Ma már úgyis mindegy, holnaptól tiszta lappal?

You are currently viewing Ma már úgyis mindegy, holnaptól tiszta lappal?

Elrontottam a diétát, úgyhogy inkább jól telezabálom magam. Legalább eltüntetem a kaját a hűtőből. Ma már úgyis mindegy. Majd holnap tiszta lappal indulok. Ismerős? Régen én is számtalanszor elmondtam magamban ezt a mantrát, amikor megszaladt velem a ló. Még jól meg is magyaráztam magamnak: nekem szükségem van arra, hogy tiszta lappal induljak.

Ha már egyszer többet ettem a kelleténél, ott egye meg a fene, ma már úgyse érezném jól magam!

Fogalmam sem volt róla, mennyit ártottam magamnak ezzel. És nem azért, mert feleslegesen túlettem magam párezer kalóriával. Az a legkevesebb, könnyen helyrehozható. Az igazi kárt az elmém, a hozzáállásom szenvedte el.

Olyan emberré neveltem magam, aki a legkisebb megcsúszástól is az árokba kormányozza az autóját. Olyan emberré, aki a múltban és a jövőben él, miközben a valódi élete, a jelen kicsúszik a kezei közül.

Barátaim, ez ördögi kör, csapda! Bármekkorát botlottunk, sosem mindegy, hogy a jelen pillanatban mit csinálunk, hogyan reagálunk. Az életünk most van. Soha nem volt, és nem is lesz máskor. A tegnap és a holnap nem létezik. Most kell hát olyan embernek lennünk, amilyenné válni szeretnénk!

Nagyra nőtt gyerekek

Gyerekként nyaranta sokszor társasjátékoztam a testvéreimmel. Ez az elfoglaltság, köszönhetően akkor még hirtelen haragú kisöcsémnek, duplán izgalmas volt. Akár a királyát szorongattam sakkban, akár sokadszorra sarcoltam meg a Dorottya és Váci utcában felépített szállodáimmal, bármelyik pillanatban attól kellett tartanom, hogy egy dühödt rántással felborítja a táblát, így jelezve, hogy nincs kedve tovább játszani.

Na, nem mintha én sokkal érettebben viselkedtem volna gyerekként. Ha rajzolás közben észrevettem, hogy a végeredmény nem fog egyezni a fejemben élő képpel, megvadult a kezemben a ceruza, és addig firkáltam-karistoltam, amíg a rajzkezdemény felismerhetetlenné nem vált. Gyakran a ceruza hegyét is beletörtem, bevallom, egyféle perverz kielégüléssel.

Felnőttként se feltétlenül voltam különb, hiszen amikor egy autóversenyzős játékban kipördültem a kanyarból, és így többen megelőztek, egy halálsikoly kíséretében gyakran újraindítottam az egészet.

Ugye ti is egyetértetek velem abban, hogy a fenti példáktól alig különbözik az, amikor valaki elrontja a diétáját (akár tudatosan, akár véletlenül), és utána mérgében vagy keserűségében pukkanásig eszi magát? Mindeközben pedig azzal nyugtatja, sőt, bódítja magát, hogy majd másnap tiszta lappal indul.

Félreértés ne essék, nem „valakiről” beszélek most nektek, hanem saját magamról. Én rengetegszer csináltam ezt, de nem sokkal ezelőttig nem igazán érdekelt, hogy miért viselkedem így, és hogy ennek milyen hatása van arra az emberre, akivé válok.

Az elmúlt években viszont elkezdtem a gondolataimat és érzéseimet kívülről figyelni úgy, ahogyan a természettudós szemléli az egzotikus rovarokat. Szeretem az emlékeim képkockáit újra végiglapozni, hogy rájöjjek, mit, miért gondoltam és csináltam egykor, és mindez hova vezetett engem.

Így hát sok kérdés van bennem, amikre szeretném veletek együtt megtalálni a válaszokat. Miért viselkedtem így? Ha megbotlottam, miért éreztem csábítást arra, hogy hanyatt vágódjak a földön, mint a rosszul szimuláló focista?

Miért akartam állandóan tiszta lappal indulni ahelyett, hogy megtanultam volna emelt fővel, piszkos lappal folytatni azt, amit elkezdtem? És legfőképp, mi volt az alattomos hozadéka annak, hogy tisztalap-függő voltam?

