„Feleségemmel kiszámítottuk, hogy ketten keresünk 5400 forintot. Egy lakás ára hatszáz–hétszázezer forint. Harminc–negyven év, mire egy lakást összeszedünk. Nem tudunk mit csinálni… hát eszünk.”

Ez egy tragikomikus, ma is aktuális pillanatkép Papp Gábor Zsigmond „Magyar retró” című zseniális dokumentumfilmjéből.

És hogy miért aktuális? Azért, mert manapság is sokan érezhetjük úgy néha, hogy a céljaink kilátástalansága, az életünk bizonytalansága vagy éppen monotonitása mellett nem sok más örömünk marad – csak az evés.

Csoda, hogy világszinten egyre nagyobb problémát jelent az elhízás? Ennek az okai persze ennél sokkal összetettebbek – de biztos, hogy ez is vaskosan benne van a csomagban.

(Egyébként elképesztően szomorú, hogy Magyarország elhízás tekintetében is a világ élvonalába tartozik. Európán belül pedig szinte mindig benne vagyunk a top 5-ben – és a helyzet évről évre csak romlik.)

Komor szavak, pesszimista kilátások?

Aláírom, de vállalom. És szerintem ti is sokan éreztek hasonlóan, ezért is merek írni róla nektek. Fontos ezeket időről időre kimondanunk, megbeszélnünk egymás között.

Ajjaj, Álmosból egy megkeseredett vészmadár, doomsayer lett?

Na, azért attól még messze járunk, ne aggódjatok. De érzékelem, hogy van baj.

A nagyvilágban is, és kis hazánkban is. Perszehogynepersze, az élet sosem volt könnyű, mindig voltak nehézségek, most sok mindenben sokkal jobb, mint néhány évtizede, ésatöbbi, ésatöbbi. Értem, tudom, nem vitatkozom.

De mégis – ne essünk a gázlángozás (gaslighting) hibájába! Ne akarjuk elhitetni senkivel – magunkkal se! – hogy minden tökéletes, és ha néha vannak rosszabb napjaink, akkor az kizárólag a mi hibánk.

A gondolataink szerepe most is elsődleges, ezt soha nem fogom máshogy gondolni – de azért ne szégyelljük kimondani, hogy nehezített pályán vagyunk!

Kifejezetten vidám és optimista embernek tartom magam, de még én sem tudom teljesen függetleníteni magam az engem körülvevő ún. történésektől. A történések meg hát, az elmúlt néhány évben, nagy látószögű lencsével nézve… mondjuk így, diplomatikusan: nem annyira rózsásak.

Sokan érezzük úgy, hogy 2020 óta az életünk nehezebbé és kiszámíthatatlanná, néha már-már egy nyomasztó álommá vált.

Kitartunk, bízva bízunk – ahogyan Madách intett minket. Vannak még terveink, céljaink, boldog időszakaink; de mindenre rátelepedett valamiféle ólmos nehézség. Egy lidércnyomás.

Tudjátok, honnan ered a lidércnyomás szó? Az alvási paralízist hívták így régen, és arra utaltak vele, amikor az ebben szenvedő ember néha úgy érezte (rosszabb esetben úgy is látta), mintha a mellkasára egy gonosz lény – egy lidérc – ült volna rá, ami nyomja, fojtogatja.

Na, valami ilyesmit érzünk sokan.

Világjárvány, széteső szociális kapcsolatok, erőszak, romló életkilátások, háború, gazdasági és pénzpiaci válság, a közösségi média mindent átható, nyomasztó jelenléte, technológiai pesszimizmus (mesterséges intelligencia, khmm, khmm…) – és persze egy rakás lokális (magyarországi) probléma, amibe itt és most nem mennék bele. Tudjátok úgyis.

Nem azért említem mindezt, hogy csak még jobban elrontsam a kedveteket. Ellenkezőleg: azt szeretném, hogy érezzétek – nem vagytok egyedül.

A hiba nem bennetek van, mert tényleg nem könnyű időszakot élünk át.

Elmondom újra, hogy elhiggyétek és megértsétek:

Nem vagytok egyedül!

Egyáltalán nem meglepetés, hogy ezekben a bizonytalan mindennapokban az evés egyre inkább mint egyedüli, könnyen elérhető örömforrás jelenik meg az életünkben.

Nem kell ehhez a fridzsiderszocializmusban élnünk, mint a videóban. Bárki, bármikor olyan élethelyzetbe sodródhat, amiben a mindennapjait ingerszegénynek, a jövőjét bizonytalannak érzi.

