Az éhségmumus

You are currently viewing Az éhségmumus

Amikor az időszakos böjtölésről mesélek valakinek, az első kérdés, amit csodálkozva nekem szegez, általában az, hogy hogy bírom az éhséget. Esetleg még hozzáteszi azt is, hogy ő ezt nem bírná. A beszélgetés legtöbbször itt véget is ér, mert kevesen kíváncsiak igazán a magyarázatra. Én bírom ezt, ők nem bírják. Furcsa vagyok. Meglesz ennek a böjtje. Kalap, kabát. 

Amit azért el szoktam mondani, az az, hogy nekem ezt igazából nem kell „bírnom.” Egyáltalán nem esik nehezemre, nem igényel akaraterőt. A nap nagyobb részében általában nem is vagyok éhes, amikor pedig igen, ezt az állapotot akkor is egészen máshogyan élem meg, mint azelőtt. Akármilyen furcsán hangzik, sokszor még élvezem is.

A kérdés ugyanakkor jogos. Miféle boszorkányság ez?

Hiszen régebben ha akár csak két órával megcsúszott az ebédem, máris megőrültem a kíntól. Manapság viszont úgy érzem, az ételnek nincs hatalma felettem. Szükségem van rá természetesen, nem vagyok fényevő, de többé nem érzem az éhséghullámok által zsinóron rángatott bábnak magam.

Ahogy Dzsini mondaná az Aladdinból: szabad vagyok!

Mi változott? Mi a titok? Bevallom nektek, az okokon eddig én sem gondolkoztam túl sokat, mindössze élveztem a vele járó pozitívumokat. Most viszont elhatároztam, hogy megpróbálom kinyomozni és összerakni, hogyan és miért segíthet az IF az éhség legyőzésében.

El is kezdtem, de aztán rájöttem, hogy nem szaladhatok fejjel a falnak. Az éhség zsarnokuralma alóli felszabadulást akkor érthetjük igazán, ha tudjuk, milyen érzés rabságban élni. Ezért úgy döntöttem, két cikket fogok írni. Az elsőt a rabságról. A másodikat a felszabadulásról.

A mai a rabságom története. Már amennyire rabságnak lehet nevezni azt, amikor valaki saját magát tartva fogja. Lássuk a medvét!

Mumus a szekrényben

Kisgyerekként sokáig rettegtem a szörnyektől, szellemektől és más hasonló lényektől. Aztán egy napon kikértem apám véleményét az ügyről. Türelmesen, érthetően elmagyarázta nekem, hogy ezek a rémek a valóságban nem léteznek, kizárólag az én fejemben.

Nem szabad félni tőlük! – mondta kedvesen.

Utólag belegondolva érdekes, de apám magyarázata tökéletesen megnyugtatott. Négy éves korom ellenére megértettem, hogy vannak dolgok, amiket én kreálok magamnak a titkos kis belső világomban; és mivel ezek a dolgok a saját teremtményeim, igazából nem árthatnak nekem.

Ezután persze még sokáig elképzeltem magamnak különféle szörnyeket, afféle kedvtelésként, hiszen gyerek voltam, élénk fantáziával. De soha nem felejtettem el, hogy egyik teremtményem sem bánthat engem, és egyiket sem kell túl komolyan vennem.

Huszonöt évnek kellett eltelnie, hogy valaki (aki nem az apám volt) eláruljon nekem egy titkot: a szörnyeken kívül élnek másféle lények is a fejemben, amiket ugyanúgy én gyúrok magamnak színes gyurmából. Ezektől a lényektől ugyanúgy nem szabad félnem, és nem is kell őket túl komolyan vennem.

Ezek a lények gondolataim.

És hogy mi köze van ennek az egésznek az éhséghez? Sokkal több, mint talán elsőre gondolnátok.