Ma már úgyse érezném jól magam

Valljuk be, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan elterveztük, az általában rossz érzés. Főleg akkor, ha utólag nagyon is jól látjuk, mit kellett volna másképp csinálnunk ahhoz, hogy sikerüljön. És talán leginkább akkor, ha már előre láttuk mindezt, de valamilyen alattomos belső erőnek engedelmeskedve mégsem cselekedtünk a legjobb belátásunk szerint.

Amikor például 500 kcal-os energiadeficittel szerettem volna zárni a napomat, de helyette csak 100 kcal jött össze, az rossz érzés volt. Ez a rossz érzés tovább csökkentette a motivációmat, és a maradék 100 kcal-t is megettem. Ez még rosszabb érzés volt. Így hát kedveszegetten ettem még valamit, amivel már egyértelműen túllőttem a célon. Ez már nagyon rossz érzés volt.

Megszólalt a fejemben egy unalomig ismert, de sajnos fülbemászó popdal, a „Ma már úgyis mindegy.” Kezdett kicsúszni a talaj a lábam alól. Tartásomat teljesen elveszítve végül magamba lapátoltam mindent, ami csak ehető volt otthon. Például egy bödön ketchupos kukoricapelyhet (különleges gourmet fogás) és két doboz bonbont.

Bumm, 2000 kcal extra!

Mondanom sem kell, hogy ezen a ponton már borzalmasan éreztem magam. Elmémben gyorsan fel is tettem ilyenkor a már karcosra hallgatott bűntudat és önostorozás lemezét. Esetleg utána még meghallgattam néhány számot a Holnaptól Tiszta Lappal együttestől. Ettől aztán egy picit jobban éreztem magam. De csak picit. 

Valahol mélyen persze tudtam a folyamat minden pillanatában, hogy ennek semmi értelme. Nyilvánvaló ostobaság, ócska bűvésztrükk az a gondolat, hogy ma már úgyis mindegy.

Ha a célom az, hogy fitt és egészséges legyek, miért is lenne bármikor, akár életem legsötétebb, legreménytelenebb pillanatában is mindegy az, hogy közelebb kerülök-e a célomhoz vagy távolodom tőle?

A kártevő

Mindezt tudtam. A racionális agyam nem kapcsolt ki teljesen, de parancsait felülírta egy bosszantó kártevő program, amit sosem próbáltam kiirtani.

Olyan voltam, mint a számítógépes analfabéta, akinek indítás után egy tucatnyi idegesítő felugró ablakot egyenként kell bezárogatnia. Nem érti, honnan jönnek, és tudja, hogy újra meg fognak jelenni, de már beletörődött a jelenlétükbe. Inkább mindig kiikszelgeti őket.

Mi volt ez a kártevő program, ami képes volt rendszeresen elhomályosítani a józan eszem, a jobb énem működését, és felülírni előbbinek az iránymutatásait? Nem, nem az, hogy elgyengültem, vagy hogy nem volt elég akaraterőm. Ezek nem a valódi okok, hanem csupán a következmények.

Mik voltak a bosszantó a felugró ablakok? Mi volt a kártevő?

Maga a rossz érzés. A rossz érzés, amit az először kicsi és kezelhető, majd saját erőmből naggyá és rondává duzzasztott hibázástól (a diéta elrontásától) éreztem. Ugyanaz a rossz érzés, ami dühösen összefirkáltatta velem a rajzaimat, újraindíttatta velem az autóversenyt, és ami öcsémet arra ösztökélte, hogy felborítsa a Capitaly-t.

Mit tehetünk a hibázásból eredő rossz érzések ellen?

Ahogyan én látom, két lehetőségünk van. Megpróbálhatjuk elkerülni magát a hibát azzal, hogy mindig mindent tökéletesen csinálunk, ha pedig ez mégsem jön össze, dühösen felboríthatjuk a játékasztalt – vagy pedig megtanulhatjuk a hibázást a fejlődési folyamat részeként elfogadni, sőt, a saját javunkra fordítani, és folytathatjuk a játékot „piszkos lappal.”

Az első forgatókönyv jelmondata: ma már úgyis mindegy, holnaptól tiszta lappal indulok. A másodiké: itt és most dől el, hogy ki vagyok. 

Az emberek nagy része megérzésem szerint az első megoldással próbálkozik élete végéig, a másodikat pedig nem érti, nem hisz benne, mert azt gondolja, hogy itt valamiféle önámításról, elkényelmesedésről, pozitív gondolatok mantrázásáról van szó.

