Valami miatt berögzült a köztudatba, hogy a fogyáshoz bonyolult, fárasztó, költséges módszerekre van szükségünk. Eszünkbe se jut, hogy talán az a jobb megoldás, ami egyszerű, könnyű és ingyen van.

A gyaloglást vagy sétálást 5 évvel ezelőtt még én is lefitymáltam. Azt hittem, ez egy lustáknak való félmegoldás. A céltudatos, fegyelmezett emberek nem sétálgatnak, hanem izzadtságban úszva „gyilkolják a zsírt.”

Ma már tudom, óriásit tévedtem. A gyaloglás nem csupán az egyik legtermészetesebb emberi képesség, de az egyik legélvezetesebb, legkönnyebb, leghatékonyabb zsírégető mozgásforma.

A mai cikkben szeretném bebizonyítani nektek, hogy miért van ez így.

Mindehhez viszont először meg kell néznünk, hogy egyáltalán mitől számít egy mozgásforma jó vagy rossz zsírégetőnek. Nem csupán biológiailag keressük erre a kérdésre a választ, hanem lelkileg, pszichológiailag is – hiszen nem vagyunk gépek. Vágjunk is bele!

Bár ez remélhetőleg egyértelmű, azért kiemelem: a gyaloglás csak egy összetevő az energiamérleg egyik serpenyőjében. Ha a mérleg másik oldala (a kalóriabevitel) ezt kiegyenlíti, vagyis ha nem eszel kevesebbet, mint amennyit elégetsz, nem fogsz fogyni. A gyaloglás (csakúgy mint az időszakos böjtölés) önmagában nem fogyasztó csodaszer, hanem egy méltatlanul hanyagolt, szuper segédeszköz a testsúlykontrollhoz és az egészséghez.

Mi a zsírégetés biológiai kulcsa?

Életünk során megszokjuk, hogy a jó dolgokért dolgoznunk kell. A siker nem jön könnyen, a kiemelkedő eredményekért vért és verítéket kell hullatnunk.

Ebbe a világnézetbe tökéletesen beleillik az, hogy a zsírégetésért is keményen meg kell dolgoznunk. Talán még a lelkünk mélyén gyökerező vezeklési vágy is megszólal. Bűnöztünk azzal, hogy elhíztunk, most bűnhődnünk kell hát érte.

Bűnözni könnyű, bűnhődni nehéz. Elhízni könnyű, a zsírtól megszabadulni nehéz. Igazságérzetünk nem lázadozik a gondolat ellen.

Logikusan hangzik, hogy a zsír csak akkor ég, ha közben kellemetlenül érezzük magunkat. Ha szenvedünk. Vagyis a zsír csak akkor ég, ha:

• folyik rólunk a víz
• sípolva vesszük a levegőt
• a torkunkban gombócként lüktet a szívünk
• a bokánk és térdünk nyüszít a fájdalomtól
• legalább 60 percen át kardiózunk, hogy „beinduljon a zsírégetés”
• speciális „fat killer” edzésekre járunk

Én biztosan így gondoltam életem nagyobb részében, amikor túlsúlyos (na jó, kövér) voltam, és görcsösen próbáltam lefogyni. Szétválaszthatatlanul összekapcsoltam a fejemben a zsírégetést a szenvedéssel.

Úgy képzeltem el a testzsírt, mint egy kanna tartalék benzint, amit az autónk csomagtartójában tartunk arra az esetre, ha kifogyna a tank. Más szóval, egy olyan energiaforrásnak hittem, amihez nagyon macerás hozzájutni.

Félre kell állnunk, ki kell kászálódnunk a kocsiból, hátra kell mennünk, fel kell nyitnunk a csomagtartót, ki kell vennünk a kannát, fel kell nyitnunk a tanksapkát, át kell töltenünk a benzint. Vagyis meg kell dolgoznunk érte.

Mindez logikusan hangzik, igazságosnak hangzik. A bökkenő az, hogy ez – szerencsére – nem így működik.