Kiskoromban az éhség és én még nem voltunk fasírtban egymással. Elég volt sírnom egy kicsit, vagy nagyobb gyerekként édesanyámnak szólnom, és már érkezett is tálcán a hatalmas adag sonkás-sajtos szendvics. A hosszútávú éhség (vagyis az éhezés) veszélye tehát, lássuk be, sosem fenyegetett.

Kicsit néha kellemetlen volt az üres has, ami végül sose maradt üresen, de ennyi. Mindez még önmagában nem lett volna elég ahhoz, hogy az életemet megkeserítse.

Előbb-utóbb viszont a puszta érzéki észleléshez elkezdtek gondolatok társulni a fejemben. Kusza, mások előtt titkolt, keserű gondolatok. Ekkor született meg a szenvedés. Az éhség önmagában kevés lett volna hozzá. Én kellettem hozzá. Én hoztam létre sötét varázslóként az éhségmumust, ami közel két évtizeden át kísértett, mert az ellenátkot nem ismertem.

Éhség és szégyen

Az éhségmumussal akkor találkoztam először, amikor szembesültem azzal, hogy a testtömegem meghaladta a velem hasonló korú gyerekek átlagos testtömegét, és ezzel összefüggésben verbális atrocitások értek. Vagyis amikor rájöttem, hogy kövér vagyok, és emiatt csúfolnak.

Szégyelltem az éhséget, mert arra emlékeztetett, hogy nem vagyok normális.

Osztálykirándulásra mindig három gyereknek elegendő szendviccsel eresztett el édesanyám (félreértés ne essék, hálás vagyok érte), aminek nagy részét a busz- vagy vonatút első órájában el is fogyasztottam. Ezt ugyanakkor nagyon rafináltan kellett csinálnom, hogy az osztálytársaim ne vegyék észre.

Amíg a többiek még csak a szalvétát fejtegették le a kenyérről, én az első szendvicsemet hozzávetőlegesen 2.46 másodperc alatt magamba tömtem. Ezután jött a Barba trükk! A második szendvicsemből egy óriásit haraptam, így úgy tűnt, mintha én is, a többi kis „kákabélűvel” egy ütemben még csak az elsőnek a felénél járnék.

Senki ne mondja, hogy nem volt hasznos ez a furcsa szokásom!

Ki más tanulja meg már gyerekkorában azt, hogy hogyan lehet a többet kevesebbnek láttatni? Mi ez, ha nem maga a szerénység? Nem akartam, hogy a hátrányosabb helyzetben lévő osztálytársaim rosszul érezzük magukat amiatt, hogy nekünk hat szalámis szendvicsre telik, míg nekik csak kettőre. Tulajdonképpen tehát már kicsiként is szent ember voltam.

Na jó, és azt se akartam, hogy egyszer csak elkiáltsa magát valaki:

„Nézzétek a Budát, már a harmadik szendvicsét eszi! Le fog fulladni a busz alatta! Haha! Hahaha!”

Pedig jobban belegondolva, ma már vissza tudnék vágni erre!

Kifejteném, hogy a busz már eleve a jelenlegivel megegyező terheléssel indult el, hiszen a szendvicsek a táskámban voltak. Ha megeszem őket, az a busz teljes tömegén nem, mindössze a szendvicsek elhelyezkedésén és állagán változtat. A busz abból következő lefulladása tehát, hogy a Buda már a harmadik szendvicsét eszi, a fizika törvényeivel összeegyeztethetetlen. Szóval kapjátok be, jó?

Az éhséget, és persze az azt követő evést így szép lassan összekapcsoltam azzal, hogy kövér vagyok, és emiatt csúfolnak. Ezért hát szégyelltem mindkettőt. Ha éhes vagyok, annak biztosan az az oka, hogy valami nincs velem rendben. Hiszen valószínűleg épp ezért vagyok kövér is, mert valami nincs velem rendben, nem igaz?

Az ember azt gondolná, hogy ezt a szégyenérzetet előbb-utóbb mindenki kinövi, ahogyan felnőtté válik, és kialakul az integritása. Én nagyon sokáig nem nőttem ki.