Pedig aki megérti és gyakorolja a második hozzáállást, az sokkal többet nyer a lelki békénél: jobb, erősebb, magabiztosabb, ügyesebb emberré válik. A diétázás világán belül pedig ez azt jelenti, hogy az ilyen ember nagyobb eséllyel lesz fitt és kiegyensúlyozott, mint az, aki csak az első forgatókönyvet játssza el újra és újra.

A kemény diétázó

A fitneszvilágban sokan azt hangoztatják, hogy a diétázás olyan, mint a háború. Ha nincs elég akaraterőd, nem vagy képes tartani magad az elhatározásaidhoz, akkor egy nagy rakás (tetszőlegesen behelyettesíthető csúnya szó) vagy.

„Itt az ideje, hogy eldöntsd, mi a fontos neked! Ha jobban vágysz egy szelet sütemény általi kielégülésre, mint arra, hogy jó tested legyen, akkor úgy kell neked, örökre kövér maradsz.”

Az üzenet az, hogy akkor vagy menő, ha sose térsz le az útról, és sosem hibázol. Ha nem hibázol, akkor nincsenek ebből eredő negatív érzések sem, nem igaz? Látszólag logikus.

Az ilyen hozzáállású embert nevezzük most kemény diétázónak. Több fogyókúrás vállalkozás épül erre a stílusra, ami sokakra (érdekes módon főleg a nőkre) motiválóan hat. Imponál nekik, hogy valaki végre lehordja őket, mint a kutyát, akinek a gazdája belenyomja az orrát a saját vizeletébe.

A bökkenő az, hogy ennek a módszernek nagyobb a füstje, mint a lángja, és csak látszólag termel ki magából erős, magabiztos embereket. Valójában butává és sérülékennyé teszi őket. Talán nem véletlen, hogy általában éppen buta és sérülékeny emberek terjesztik és magasztalják ezt a hozzáállást.

Keménynek lenni könnyű. Egy óvodás is képes rá, ha összeszorítja az öklét, és csapkod vele dühében. Aki kemény, az rugalmatlan és törékeny. Ideig-óráig erősnek tűnik talán, de az első botlástól lehull róla a maskara.

Egy kemény diétázó csak addig nagylegény, ameddig tartani tudja a diétáját. Amint a saját gyengeségéből, figyelmetlenségből vagy bármilyen külső okból hibázik, összeomlik, mint egy kártyavár. Elveszíti a tartását, bűntudata lesz, állatszerűvé és önpusztítóvá válik. Nem tud mit kezdeni a megváltozott helyzettel, mert ahhoz szoktatta magát, hogy az útról sosem szabad letérni.

A kemény diétázó számára a hiba nem opció, és ha mégis bekövetkezik, akkor borzalmasan érzi magát miatta. Olyan, mint egy tanulóvezető, aki véletlenül ráhajt az útpadkára, és ijedtében az árokba kormányozza az autót.

Ő az, aki, amikor elrontja a diétát, egyáltalán nem gondolkozik el azon, hogy ettől mindenképp rosszul kell-e éreznie magát, vagy létezhet más nézőpont is. Nem érdekli, hogy hogyan fordíthatná a helyzetet a javára, urambocsá’ hogyan érezhetné még jól is magát. Adottnak veszi, sőt, megérdemelt büntetésének tartja, hogy rosszul érzi magát.

A céltudatos ember számít arra, hogy hibázni fog

A kemény diétázót avatatlan szemek könnyen összetéveszthetik egy céltudatos, fegyelmezett, magabiztos emberrel, aki tudja, hogy merre tart az életben. Nem szabad bedőlni neki, ez csak a látszat! Éppen a kemény diétázó a leginkább hajlamos arra, hogy az első hibától bedobja a törölközőt, és azzal áltassa magát, hogy majd másnap tiszta lappal indul.

Az a diéta, ami csak akkor és addig okoz jó érzést nekünk, amíg mindent tökéletesen csinálunk, kudarcra van ítélve. Ilyenkor előre borítékolhatjuk, hogy előbb-utóbb rosszul fogjuk érezni magunkat.

Minden igyekezetünk és vasakaratunk ellenére is előfordulhatnak olyan napok, amikor nem minden alakul a terv szerint. Lehet, hogy elszámoljuk magunkat, udvariasságból nem akarunk visszautasítani egy kóstolót vagy elszalasztani egy baráti összejövetelt. De az is előfordulhat, hiszen emberek vagyunk, hogy úrrá lesznek rajtunk ösztönös vágyaink, és átmenetileg elveszítjük az irányítást. 