A zsírégetéshez valójában nem kell más, csak annyi, hogy ne együnk állandóan.

Ha olvastátok az időszakos böjtölésről szóló cikkeket, akkor ezzel nagy újdonságot nem árultam el nektek.

A zsírégetés – legalábbis biológiai szempontból – éppen ugyanannyira könnyű és magától értetődő, mint a hízás. Teljesen automatikus. „Gyári felszereltség” az emberben. Egy fűszálat sem kell keresztbe tennünk érte.

A testzsír nem egy csomagtartóban tartott tartalék kanna benzin, hanem az a benzin, ami az autó tankjában van.

A zsírégetéshez tehát igazából nem kell csinálnunk semmit. Akkor is zsírt égetünk, ha csak a fenekünkön ülünk, és akkor is, ha mozgunk.

Ha viszont mozgással akarunk extra zsírt égetni, akkor paradox módon arra figyelnünk kell, hogy valamit ne csináljunk. Úgy is mondhatnánk, hogy a zsírégető mozgásnak van egy negatív feltétele: ne olyan mozgást válasszunk, amihez a testünk kénytelen az energiaszükségletének nagy részét testzsír helyett szénhidrátokból fedezni.

Mik azok a mozgásformák, amelyeknél testzsír helyett főleg szénhidrátokra támaszkodunk? Ez egy nagyon izgalmas, összetett téma, de ne aggódjatok, nekünk elég most a lényegre koncentrálnunk.

A lényeg az, hogy minél magasabb intenzitású az izommunka, annál inkább kénytelen a testünk zsírok helyett szénhidrátra (glükózra) támaszkodni energiaforrásként. Vagyis annál kevésbé égetünk zsírt vele.

Nézzük csak meg, miért és hogyan történik ez!

Mi történik, ha üldöz egy kardfogú tigris?

Tegyük fel, hogy elkezdesz nagy erőkifejtéssel futni. Valószínűleg nem azért, mert egy vadállat üldöz, de a szervezeted nem igazán érzékeli a különbséget. Lássuk, mi zajlik ilyenkor a motorháztető alatt.

A tested először is egy kicsit lesokkolódik: érzékeli, hogy sok energiára van szükséged, méghozzá baromi gyorsan.

Ehhez sajnos azok az anyagcsereútvonalak, amik oxigén jelenlétét igénylik (ilyennek számít a zsírégetés is), nem ideálisak, illetve a mozgásban részt vevő izmok számára nem elérhetők. Oxigén nélkül kell megoldani a dolgot.

Ezért először nagyon gyorsan (néhány másodperc alatt) felhasználod a vázizomzatban lévő ATP és kreatin-foszfát tartalékokat. Ez jó, sőt, szuper, mert nem kell hozzá oxigén, és tejsavképződéssel sem jár.

Utána az izmaid még mindig be vannak parázva, ezért továbbra is valami azonnali energiaforrást keresnek. A titkos fegyverhez nyúlnak: elkezdenek szénhidrátot lebontani oxigén nélkül. Ez a folyamat is gyors, de tejsavképződéssel jár (anaerob-laktacid anyagcsere).

A tejsav egy részét egyébként képesek vagyunk visszaalakítani glükózzá, vagy akár közvetlenül becsatornázni az izmok aerob anyagcseréjébe és elégetni, ezért ez a jelenség – a közhiedelemmel ellentétben – nem feltétlenül rossz.

Néhány perc múlva a tested összeszedi magát, és az oxigénmentes (anaerob) energiatermelés mellett végre elkezdi „feltekerni” az oxidatív (aerob) anyagcsereútvonalakat is: a zsírégetést és az aerob szénhidrátégetést. Tehát alkalmazkodik, bár nem 100%-osan.

Az aerob energiatermelésnek, és így a zsírégetésnek viszont sajnos van egy szűk keresztmetszete: az, hogy a véred mennyi oxigént képes az izmaidhoz eljuttatni. Ez az ún. VO₂ max érték, ami sok mindentől (például genetikai adottságoktól) függ, de alapvetően edzésekkel javítható.

