő szavakat választom.

Mégis, ha úgy érzem, akár csak egyvalakinek tudok segíteni közületek, nem maradhatnak bennem a csiszolatlan szavak sem. A csiszolást elvégzitek majd ti.

Sőt, az igazi tanításnak mindig így kell működnie: a tanuló tanítja önmagát.

A tanító csak egy közvetítő, aki maga is ugyanannyit tanul a tanítás közben, mint a tanuló. Azzal, hogy ilyen dolgokról beszélünk, ti is segítetek nekem. Egymáson segítünk. Azáltal, hogy emlékeztek, én is emlékszem.

Mire emlékszem? Erre:

Nem az a boldogság kulcsa, hogy megpróbáljuk leküzdeni a boldogtalanság okát – hanem az, hogy rájövünk, nincs mit leküzdeni!

Ezek a szavak most még ködösnek, haszontalannak tűnhetnek számodra, de bízz magadban: ha az örök igazságot megsejted mögöttük, olyan hatalmas erő és béke költözik beléd, amit most még elképzelni se vagy képes.

Nagyon szeretném, hogy mindannyian, kivétel nélkül boldogok legyetek.

Járjunk együtt a rejtély végére, és rakjuk ki rendesen ezt a kirakóst!

Miért nem vagyok még boldog?

Két út között ingáztál eddigi életedben, a boldogságot kutatva.

Az egyik a „tenni akarás útja.” Úgy döntöttél, a kezedbe veszed az irányítást, és seggberúgod az életet. Harcolsz az álmaidért. Nem leszel többé áldozat.

Nem fogadod el a rád osztott szerepet. 

Elolvastál egy rakás motivációs könyvet, TED előadásokat néztél, workshopokra jártál, és úgy érezted, végre sínen vagy. Senki nem állíthat meg.

Megtervezed a napjaidat, véget vetsz a halogatásnak. Minden nap megtanulsz 10 új szót. Minden hónapban kialakítasz egy új szokást. Vállalkozást építesz.

Aki járt már ezen az úton, az tudja, hogy a kezdeti eufória és életöröm nagyon könnyen átcsap fájdalomba, depresszióba és ürességérzetbe.

Ha sikerül is egy ideig a saját forgatókönyved szerint élned, előbb-utóbb úgyis megjelenik az Életnek hívott színházigazgató, és egy nyaklevessel emlékeztet arra, hogy nem vagy mindenható.

(Megjegyzés: de az vagy! Ám amíg nem látsz túl a poros színpadon, mindig áldozatnak fogod érezni magad.)

És ha sikerül is az általad választott szerepet végigjátszanod? Ott állsz majd a színpadon, hideg lámpafényben, arcodon a lecsurgó festékkel, és egy hasogató kérdéssel a szívedben: miért nem vagyok még mindig boldog?

(Sokan mondják, még mindig jobb egy Ferrariban szomorkodni, mint egy Trabantban. Ám ezzel mindig azok példálóznak, akiknek nincs Ferrarijuk. Akiknek van, és boldogtalanok, soha nem mondanának ekkora butaságot.)

Én is jártam ezen az úton, ezért ismerem jól az árnyoldalát. Oké, Ferrarim nem volt, de ez talán még nem rontja le a hitelemet.

Mi történt ezután?

Amikor elviselhetetlenné vált a szenvedés, segítség után néztél. És akik segíteni szerettek volna (őszintén), azt tanácsolták: „fogadd el és szeresd önmagad.”

Próbáltad. Tényleg. Nem ment. Úgy érezted, nincs értelme annak, amit csinálsz.

Hogyan is járulhatna hozzá a boldogságodhoz az, hogy valamiről, amit elégtelennek (kövérnek, soványnak, csúnyának, öregnek, stb.) tartasz, elfogadod, hogy az vagy te? Ráadásul ezt a valamit még szeresd is? Na, ami sok, az sok.

Magadat szeretni szeretnéd. Amit viszont a tükörben látsz, nem vagy képes szeretni. Ez pedig súrlódást, boldogtalanságot okoz.

Patthelyzet.

(Ha most úgy érzed, hülyeséget beszélek, mert te szereted minden porcikádat, erre annyit tudok mondani, minden gúny nélkül: várd csak ki a végét!)

Barátom, ideje elgondolkozni azon, hogy a módszerek, amikkel eddig a boldogságodat próbáltad megteremteni, egyszerűen nem működnek.

Léteznie kell egy harmadik útnak.