Aki ezekkel az eshetőségekkel nem számol, sőt, szégyellnivaló gyengeségnek tartja őket, amit jobb a szőnyeg alá söpörni, az sérülékeny buborékvalóságban él. A tiszta lappal indulásnak az a rejtett üzenete, hogy a lapnak eleve nem is szabadott volna bepiszkolódnia. Könnyen beláthatjuk, hogy akármilyen célt tűzünk ki magunk elé, ez a hozzáállás gyerekes és nem is életszerű.

Ha egy repülőgépet félúton egy széllökés eltérít a kijelölt útiránytól, azt mondja vajon a kapitány, hogy ennek már annyi, ő katapultál, az utasok majd megoldják, ő inkább tiszta lappal indul? Ha egy autóvezető elbóbiskol, majd ráhajt az útpadkára, azt mondja, hogy már úgyis mindegy, inkább belehajt az árokba, és holnap egy új autóval indul?

Persze, hogy nem! A pilóta és az autóvezető is higgadtan korrigál, és halad tovább a céljai felé.

Diétanyelvre lefordítva: nyugtázza, hogy túlette magát egy sütivel, de nem őrül meg, nem tépi fel a hűtőajtót, hanem visszatér a rendes kerékvágásba, mintha mi sem történt volna. Azonnal, nem pedig holnap. És a legjobb az egészben, hogy ettől jobb pilótává, jobb vezetővé válik.

Az intelligens ember a javára fordítja a hibát

A hibázásról sokan úgy gondolkoznak, hogy az egy lehetséges rossz, amin túl kell lendülnünk. Ha megtörténik, le kell nyelnünk, mint a keserű kanalas orvosságot, de azért a legjobb az, ha sosem történik meg.

Ha valaki csak erre a „lenyelésre” képes méltósággal, máris sokkal messzebbre jutott, mint az emberek többsége, aki finnyáskodik, jajveszékel és kiköpi, ami a szájában van. Mindannyiunknak alanyi jogunk van rosszul éreznünk magunkat, ha úgy érezzük, erre van szükségünk.

Látnunk kell viszont azt is, hogy aki hibázik, és ennek ellenére kitart a céljai és optimizmusa mellett, az előbb-utóbb olyan képességekre tesz szert, amikkel az, aki sosem hibázik, nem biztos, hogy rendelkezik. A hibázás fejlődési lehetőséget rejt magában.

Aki számtalanszor megcsúszott már az autójával, és megtanulta visszaszerezni az irányítást, sokkal magabiztosabb vezető lesz, mint az, aki soha életében nem csúszott meg.

Aki megtanulta, hogyan kell egy szelet extra sütemény után megállni, mielőtt négy lesz belőle, az nagyobb eséllyel lesz sikeres a diétájában (és nem mellesleg az életben is), mint az, aki csak a „hibátlan” és „teljes katasztrófa” végletekben képes működni. 

A hibázás lehetőség arra, hogy gyakoroljuk, hogyan tudjuk megőrizni a jókedvünket és céltudatosságunkat akkor, amikor a körülmények nem ideálisak, sőt, még akkor is, ha ezeket a nem túl ideális körülményeket saját magunknak okoztuk.

A körülmények márpedig – ne legyenek illúzióink – nem lesznek mindig ideálisak, bármibe is kezdünk bele! A diétázás sem kivétel.

Minden élethelyzetben, még a legsötétebbnek tűnőben is tudunk olyat tenni, tudunk úgy viselkedni, gondolkozni és reagálni, aminek eredményeképp büszkék leszünk magunkra. És ez jó érzés. Ez az a hullám, amit meg kell lovagolnunk. Ebből kell építkeznünk.

A siker fogalmát újradefiniálhatjuk saját magunk számára. Ki mondta, hogy nem élhetjük meg hatalmas sikerként azt, ha hibázást követően képesek vagyunk józanok, vidámak és céltudatosak maradni? Számomra ez például nagyobb örömet és büszkeséget okoz annál, mintha sosem hibáznék.

Ettől leszek magabiztos, erős. A siker számomra az az élmény, hogy kézben tartom a gondolataimat, és ezáltal kézben tartom az életemet is.

Az igazi céltudatosság és fegyelem nem azt jelenti, hogy sosem hibázunk, hanem azt, hogy ha hibázunk, késlekedés és önostorozás nélkül vissza tudjuk nyerni a lélekjelenlétünket, és megpróbáljuk a helyzetet a javunkra fordítani. Mégpedig nem holnap, hanem azonnal. Itt és most.

