Így jártam be testzsírból Manhattant

You are currently viewing Így jártam be testzsírból Manhattant

Ha annak idején valaki azt javasolja, hogy menjek el New York City-be, 24 órán át ne egyek semmit és mindeközben 30 kilométert gyalogoljak, valószínűleg kinevetem. Esetleg meggyanúsítom, hogy mekkora szadista.

Egész napos éheztetés, erőltetett menet egy idegen városban, ahol nem lehet túrót kapni? Köszi, inkább kihagyom!

2019 nyarán mégis úgy jártam be – persze több kisebb részletben, két hét alatt – üres hassal Manhattant , hogy a metróra (vagy ahogyan ott hívják, a Subway-re) csak végszükség esetén szálltam fel. És nem csak hogy nem esett nehezemre, még élveztem is.

Átlagosan 20-30 kilométert gyalogoltam naponta, és a mozgással 2000-2500 kcal-t égettem el. Ételhez mindig csak a nap végén, otthon jutottam. (Ugye nem gondoltátok, hogy két héten át nem ettem semmit? Elismerem, kicsit hatásvadász volt a felvezetés. Hogy egy jól ismert reklámszlogent idézzek: hülye azért nem vagyok!)

Mindezt nem valamiféle fogadalomból, „cselendzsből” csináltam, vagy azért, mert ne lett volna pénzem tömegközlekedésre. Természetes volt, hogy ha már úgyse sietünk sehova, nincsenek időponthoz kötött programjaink a nap folyamán, akkor ahova csak lehet, két lábon megyünk.

Legfeljebb ha elfáradunk, megállunk egy kávéra, vagy leülünk egy parkban hallgatni a jazz-zenészeket – de miért „utaztatnánk” magunkat bárhova is, hacsak nincs nyomós okunk arra, hogy valahova gyorsan odaérjünk?

Estefelé például, amikor már lement a nap a Central Park hatalmas fái mögött, lehűlt a levegő és komolyan megéheztünk, úgy voltunk vele, üsse kő, jöjjön, aminek jönnie kell. Stand clear of the closing doors, please!

Van valami bizsergetően természetes, elemi abban, amikor egy egész napos jövés-menés után a lábadban már lüktet a tompa fájdalom, a gyomrod is megkordult, és érzed, hogy na, most már jólesne megpihenni és táplálkozni – akárcsak munka, vadászat után a természetben élő embernek.

Egészen más ez az állapot, mint amikor egy irodában ülve ebéd után két és fél órával már újból a falat kapartam az „éhségtől.” Ez a fáradtság őszinte, megérdemelt fáradtság, az éhség pedig felvillanyozó, egészséges, valódi.

Amikor ilyenkor leülök és eszem, érzem, hogy minden úgy működik, ahogyan kell: az izmaim regenerálódnak a terhelést követően, az étellel bevitt tápanyagok pedig az inzulinra „érzékenyített” sejtjeimet táplálják. Olajozottan működik a gépezet.

Hála és elégedettség.

Hála azért, hogy egészséges vagyok, és egyáltalán felkelhetek az ágyból, kiléphetek az ajtón. Hála azért, hogy nem vagyok csontsovány, szerencsés korba és országba születtem, van rajtam néhány kiló extra „zsírpuffer”, ami akkumulátorként működik a hosszú gyaloglások és egyéb testi munkák során.

Hogyan jutottam el odáig, hogy erre képes vagyok, sőt, az életem természetes részévé vált?

Számomra, akit még az 500 méterre és 5 perc gyalogtávolságra lévő általános iskolába is mindig autóval vittek (és onnan azzal hoztak) szüleim, ez régebben elképzelhetetlen lett volna. Az meg aztán főleg, hogy mindeközben ne egyek semmit – az éhség ugyanis örök mumusom volt kisgyerekkoromtól fogva.

Később, felnőttként is semmibe vettem, lefitymáltam a gyaloglást, alapvetően egy unalmas, haszontalan dolognak tartottam.

Úgy gondoltam, hogy az, hogy ide-oda lépegetek, nincs különösebb kihatással a testem energiafelhasználására. Vagyis ha a testem működtetése alapjáraton 100 aranytallérba kerül, akkor ha még gyalogolgatok is ehhez, a kiadás megnő mondjuk 102 aranytallérra. Nem egy nagy befektetés, nem igaz?

Sőt, fiatalabb koromban szerintem egyáltalán nem tudatosult bennem az, hogy ha csak hármat lépek, már az is „pénzbe” kerül. Azt gondoltam, hogy a gyaloglás, séta benne van a csomagban. Nincs semmi jelentősége a testkompozíciónk szempontjából.

Ha fogyni szeretnék, akkor kevesebbet kell ennem, és/vagy keményen edzenem kell, legalább egy órán át. Az, ha leviszem a szemetet, takarítok, bevásárolok, szaladgálok a városban vagy lemegyek a strandra, semmit nem jelentett számomra.

Ha olyan élethelyzetbe keveredtem, amikor muszáj volt gyalogolnom, akkor megtettem, de nem túl szívesen, és nem is túl sokat. Gyors előretekerés, és ma már a súlyzós edzés mellett ez a kedvenc mozgásformám.

Hová tűnt a régi énem, aki néhány óra „éhezés” után már nyüszített? Aki gyaloglásra sose vetemedett volna, mert haszontalannak, öregemberesnek gondolta? Aki izzadságban úszva, levegő után kapkodva caplatott a háztömb körül a kánikulában, mint egy birodalmi lépegető a Star Wars-ból, arra gondolva, hogy sose fog lefogyni?