Még néhány évvel ezelőttről is fel tudok idézni olyan pillanatot, ami tüskeként szúrt belém. Ekkor már időszakosan böjtöltem, tehát a vacsora nálam minimum kétszer, de inkább háromszor akkora adagot jelentett, mint egy földi halandónál.

Lagzi, svédasztal. Az átlagosnál egy picit többet szedtem. Visszafogtam magam, hogy ne botránkoztassak meg senkit. Leültem a jól megszedett tányérral. A mellettem ülő rokon elkerekedett szemekkel megszólalt:

„Aaaaz igen…”

Ez a két szó elég volt ahhoz, hogy a másodperc töredékére újra gyereknek érezzem magam, akivel valami nincs rendben. Aztán szerencsére átkattant bennem valami, és még élveztem is a helyzetet. Mondtam neki, hogy várjon csak, ez még csak az előétel. Egy kis antipasti, hogy meghozza az étvágyamat.

De az a lélegzetvételnyi befeszülés ott volt. Észrevettem magamon.

Az pedig, hogy gyerekként mások előtt nem mertem, nem szerettem rendesen enni, valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy az otthon melegében, a szobám falai között, távol a vizslató szemektől egyre gyakrabban rendellenesen ettem. És mivel az evést általában éhség előzte meg, elkerülhetetlen volt, hogy magát az éhséget is szégyelljem.

Úgy gondoltam, hogy az éhség nem egy fiziológiai tünet, ami emlékeztet arra, hogy hamarosan gondoskodjak a testem energia-utánpótlásáról, hanem egy ómen, ami eszembe juttatja, hogy kövér vagyok, és nagy valószínűséggel kövér is maradok.

A vékony, szerencsés emberek elvégre sosem éhesek, nem? Vagy ha éhesek is, biztos nem annyira és annyiszor, mint én. Esznek két falatot, és jóllakottan továbbállnak. Én eszem két falatot, és elszabadul Hulk.

Ha nem lennék ennyire és ennyiszer éhes, nem lennék kövér. De hát mit van mit tenni…

Már megint éhes vagyok? Ez elég nagy baj. Vajon jól fogok lakni annyi étellel, ami belefér a diétába? Ha nem lakom jól, vajon elszakad ma is a cérnám, kifosztom a hűtőt, és majd holnaptól diétázom?

Tényleg éhes vagyok egyáltalán, vagy csak a varacskos disznó szólal meg bennem, aki szeretné magát a dagonyázás meleg biztonságába ringatni?

Valami nincs velem rendben. Bárcsak másvalakinek születtem volna.

Éhség és bűntudat

A szégyen szerencsére elsősorban csak a gyerekkoromat keserítette meg. Felnőttként lecseréltem valami másra, ami sajnos nem volt az évszázad üzlete: bűntudatra és frusztrációra.

Az egész azzal a nyavalyás királlyal kezdődött.

„Reggelizz úgy, mint egy király, ebédelj úgy, mint egy polgár, és vacsorázz úgy, mint egy koldus.”

Hogy miért, azt sose magyarázta el nekem senki. Iskolásként ez nem is különösebben zavart, nem reggeliztem, és kész. Szüleim látták rajtam, hogy egyáltalán nem kívánom, az agyammal semmi baj nincs, így nem is erőltették.

Aztán a 21. század elején az internet felrobbant, és minden megváltozott. Hirtelen hasznos és érdekes ismeretek garmadája vált minden ember számára ingyen és közvetlenül hozzáférhetővé.

Ez rengeteg csodás új kaput megnyitott, de volt egy alattomos hozadéka is: a hibás- vagy félinformációk terjedése megállíthatatlanná vált. Nem pusztán arról van itt szó, hogy valaki elkezd terjeszteni egy megalapozatlan elméletet, és ez gyorsan, sok emberhez eljut. Ez még önmagában nem is lenne baj.