Ezt úgy kell elképzelni, mint egy motort, ami tuningolható. Skodából persze nem lesz Ferrari, a világbajnok atlétáknak például öröklötten jobb az oxigénszállító kapacitása, mint a legtöbb embernek. Mégis lehet (és érdemes) azon a Skodán is javítani. Minél edzettebb vagy, annál több oxigént tudsz az izmaidnak szállítani kemény munka mellett. Minél több oxigént tudsz az izmaidnak szállítani, annál több zsírt tudsz elégetni.

(Az aerob és anaerob anyagcsere egymáshoz való arányát a lassan és gyorsan összehúzódó izomrostok megoszlása is befolyásolja a mozgás során, de ebbe nekünk most részletesebben nem kell belemennünk.)

Egyszerű, mint az egyszeregy. Most jön az „ijesztő” rész.

Ez történik, ha legyilkolod magad

Ha nem vagy túl edzett, vagy edzett vagy ugyan, de magadhoz képest kemény, megterhelő munkát végzel, akkor a tested kénytelen lesz nagyrészt anaerob szénhidrát-anyagcserére támaszkodni.

Vagyis kevésbé nyúl a zsírpárnákhoz. Na de mi történik, ha nincs már több szénhidrát sehol? Se a véredben, se pedig a májadban és az izmaidban glikogénként. Ilyenkor leginkább elfáradsz.

Ha erőnek erejével tovább hajtod magad, akkor a tested legrosszabb esetben még az izmaidat is elkezdheti lebontani, hogy azokból glükózt állíthasson elő (katabolizmus). Mielőtt megijednél, ez elsősorban csak akkor fenyeget, ha a magas intenzitású mozgást nagyon sokáig végzed, és nem segítesz rá közben egy kis szénhidráttal. Viszonylag rövid ideig tartó erőkifejtés során a szénhidrátszükségletet remekül fedezik az izmok glikogénraktárai, az izmok lebontására tehát semmi szükség. Ez az oka annak, hogy ritka kivételektől eltekintve nem kell enni edzés előtt.

Na, egyszerűsítsük le egy kicsit ezt a sok mindent:

Minél intenzívebb egy mozgás, és minél kevésbé jó a kardiovaszkuláris edzettséged, annál kevésbé ég a testzsírod.

Sajna ez a nagy igazság. Biztos felmerül benned a kérdés, hogy honnan tudhatod, hogy a fentiek tükrében egy edzés nem a legjobb zsírégető?

Szerencsére ez nem atomfizika. Ha mozgás közben kapkodod a levegőt, és ha akarnál, se tudnál fulladás nélkül beszélgetni valakivel, akkor nagyrészt szénhidrát-anyagcserére, azon belül is főleg anaerob-laktacid anyagcserére támaszkodsz. És ezzel nincs is feltétlenül baj.

Nem megijeszteni akarlak, azt meg főleg nem szeretném, hogy elmenjen a kedved a magas intenzitású mozgástól. Nem a zsírégetés körül forog a világ, mozogni ezer más okból is érdemes.

A félreértések elkerülése végett: magas intenzitású mozgással is lehet fogyni, hiszen attól még, hogy a mozgás közben főleg szénhidrátot égetsz, a mozgás után – végső soron – ugyanúgy negatívba fordul az energiamérleg. Az elhasznált glikogént a testednek vissza kell pótolnia, ezt pedig a bevitt táplálék (és/vagy glükoneogenezissel a testzsírod) terhére tudja megtenni.

Mindössze arról van szó, hogy ha zsírt szeretnél égetni, akkor ehhez nincs szükséged megterhelő, tüdőt kiköpő edzésekre – sőt!

Végre megnézhetjük, hogy a gyaloglás a fentiek tükrében miért nyer kiütéssel a zsírégetés arénájában!