Erős a csábítás ilyenkor, hogy azt mondjuk: ráérünk, majd holnap összeszedjük magunkat, most egy kicsit dőzsölünk inkább. Ez a gondolat csapda, nem szabad bedőlnünk neki. Holnap már késő lesz!

Az életed most van

Ha egy süteményből kettő lett, és azzal áltatjuk magunkat, hogy ma már úgyis mindegy, az tényszerűen nem igaz, és ezt nagyon is jól tudjuk agyunk és lelkünk mélyén. És nem csupán azért nem igaz, mert minden feleslegesen megevett további morzsával egy kicsit távolabb kerülünk a céljainktól. Ez ugyan tényleg így van, de higgyétek el, ez a legkevesebb.

Az igazi kárt nem a testünknek, hanem az elménknek okozzuk a „tisztalapozással.” Ilyenkor eltávolítjuk magunkat a jelen pillanatból, a most-ból, és ezáltal elmenekülünk az életünkből is.

Nehéz erről úgy beszélni, hogy ne legyen félreérthető és ne is tűnjön sületlenségnek, de megpróbálom: az életed most van!

Ez nem csak egy üres motivációs frázis. Ez egy gyakorlati igazság, amit ha sikerül átérezned, alapvetően megváltozhat az, ahogyan az életedet látod. Buddhától kezdve Jézuson át Eckhart Tolléig sokan beszéltek már róla.

A múlt és a jövő a fejedben létezik, absztrakt koncepcióként. Hasznos koncepciók ezek, hiszen nem élhetnénk nélkülük, de a tényen nem változtatnak: az egyetlen pillanat, amikor valóban létezel, és eldöntheted, hogyan reagálsz a világ jelenségeire, a jelen pillanat. A most.

Volt már veled olyan, hogy életed egy emlékéről csak utólag állapítottad meg, hogy mennyire értékes volt, és milyen boldog voltál akkor? Amikor benne voltál, talán nem is tűnt különlegesnek. Olyan volt, mint a halnak az őt körülvevő víz. Később aztán, amikor már szertefoszlott, tudatosult benned ennek a pillanatnak a jelentősége, és mindent megadtál volna azért, hogy újra átélhesd. De akkor már késő volt.

Ha okos vagy, ettől a felismeréstől nem szomorú lettél, hanem boldog. Megsejtetted ugyanis, hogy az igazi, lüktető, tapintható életed mindig a most-ban létezik. A múltad nem más, mint elmúlt jelen pillanatok sokasága. A jövőd pedig, amikor majd elérkezik, szintén jelen pillanatként fog elérkezni.

Mindebből az következik, hogy egyedül most lehetsz az az ember, akivé válni szeretnél!

Holnap nem lehetsz valaki, mert a holnap nem létezik. Amikor létezni fog, akkor már nem holnap lesz, hanem ugyanolyan jelen pillanat, mint ez a mostani. Valaki csak most lehetsz, mert az életed most van.

Sosem döntheted el, hogy kivé fogsz válni. Ez lehetetlen.

Az egyetlen dolog, amit eldönthetsz, az az, hogy most ki vagy. Most mire gondolsz, most hogyan reagálsz, most mit teszel. Most kit hívsz fel, most kit simogatsz meg, most folytatod-e teljesen feleslegesen az evést. És mivel az életed kizárólag ezeknek a most-oknak az egymásutáni sokasága, nagyon fontos, hogy soha ne vedd félvállról azt, hogy a most-ban mit teszel, mire gondolsz. Hiszen a most-on kívül máshol nem is lehetsz senki!

Amit tegnap csináltál, vagy amit holnap fogsz, nem létezik.

Ha hozzászoktatod magad ahhoz, hogy a most nem számít, mert majd holnap tiszta lappal indulsz, azzal eltávolítod magad az egyetlen pillanatból, amikor még létezel és hathatsz a valóságra. Eltávolítod magad az életedből.

Ez a hozzáállás azért különösen veszélyes, mert olyan, mint egy rossz szokás: lassan, észrevétlenül telepedik rád, mint a rozsda vagy a vízkő. Egyszer csak azt veszed észre, hogy elmúlt az életed, és soha nem váltál azzá az emberré, akivé válni szerettél volna.

Sosem mindegy, hogy most hogyan reagálsz. A gondolataid nem maradnak következmények nélkül. A saját fejeden belül nagyobb kárt okozhatsz és nagyobb jót tehetsz velük, mint gondolnád.

