Szerelmem a Dobozolás – Románcom az Evéssel I.

You are currently viewing Szerelmem a Dobozolás – Románcom az Evéssel I.

Kinyitottam a hűtőajtót, és végignéztem a műanyagdobozokon. Úgy éreztem magam, mint egy megfásult párkapcsolatban. Halálosan untam már ezt az egészet.

Vajon min múlik, hogy élvezünk-e valamit, vagy szenvedünk tőle? Áldozatok vagyunk, vagy van beleszólásunk? Átprogramozhatjuk a viselkedésünket?

Ott álltam, 2014 telén, és elegem volt mindenből.

Untam az állandó főzést, tervezést. Azt, hogy minden, amit ettem, fűrészporízű vacak volt. Kevés volt. Ráadásul három adagot cipeltem belőle a munkahelyemre. Otthon is várt még kétdoboznyi vacak. Juhé.

Hogy jutottam ide? Miért égtem ki? Hisz néhány éve még semmi bajom nem volt. Az egész fitneszvilág, a diétázás játéknak tűnt.

Szépen megterveztem az egész heti kajámat. Kisütöttem több kiló csirkemellet, megfőztem egy rakás rizst, zöldséget. Mindent lemértem, összekészítettem.

Minden nap egy precíz rendszer szerint ettem.

Hazudhatnék nektek, hogy mennyire finom volt a száraz csirkemell rizzsel és brokkolival, de nem akarom, hogy rám szakadjon a plafon. Ehető volt.

Hogy miért nem főztem finomabbakat? Egyrészt azért, mert lusta és béna voltam.

De volt egy másik oka is. Egy sokkal izgalmasabb oka. Nekem is sok olvasásba, fejtörésbe és kísérletezésbe telt, mire összeállt a kép.

Azért nem főztem finomabbakat, mert nem is akartam. Jó volt nekem így. Sőt.

Élveztem. Még a dobozolást is.

Lábjegyzet: a dobozolás nálam azt jelentette, hogy nagy műgonddal több napra előre megterveztem az étrendemet, és az így elkészített (jellemzően nem annyira finom) kaját sok kis adagra szétosztva, műanyagdobozokban cipeltem magammal mindenhova.

Értitek?

Önként és dalolva, élvezettel csináltam valamit, ami nekem (elvileg) rossz volt, csak azért, hogy jobban nézzek ki. 

Ez a nem semmi! Hogy a fenébe működik ez? Ha tudnánk, elképesztő lehetőségek nyílnának meg az életünkben…

Van egy jó hírem. Tudjuk.

Képesek vagyunk megérteni, és a saját javunkra fordítani.

Miért élveztem, hogy vacak ételeket eszem?

Tudjátok, mi az érdekes?

Ha lett volna időm, tehetségem és pénzem, akkor se rendeztem volna nagy gourmet-parádét. Tetszett, hogy egyszerű, unalmas kajákat eszem újra és újra.

Micsoda? De hát nem te mondod mindig, mennyire utáltad a dobozolást? Hogy mekkora felüdülés volt az időszakos böjtölés?

Lebuktam. De az időszakos böjtölés csak sokkal később lett része az életemnek. Azelőtt szerettem dobozolni!

Szerettem a faék egyszerű, nem túl ízletes ételeket. Ma már azt is tudom, miért. Nem olyan egyszerű a válasz, hogy végig becsaptam magam, és igazából nem is szerettem. Hidd el, hogy de.

Az igazi ok az, hogy akkoriban egy különleges programot futtattam az agyamban:

Azt gondoltam, hogy dobozolni nagyon jó. És azt is, hogy ha nem dobozolok, akkor nekem nagyon rossz lesz.

Tudom, ez túl egyszerűen hangzik, de tarts velem. Izgalmas felismeréshez közeledünk.

Nem az a kérdés, hogy amit gondoltam, az helyes volt-e vagy sem. Ma már tudom, hogy sok hülyeséget gondoltam (például azt, hogy sokszor kell keveset enni, különben lelassul az anyagcsere).