1. A gyaloglás hatékonyan égeti a zsírt

Jöjjön rögtön az aduász: a gyalogláshoz az energiát nagyrészt aerob (oxigén jelenlétét igénylő) anyagcserével állítjuk elő. Nincs szükség hozzá azokra a „turbó-anyagcsere” útvonalakra, amikről fent beszéltünk.

Vagyis a gyaloglás:

• …nem használja el a vázizomzat ATP és kreatin-foszfát tartalékait.
• …nem igényel tejsavtermeléssel járó (laktacid) szénhidrátlebontást.
• …nem meríti ki a glikogén-raktárakat.
• …nem darálja be az izmainkat.

Valamilyen üzemanyagnak viszont nyilván hajtania kell a gyaloglást, nem igaz? Vajon mi hajtja? Eltaláltátok: a testzsírunk.

A gyaloglás tehát tökéletes zsírégető mozgásforma.

Ez persze nem jelenti azt, hogy bármilyen más mozgásforma máris rossz zsírégető lenne. Van egy felső határ, ameddig megemelheted a pulzusodat (és ezáltal több kalóriát égethetsz el) anélkül, hogy elkezdenél nagyobbrészt szénhidrát-anyagcserére támaszkodni. Ez futógépeken vagy fitnesz-trackereken az ún. zsírégető zóna néven ismert.

Ezt viszont sokan félreértik (én biztosan félreértettem), és azt gondolják, hogy ha a pulzusod nincs mondjuk 65-75% között, akkor már nem is égetsz zsírt, és az egészet a hajadra kenheted. Már hogyne égetnél zsírt!

Megtanultuk, hogy akkor is zsírt égetsz, ha egyáltalán nem csinálsz semmit.

A zsírégető zóna egyszerűen megmutatja, hogy mi az a legnagyobb intenzitás, amivel egy adott mozgást még döntően zsírégetés mellett végezhetsz. (Ez nem egy ki/be kapcsoló, szó sincs arról, hogy ha átlépsz egy határt, akkor máris leáll a zsírégetés. Arról van szó csupán, hogy a növekvő intenzitással szép lassan a zsírégetés is egyre jobban a háttérbe szorul.)

Ha tehát csak a szigorú számokat nézzük, akkor a gyaloglás és a szenvedős kardiózás között létezik egy arany középút, amivel a lehető legtöbb testzsírt égetheted el a lehető legrövidebb idő alatt. Egyéni edzettségtől függően ilyen lehet például a kocogás vagy túrázás is.

Ha viszont dietcrafting-módra gondolkozunk, vagyis a diétázásra művészetként tekintünk, akkor szerintem mégis csak a gyaloglás a zsírégetés királya. A gyaloglásnak ugyanis vannak olyan előnyei, amik másféle mozgásformáknak nincsenek, és amik az életünkbe sokkal könnyebben beilleszthetővé teszik. Lássuk hát, mik ezek!

2. A gyaloglás a természetes erősségünk

Még élénken bennem él, hogy gyerekkoromban szinte mindenféle sportban tehetségtelennek, bénának éreztem magam. Nem futottam elég gyorsan. Fekvőtámaszozni, távolugrani nem tudtam. Fociban, kosárlabdában inkább csak megtűrt elem voltam a pályán, semmint hasznos játékos. Kötelet mászni nem tudtam. Na jó, egyszer sikerült öt perc alatt felszenvednem magam, és akkor megtapsolt az egész osztály. Azt a napot sosem felejtem el.

Nem véletlen, hogy az iskola körüli futás során is kedvelt trükköm volt, hogy amikor nem látott a tanár, elkezdtem gyalogolni, és megvártam, amíg leköröznek. Persze az utolsó sarok előtt én is nagy lihegve bekapcsolódtam.

Egy kört így elég könnyen el lehetett csalni. Kettő már necces volt, de néha bejátszottuk azt is. Bocs, Tibi bá.