Egy harmadik útnak, ahol a boldogságod nem csak a jövőbe kivetítve létezik, amiért először kínszenvedéssel meg kell dolgoznod; hanem már itt és most, a jelenben! És ahol ugyanakkor egy másodpercre se gondolod, hogy te csak valami másodrangú dolog vagy, amit (jobb híján) el kell fogadnod.

És hidd el nekem, létezik ez a bizonyos harmadik út.

Ahhoz viszont, hogy megtaláljuk, először is beszélnünk kell az elfogadás helyes jelentéséről.

Mit jelent igazából az elfogadás?

Ha már maga az szó is felháborít, ez azért van, mert még nem találkoztál az elfogadás legmélyebb jelentésével.

Az elfogadás mindig a jelen pillanat elfogadását jelenti: azt, hogy ami éppen van, az ellen nem kapálózol gondolatban.

Nem gyártasz hozzá egy keserű sztorit a fejedben. Nem panaszkodsz saját magadnak, hogy annak, ami van, máshogy kéne lennie.

Ez nem egyenlő azzal, hogy egy nem kívánatos élethelyzetbe beletörődsz, és meg se mozdulsz többé.

Eckhart Tolle erre azt a jó példát hozza, amikor belelépsz a sárba. Az elfogadás nem azt jelenti, hogy azt mondod magadnak: „hát úgy néz ki, beleléptem a sárba, el kell fogadnom, hogy mostantól innen nem mozdulok.”

Nem!

Az elfogadás annyit jelent, hogy semmilyen kommentárt nem fűzöl a fejedben ahhoz, hogy beleléptél a sárba. Ez egy semleges tény, ami önmagában se nem pozitív, se nem negatív.

Akik arra biztatnak, hogy „fogadd el önmagad”, segíteni szeretnének. Semmiképp ne haragudj rájuk. Nem akarnak rosszat neked.

Nem azt kérik, hogy törődj bele mindenbe, mert ezt dobta a gép. Hanem azt, hogy először teremtsd meg a lelki békédet a jelen pillanatban. Utána, ennek talaján állva – immár hatékonyan, félelmektől mentesen – változtass azon, amin lehet (ha még mindig akarsz).

Minden változtatásra irányuló cselekedet csak akkor lehet erőteljes, elegáns és hatékony, ha azt nem félelemből teszed; hanem mintegy mellékesen. Szinte játékként, ahogyan a gyerek játszik a színes gyurmákkal.

Játszani pedig csak akkor tudsz a formákkal és a színekkel, ha rájössz: az egész életed egy játék.

Erről szól a jelen pillanat feltétel nélküli elfogadása. Erről szól a tükörképed elfogadása is.

Azt viszont már kimondani is fáj, hogy önmagadat el kell fogadnod. A jószándékú tanács itt vakvágányra fut, és hirtelen üresnek, semmitmondónak tűnik.

Miért van ez? Miért fáj ez nekünk? Most próbáljuk meg erre is rájönni!

Te mit látsz a tükörben?

Egy korábbi írásomban elmeséltem nektek, hogy életem nagyobb részében túlsúlyos, ezáltal önbizalomhiányos voltam. Szinte sosem tetszett, ami a tükörből visszanézett rám.

Kifelé persze igyekeztem nem mutatni, de látszólagos magabiztosságomat papírcölöpökre építettem.

Érdekes módon, ha mellettem állt egy kövér haverom, akkor az ő tükörképével nem volt semmi bajom. Csak a sajátom zavart. Nem furcsa?

Miért? A válasz egyértelmű.

A haverom kövérsége azért nem zavart, mert az ő tükörképe őt mutatta, az enyém pedig engem. (No shit, Sherlock.) Ekkor legalábbis még így gondoltam.

Ha a tükörbe nézünk, és nem tetszik, amit látunk, a fájdalmat valójában nem az okozza, hogy elégtelennek tartjuk, amit látunk – hanem az, hogy azt hisszük, amit látunk, azok mi magunk vagyunk.

Következésképp, úgy érezzük, mi magunk is elégtelenek vagyunk.

Ez egy feloldhatatlan ellentmondás, amin nem segít, ha elfogadod, amit a tükörben látsz. Pontosabban, nem elég, hogy elfogadod, amit a tükörben látsz!

Ezzel legfeljebb annyit érsz el, hogy saját magadról elfogadod, hogy elégtelen vagy. De szeretni soha nem fogod magad.

Hol itt a boldogság? Hol itt a béke?