Az igazán izgalmas kérdés ez:

Hogy a fenébe’ tudtam rávenni magam, hogy dobozoljak?

Mi emberek nem vagyunk ám annyira buták. Általában nagyon is jól tudjuk, hogy mit kéne csinálnunk ahhoz, hogy álmaink életét éljük.

Tudjuk, hogy le kéne fogynunk. Tudjuk, hogy nem kéne túlennünk magunkat. Tudjuk, hogy többet kéne sétálnunk, kevesebbet dohányoznunk, felhívnunk a nagymamát (unokát), et cetera, et cetera.

Erre mondaná Hádész:

„Tudom… hogy tudjátok.”

A kérdés: hogyan? Hogyan, hogyan, hogyan?

Sok terápiás kezelés vagy önismereti kurzus éppen azért fullad kudarcba, mert túl sokat koncentrál a “mi”-re, és túl keveset a “hogyan”-ra.

A problémák felismerése fontos, de nem elég. Olyan, mintha lenne egy autónk, amihez nincs kulcsunk. Nagyon szép, nagyon jó, de hogy kell beindítani?

A hogyan sokkal érdekesebb, mint a mit, nem igaz?

Mindent két okból csinálunk. De tényleg.

Meg vagyok róla győződve, hogy mi emberek mindent (de tényleg, mindent) két okból csinálunk. Két alapvető motivációnk van:

  1. Élvezetet szeretnénk elérni.
  2. Fájdalmat szeretnénk elkerülni.

Lehet, hogy csak az egyik, lehet, hogy csak a másik. Lehet (sőt, ez a legjellemzőbb), hogy a kettő egyszerre.

Nem kamuzom azt nektek, hogy zuhanyzás közben jöttem rá erre.

Tony Robbinstól hallottam először erről az elméletről. A csókának nem minden gondolatával értek egyet, de ezt akárhogy nézem, akárhogy forgatom – nem találok fogást rajta.

Írjátok meg kommentben, ha ti máshogy látjátok, de én úgy érzem, ez tényleg ennyi. Tényleg nincs több lehetőség.

Ahogyan drága öcsémtől szoktam hallani: ez van, ebből kell főzni.

Élvezet alatt persze ne csak testi élvezetre, például egy meleg fürdőre vagy egy orgazmusra gondoljatok. Ide tartozik minden, amitől jól érezzük magunkat.

A fizikai fájdalomnál is sokkal rosszabb lehet a lelki, mentális fájdalom: megalázottság, kisebbségi komplexus, magány, stb. Nem sorolom, úgyis tudjátok.

Erről még később sokat fogunk beszélni, de most kanyarodjunk csak egy kicsit vissza a dobozoláshoz…

Elképzelhető, hogy azért dobozoltam, mert azt gondoltam: dobozolás = élvezet, nem dobozolás = fájdalom? 

Bizony így volt! Ezt a „programot” futtattam a fejemben.

Akkor még persze minderről nem sejtettem semmit, az egész folyamat tudat alatt működött. Hogy gondolhattam azt, hogy dobozolni királyság, nem dobozolni viszont szenvedés?

Vizsgáljuk csak meg, mikből állt össze ez a különleges program!

Dobozolni királyság volt (nekem)

Kezdjük azzal, hogy a dobozolás mókás, vagány, furcsa volt.

Nekem már ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy élvezzem.

Azelőtt összevissza, rendszertelenül ettem, most meg számolgatok, kivonok, tervezek, mérlegelek, összeadok?

Ne viccelj, halál menő.

Mondtam már, hogy mindig is szerettem a matematikát, fizikát, kémiát? Imádtam tervezni, és a terveket kivitelezni.

Építeni, kombinálni, variálni.

Érdekes keverék vagyok: szeretem, ha körülöttem a dolgok részben kaotikusak és kiszámíthatatlanok, részben viszont szép rendben vannak.

Jó volt ránézni a katonás rendben álló dobozokra a hűtőben, na.

Hatékony is volt. Hiszen úgy éreztem, az előre elkészítéssel és szétosztással időt és mentális kapacitást takarítok meg.