Az igazi veszély abban rejlik, hogy a megalapozatlan elméletet az online térben egymástól kritika nélkül átveszik, újra és újra „visszaböfögik” olyanok, akik nem rendelkeznek kellő kompetenciával ahhoz, hogy eldöntsék, az információ helyes-e vagy sem.

És mivel ezt gyakran közkedvelt, szakértőnek tűnő (de a szükséges szakértelemmel valójában nem rendelkező) emberek, olvasmányos és értelmes stílusban teszik, a laikus számára mindez a valódi tudomány látszatát keltheti. A folyamat végül öngerjesztővé válik.

Így születik az áltudomány. A jelenség annyira sunyi és ártalmas, hogy talán majd egy külön cikket is írok róla. Most viszont térjünk vissza a jojó-diétázó, magát szerencsétlennek tartó, kisebbségi komplexusos Álmoshoz!

2012-ben, egyetemista éveim vége felé elhatároztam, hogy végre komolyan veszem a sportot és a diétázást. Persze azelőtt is képes voltam időről időre tűrhetően lefogyni, ha megembereltem magam. Egyszerűen kevesebbet ettem és többet úsztam. Mivel viszont az eredményeim mindig tiszavirág életűek voltak, és nem is voltam velük elégedett, úgy éreztem, új lendületre, szemléletváltásra van szükségem.

Ekkor bukkantam rá egy népszerű hazai testépítő oldalra, ami a diétázásról és edzéstechnikáról szóló cikkeket ontott magából, kemény, laza stílusban. Az írások számomra akkoriban ismeretlen kifejezéseket tartalmaztak: makronutriensek, glikémiás index, glikogén, anabolikus ablak, inzulinválasz, katabolizmus.

Két perc alatt ráfüggtem, mint csecsemő az anyatejre. Beszippantott a fitneszvilág.

Úgy éreztem, megvilágosodtam. Itt a magyarázat, hogy eddig miért nem tudtam tartósan lefogyni! Azért, mert éheztettem magam!

Mennyire buta voltam… Végre értem! Végre szilárd bástyákra leltem egy számomra eddig teljesen megfoghatatlan, keserű világban. Biztonságban, jó kezekben tudhattam magam. Szívtam magamba az (akkor még helyesnek és evidensnek tűnő) információkat.

Konyhai mérleget, műanyag dobozokat vettem. Számoltam, kombináltam. Három órás intervallumokra osztottam a napomat. Élveztem az újdonság és motiváció varázsát. Szerettem dobozolni.

Imponált a gondolat, hogy a fittség érdekében össze kell szednem magam, fegyelmezett rendben kell élnem a mindennapjaimat. No pain, no gain.

Élveztem, hogy az átlagembereknél tájékozottabbnak, asszertívebbnek érezhettem magam. Én utánajártam; nekik fogalmuk sincs róla. Én dolgozom az álmaimért; ők túl gyengék, kényelmesek ehhez.

Hosszas prédikációt tartottam „szegény burokban élő családtagjaimnak.” Főleg húgomnak, amikor koplalással próbált fogyni – megjegyzem, szinte mindig sikeresen. Remek kis bűntudatot keltettem benne: butaságot csinál! Ha nem eszik 2-3 óránként, a teste átkapcsol raktározó üzemmódba, sőt, elkezdi felemészteni a saját izmait. Ez a jelenség nem más, mint a katabolizmus. Semmi értelme kínoznia magát!

KA-TA-BO-LIZ-MUS!

Idegenszerűen és ijesztően hangzott ez a szó. Aki ezt használja, az biztosan érti a dolgát. Táplálékkiegészítők is léteznek, amik elvileg éppen ennek a rettenetes katabolizmusnak a kivédésére szolgálnak. Ez is azt bizonyítja, hogy aggódni kell miatta, nem igaz?

Hála a fitneszipari információs dömpingnek, meg voltam győződve arról, hogy ha valaki éhséget érez, az két dolgot jelent egyszerre.

