Egy Kényszeres Diétázó Naplója – Románcom az Evéssel II.

You are currently viewing Egy Kényszeres Diétázó Naplója – Románcom az Evéssel II.

Volt már veletek olyan, hogy reggeltől estig az evésen kattogtatok?

Hát velem volt. Ha éppen nem önsajnálatban dagonyáztam, akkor ahelyett, hogy éltem volna, különböző szuperdiétás étrendeket és ételeket terveztem görcsösen.

A legviccesebb az, hogy ezeket az étrendeket aztán általában nem is tartottam be. Az ételekkel nem elégedtem meg. Hogy történt ez? Miért történt ez? Milyen volt egy átlagos napom?

Amiről most szó lesz, arról nektek, a dietcrafting olvasóinak írok először.

A Románcom az Evéssel trilógia első részében elmeséltem nektek, hogy én sokáig tényleg szerettem a dobozolást. Szerettem egy korlátozásokkal teli, ingerszegény étrenden élni és robotként táplálkozni. És ezzel nem is volt semmi baj.

Ma már tudom, sok mindenre feleslegesen pazaroltam az akaraterőmet. Viszont ez akkor még nem jelentett gondot. Fogytam a kalóriadeficitnek hála, egészséges ételeket ettem. Élveztem az egész diétázósdit. Egy ideig.

A porszem akkor került a gépezetbe, amikor már nem élveztem. Na, akkor elszabadult a pokol. Viszont hosszú ideig még mindent megtettem érte, hogy a poklot magam és mások előtt is rejtegessem. Korábban még a családtagjaim előtt is titkoltam. Szégyelltem. Gyengének, defektesnek tartottam magam.

Kirakatházasságban éltem a tudatos táplálkozással, de közben viszonyom volt a mértéktelen zabálással. Kettős életem volt, mint egy csalfa férjnek.

Általában odafigyeltem arra, hogy mit és mennyit ettem. Ám amint elfogyott az akaraterőm, az otthon sötét magányában felfaltam mindent, ami ehető volt. Azt pedig nem árt tudnotok, hogy nálam az „ehető” kategóriába sok minden belefér. Aggasztóan sok minden. A ketchupos corn flakes például simán. Mmm, nyami!

Corn Flakes au Ketchup a l’Álmos
Hozzávalók: 300 gramm kukoricapehely, egy tubus ketchup
Elkészítési idő: 40 másodperc
Szitáld a kukoricapelyhet egy keverőtálba, majd az óramutató járásával megegyező körkörös mozgással nyomj rá egy tubus ketchupot.

Ha ízlett, írjátok meg kommentben. Gondolkozom egy gasztrorovat beindításán.

Hol is tartottam? Ja igen. Ettem, ettem… míg végül az önostorozás, hányinger és hasfájás elég nagy erővel nehezedett rám ahhoz, hogy abbahagyjam az evést.

Ekkor még nem tudtam, mi az okos stratégia túlevést követően. A falási rohamot mindig egy újabb adag önostorozás, nyugtalan éjszaka, és egy szomorú másnap követte. Menetrendszerűen. (Deutsche Bahn menetrend, nem MÁV.)

Igazából én generáltam és szítottam a saját szenvedésemet. Akkor még persze egy éticsiga önismereti szintjén álltam, így a körülményeimet és a saját gyengeségemet okoltam. Ez volt az én titkos énem, amit nem sejtett senki. Hjja… Nem annyira menő titok, mint az, hogy Bruce Wayne Batman. Én voltam Fatman.

Miért viselkedtem így? Akaraterő-hiány? Gyenge jellem? Lelki éhséget próbáltam enyhíteni az evéssel? Depressziós voltam? Annyiféle magyarázatot találhatunk erre, mint ahány csillag van az égen.

Viszont tudjátok mi volt az, ami legalább ennyire megkeserítette az életemet? Az, hogy reggeltől estig az evés körül forogtak a gondolataim. Obszesszív-kompulzív zavaros betegeket megszégyenítő módon.

A kedvetekért most időgépbe ülök. Előkotrom agyam zugaiból a dohos emlékképeket. Belenézek a Merengőbe. Nem lesz egyszerű… régen volt, és úgy érzem, azóta rengeteget változtam. Más ember lettem. Remélem elmondhatom, jobb ember lettem.