Végül, végre azt éreztem, hogy kézben tartom az életemet.

Különcnek, kívülállónak gondoltam magam, és ez izgi volt. Hiszen amíg az átlagemberek csak összevissza zabálnak, addig én tudatosan élek, és megdolgozom az álmaimért.

Talán egy egészen icipicit, esetleg… felsőbbrendűnek is gondoltam magam.

Figyelitek, hogy mi történt itt?

Csupa, csupa jóérzést kapcsoltam a dobozoláshoz. Igazából olyan sokat, hogy a rossz oldalát észre sem vettem. Vagy ha észrevettem is, az eltörpült a sok jó mellett.

Akkor (még) persze mindezt nem tudatosan csináltam. Csak szimplán így alakult.

Nem dobozolni szenvedés volt (nekem)

És akkor ott volt az érem másik oldala. Azt gondoltam, ha nem dobozolok, siralmas élet vár rám. Miért?

Azért, mert azt hittem, dobozolni  (= sokszor keveset enni) muszáj, hiszen máshogy nem lehet lefogyni.

Belassul az anyagcsere! Izomból fogok veszíteni!

Kövér maradok. Ha kövér maradok, nem fogok bejönni a csajoknak. Újra beszól majd haverom a Balatonon, mint tavaly nyáron. Az akkor nagyon rosszul esett.

(A fenti képen azt láthatjátok, ahogyan egy gyerek egy kék gumilabdát szorongat. A gyerek nem én vagyok. A gumilabda sem.)

Ha kövér maradok, soha életemben nem ülhetek le egy strandon úgy egy padra, hogy ne szégyelljem a hurkás hasamat.

Nap közben mindig pólót kell majd hordanom, és azt kell hazudnom, hogy nincs melegem.

Sosem ehetek meg egy lángost bűntudat nélkül, mert már így is kövér vagyok. Ha lángost zabálok, csak még kövérebb leszek.

És sorolhatnám…

Ma már nem vagyok kövér, és büszkén járok a strandon fürdőnadrágban. Mégis, ha akarom, csettintésre tudnék a túlsúlyommal kapcsolatos gyomorgörcsös emlékeket felidézni.

Ez pedig egy nagyon jó kis képesség. Ha szükséges, stratégiai jelleggel használom ahhoz, hogy kézben tartsam az életem. Majd meglátjátok, mire gondolok.

A lényeg, hogy bár nyilván sok jóérzést társítottam a nem dobozoláshoz is (kényelmes, stb.), ezek az érzések eltörpültek a szörnyű fájdalmas érzések mellett.

(Belegondoltatok már, hogy milyen viccesen hangzik az a szó, hogy eltörpül?) 

Számomra mennyország, számodra pokol. És vice versa.

Mondanom sem kell, az ismerőseim nagy része hülyének, de legalábbis furcsának tartott a dobozolás miatt. Nem mondták ki, de láttam, hogy gyanakodva néznek.

„Hát ez biztos jó… irigylem, hogy ekkora akaraterőd van, de én nem tudnám csinálni. Nekem ez túl macerás.”

Látjátok már, hol van a kutya elásva?

Akik furcsának tartottak, azok azt hitték, hogy nekem ehhez masszív akaraterőre volt szükségem – mert magukból indultak ki.

El se tudták képzelni, hogy én ezt élvezem. El se tudták képzelni, hogy nekem ehhez nem kellett akaraterő. Pedig nem kellett. Én csipáztam az egészet.

Számomra a dobozolás egy teherautónyi jóérzés volt, és egy kiskanálnyi rossz érzés. Szinte semmi akaraterő nem kellett hozzá.

Az ismerőseim számára viszont a dobozolás egy teherautónyi rossz érzés volt, és talán csak egy gyűszűnyi jóérzés. De inkább annyi sem.

Miért láttuk ennyire máshogy dobozolást?

Ez egy elképesztően érdekes kérdés! És higgyétek el, nem annyi a válasz, hogy az eltérő körülményeink miatt.