Egyrészt, rosszul csinálja a diétát. Hiszen ha három óránként enne kis adagokat, jól választaná meg a makrotápanyagok arányát, stb., akkor az éhséget teljesen meghekkelhetné. Azt érezhetné, hogy egész nap eszik, így sose lenne éhes. Másrészt, aki éhes, annak a teste éppen küzd az életben maradásért. A saját izmait falja fel.

Mindezt előszeretettel az orra alá dörgöltem bárkinek, aki akár a reggelit, akár az ebédet kihagyta arra hivatkozva, hogy diétázik.

Volt viszont egy kis bökkenő.

A dobozolós korszakom első néhány hónapjában tényleg úgy tűnt, hogy megtaláltam a Szent Grált. Fogytam is, és tényleg kevésbé voltam éhes nap közben. Ahogy viszont teltek-múltak a hónapok, minden igyekezetem ellenére, újra elkezdtem éhes lenni. Hiába ettem napi hatszor, lassú felszívódású szénhidrátokat tartalmazó ételeket. Sőt, mintha még éhesebb is lettem volna, mint korábban.

Ilyenkor pedig bűntudatom volt.

Mit csinálok rosszul? Minél tovább érzem ezt a kellemetlen érzést, annál többet ártok magamnak? Az izmaim a pokol kénköves tüzében égnek el éppen? Gyorsan be kéne tolnom a biztonság kedvéért egy kis BCAA-t, vagy legalább egy adag fehérjeporos zabpelyhes kutyulmányt?

Az egész ráadásul egy sunyi visszacsatolásos folyamattá nőtte ki magát: ha kimaradt egy étkezésem, éhség hiányában is megszólalt bennem a bűntudat, ami aztán (tudat alatt) tényleg felkorbácsolta bennem az éhséget.

Mindez pedig újra felidézte bennem a már rég elfeledettnek hitt szégyent és frusztrációt: valami baj van velem? Nem, biztosan csak rosszul diétázom. De akkor mit csinálok rosszul? Nem lehet, hogy mégis arról van szó, hogy egyszerűen örök kövérségre vagyok kárhoztatva?

Talán mondanom sem kell, hogy rendszeres „csalónapok”, brutális túlevések tarkították nagyratörő életmódváltásomat. A ciklus így nézett ki:

egy hét kemény diéta → fokozódó éhség → frusztráció → hétvégi túlevés és önostorozás

Így ment ezt hónapokon, sőt, kisebb-nagyobb megszakításokkal éveken át.

Körbeértem, és tanácstalan voltam. Az éhségmumus minden irányból rám telepedett, megbénított. Sakk, matt. Úgy tűnt, hogy örökre szenvedni és jojózni fogok.

Hacsak…

Hacsak nem találkozom egy olyan étkezési módszerrel és életmóddal, ami fenekestől felforgatja mindazt, amit az éhségről hittem. 2015 tavaszán ez történt. Megismertem az időszakos böjtölést.

Szembenézés a mumussal

Gyerekként rettegtem Steven Spielberg képzeletbeli kis földönkívülijétől, E.T-től. Tudom, hogy a rendező aranyosnak szánta, és majdnem mindenki aranyosnak is tartotta, de nekem éveken át rémálmaim voltak tőle. Borzasztóan nyugtalanító és félelmetes lénynek láttam.

Ő volt az én első mumusom.

Ha lehunytam a szemem elalvás előtt, rendszeresen láttam a sötétben felém közeledő E.T.-fejeket. Ilyenkor próbáltam másra gondolni, ami néha sikerült is. Ám a félelem, hogy E.T. bármikor megjelenhet, ott lappangott bennem.

Egyszer egy éjszaka, amikor újra megjelentek a fejek, hirtelen elhatározásra jutottam. Úgy döntöttem, most kivételesen nem fogok másra gondolni.

Valahol mélyen tudtam, hogy nem árthatnak nekem, így hát megembereltem a hét-nyolc éves önmagamat, és szembenéztem velük. Az első perc nem volt sétagalopp. A lények egyre ijesztőbben, egyre nagyobb méretben lebegtek felém a sötét semmiben. Aztán furcsa dolog történt.