Szerencsére fel tudom idézni, át tudom szivárogtatni magamon az akkori érzéseimet és gondolataimat, hogy itt és most beszélhessek nektek róluk. Egy olyan belső monológot fogtok olvasni, ami mindennapos volt nálam. Mindennapos, és – bár akkor még sejtésem se volt róla – magam által választott.

Attól a pillanattól kezdve, hogy felkeltem az ágyból, egészen lefekvésig, minden egyes gondolatomért és reakciómért én, és csakis én voltam a felelős. Figyeljetek nagyon jól arra, hogy hogyan használtam a fejemet. Legyetek résen, és észre fogjátok venni, amit észre kell vennetek.

Készen álltok arra, hogy lemerüljünk a múltam sötét ingoványába?

 

07:00 – Minden szupi-szuper

Tudududu-didididi-didididi-dimm-dimm. Ez egy hárfa. Ha esetleg nem lett volna egyértelmű. Ezt állítottam be ébresztőhangnak a légvédelmi sziréna helyett, hogy ne 150-es pulzussal ébredjek.

Nem igazán működik, már az első hangjától befeszülök. Pedig az elején még kifejezetten tetszett. Vajon miért van az, hogy olyan dolgokat, amiket valamikor szerettünk, idővel képesek vagyunk megutálni?

Na mindegy, induljon a nap! Első gondolat: evés! Oh yeah! Nem különösebben vagyok éhes, de fontos a reggeli, nem igaz? Hisz mindenhol ezt írják a Zinterneten.

Ötször fogok ma enni. Egyszer még munkába indulás előtt. Aztán kora délelőtt, 10:00-kor. Majd 13:00, 16:00, és végül 19:00. Gyönyörű, nem igaz?

A testünk olyan, mint egy autó, amibe csak benzint kell tölteni. Ezt is egy komoly weboldalon olvastam. Azt nem pontosan értem, hogy miért kell 10 literenként és meghatározott időközönként tankolni, de biztos ennek is komoly oka van.

Reggeli előtt azért csak belenézek a tükörbe. Nem tetszik, amit látok. Általában ilyenkor szokott megszólalni bennem egy sunyi hang, ami rendszeresen szabotálni próbálja a boldogságomat. Ezt a belső hangot Mr. Szenvedésnek neveztem el.

Mr. Szenvedés: Szólíts csak Mr. SZ-nek. Elvégre régi spanok vagyunk.

Rendben van, Mr. SZ. Milyen jó napindító gondolatod van a számomra?

Mr. SZ: Úgy nézel ki, mint egy telesz*rt búvárruha.

Ó igen, már hiányoltam a humorodat! Ez irónia volt. Nagyon nem hiányoltam. Miért kell már a nap elejébe belerondítanod?

Egy pillanatra végigfut az agyamon: a fenébe is, tényleg… Mi értelme van ennek az egésznek? Ha megfeszülök, se fogok úgy kinézni, ahogyan szeretnék.

Mr. SZ: Hát persze, hogy nem. Nézz már magadra, te szerencsétlen! Neked ezt dobta a gép. Soha nem tudhatod meg, milyen érzés a szerencsések közé tartozni. Soha nem láthatod a hasizmaidat.

Nem, nem, csitt. Szedjük össze magunkat! Új nap, tiszta lap. Nem kéne már rögtön borúlátással kezdeni! Vagy mégis…?

Furcsa, de nagy a kísértés… Nagy a kísértés, hogy rosszul érezzem magam. Egy súlyos fekete lyuk akar magához húzni és elnyelni.

Nem tudnám megmondani, miért, de csábít a tehetetlenség. Hiszen ha tehetetlennek érezhetem magam, akkor végre bedobhatom a törölközőt. Megszabadulhatok a felelősségtől, hogy a saját boldogságomért én, és egyedül én vagyok a felelős.

Kedvem lenne belebokszolni a tükörbe, vagy letépni magamról a zsírpárnáimat. A lényeg, hogy folyjon a vér. Na persze, csak úgy képletesen.

Nem! Erőt veszek magamon. Valami rémlik, hogy a sikeres és boldog emberek azok, akik képesek a céljaiknak megfelelő mederbe terelni a gondolataikat.

Különben is, még csak most indul a nap. Nem is vagyok éhes, menni fog ez. Sínen vagyunk. A nap folyamán pedig állandóan ehetek, hála ennek a szuper „sokszorkevesetevős” diétának.