Nem azért, mert valamelyikünknek igaza volt, a másikunk viszont tévedett.

Nem azért, mert én hülye voltam, ők viszont okosak. Nem is azért, mert én okos voltam, ők viszont hülyék. Mindez csak a felszín.

Az, hogy mi igaz, és mi nem ezen a világon, képlékeny, mint a gyurma.

Az igazi ok az volt, hogy egészen különböző módon bűvészkedtünk a gondolatainkkal. 

Különböző jelentőséget tulajdonítottunk a dolgoknak, különböző dolgokra fókuszáltunk. Különböző programokat futtattunk a fejükben!

Érdemes odafigyelnünk Einstein bácsira

„Minden relatív, persze, értem…”

Körülbelül ennyivel szoktuk elintézni ezt az bölcsességet. Nem igazán hiszünk benne, hogy ennek a mi életünkben gyakorlati jelentősége is lehet.

Az pedig a legmerészebb álmainkban sem jut eszünkbe, hogy a relativitást (vagyis a dolgok, jelenségek viszonylagosságát) a saját javunkra is fordíthatjuk.

Na jó, volt pár okos ember, akinek eszébe jutott.

De most nem az atombombára vagy az atomreaktorra gondolok.

A relativitás kiaknázása a saját mindennapi (vagy nem mindennapi) életünkben is óriási fegyver lehet.

Gondolkozz el most valamin egy pillanatra…

Neked mennyi akaraterő kellene ahhoz, ha nyernél a lottón, hogy bemenj a nyereményedért esőben? Nagyon meg kéne erőltetned magad?

Naná, hogy nem! Persze, éreznéd az esőt, egy icipicit talán zavarna, hogy megázol. De mi ez ahhoz képest, hogy cserébe átveheted a nyereményed?

Én úgy éreztem magam dobozolás közben, mint aki a nyertes lottószelvénnyel éppen a főnyereményért megy be zuhogó esőben.

Szerintetek mennyire zavart az (egyébként is langyos) eső?

Jól gondoljátok. Észre sem vettem.

Az ismerőseim viszont csak annyit láttak, hogy itt egy szerencsétlen, aki caplat a (jéghideg) esőben. Ahelyett, hogy otthon maradt volna a hülyéje.

Ugyanaz az ember, ugyanazok a körülmények – két teljesen különböző nézőpont. És a két teljesen különböző nézőpont két különböző cselekvést szült.

Én kimentem az utcára az esőben, a többiek viszont otthon maradtak.

Azt hittétek, hogy az lesz a csattanó, hogy én átvettem a nyereményt, és kőgazdag lettem, ugye?

Hát nem. Nem a nyeremény a lényeg. Nem az a lényeg, hogy ami miatt jól éreztem magam, az tényleg bekövetkezett-e.

A lényeg az, hogy én kimentem az utcára, és láttam egy szivárványt. 

Ez itt a lényeg. Megtettem valamit, amit más emberek nem tettek meg. Megtettem valamit, amit normál körülmények között én sem tettem volna.

Megtettem valamit, amitől végül boldogabb, sikeresebb lettem az életben.

Értem én, hogy gőzgép… na de mi hajtja?

Tudjuk már, hogy miért dobozoltam. Azért dobozoltam, mert különleges módon bűvészkedtem a gondolataimmal. Egy speciális program futott a fejemben.

Egy speciális program, aminek az volt a lényege, hogy ott és akkor:

  • a dobozoláshoz egy teherautónyi jóérzést társítottam, és csak egy kiskanálnyi rossz érzést,
  • a nem dobozoláshoz viszont egy teherautónyi rossz érzést, és csak egy kiskanálnyi jóérzést.

Az se titok előttetek, hogy ez a program az évek múltával elkezdett elég… khm, sz***l működni a fejemben.

Egyre többször lefagyott, egyes funkciók értelmüket vesztették.

A dobozolás elkezdett egyre kevesebb élvezetet, és egyre több kellemetlenséget (= fájdalmat) jelenteni számomra.