A lényeg, hogy a testnevelés órákhoz erős szégyen, „csak legyünk már túl rajta-érzés” társult a fejemben. Úgy voltam vele, minek szenvedjek? Nekem úgyse megy jól, és egyébként is kövér vagyok… vagy azért vagyok kövér, mert nem megy jól? Na mindegy is. Nem fogom élvezni. Ha nem fogom élvezni, nem, vagy csak kedvetlenül fogom csinálni.

Összekapcsolódott a fejemben az „én kövér vagyok” gondolat azzal, hogy „én nem vagyok jó a sportokban.” Ez aztán végigkísért az életemben, és az úszáson kívül sokáig semmilyen mozgásformát nem csináltam szívesen. Az úszás jó, mert a víz ápol és eltakar, ott nem lát senki.

Mivel tesi órákon szinte sosem gyalogoltunk, vagy legfeljebb csak levezetés gyanánt, már kiskoromban arra kondicionáltam magam (vagy engem a világ?), hogy a gyaloglás haszontalan tevékenység. Hogyan is lehet hasznos az, amire még egy béna, kövér ember is képes?

Így hagyja a jelenlegi társadalmi-kulturális rendszer elsorvadni bennünk azt a képességet, ami minden ember természetes erőssége. Ezt a természetes erősséget pedig nem szégyellnünk, megmosolyognunk, lenéznünk kéne, hanem büszkének lennünk rá, kihasználnunk és fejlesztenünk.

Mi emberek már gyerekkorunktól kezdve, testfelépítésünknél fogva alkalmasak vagyunk arra, hogy nagy távolságokat lassú-közepes tempóban, kifáradás nélkül megtegyünk. A gyaloglás a mi szuperképességünk, amit az állatvilágban is megirigyelnének. A korai homo sapiens ennek segítségével vetette meg a lábát az egész Földön.

Persze rövid távon képesek vagyunk intenzív, robbanékony erőkifejtésre, például sprintelésre is. Ám valljuk be, nem utóbbi a természetes erősségünk. Egy gepárd mellett Usain Bolt is elbújhatna szégyenében.

Ha nagy távolságokat gyalogolsz, akkor nem valami olyasmit erőltetsz magadra, ami az anatómiádtól, genetikádtól, veleszületett képességeidtől idegen volna. Éppen ellenkezőleg: kihasználod a természetes erősségedet. A gyaloglás belénk van kódolva, méghozzá olyan mélyen, ami független neveléstől, genetikai adottságoktól, társadalmi kondicionálástól.

Nincs szükségünk hozzá különleges felszerelésre, nem kell beiratkoznunk egy fitneszterembe. Nem kell, hogy egy személyi edző tanítsa meg nekünk és felügyeljen minket, hogy jól gyalogolunk-e. Ha épp csak belevágsz a gyaloglásba, akkor is rögtön ügyesnek érezheted magad. Nem lesz az az érzésed, hogy valami olyat kényszerítesz magadra, amihez nincs tehetséged. Nem az lesz a zsigeri reakciód rá, hogy „jajj ne, már megint.”

És mindez nem véletlen. A gyaloglás a természetes erősségünk.

3. A gyaloglás egészséges

A média belepumpálja a fejünkbe, hogy sportolni egészséges. Azt viszont kevesen tudják, vagy ha tudják is, kevésbé promotálják, hogy a gyaloglás legalább ugyanannyira egészséges, mint más, intenzívebb mozgásformák.

A teljesség igénye nélkül, a gyaloglás:

• javítja a vérnyomást és csökkenti a nyugalmi pulzusszámot
• javítja a vérkeringést, csökkenti a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát
• csökkenti a vércukorszintet
• csökkenti a rák és más krónikus megbetegedések kialakulásának kockázatát
• javítja a memóriát, csökkenti a demencia kockázatát
• javítja a csontsűrűséget, csökkenti a csontritkulás kockázatát
• javítja a tartást
• javítja a mentális és érzelmi állapotunkat, csökkenti a depresszió kialakulásának kockázatát

Nem semmi lista, nem igaz? Mindezt ráadásul úgy éri el, hogy nem ró az idegrendszerre feleslegesen nagy terhelést, nem vált ki indokolatlan stresszválaszt a szervezetünkből. Bizonyos értelemben tehát a gyaloglás még egészségesebb is, mint a futás.