Mr. SZ: Na ne nevettess. Te is tudod, hogy ezek az unalmas, 300-400 kalóriás adagok nem fognak eltelíteni. Pszichésen biztosan nem. Csak arra lesznek jók, hogy egész nap az evésen járjon az eszed.

Lehet, hogy így van… de legalább ad egy keretet a napomnak. Leveszi rólam a terhet. Nem kell foglalkoznom az evéssel, hiszen előre meg van tervezve, hogy mit és mikor ehetek. Így az evésnek nincs hatalma felettem. Rutincselekedetté alakítottam. Benzint töltök a kocsiba. Ennyi.

Mr. SZ: Hát ez zseniális. Szóval azt mondod, így nem foglalkozol az evéssel? Megszabadultál a hatalmától? Csak egyetlen kérdés… ha ez így van, miért az evés körül forognak a gondolataid már reggel is?

Őő… mindjárt csattanós választ adok erre a kérdésre. Visszatérhetünk erre később? Most reggeliznem kell, aztán be kell pakolnom a kajásdobozokat a táskámba.

 

09:00 – Eddig jók vagyunk

Na, most már a munkahelyemen vagyok. Minden a tervek szerint halad. Mikor is ehetek először? Ja igen, 10 órakor. Nem mintha különösebben éhes lennék, de ha sokszor eszem kis adagokat, az jó lesz. Pörög tőle az anyagcsere. Meg egész nap ellátom a testem energiával.

Vannak, akik egész délelőtt nem esznek semmit, vagy csak gyorsan benyomnak egy Fornettit. Én nem élek ilyen felelőtlenül. Tudatosan táplálkozom.

Mr. SZ: Ébresztő, öcskös! Ma be kell adnod egy profi fellebbezést, és arra kéne koncentrálnod. Ehhez képest már megint a kajáláson jár az eszed. Erre vagy annyira büszke?

Á, megint itt vagy. Remek. Kérlek szépen, elárulom neked, hogy ez most nem ugyanaz. Én rendesen táplálkozom. Nem éheztetem magam, mint azok, akik a Joy-ban olvastak valami dinnyediétát, hanem táplálom a testem.

Na jó, dolgozzunk. Bár mindjárt ennem kell. Addig nagy munkát már nem érdemes végezni. Mennyi idő is van még 10:00-ig?

 

10:00 – Máris kajaidő

Natúr csirkemellel, basmati rizzsel és brokkolival. Nem túl finom, de egészséges. És nem tartalmaz sok zsírt, ellenben magas a fehérjetartalma, mindeközben alacsony a glikémiás indexe.

Annyira büszke vagyok magamra, hogy én ennyire komolyan veszem az életemet. Na, de most már tényleg álljunk neki az érdemi munkának!

Úgyis most ettem, így nem kell az evéssel foglalkoznom… meddig is? Ja igen, 13:00-ig. Az 3 teljes óra. Kicsivel kevesebb, mint 3 óra, mert most még el kell mosnom a dobozomat. Mindjárt jövök.

Na, itt is vagyok. Mikor is kell ennem legközelebb? Ja igen, 1-kor. Na, dolgozzunk. Nem érzem túl energikusnak magam. Legszívesebben ledőlnék egyet szundítani.

 

13:00 – Na végre, ehetünk

Érdekes, olyan jól belejöttem az evésbe, hogy egészen megéheztem. Most következik a mai napi harmadik étkezésem. Végre!

Ezt nem úgy kell ám hívni, hogy ebéd. Ebédnek csak azok hívják, akik nem értenek a táplálkozástudományhoz. Az átlagemberek. Ezek ugyanazok az emberek, akik reggeliznek és vacsoráznak is. Szinte lesajnálom őket. Szerencsére én nem tartozom közéjük. Én tudom, hogy ezeket az elnevezéseket el kell felejteni, és igazából egész nap enni kell, reggeltől estig. Három óránként.

Nem is nagyon tudtam már a munkára koncentrálni egyébként az elmúlt egy órában. Azon kattogtam, hogy mikor ehetek legközelebb, és hogy vajon jól fogok-e lakni vele. Közben a kollégáim már esznek. A Wasabiból rendeltek. Pfff. Csupa szénhidrát. Alig van benne fehérje. Hát én ilyet biztos nem ennék.