Hogy mindez hogyan és miért történt, azt majd a trilógia második részében mesélem el nektek. Tűkön ültök már?

Na de megint előreszaladok… hiába, izgatott vagyok, hogy végre erről beszélhetek nektek.

Megígértem, hogy ez az egész sokkal izgalmasabb felismerésekhez fog elvezetni minket, mint hogy van-e értelme dobozolni vagy nincs.

Az ígéreteimet pedig szeretem betartani.

Benned is elképesztő energiák rejlenek

Tudjátok, miért igazán pusztító az atombomba? Miért csodálatos az atomreaktor?

Azért, mert egy okos módszerrel hatalmas energiákat szabadíthatunk fel egy parányi befektetésből. 

Vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy meg kéne tennünk őket, de valami miatt mégsem tesszük. Vagy ha megtesszük is, óriási mennyiségű akaraterőt használunk fel, és még rosszul is érezzük magunkat.

Ez nem tűnik a legjobb megoldásnak… nem túl környezetbarát, nem túl hatékony.

Kell hogy létezzen okosabb módszer!

Egy környezetbarát, olcsó, brutálisan hatékony módszer, amivel átformálhatjuk az életünket. Amivel megvalósíthatjuk az álmainkat.

Hol bújhat meg ez a módszer?

Vajon az, hogy először dobozoltam, majd később nem dobozoltam, teljesen a véletlen műve volt? A körülmények áldozata voltam?

Vagy esetleg lett volna beleszólásom?

Vajon átprogramozhatjuk magunkat úgy, hogy megtegyük azokat a dolgokat, amikről tudjuk, hogy meg kéne tennünk őket? 

Átprogramozhatjuk magunkat úgy, hogy ne együk túl magunkat, többet sétáljunk, járjunk el edzeni, hívjuk fel a nagymamát (unokát), stb.?

Bűvészkedhetünk úgy a gondolatainkkal, hogy a „papírforma szerint” kellemetlen dolgokat mi játékként éljük meg?

De még mennyire, hogy igen!

Ezen persze én is csak évekkel később gondolkoztam el, és nem egyről a kettőre jött a felismerés.

Egy tonnányi könyvön kellett átrágnom magam hozzá. Rengeteg sikeres ember élettörténetét kellett elolvasnom. Baromi sokat kellett a saját életemben is próbálkoznom, hibáznom, és újra próbálkoznom.

Sőt, nem hazudok nektek, ma is napról napra igyekszem jobb lenni. Ez egy véget nem érő, izgalmas kaland.

Készen álltok a kalandra?

Mióta csak megálmodtam a dietcraftingot, a legnagyobb vágyam az, hogy felforgassam az életeteket. Jó értelemben.

Szeretnék eszközöket a kezetekbe adni ahhoz, hogy megvalósíthassátok az álmaitokat. Szeretném, hogy ti is hozzásegíthessetek másokat az álmaik megvalósításához.

Szeretném, hogy mindezt együtt csináljuk.

Szeretném, hogy láncreakciót indítsunk el.

Akadályok, nehézségek? Azok lesznek, de kit érdekel? Ha nem lennének, unalmas is lenne az életünk, nem igaz?

Hát kalandra fel! Benne vagytok?

Írjatok kommentet is, kíváncsi vagyok a gondolataitokra! Tényleg. 🙂

U.i.: szeretnék kedvezni a feliratkozóimnak, ezért úgy döntöttem, hogy Facebookon mindig egy kis fáziskéséssel fogom közzétenni az új cikkeket.