Ha azt mondod, hogy ma már úgyis mindegy, az egyenértékű azzal, mintha azt mondanád, hogy az életed már úgyis mindegy.

Hogyan is lenne mindegy, hogy mit teszel most? Ez az egyetlen, ami számít.

* * *

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

This Post Has 4 Comments

  1. Erika Sz F

    Szokás szerint betalált, amit írtál, Álmos…
    Mennyi ilyet éltem át életemben! Az újrakezdett diétás naplók, átfirkált oldalakkal, kitépett lapokkal, restart- ámde mit sem érő elhatározásokkal..! Most nem kezdem újra. Most folytatom. Az tény, hogy hízékony vagyok, a fránya pajzsmirigyem… ezt dobta a gép..az is tény, hogy van, amikor elszáll velem a zabálás, mint a győzelmi zászló… de ez egyre ritkább. Például,mióta IF-ezek, már nincs olyan étel vagy ital, amit ellenségnek tekintenék. Nyilván van, ami egészségesebb, de nem vagyok hajlandó egy életen át ostorozni magam, és bűntudattal élni, ha eszem valamit, amit a kemény diétás korszakomban meg nem ettem volna. ( csak csalónapon..de akkor csőstül)
    Nincs csalónap. Élet van, életszakaszokkal, ilyen és olyan napokkal. A hepe után jön a hupa. De én már soha nem akarok lelkifurdalást, egy jóízű étkezés után. Tudod,mi a legérdekesebb? Jobban vagyok, és jobban is festek, mint amikor a feleslegesen önmagamban keltett bűntudat nyomorgatott.
    A Férjem szokta mondani, a testnek néha kell a csoki. Igaza van. És nem egy táblányi. Elég egy sornyi, minőségiből 1-2 kocka. Mert nem minden mindegy, soha, semmiben sem. 🙂

    1. Álmos

      Így is van, köszi a beszámolót, Erika! 🙂 Igen, csalónap egy érdekes dolog, én már az elnevezésénél is fogva is annyira károsnak, önpusztítónak tartom lelki szempontból, hogy egyszer elkezdtem írni róla egy novellát a blogra, csak egyelőre félbehagytam. 😀 Pedig lehetne sokat beszélni róla. Nem nyilvánvaló, hogy aki “csal”, az valami rosszat csinál, amiért el kell szenvednie a büntetését, de legalábbis szégyellnie kell? Hihetetlen, hogy az emberek nem veszik észre, hogy már egy meggondolatlan szóhasználattal is mennyire képesek szabotálni a saját sikerüket, boldogságukat.

  2. Andi

    Szia! Ez nagyon jó volt, köszi! Bár nem vagyok egy már tök mindegy, ezt elszúrtam típus, de nekem az alap gondolatod volt életem egyik legfontodabb tanítása anno. Sok sok éve mondta egy általam nagyon tisztelt, idősebb barát: Nem az a lényeg, hogy hibázol e. Mindenki követ el hibákat. A lényeg, ami sorsdöntő, az az, hogy a hiba után mit csinálsz. Belesüllyedsz, mert neked már úgyis mindegy minden,már semmi sem segít. Vagy felállsz, ha kell bocsánatot kérsz, ha kell, megbocsátasz,magadnak is, és tanulsz a hibákból.
    Én 1 éve változtattam az étkezésemen komolyabban. Ma már tudok mértéket tartani, ha nagyon ritkán “csalok”. Nincs bűntudatom, mert tényleg csak 1 falatot engedek. Ennyi kielégíti a régi ízek iránti vágyam. De pl a kedvenc kávés csokim, csak 1 kockányi, mégis rosszul vagyok ma már tőle. Mikor megkívánja az agyam, emlékeztetem magam az érzésre, mikor majdnem hánytam tőle. Ennyi elég, hogy ellenálljak.
    Köszönöm szépen az írásaid!

    1. Álmos

      Én köszönöm, Andi! Örülök, hogy rezonált az alapgondolat! A barátod jól mondta. Annyit emelnék itt még ki, amit a cikkben is írok: nem csupán arról van szó, hogy hibázni emberi dolog, hanem arról, hogy a hibázás által tanulhatsz valami olyat, ami önmagában véve értékes. Több mindent fogsz tudni a világról és magadról; biztosabb lábbal fogsz állni az életben. Röviden és tömören: hibázni jó – feltéve, ha ahogy te is írtad, jól állunk hozzá! 🙂
      Örülök, hogy te is át tudtad ezt ültetni a diétázás gyakorlatába!

Vélemény, hozzászólás?