Jöttek, jöttek a fejek, és nem lett semmi baj. Előbb-utóbb elkezdtek egyre kevésbé részletgazdaggá és ijesztővé válni. Mivel én döntöttem úgy, hogy jöhetnek, életemben először úgy éreztem, hogy nincs hatalmuk felettem. Mikor ezt a megváltozott tudatállapotomat nyugtázták a felém lebegő lények, csalódottan szertefoszlottak, és nem jöttek többé. Néha persze fel-felütötték a fejüket később is, de soha többé nem féltem tőlük.

20 év múlva egy nem kevésbé félelmetes mumussal kellett szembenéznem.

A napi hatszorevős, csirkerizses diétáktól elcsigázva, még csak nem is táplálkozással kapcsolatos weboldalakat olvasgatva egyszer csak szembejött velem egy könyv: Harcosok Étrendje, Ori Hofmekler.

Bumm. Pandora szelencéje kinyílt.

Intermittent fasting (IF), időszakos vagy szakaszos böjt (böjtölés), időben korlátozott étkezés. Bárhogy is hívjuk, egyvalami biztos:

Úgy döntöttem, hogy szembenézek az éhséggel.

És hogy mi történt? Ebbe ma már nem tudunk belekezdeni, de ígérem, hogy a következő részből minden kiderül! (Tudom, ez akkora cliffhanger, amit az Esmeralda vagy a Paula és Paulina is megirigyelhetne.)

Addig is, meséljetek! Nektek is volt éhségmumusotok?

Ha igen, szembe mertetek nézni vele? Netán még most is kísért titeket? Mit jelentett és jelent számotokra az éhség? Nektek is okozott szégyent, frusztrációt, esetleg bűntudatot? Írjátok meg kommentben!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni a folytatásról, ne felejtsetek el feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

This Post Has 16 Comments

  1. SzF Erika

    Végtelenül őszinte cikk lett ez is, Álmos.
    Ma, ebédkor megkérdezte egy kollégám, Te ennyit eszel?! ( soknak találta, látszott, hallatszott)
    Régebben megsértődtem volna egy ilyen megjegyzésre, mögé gondolva, hogy ” akkor nem csoda, hogy nem vagy sovány”
    Nem. Nem vagyok sovány. Én így vagyok jó. Én egy homokóra alakú, izmos, sportos, erős, teltkarcsú nő vagyok, aki napi 2x eszik. Aki immáron masfél éve, letéve a bűntudatot, örömmel, önostorozás nélkül eszik már. Aki tudja, hogy az éhségérzet felpörgeti a gondolatot, tettet. Aki szétválasztja az élete részeit: munka-szórakozás- pihenés, magánélet- munkahelyi élet, sport-pihenőnap, evés-nem evés. Akinek ez JÓ.
    Nem mondom, hogy mindig könnyű, de azt mondom, egyszerű.
    A “nyavalyás király” nagyon betalált. Dettó. 😀
    Nincs szükségem reggelire, soha többé.
    De jó, közös vacsorára, együtt ebédekre igen… lakomákra, napi 1xi étkezéssel.
    Lelkifurdalás nélkül. 🙂
    Rengeteget köszönhetek a dietcraftingnak és az IF Hungary fb közösségnek.

    1. Álmos

      Mindig jó olvasni a reflexióidat, Erika, érdekes lehet a te történeted is! 🙂 A fejem szegletében van egy ideje már egy ötlet: vidám és motiváló, igényes portréfilmeket készítenék olyan emberekről, akiknek az életébe nagy változásokat hozott az IF. Ez egy nagyobb volumenű projekt, de ott lebeg előttem. Ha egyszer megvalósítom, te mindenképp potenciális alany leszel, készülj lélekben! 😀

      1. SzF Erika

        Álmos, örömmel. 🙂 Én tényleg egy vidám ember vagyok, ennyire átjön? Nekem tényleg nagyon nagy változást hozott az IF, ezt nem győzöm hangsúlyozni. Szívesen benne lennék, majd, egyszer, akkor!