Mr. SZ: Azért piszkosul jól néz ki, valljuk be.

Ááá, szervusz belső hang! Már kezdtem aggódni, hogy hova tűntél. De most komolyan… Éppen elkezdtem magam a felsőbbrendűség illúziójába ringatni, hogy legyen valami kapaszkodóm, ami segít túlélni ezt a napot. Erre megint belekontárkodsz. Miért csinálod ezt? Mi a szándékod?

Mr. SZ: Figyelj, nem én akartam ezt a melót. Te hívsz állandóan.

Micsoda? Hogy én hívnálak? Ezt hogy érted?

Mr. SZ: Ahh… na jó. Önismeret, első osztály. Én ilyen vagyok, érted? Néha megjelenek, és elkezdek szövegelni a füledbe. Van, hogy magamtól jövök, és már itt se vagyok. De legtöbbször te magad hívsz, azzal, hogy elkezdesz feszülni valamin. Most például a kajáláson.

Na jó, akadj le egy kicsit rólam. Tudom, hogy finom ez a tésztás akármi. Nincsenek illúzióim. De most a saját „csirkerizsemre” kell koncentrálnom. Hadd hitessem már el magammal, hogy erre szükség van a céljaim eléréséhez, és hogy jobb vagyok, mint az átlagemberek, jó? Köszönöm.

Mr. SZ: Jajj, drága barátom… Hát nem tanultad még meg, hogy a felsőbbségtudat ugyanarról a tőről fakad, mint az önsajnálat? Előbb-utóbb ugyanúgy szenvedéssel jár. Ezzel nem szabadulsz meg tőlem, csak egy kis haladékot adsz magadnak. Akkor viszlát később.

Vállalom a kockázatot. Most eszem. Na szervusz!

 

13:15 – Ennyi volt…?

Hmm. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat is, de nem számítottam rá, hogy ilyen hamar. Elfogyott a 13:00-ás kajám. Hazudnék, ha azt mondanám, jóllaktam.

A fenébe is, azért jól nézett ki az a szaftos tésztás akármi, aminek nem tudom a nevét, de tésztás volt, szaftos, és jól nézett ki. Igaz, nem tudok evőpálcikával enni, de villával azért belapátoltam volna. Vagy ha kell, puszta kézzel. Na sebaj, ilyen ez a sóbiznisz. Én választottam ezt az utat.

Ez itt Spárta kéremszépen, ez itt Spárta.

Mikor is ehetek legközelebb? 16:00-kor, akkor az szűk három óra. Na, addig legaláb befejezem a beadványt.

Utána még ehetek egyszer otthon. Az utolsó adag a hűtőben vár. Azzal csak jóllakom. Az végre nem csirkerizs lesz, hanem egy kis sovány joghurtos sovány túrós keverék. Azzal még nem lépem túl a mai napi kalóriakeretet.  Ugye?

Számoljuk csak át azért még egyszer… 115 kcal… meg 250 gramm, aszondjahogy… meg akkor még ennyi. Igen, ez így jó lesz.

Anyától hoztam mondjuk otthonról házikosztot. Azzal mi legyen? Lehet, hogy ki kéne dobnom? Annak nem tudom a kalóriatartalmát.

Mr. SZ: Dobd ki mindenképp. Különben úgy fogsz kinézni, mint egy partra vetett bálna. Tudod mit? Már most is úgy nézel ki.

Na, azért ne túlozzunk. Haladok, csak nem túl gyorsan. És az azért elég beteg lenne, ha finom, szeretettel főzött, egyébként nem is egészségtelen ételt kidobnék, csak azért, mert nem tudom, mennyi kalória van benne.

Mr. SZ: Hát pedig jobban tennéd, ha kidobnád. Te nem ehetsz ilyesmit. Még sehol sem vagy a célodtól. Eszed itt a vacak kajáidat, de közben tudod, hogy nézel ki? Ugyanolyan sz**ul, mint tegnap. És még jól se laktál.

Igazad van, ki fogom dobni. Szegény Anya. Na, dolgozzunk tovább! 16:00-kor újra ehetünk, az majd jó lesz.

 

14:30 – Éhes vagyok

Fenébe is, éhes vagyok. Az elmúlt órában, ahelyett, hogy a munkára koncentráltam volna, egészséges recepteket kerestem.