Ismétlem: mostanában ezek az érzések sokunkban felerősödhettek. Talán benned is.

Az én generációm (a milleniálok) biztosan veszélyeztetett állatfaj, de a saját keresztje megvan a baby boomereknek, az X generációnak, és a legfiatalabb Z- és alfa-generációnak is.

A világ – globálisan és lokálisan is – egy kicsit elsz**ódott és barátságtalanná vált. Vagy legalábbis így érezzük sokan. Ezek a tények.

Elfelejtettük (elfelejtették velünk), hogy az élet szép és határtalan – és hogy mi magunk erősek vagyunk, és sokkal többre hivatottak annál, mint hogy ösztönlényként sodródjunk az árral.

Mit tudunk ezzel kezdeni?

Először is fontos, hogy tudjátok: ebben az érzésben nincs semmi szégyellnivaló.

Ilyenkor mintha kifakultak volna a színek, eltompultak volna a hangok, elveszett volna minden jelentőség. Ebbe a szürke masszába pedig az evés vihet egy kis színt – gyorsan múló, olcsó (vagyis hát sajnos már nem is annyira olcsó), de kiszámítható örömöt.

Amiről beszélek, annak súlyos formája a klinikai depresszió. De biztos vagyok benne, hogy rengetegen éreznek így olyanok is, akik nem szorulnak orvosi segítségre. Egyszerűen csak egy kicsit elsodródtak, kibillentek a középpontjukból.

Az ilyen embernek sokszor csak egy kis mentális kapaszkodóra, egyetlen jól irányzott mozdulatra van szüksége ahhoz, hogy visszanyerje az irányítást a gondolatai (és ezáltal az élete) felett. Ez a kapaszkodó és jól irányzott mozdulat mindenkinél más. Nem létezik egyetlen technika vagy módszer, ami mindenek felett állna.

Most olyan időszakot élünk át, amikor hajlamosabbak lehetünk az életünk színeit fakóbbnak látni.

Éppen most kell észnél lennünk! Most nem szabad elhinnünk az átverést, hogy nincs beleszólásunk!

A régi életemben (amiről rajtatok kívül nem sokaknak szoktam mesélni) többször éreztem úgy, hogy irányíthatatlanul sodródom. Ettem… ki tudja, miért. Szomorúság? Unalom? Megszokás?

A szabadulást nálam nem az okok boncolgatása hozta meg, hanem az, hogy képessé váltam kívülről figyelni magamat, miközben ettem. Kívülről figyeltem magamat, és a napnál is világosabban felismertem:

Ez az ember nem én vagyok.

Ez persze nem egy egyszeri és végleges megvilágosodás volt, ami után sosem ettem túl magam. Hogyne ettem volna! De valami megváltozott. Ha ki is csúszott néha alólam a talaj, nem azonosultam többé a „bukott emberrel.” Egyre ritkábbak lettek a túlevések, és ha el is indultam a lejtőn, egyre többször voltam képes menet közben megfékezni az önpusztító folyamatot.

Mind a mai napig, ha néha többet eszem is a kelleténél, egyféle csodálkozással szemlélem a történteket – és nem érzem totálisan rosszul magam. Azért nem, mert tudom: a túlevő ember nem én vagyok.

A „megcsúszást” mindig a saját gondolataim, a saját figyelmetlenségem idézi elő. A gondolataimnak pedig – még akkor is, ha az evés körül forognak – nincs hatalmuk felettem. Meg tudom változtatni őket – de legalábbis függetleníteni tudom magamat tőlük.

A legtöbb embernél ez nem egy egyszeri átalakulás (nálam sem az volt), ami után bódhiszattvaként (megvilágosodott emberként) lebegünk majd a történések felett. Ez egy felismerés, ami a legnagyobb sötétségben is világítani fog nekünk.

Ez az én kapaszkodóm.

Talán ami nekem segített (és segít mind a mai napig), az segíthet nektek is.

Még most is – ebben az egyre furcsábban hullámzó, érdekes színű sz**tengerben.

Na. Most pedig nézzétek meg ezt, és röhögjetek egy jót – magatokon, magunkon:

Ha szeretnétek még ilyenekről olvasni, kommenteljetek! Tudjátok, hogy van a mondás: néma gyereknek… 😉

* * *

Ha szeretnél a friss dietcrafting tartalmakról elsőként értesülni, iratkozz fel az ingyenes hírlevélre!

Ha segítenek az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogatsz abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!