  2. Marivan

    Eddig (?) csak olvasgattam.. Nekem a gyerekkorom soványan telt (orvosilag alultáplált). 4 gyerek után is S mérettel, aztán jött a Pm és 3 hónap alatt 22 kiló. IR… Na most drukkoljatok! Én bizony megszabadulok a kilóktól….

    1. Álmos

      Örülök, hogy motiváltad magad, menni fog, hajrá!

  3. Tamás

    Zseniális írás, köszönöm én is! Amikor elkezdted a gyerekkortól mintha rólam írtál volna, szendvics hegyek, iskolában reggeli tízórai és már délre meghaltam olyan éhes voltam. Én még a 80-as években voltam gyerek és az utcán nőttünk fel, ezért nem voltam kövér kisfiú valószínűleg. Nekem sokkal később 42 évesen kellett szembe néznem a mumusokkal, de soha nem késő! Mégegyszer köszönöm!

    1. Álmos

      Köszi Tamás! Neked is mondom, hogy örülök, hogy egyre több férfi megszólal, beszél az érzéseiről, gondolatairól ebben a témában, ez fontos! Bárhol is tartasz most, hajrá, előre! „Nem számít milyen lassan mész, amíg nem állsz meg.” (Konfuciusz)

  4. Eszter

    Szia Álmos. Öröm olvasni minden sorodat. Segítenél nekem ?
    4 gyereket szültem, mind a négyszer rekord sebességgel sikerült visszanyernem a formám. Pár hónappal ezelőtt egy tüdőbetegség miatt le kellett raknom a cigit, két hét alatt lett egy helyes kis zsírpocakom, ami 4 kilósra nőtt, irtózatosan zavar. El is határozzam, hogy én ezt márpedig leadom, kb már 8 hete. 1200 kalória körül indultam, semmi finomított ch, hús zöldség tojás. Heti 3-4 edzés, futás napi 6 km. Semmi sem történt. Elkezdtem levinni a kalóriát. 800-700-650 végül 350. Plusz edzés. Semmi. Végül rászántam magam , 4 napig böjtöltem. Megcsináltam. Lement 2 kiló, igaz , a végén úgy kaptak el az ovi lépcsőjén. Akkor már ennem kellett, hát ettem is két napig viszonylag normálisan. Cukor liszt továbbra sem, inkább zsírosabb húsokat. Vissza is jött 3 nap alatt több mint ami a böjttel lement. Most már tényleg sírni tudnék … Te mit tennél ? Induljak a dohányboltba ? 😎Köszönöm ha elolvasod!

    1. VLaci

      A hasi, a hasfalon kívülre gyorsan lerakódó zsír az kimondottan hormonális, magas inzulinszintet jelez, meg kellene nézetni a májad ultrahanggal, nincs-e zsírmájad, először ott kezdesz zsírosodni, aztán a hason, ebből pedig inzulin-rezisztenciád alakulhatott ki. Az ovi lépcsőjén elkapás alacsony cukorszintre utalhat, azaz úgy tűnik, mintha a szükségesnél jobban ugrándozna a cukorszinted.

    2. Álmos

      Kedves Eszter! Örülök, hogy tetszenek a cikkek! 🙂
      Sajnos nehéz tippeket adni, az biztos, hogy ha 1000 kcal alatti, extrém alacsony kalóriabevitellel (ráadásul ilyen sok mozgás mellett!) sem tudsz fogyni, illetve ilyen gyorsan zsírosodsz, ott már (ahogyan Laci is írta) komolyan gyanakodni lehet valamilyen anyagcserezavarra. Endokrinológusnál voltál már?