Talán ma este ehetnék egy kicsivel többet. Csak hogy végre jól érezzem magam. Vagy egy picit variálhatnék.

Mr. SZ: Tarts csalónapot. Készíts valami jó szaftos tésztát, úgyis annyira megkívántad a kollégáid ebédjét.

Nem, nem, most nem dőlök be újra ennek az aljas trükködnek!

Átgondoltam. Ha a sima zsírszegény túró helyett találnék ultrasovány verziót, akkor annak csak kb. 80 kcal van 100 grammjában. Azzal nyernék minimum 200 kalóriát. Mire tudnék felhasználni 200 kalóriát? Túl sokra nem elég sajnos. De mondjuk vehetek egy doboz kókuszitalt, és megihatom az egészet.

De az is eszembe jutott, hogy sztornózom az egész otthoni menüt, és eszem egy olyan banános izét. Ahhoz viszont újra kell számolnom mindent. Aszondja hogy az 100 gramm, és akkor az… ijj, ebben ennyi zsír van? Ez sok lesz, nem kéne többet ennem 50 grammnál.

Közben kizökkentenek. Ügyfelek jönnek. Elememben vagyok. Jó érzés egy kicsit másra is használnom az agyamat, mint általános iskolás szintű számtani műveletekre és önsanyargatásra.

Elmentek az ügyfelek. Ránézek az órára. 15:25. Szuper, mindjárt lehet enni újra.

Addig még pont van egy kis időm tervezgetni, hogy este mit fogok enni. A lényeg, hogy ezt és ezt és ezt ne lépjem túl. Abból és ebből ne legyen ennél és annál több. De azért ez és az legyen ennyi és annyi minimum, különben ez és az fog történni.

Mr. SZ: Van egy ötletem. Ma este lazíts egy kicsit, egyél többet 500 kalóriával, és holnap tarts egy nagyon szigorú, kompenzálós napot.

Eeeeeee… Múltkor ennek 2000 kalóriás túlevés és önsajnálat lett a vége. Biztosan jó ötlet ez?

Mr. SZ: Persze, hogy jó. A holnappal ne foglalkozz, a lényeg a ma este.

Igazad lehet. Most elhatározom, és menni fog holnap a kompenzálás. Valamelyik délutáni ételadagomból kihagyom a rizst, és csak brokkolival eszem. Lássuk csak, számoljunk utána egy kicsit. Aszondja hogy… az ennyi, plusz annyi, igen.

Nem! Nem és nem! Ez baromság. Tudom, mi lesz a vége.

Nem lehetek annyira bolond, hogy huszonkettedszerre is elkövetem ugyanazt a hibát. Nem eszem ma többet. Nem kompenzálok holnap. Kemények vagyunk. This. Is. Sparta.

Éhes vagyok, a fene vinné el. Mikor lesz már 16:00?

 

16:00 – Kezd elegem lenni

A negyedik adag unalmas kajámat fogyasztom ma. Elméletileg most jól kéne éreznem magam. Aki az elméletet írta, vehetett volna pár leckét gyakorlatból is. Sok mindent érzek, de testi-lelki kielégülést biztosan nem.

Mr. SZ: Az még csak hagyján, de ráadásul a mai napi kalóriakereted 80%-át már elhasználtad. Ma már nem ehetsz szinte semmit.

Ehh… Mindez nem is lenne nagy baj, ha nem lennék éhes. A helyzet viszont az, hogy fel tudnék falni egy ötgyerekes családot. Desszertként még talán a nagymamát is.

Mr. SZ: Hát tedd meg este. Hagyd a fenébe azt az eltervezett 300 kalóriás semmit. Az olyan, mintha nem is ennél. Engedd el magad, legfeljebb holnap kompenzálsz.

Furcsa, de ez most nem hangzik akkora hülyeségnek… miért csábít az, hogy bedobjam a törölközőt? Ha reggel tanácsoltad volna ugyanezt, esélyed nem lett volna. Mi történt azóta? Miért érzem egyre gyengébbnek magam?

A súlyos fekete lyuk, ami reggel is húzott magához, újra itt van. Biztos vagyok benne, hogy nagyon egyszerű a magyarázat. Mintha nem látnám a fától az erdőt…

De nem! Nem fogom bedobni a törölközőt. Erős vagyok. Hazamegyek, megeszem az otthoni adagomat, és valahogy kihúzom a nap hátralévő részét.