Ezeknek a kiaknázásához persze az szükséges, hogy lendületesen, legalább közepes intenzitással gyalogoljunk.

Hogy milyen az a közepes intenzitás? Nem kell, hogy folyjon rólad a víz, vagy furán nézzenek rád az emberek az utcán. Olyan tempót képzelj el, ami mellett szép, mély, egészséges lélegzeteket kell venned, és ami a pulzusodat hosszabb ideig (mondjuk legalább 15 percen át) a nyugalmi érték fölé emeli.

Tapasztalatból tudom, hogy ennek egy lendületes városi „jövök-megyek” gyaloglás teljesen megfelel. Ne hallgass azokra, akik azt mondják, hogy ez nem ér semmit. Rengeteget ér.

4. A gyaloglás könnyen beilleszthető az életünkbe

A gyaloglás egyik legnagyobb előnye, hogy nem érezzük a mindennapjainktól teljesen idegennek, amit valahogyan mégis meg kell próbálnunk belepréselnünk az életünkbe.

Nem fáraszt le, nem stresszel olyan mértékben, mint más, intenzívebb mozgásformák, és különösebben éhesek se leszünk tőle. Ezek pedig egy hosszabb, fenntartható és élvezetes diétában nagyon jó barátunkká teszik.

Sok mindenki úgy gondolja, hogy neki márpedig nem lenne ideje, lehetősége gyalogolni. Tapasztalatból mondom, hogy ez a legtöbb esetben csak a megszokotthoz ragaszkodó ember zsigeri reakciója.

Nagyon sok lehetőségünk van arra, hogy okosan, praktikusan egyre több gyaloglást csempésszünk az életünkbe.

Először is, hacsak nem futószalag szállít el minket az ágyunktól a dolgozóasztalunkig, akkor vannak távok – legyenek azok akármilyen rövidek –, amiket egyébként is gyalog teszünk meg. Miért is ne kezdenénk el ezeket a meglévő távokat szép fokozatosan kibővíteni?

Például megszoktuk, hogy gyalog megyünk el a lakásunktól az autónkig, vagy a legközelebbi buszmegállótól a munkahelyünkig. Miért ne szoktatnánk rá magunkat arra, hogy távolabb parkoljunk az autóval? Miért nem szállunk le egy-két megállóval korábban a buszról vagy villamosról?

Persze, jöhet az ellenérv, hogy mi van akkor, ha sietünk. De igazából miért is sietünk bárhova is? Nem azért, mert a gonosz világ áldozatai lettünk. Valljuk be, általában azért sietünk, mert nem indultunk el időben.

Melyik az a szakasza a napunknak, amikor még kötöttségektől mentesen, a saját hatalmunkban áll eldönteni, hogy korábban indulunk el valahova? A legtöbb embernél ez a reggel. Óriási erő rejlik abban, ha rászoktatjuk magunkat a korábban kelésre, és arra, hogy ne csak annyi időnk maradjon magunkra, hogy a higiéniai szükségleteinket elintézzük és felöltözzünk.

Erről önmagában is sokat beszélhetnénk, de koncentráljunk most a gyaloglásra. Ha korábban keltek, korábban is elindulhattok. És ne feledjétek, nem órákról beszélünk, hiszen (mondjuk kezdésnek) csak 30 perc extra gyaloglásnak próbálunk időt keríteni.

Könnyű ezt a napi 30 percet félresöpörni annyival, hogy „ó, ez úgysem ér semmit.” Azért írom nektek ezt a cikket, hogy lássátok, elhiggyétek, megértsétek, hogy de igen, rengeteget ér.

