Hetedhétdiétán túl, a túlevés tengerén is túl

You are currently viewing Hetedhétdiétán túl, a túlevés tengerén is túl

A Zabahegyen túl, ott, ahol a kalóriafarkú malac túr, élt egy király, aki állandó túlevéssel, falási rohamokkal küzdött. Bizony, sokat búsult is miatta. Volt ennek a királynak három igen okos fia.

Azt mondta hát egyszer a király a fiainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a falási rohamaiból kigyógyítja.

Sorban kérdezte a fiait, kezdte a legidősebbikkel:

– Felelj nekem, édes fiam, hogy gyógyulhatok ki a falási rohamokból?

– Akaraterővel és önszabályozással, édesapám – mondta a fiú.

– Legyen hát. Mostantól Akaraterő királyfi a neved. – A király vicces természetű volt, szerette a szójátékokat. – Hát szerinted, édes fiam? – kérdezte a középsőt.

– Mélylélektannal, édesapám. Leáshatunk a probléma gyökeréig, megtalálhatjuk a túlevés rejtett okait. Nem lesz könnyű, nem lesz kellemes, de idővel és kitartó munkával javulás érhető el.

– Nem rossz, nem rossz. Mostantól Mélylélektan királyfinak foglak hívni. Na, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez. – Mondjad, hogy gyógyulhatok ki a falási rohamokból?

– Testvéreim jó és hasznos dolgokat mondtak, édesapám. Szerintem mégis a legfontosabb, hogy ezt az egészet ne vegye túl komolyan. Lazítson, és bízzon saját magában. Nevessen sokat és legyen leleményes. Tekintsen játékként az egészre, édesapám – felelt a kicsi királyfi.

– Mit beszélsz, te! – förmedt rá a király. – Még hogy tekintsek játékként az egészre? Én, a király! Ki az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ilyen haszontalan tanácsot adsz!

Hiába sírt a legkisebb fiú. Hiába magyarázta, hogy gyakran az egyszerű, leleményes, játékos megoldások a leghatékonyabbak. Világgá kellett hogy menjen.

Elindult a kicsi királyfi, s beért egy nagy erdőbe. Onnan nem is ment tovább, ott élt egy darabig egymagában.

Az erdő állatai szép lassan megszerették. Játékos, gyermeki természetét sosem adta fel, még a legkilátástalanabb helyzetben sem.

Magát Játékkirályfinak hívta, és elhihetitek: ha az erdő állatai tudtak volna beszélni, ők is így nevezték volna.

No de lássuk, mi történt eközben a királlyal!

Akaraterő királyfi

A király megfogadta legidősebb fia tanácsát, és elkezdte magát akaraterővel szabályozni. Megparancsolta a szakácsnak, hogy az ételeket ne készítse el túl finomra, és szórjon beléjük homokot, hogy jobban eltelítsék.

A szakács kitett magáért.

Az ételek még így is jócskán finomak voltak, így a királynak bizony komoly akaraterejébe került, hogy a vacsoraasztalnál ne egye túl magát.

Megparancsolta hát a szolgáknak, hogy a homokos, nem túl finom ételeket osszák szét kis dobozokba, és minden étkezésnél az előírt dobozokat szolgálják fel neki.

Ez a megoldás igen jól működött, bár az egykor jókedvű király egyre kevesebbet mosolygott. Látták a szolgák, hogy nem boldog az ő uruk, de szólni nem mert neki senki. Hiszen mégiscsak ő volt a király!

Ám ha csak ennyi lett volna!

Nagyobb baj volt, hogy mikor nem látta senki, a király beszökött az éléskamrába, és felfalt mindent, ami a keze ügyébe került. Tán a lovak abrakját is felfalta volna, ha azt nem egy külön tárolóban tartották volna.

Ettől aztán még boldogtalanabb lett szegény király.

– Nem jó ez így… – mormogta bosszúsan. – Nem elég, hogy nem szűntek meg a falási rohamaim, de ráadásul homokos, nem túl finom ételeket eszem. És még csak boldog sem vagyok!

Nagyon megharagudott ekkor a király a legidősebb fiára, amiért rossz tanácsot adott neki.

– Hát így segít az akaraterő és az önszabályozás, te haszontalan? Látni se akarlak többé! El az udvaromból, itt többé nincs helyed!

Hiába sírt Akaraterő királyfi. Hiába magyarázta, hogy egy kis akaraterőre szükség van. Világgá kellett hogy menjen.

Tán még Facebookról is törölte volna az ismerősei közül az öreg király a fiát, ha ugyan lett volna Facebook.

Mélylélektan királyfi

Úgy döntött hát a király, hogy ezúttal a középső fia tanácsát fogadja meg.

– Na, most rajtad a sor! Bátyád tanácsa kudarcot vallott. Nem sikerült akaraterővel kigyógyulnom a falási rohamokból. Mutasd, mit kéne másként csinálnom. De aztán működjön!