Csak ne lennék farkaséhes…

 

19:00 – Az utolsó „vacsora”

Itthon vagyok. Fáradt vagyok. Éhes vagyok. Jelenleg ennyit tudok mondani.

Megeszem hát az utolsó kis alacsony szénhidráttartalmú mikroadagomat, és meglátjuk mi lesz. Valami biztosan lesz, mert olyan még nem volt, hogy ne lett volna valami.

Ennyi volt. Elfogyott. Végállomás. Kérjük, hagyják el a szerelvényt.

Furcsa… de kedvem lenne még maradni egy kicsit a metrókocsiban. Úgysincs itt már senki. Egyedül vagyok. Nem látnak. Talán… talán maradhatnék. Talán maradhatnék, míg el nem tűnök a kocsiszín sötétjében.

Éhes vagyok. Éhesebb, mint a nap folyamán bármikor.

 

19:13 – Megúsztam volna…?

Nem, nem és nem. Menni fog. Idáig kibírtam. Lehoztam a napot. Elképesztő gyengeségre vallana, ha most csúsznék el.

De… miért ilyen nehéz? Normális ez, amit érzek? Mi nem stimmel velem?

Az agyam nehezen fogadja el azt a nyilvánvaló tényt, hogy egy üres tányér van előttem. Szembe kell néznem a terrorral: a mai napomból hátralévő 4 óra 47 percet egészen mással kell eltöltenem, mint az evés.

Értitek? Valami olyat kell csinálnom, ami nem evés. Többször is meghánytam-vetettem a dolgot, és végül arra jutottam, hogy ebbe a halmazba sajnos az evés nem tartozik bele.

Nem érzem túl jól magam. Valahogy minden mintha kicsit szürkébbnek és értelmetlenebbnek tűnne, mint reggel.

Még szerencse, hogy hamarosan lefeküdhete…

Mr. SZ: Khmm! Mi scuzi. Csak egy bátortalan javaslatom lenne. Mielőtt lefekszel aludni, azért még nézz be a tűzhely feletti konyhaszekrénybe. Abból nagy baj nem lehet.

Folytatása következik… 

◊ ◊ ◊

Kíváncsiak vagytok, mi történt ezután? Vajon mit találtam a konyhaszekrényben? Ha elsők között szeretnétek olvasni a folytatást, iratkozzatok fel a szuper VIP dietcrafting hírlevélre!

Milyen érzéseket, gondolatokat váltott ki belőletek a képzeletbeli naplóm? Magatokra ismertetek? Netán egy ismerősötök ismerősére?

Kommenteljetek a bejegyzés alatt, beszélgessünk! Ha tetszett a cikk, osszátok meg bátran! 

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

This Post Has 5 Comments

  1. Timea

    Csak hogy tudd ,amiota rátaláltam,igyeksze m mindent elolvasni,észben tartani,ésmegfogadni.Nem hiába irsz,sokan követjük a blogod.Timea

  2. Eszti

    Szia Álmos! Meg fogsz lepődni, de én is írtam régebben táplálkozási naplót, amikor még az az időszakom volt, hogy Palpatine nekem is a fülembe suttogott. Megkerestem a naplót, hogy itt van e még nálam a lakásban, mert azt is lehetne gondolni, hogy aljas módon elloptad, és cikket csináltál belőle 😀 De nem, a napló még mindig megvan, eltettem elrettentő példának és döbbenten olvasom, hogy nem, nem csak én küzdöttem efféle gondolatokkal. Visszaolvastam a saját soraimat a füzetben (régimódiasan füzetben írtam) és ugyanaz volt, mint a cikked, csak pepitában. Végig a szenvedésemről, a kínlódásomról szólt, hogy milyen éhes vagyok, hogy mennyire szeretnék enni ezt meg azt, közben bizonygattam magam, hogy én márpedig egy harcos vagyok, mert “csak azért sem ettem a kertipartin a sültszalonnából!!! ” Akkor győztesnek éreztem magam egy ilyen nap után, amit végig “harcoltam”. Ma már tudom, hogy felesleges volt. Nem a megtartóztatás, hanem a vele járó érzések. Hiszen (maradjunk a kertiparti példájánál) nem arra törekedtem, hogy a barátaimra figyeljek, a nevetésükre, a bolondozásukra, még gitározni sem volt kedvem, annyira rosszul éreztem magam, mert ott volt a rengeteg kaja, az illatok, a látvány, és én savanyú képet vágtam, mert az ételre gondoltam, hogy nekik miért lehet, és nekem miért nem? Egy ideig kérdezgették miért nem vagyok vidám, meg hogy egyek, aztán feladták. Utólag levontam a konklúziót, most, hogy már nem Palpatine uralma alatt állok, visszagondolva nekem ott és akkor jól kellett volna magamat érezni, és oké, hogy nem zabálok mindent össze vissza, de nem erre kellett volna görcsölnöm. És nem rossz táplálkozónak érzem most már magam, hanem rossz barátnak, mert annyira önző voltam, hogy nem rájuk figyeltem. Ma már nem így van, és ha belegondolok, hogy mennyi tintát, füzetet, meg barátot pazaroltam el azért, mert az evés volt a fontos, szörnyű belegondolni…