Önmagadat elfogadni nem, csak szeretni tudod

A „fogadd el és szeresd önmagad” tanács hibás, mert egy feloldhatatlan ellentmondáshoz vezet.

Ez általában nem tudatosul bennünk, csupán a zsigereinkben érezzük, például amikor így reagálunk:

Hagyjál engem ezzel a dumával… pont azért szeretnék változtatni, mert nem tetszik, amit a tükörben látok. Dehogy akarom elfogadni, hogy ez vagyok én. Akkor mi motiválna?

Ha szemfüles vagy, már észre is veheted a lényeget:

(Tükörbe nézve) nem akarod elfogadni, hogy amit látsz, az te vagy.

És ez teljesen logikus viselkedés. Már hogy a fenébe akarnád?

Ismételjük meg egy korábbi gondolatunkat, mert nagyon fontos. Magadat szeretni szeretnéd. Amit viszont a tükörben látsz, nem vagy képes szeretni.

Hát épp ez az! Meg kell tanulnunk elfogadni és szeretni, amit a tükörben látunk. Főleg akkor, ha nem tudunk rajta változtatni.

Lehetetlen vársz el magadtól. Nézz mélyen magadba. Ennek semmi értelme.

Jól figyelj most, és érezd át, miért lehetetlen önmagadat elfogadnod.

Elfogadásra csak annak van szüksége, ami tökéletlen.
Szeretni csak azt lehet, ami tökéletes.
Amit el kell fogadnod, azt nem szereted.
Amit szeretsz, annak nincs szüksége elfogadásra. 

Aki arra biztat, hogy fogadd el a tökéletlen testedet, és szeresd, lehetetlent kér tőled. Elfogadás és szeretet: mint tűz és víz.

A saját testedet – és másokét is, de most idáig ne menjünk el – a materiális világban mindig tökéletlennek fogod látni. Amit tökéletlennek látsz, azt legfeljebb elfogadni tudod. Amit el kell fogadnod, azt nem szereted, és fogalmi képtelenség, hogy valaha is szeresd.

Akkor nem az a megoldás, hogy rájövünk, valójában minden test tökéletes? A sovány is, kövér is? És így mindenki szeretheti önmagát?

Ez az állítás soha nem lesz igaz, mert soha nem lesz értelme. Soha nem fogsz eljutni a boldogsághoz azzal, hogy belenézel a tükörbe, és megpróbálod szuggerálni magadnak, hogy „én így vagyok tökéletes.”

Nem értek egyet veled. Én például a páromról tudom, hogy nem egy klasszikus szépségideál, mégis szeretem, úgy ahogy van. Sőt, épp ezt szeretem benne, hogy nem tökéletes.

Érzed már a mélyről jövő igazságot magadban, de még rossz helyen keresed.

Kérlek, próbálj a szavak mögé látni. Biztos vagy benne, hogy a párod „nem teljesen tökéletes” testét szereted?

Nem lehet, hogy éppen azt szereted a párodban, ami a testén túl van? Ez pedig éppen azért sugárzik át rajta ilyen ragyogóan, mert nem takarja el a „tökéletes test” vászonponyvája.

Hidd el, a testedet nem kell, és nem is lehetséges szeretned.

Ha a testedet megpróbálod szeretni, vagy annak érdekében megváltoztatni, hogy szerethesd, az mindig boldogtalanságot fog szülni.

Miért?

Mert olyasvalamit próbálsz szeretni, amit legfeljebb elfogadni lehet (a testedet), és közben csupán elfogadni akarod azt, amit kizárólag szeretni lehet (önmagadat).

Az elfogadással, mint azt láttuk, önmagában nincs semmi baj. Sőt, kulcsfontosságú a lelki békéhez.

A súlyos hibát akkor véted, amikor azt hiszed, hogy amit el kell fogadnod, az te magad vagy.

Elfogadnod legfeljebb a tükörképedet kell. Azt is mindig csak a jelen pillanatban. A tükörképed viszont nem te vagy!

Ami valójában te vagy, azt csak szeretni tudod. Nincs is más választásod. Egy fűszálat se kell keresztbe tenned érte. Te magad vagy a szeretet!

Ne csüggedj, nem veszítesz el semmi értékeset azzal a felismeréssel, hogy a testedet nem kell, és nem is lehet szeretned. Sőt!

Ez lesz az, ami lehetővé teszi majd, hogy könnyedén, frusztrációtól mentesen, hatékonyan változtass azon, amin lehet. Feltéve, hogy változtatni szeretnél.