Talán túlzásnak hangzik, de őszintén mondom nektek: azt az embert, aki ma vagyok, nagyon sok szempontból az időszakos böjtölésnek köszönhetem. Az időszakos böjtölés mutatta meg számomra, hogy a határaim nagy részét én alkottam saját magamnak.

Az időszakos böjtölés megtanított arra, hogy nem kell kérdés nélkül elfogadnunk és elhinnünk azt, amit a többség csinál vagy gondol. Nem azért, mert mi feljebb állnánk, mint a többség, hanem mindössze azért, mert tudunk valamit, amit ők még nem.

Tudjuk, hogy a horizonton nem ér véget a Föld. Csak úgy tűnik, mert onnan, ahol éppen állunk, nem látunk tovább.

De mi már tudjuk, hogy nem hihetünk a szemünknek. Mi már tudjuk, hogy ha elmegyünk a látóhatárig, újabb és újabb horizontok tárulnak fel előttünk.

De ahhoz, hogy ezt tudjuk, egyszer ki kellett tennünk a lábunkat az ajtón, és el kellett gyalogolnunk a világunk határáig. Akkor végre megértettük, hogy a valóság nem ér véget a kertünk lábánál, és feltettük magunknak életünk legfontosabb kérdését: hogyan tovább?

Ebben rejlik az időszakos böjtölés igazi ereje.

A ti életetekben mi változott, mióta elsajátítottátok a nem evés képességét?

* * *

Ha nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról kattintsatok ide, és iratkozzatok fel az ingyenes dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

This Post Has One Comment

  1. SzF Erika

    Ismét új köntösbe csomagoltad, és összefoglaltad azt, amit nekem az időszakos böjtölés jelent, immáron három, és egynegyed éve. A facebook csoportban kezdettől leírtam, mekkor a felszabadító érzés volt számomra ez az egész (Rosewood néven). Hadd mondjam el ismét, mert még mindig tart, mit adott nekem, miben változtam az időszakos böjtölés hatására, ennyi idő alatt.
    Kezdetben rózsaszín szemüveggel, korábbi ditétakultúrák hatása alatt azt éreztem, hogy jé, nem muszáj ennem, és fogyok. Aztán lelki válság hatására, még hízni is tudtam az amúgy betartott időszakos böjttel. Akkor még nem oldódott meg a táplálkozáshoz fűződő furcsa viszonyom, és az edzésnél is a teljesítménynövekedés hajtott, meg, valljuk be, a sporttal elérendő kompenzálás.
    Ismét volt egy újrakezdés, munkahelyet és a várost váltottam, ledobtam a rabláncaimat, és rájöttem, az időszakos böjtöt nem kell újrakezdenem, hanem folytatnom kell csak. Egyszerűen csak váltogatni az eszem/nem eszem szakaszokat, de a kontrollt még két évig nem engedtem el. Számoltam a szénhidrátot, lestem a böjti applikációt, amit időnként lecseréltem, hogy az újrakezdés illúziójába ringassam magam.
    Fejlődtem, mert nem futottam már, hanem az alkatomnak, koromnak, ízületeimnek megfeleleően átálltam a gyaloglásra, és a saját testsúlyos edzésekre.
    Aztán jött a fránya covid. Bezártság, betegség, és az élet tervezett újra, nem én.
    Újraindultam. Olyan állapotban, hogy előtte tíz hónapig nem, hogy edzeni nem tudtam, de 600 métert sétálni sem. A szekrény felső polcán való pakolászás után le kellett ülnöm… Felértékelődött, átértékelődött minden. A házimunkáról megtapasztaltam, mekkora erő kell hozzá, pedig nem sokra tartottam, mozgásként, azt hittem, alap. Az első 1 km-es sétám a buszig, teknős-tempóban, megkönnyeztetett. Örömkönnyek voltak. Kár, hogy betegség kellett az egészhez..
    De hogy jön ide az IF? Mindvégig kihagytam a reggelit, ez természetessé vált. Nem hiányzott, nem is hiányzik, de pont ma reggel pl úgy alakult, hogy ettem, mert tegnap meg böjti nap volt.
    Mondhatom, hogy helyre jöttem, átlag 16 órás böjttel nagyon jól működök, rugalmasan kezelem.
    Értékelek minden mozdulatot, jókat edzek gyaloglással, kerékpározással, HIIT edzést is, üres gyomorral. Megengedem magamnak, hogy legyen olyan nap, amikor csak fekszem, és kuckózok, ilyenkor kevesebb üzemanyagot igényel a szervezetem, és ez természetes.
    Valahogy az én hatásomra alakult úgy, hogy a családomnak is természetes lett a 14, 16 órás nem evés, pedig nem agitáltam őket. Mindannyian sportolunk, böjti szakaszban, és jó formában vagyunk. (Egy nő mondjuk mindig tudna még jobb formában lenni. 😉 )
    Január óta nem használok böjti applikációt, mert életformámmá vált az IF.
    Az egészséges étkezés, a kiegyensúlyozott tányér természetes igényem, nincs bűnös étel, vagy tiltólista a számomra, sőt. Jó minőségű, válogatott alapanyagokkal élvezem az íz-orgiát, hiszen, ha kevesebbet eszem, megengedhetem mamnak a jobb minőséget is. Ha elszalad velem a ló, mert emberből vagyok, a fogyáshoz szükséges kalóriadeficitet hosszabb böjttel, és egyenletes, hosszan végzett, örömteli mozgással érek el. Egyensúlyba, természetes egyensúlyba kerültem.
    És, mint már olyan sokszor elmondtam… így akarok élni, mindig már, időszakos böjttel az életvitelemben.

Vélemény, hozzászólás?