    1. Álmos

      Eszti! Az a nem semmi, hogy NEKEM is ugyanolyan jólesik olvasnom a te mesédet, ahogyan neked az enyémet… 🙂 Az agyam tudja ugyan már, hogy RENGETEG – egyébként kedves, normális, egészséges – ember életében okoz komoly frusztrációt a táplálkozás… de egész más tudni valamit, és ÉREZNI. Olvasni, látni, hallani, hogy egy csónakban evezünk, eveztünk sok sorstársunkkal.
      Egyébként nem tudom, jobban érzed-e magad tőle egy picit, de te nálam ügyesebb voltál, mert te legalább OTT VOLTÁL a kertipartin, nem pedig az otthon magányában vártad, hogy elteljen a nap. 😀
      Bár abból, amit leírtál, arra tippelek, elsősorban csak a testben voltál ott; fejben és lélekben kevésbé, nem igaz? 🙂

  3. Erika Szf

    Kedves Álmos!
    Mielőtt elcsodálkoznál, hogy írok, kérlek, ne csodálkozz. 🙂 Te nem én vagyok véletlenül? Vagy az elcserélt ikertestvérem? Vagy mi…? Minden egyes szavad…Döbbenet. Muszáj diagnosztizálnom magam. Kajaholista.
    Kérem, az olyan, mint az alkoholista. Tudtam én, hogy a droggal, cigivel, piával küzdőknek el kell jutnia az absztinencia szintjére, hogy ne kísértse őket a démonjuk.
    Az evéssel ezt nem lehet megtenni, nem lehet letenni, és soha többé. Pedig minden egyes nap ezzel küszködtünk. Minden egyes nap beengedtük a farkas liszttel beporzott lábát. Estére mindig bejutott az átkozott….farkaséhség. (Ez nagyon beszédes mondat lett, pedig az elején még nem is tudtam, mi lesz a vége.)
    Mi lenne, ha megbarátkoznánk a farkassal, és megszelídítenénk..?
    Mert KÉPESEK vagyunk rá!!!
    Ismét nem kapok szikrát.. nagyon jót írtál. (és ezt a csoportba is bemásolom, hátha ott többeket ösztönzök vele).
    Mostantól a lelkesítő képességemet használom a maradék energiáimból, amit korábban számolgatással pazaroltam el.

    1. Álmos

      Nincs semmi bajod, Erika! 😊 Az egyik legmegdöbbentőbb felismerésem, hogy ilyen-olyan formában minden második magyar embernek frusztrációt okoz az életében a táplálkozás. Nincs ebben semmi beteges vagy elkeseredésre okot adó.

      Az első lépés, hogy ezt felismerjük. Merünk beszélni róla, magunk és egymás előtt is.

      A második lépés, hogy megszabadulunk a felesleges, kamu, áltudományos szabályoktól.

      A harmadik lépés, hogy a sallangoktól így megtisztított elméletet játékosan, önismerettel és rugalmasan alkalmazzuk a gyakorlatban, a céljaink elérése érdekében.

      Legyen a célunk fogyás, alakformálás, vagy “csak” a kiegyensúlyozott élet.

      Ez az életmód, módszer és filozófia dietcrafting.

      Örülök, hogy együtt veszünk részt a kalandban, mert az igazi változtatásokra csak együtt vagyunk képesek! 🙂

Vélemény, hozzászólás?