Így ha elsőként szeretnétek olvasni a trilógia folytatását, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

Folytatása következik… 

◊ ◊ ◊

This Post Has 3 Comments

  1. Erika Szf

    Kedves Álmos! Nem tudom megállni, hogy ne kommenteljek. 🙂 (ismét)
    Átérzem, amit írtál!
    A szokásaim rabjaként én nem a doboz, hanem a kalóriaszámláló alkalmazások bűvkörében éltem. Mintegy csodabogárként teljesen tisztában voltam minden étel kalória-, zsír-, protein- és szénhidrát-tartalmával, fejben is kalkuláltam, időnként lecseréltem a kalkulátorokat, de mindhiába… Valójában beleszorultam ebbe a nem megoldás-megoldásba. Nem mertem elhagyni, mert a félelem motivált: mi lesz, ha kiadom a kontrollt a kezemből?! Addig, amíg ördögi körré nem vált…
    Eddig attól is rettegtem, hogy lelassul az anyagcserém. Attól is, hogy ha éhes vagyok, bezabálok. (Ami meg is történt időnként, sőt, egyre többször. Bevallom, kontrollálatlanul… 🙁 )
    Most, amióta IF-ezek, és mégsem bírtam mondjuk a 16 órát, csak 13-at (mert még csak most tanulom!), akkor onnan kezdem a következő böjti ablakot, és kééész. Ma 16 volt a cél, és 21-nél ettem, úgy jött ki Nincs kényszer!
    Ha lesz egy vasárnapi ebéd otthon, a szüleimnél, akkor majd úgy alakítom, hogy az étkezés ne böjti sávra essen.
    Ami igazán felszabadít az IF-ben, az a L E H E T Ő S É G. Hogy nem kell egész nap megfékeznem magam, hanem tudom, hogy amikor eszem, élvezettel tehetem, és ne kell “Kelenföldnél kiszállnom”. Bocs ezért a vulgáris hasonlatért, de a folyton mértéktartós evés engem más élvezetekre emlékeztet. 😉
    Az, hogy a nap során nem ugrál az inzulinszintem, és nem zavar, hogy nem eszem, mert majd eszem a megfelelő időben, az valami elképesztő! És akkor is eleget ehetek, és nem hajt a sósra édeset, édesre sósat, mert kielégít, hogy élvezhetem az ízeket. Igenis, az evés egy érzéki-erotikus kapcsolat 🙂
    Ami nagyon elszomorít, hogy miért adható el kismillió hamis diétás termék, fogyibogyi, hashajtó, éhségcsökkentő, ami illúziót árul, hogy miért nem használjuk a testünk természet adta lehetőségeit…?
    Most először, mióta IF-ezek, nem azt érzem, hogy ma legyőztem magam, mert n e m k e l l legyőznöm magam. Nem kell küzdenem. Nem kell szenvednem. Rettentő sok időm marad másra. családra, barátokra, energiám marad türelemre, önfegyelemre az élet más területein, kedvem lesz elmélkedésre, mozgásra. Igazán jó együtt vacsorázni a szeretteimmel. És ha egy kocka étcsokival is megfejeljük vacsit? Miért ne?
    Nem tudom, mit fog hozni az IF, mert az elején vagyok.Lehet, hogy nem fogyok, lehet, hogy igen. De ha csak annyit hoz, hogy az évek óta vonszolt rabláncaimat levethetem, már megérte.

    1. Álmos

      Erika, csodálatos (és még számomra is lelkesítő!) olvasnom a beszámolóidat! 🙂 Én a kezdetektől arra helyezem a hangsúlyt az országban, hogy az IF “képesség.” Hogy ne egy csodadiétaként, vagy egy újabb rendszerként tekintsünk rá -hanem egy képességként, ami hozzásegíthet ahhoz, hogy az életünk MINDEN dimenziójában jobb, felszabadultabb, boldogabb emberek lehessünk.

      Én is például összeszámolni se tudnám, hogy hány könyvet olvastam el az IF-fel való találkozásom hatására, mennyiben változott a gondolkodásom, milyen utakra léptem rá.

      Biztos vagyok benne, hogy rád is ez vár! Miért vagyok ebben biztos? Azért, mert a soraidból érzem, hogy ráébredtél az ERŐDRE. Meg-megbotlasz még (ki nem?), de már érzed, sejted, hogy nem ez számít.

      Szurkolok, és akármelyik cikk gondolatokat ébreszt benned, ne tartsd magadban! Én is nagy kíváncsisággal és örömmel olvasom, hogy miket váltanak ki belőletek az írásaim. 🙂

Vélemény, hozzászólás?