Ha szeretnéd, ki fogod hozni a fizikumodból a maximumot. Ám ekkor már nem a boldogságod érdekében fogod ezt tenni.

Csupán mellékesen. Játékból. A végeredmény már igazából nem is fog számítani.

És épp ezért fog működni.

• • •

Ti mit gondoltok? Milyen gondolatokat, érzéseket ébresztett bennetek a cikk? Szívesen olvasnátok még hasonlókat a dietcrafting-on?

Beszélgessünk, írjatok bátran kommentet! Kíváncsi vagyok, mi jár a fejetekben!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

This Post Has 15 Comments

  1. Móni

    Köszönöm
    Egy hatalmas aha élmény volt az olvasása a ciknek .
    Mindig volt bennem egy hiányérzet saját magam testi oldalrol megközelítésével kapcsolatban és most megkaptam a választ.

    1. Álmos

      Nagyon örülök, hogy megszólított a cikk, Móni!

  2. Anita

    Nagyon tetszett, és segített másik szemszögből nézni az egész önszeretet témát:) köszönöm!

    1. Álmos

      Örülök, hogy elgondolkodtatott a cikk, Anita! Ezt kevesen értik, érzik!

  3. Judit

    Huh…de rég vártam egy ilyen eszmefuttatásra. Nem találok szavakat. Köszönöm, hogy megismerhetem a világképed, számomra is új dimenziókat nyit.

    1. Álmos

      Kevesen értik, érzik az ilyen cikkeket, Judit, úgyhogy nagyon örülök, hogy pont ehhez szóltál hozzá! Nekem is jó érzés látni, hogy sokan vagytok nyitottak erre.

  4. Erika Szf

    De bizony, hogy érdekel! Egyszerre is elolvashatnám, ahogy egyszerre is felfalhatnék egy tábla minőségi csokit, de beosztom. És újraolvasom a soraidat újra és újra. A kulcsszó ebben a cikkedben is a játékosság. Számomra ez az egyik elragadóbb dolog az egész dietcrafting-ban! Írj még, még, még! (Rosewood JC)

    1. Álmos

      Nagyon örülök, Erika! Mindenképp folytatom, hiszen nincs annál jobb érzés, ha láthatom, hogy amit csinálok, segít nektek! 🙂

  5. Anita Nyikos

    Nagyon jó , köszönöm.. Nagyon értelmes ,értelmezhető,követhető ,tok jó ☺️
    Anita / Melbourne

    1. Álmos

      Anita, köszönöm szépen! 🙂 Melyik gondolat tetszett a legjobban, melyik gondolkodtatott el leginkább? Szívesen olvasnál még hasonlókat az oldalon?

  6. Tímea Székelyl

    Ugyanazon az ösvényen járok egy ideje ami a lelki fejlődést illeti, mint ami az írásaidból mutatkozik. A testi dolgokban sem járok, jártam más útakon.De, hogy a kettőt eggyé tudod tenni, az számomra csodálatos. Erre az újabb útra rálépnék, nagyon köszönöm a segítségedet. Ne hagyd abba az írást. Szerintem sokan várjuk…

    1. Álmos

      Tímea, nagyon örülök, hogy magadra ismertél! Nem véletlenül, tényleg EGYÜTT járunk ezen a kalandos úton mindannyian, csak ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. 🙂 Megtisztelsz, ha olvasol, és bátran szólj hozzá mindig! Én legalább annyira kiváncsi vagyok a ti gondolaitokra, mint ti az enyémre!

  7. Edit

    Nem szòrod a semmibe,mert ritkan olvasni ujat ebben a temaban, s a te cikked bizony nagyon is sok mindenre ravilagitott. Egyebkent ha ezt valaki megerti az onszeretetrol amit irtal, akkor nagyjabol a tobbi gondja is szep lassan meg fog oldodni. En nagyon koszonom a cikket, s szivesen varom a folytatast.

  8. Damirka

    Imádom ezeket a cikkeket . Megnyugtatóan értelmesek.

    1. Álmos

      Damirka, nagyon örülök, és köszönöm! Sokat jelent a hozzászólásod, mert egyelőre nem sok visszajelzést kapok, hogy érdekel-e bárkit is, amiről írok, vagy csak a semmibe szórom szét a szavakat. Ez persze nem fog leállítani, de az biztos, hogy mivel az olvasókért írok, az én motivációmra is óriási hatással van, ha látom, hogy valaki van a “túloldalon is.” 🙂

Vélemény, hozzászólás?