Napi 30 perc gyaloglás évente 182 órát jelent. Közepes tempót feltételezve még egy alacsony testsúlyú ember is – a legszerényebb becslések szerint – eléget 170 kalóriát óránként. Ez durván évi 31 ezer kalória, amivel 4 kg testzsírtól tudnál megszabadulni még akkor is, ha semmi máson nem változtatsz az életedben. Ez nyilván csak egy elméleti példa (a ténylegesen elégetett kalóriák száma sok mindentől függ), de jól szemlélteti, hogy mennyire alulbecsüljük az apró cselekvések, szokások erejét.

Napi 30 perc. Lehet ennél több is, de ez egy jó kiindulópont. Aki szerint ez lehetetlen, az ugyanaz a magát áldozatnak tartó ember, mint aki azt mondja, hogy nincs ideje olvasni (amíg nem szembesül vele, hogy ha csak napi öt percet szánna rá, akkor is évente több könyvet elolvashatna).

Biztos vagyok benne, hogy ti nem így álltok az élethez, különben nem is találtatok volna rá a dietcraftingra.

5. A gyaloglás élvezetes

És végül jöhet a kedvencem: a gyaloglás nem csupán jó zsírégető és egészséges, de amint ráérzel az ízére, felfrissítő, felszabadító, meditatív, élvezetes mozgásforma.

A legjobb kávé sem tud olyan jól felébreszteni, mint egy tempós reggeli gyaloglás. Az egész napodat meghatározza, ha úgy indítod, hogy gyalogolsz 15-30 percet a szabadban. Igen, akár a kicsit füstös-zajos városban is.

Higgyétek el, megérzi a testünk és a lelkünk, hogy egy futópadon, zárt térben, állott levegőt szívva lépegetünk egy helyben, vagy pedig friss levegőben, valódi távolságot teszünk meg, miközben befogadjuk a külvilág ezer színét, formáját, szagát és hangját.

Gyaloglás közben hasznosan tölthetjük az időt, például podcastokat, hangoskönyveket hallgathatunk. Vagy betehetjük a kedvenc zenénket. Akár zenével, akár zene nélkül meditálhatunk. Szemlélhetjük a gondolatainkat, ahogyan jönnek és mennek, mint felhők az égen.

Magunk mögött hagyhatjuk a múlt hordalékát, nem kell foglalkoznunk az egyelőre csak a képzeletünkben létező jövővel. Átadhatjuk magunkat a mostnak. Ha ráadásul időszakos böjtölés közben gyalogolunk, akkor ezt a meditatív, kristálytiszta tudatállapotot hatványozottan élhetjük át.

Ha ügyesek vagyunk, akárhova is indultunk, erővel telve, tiszta és nyugodt fejjel érkezünk majd, készen bármire és bárkire.

Kilépsz hát az ajtón?

Képzeljetek el egy vadi új táplálékkiegészítő tablettát. Most dobták piacra. A gyártója azt állítja, hogy napi több száz extra kalória elégetésében segít, és fejleszti a testi, mentális és lelki egészséget. Mellékhatásai nincsenek.

Biztos vagyok benne, hogy elképesztő üzleti sikere lenne. Webáruházból lehetne rendelni, és a vásárlók Instagram-posztokban mutogathatnák.

A helyzet az, hogy létezik valami, ami ugyanezekkel a pozitív hatásokkal bír, nem kerül semmibe, és még élvezetes is. Nem webáruházból kell rendelni, hanem csak ki kell lépni hozzá az ajtón.

Az öreg Bilbó mondta Frodónak:

„Veszélyes dolog kilépni az ajtón (…). Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová.”

Bízom benne, hogy titeket ez nem fog visszatartani. Ha elsodródnátok, majd segít a Google Maps.

Ti mit gondoltok a gyaloglásról? Mit gondoltok azokról a fizikai és mentális ajtókról, amiken néha nem merünk kilépni? Írjátok meg kommentben!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról, ne felejtsetek el feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!