      Írtad, hogy már 8 hete próbálkozol, nekem mégis az az érzésem, először az lenne a fontos, hogy a felesleges fizikai és mentális terhelést csökkentsd az életedben! A stresszről tudjuk, hogy komoly galibákat tud okozni az ember szervezetében. Ha már itt tartunk, ez a sok edzés nem gyilkol le túlzottan? Nekem ez a mennyiség olyannak tűnik, ami még egy kifejezetten edzett ember életében is kontraproduktív lehet (főleg ha az illetőt edzőtermen kívül is érik néha nehézségek). Nők erre különösen érzékenyek tudnak lenni, és ez bizony okozhat akár hormonális problémákat is. Szerintem amit most magadtól is megtehetsz (azon kívül, hogy szükség esetén orvossal is konzultálsz), az az, hogy örülsz annak, hogy a cigi letételével ráléptél az egészség útjára, és megpróbálod megtalálni a testi-lelki egyensúlyodat!

  5. Márti

    Köszönöm az írásaid! Nagyon jók és hasznosak! Nagyon kezdő vagyok még! Nekem a munkahelyem a NAAGY mumus ..konyhán dolgozóm szakácsként és sajnos jól főzünk háziasan én meg nem vagyok válogatós…a délelőttjeim állandó hasi görcsben teltek most már eljutottam oda hogy az idő az megy az étel mennyiségén van javítani való!

    1. Álmos

      Az tényleg nem lehet egyszerű, Márti, respekt, hogy szembeszállsz vele! 🙂 A külső ingerek (színek, illatok, stb.) sajnos szinte bármikor meg tudják hozni az ember étvágyát, de én is azt tapasztalom, hogy szép lassan hozzá tudjuk szoktatni magunkat ahhoz, hogy a napnak bizonyos szakában, vagy bizonyos körülmények között immunisak legyünk velük szemben. A következő cikkben írok majd erről is!

  6. Gabesz

    én jelenleg élem ezt, talán egy kicsit későn is, 27 évesen. Pár hónapja szemezek az IF-fel, egy húsz éve tartó komplexusokkal teli időszak után. Kipróbáltam, működött, aztán abbamaradt ilyen-olyan okokból. De annyiféle diéta után, amit teljesen jogtalanul hibáztattam, hogy nyilván nem működik (nyilván én…), az IF-hez valahogy mindig visszatérek. Akaratgyengeség nyilván: benyitottam az ajtón, megy a kicsit kint is vagyok, bent is vagyok. Dolgozom rajta, hogy bent legyek, bezárjam magam mögött az ajtót, a mumus kint, én meg eldobom a kulcsot. Kösz a cikket, meg a blogot úgy általában, Álmos. Jó, hogy van. Jó, hogy vagy.

    1. Álmos

      Köszönöm, Gabesz, jó volt olvasnom a kommentedet! Hiába tűnik úgy, mintha én már ezen az egészen “túl lennék”, és csak beszélnem kell róla, de a valóságban még én is úton vagyok sok területen az életemben. Ilyenkor pedig jó látni, hogy bár alapvetően mindannyian egyedül, de mégis együtt utazunk. Fontosnak tartom, hogy férfiak is megszólaljanak ebben az „ügyben”, mert szerintem az emberek többsége azt gondolja, hogy csak a nők lelkét nyomják ilyen dolgok, pedig valójában nem. Írj máskor is bátran!

  7. Andi

    Az ET-től én is nagyon féltem! Alig várom a folytatást, jó cikk volt! Szívesen olvasnék arról, hogy hogyan kezdted el, hogyan szoktattad rá a testedet? Voltak visszaesések? Hogyan kerülted el az elején, hogy még jobban meghízz? Milyen ételeket ettél? Vezettél naplót? Számoltál makrót? Kalóriát? Gondolom kellett az átkattanás, hogy meginduljon a mérleg lefelé… Igazából a részletekre vagyok kíváncsi. Türelmes vagyok.. Köszönöm! 🙂

    1. Álmos

      Örülök, hogy tetszett, Andi! És annak is, hogy E.T.-vel nem voltam egyedül! 😀
      Jó tippeket adtál a kérdésekkel, észben tartom őket!

Vélemény, hozzászólás?