– Egyet se féljen, édesapám. Legtöbbször lelki oka van a falási rohamoknak. Ha pusztán akaraterővel próbálja meg elkerülni ezeket, az olyan, mintha egy belső vérzést sebtapasszal próbálna elállítani. A világ összes akaratereje se elég ilyenkor, mert az ember akaratereje véges.

– Logikusan hangzik… Akkor hát mi a teendő, fiam? – kérdezte a király.

– Magába kell néznie édesapámnak. Rájön majd, hogy az evési ingert sokszor nem tényleges biológiai éhség okozza, hanem valami más. Valamilyen rejtőzködő, nehezebben tetten érhető lelki-pszichológiai ok. 

Így hát a király elkezdett jobban odafigyelni az érzéseire és gondolataira. Amikor úgy érezte, jön a falási roham, megállt, és megkérdezte magától:

„Tényleg éhes vagyok? Tulajdonképpen miért akarok enni?”

A palota népe csodálkozva nézte, amikor a lakoma közepén a király letette a kést és villát, pedig még jócskán volt finomság a tányérján!

Ekkor pár percig csak figyelt a légzésére. Néha még a szemét is becsukta. Sőt, csodának csodájára az is előfordult, hogy felállt az asztaltól, és sétált egy keveset.

Megesett, hogy mire folytatta volna az evést, rájött, hogy valójában nem is éhes.

Ilyenkor megparancsolta a szolgáknak, hogy a maradék ételt osszák szét a szegények között. Ez eddig jó is volt.

Ám sajnos a király falási rohamai még így sem szűntek meg teljesen.

Elkezdett hát pszichoterápiára járni, és rengeteg könyvet elolvasott a túlevés lelki okairól. Sokszor magára ismert, ahogyan azt Mélylélektan királyfi megjósolta.

Sajnos ilyenkor a király néha szomorúbbnak és tehetetlenebbnek érezte magát, mint előtte bármikor.

Az egyik eset annyira különleges volt, hogy el is mesélem nektek.

Nagy lakomát tartottak a királykisasszony menyegzője alkalmából. Nem mondtam volna, hogy volt a királynak egy lánya is? Ha nem, hát most mondom.

A király tizenkét kacsacombot és tizenkét tortaszeletet erőltetett magába. És bizony, higgyétek el nekem, nem tudta és nem is akarta abbahagyni az evést.

Hiába vette észre, hogy már réges-rég nem éhes. Hiába fájt a hasa. Hiába folytak a könnyei szégyenében.

Sőt, tudjátok mit? A király olyan rosszul érezte magát a tucatnyi lelki gubanc súlya alatt, hogy már csak azért is túlette magát!

Borzasztóan megharagudott ekkor a középső fiára is a király.

– Hát így segít rajtam a lélektan, te mihaszna gyermek? Egy nagy fityfenét ér az egész, amikor éppen rám jön az ehetnék! Nem hogy jobban nem érzem magam tőle, de néha még ráadásul rosszabbul is! Úgy érzem, egy rakás szerencsétlenség vagyok! Eltakarodj az udvaromból, menj a bátyád után!

Hiába sírt Mélylélektan királyfi.

Hiába magyarázta, hogy a rejtett viselkedésminták felismerése fontos ahhoz, hogy változtatni tudjunk. Világgá kellett hogy menjen.

Tán még Instagramon is abbahagyta volna a fia követését az öreg király, ha ugyan lett volna Instagram.

Játékkirályfi

Mondanom sem kell, a király igen szomorúan élte tovább életét. Miután mindhárom fiát száműzte, szörnyen magányosnak érezte magát.

Bánta már azt is, hogy legkisebb fiát kiátkozta. Mit meg nem adott volna, ha gyermekeivel újra együtt lehetett volna!

Így élt, éldegélt az öreg király.

Egy napon bebocsájtást kért a palotába három vászonköpenyes idegen. Az égre esküdtek, hogy segíteni tudnak a boldogtalan királyon. Az arcukat azonban nem akarták felfedni mindaddig, amíg el nem végezték feladatukat.

Gyanakodott ugyan a király, de úgy gondolta, nincs mit veszítenie.

Úgy döntött hát, hatalmas lakomát csapnak, és maga mellé ülteti az idegeneket az asztalnál. Meghagyta nekik, hogy bármi olyat tehetnek, ami őt a túlevésben megakadályozza.

– Aztán ne feledjétek – figyelmeztette őket -, csak olyan módszerekhez folyamodhattok, amit később magam is alkalmazni tudok. Hiszen annak nincs értelme, ha egyszerűen kicsavarjátok a kezemből a libacombot!

Fölvezették az idegeneket a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ahol már roskadozóan meg volt terítve az asztal. Hordták az inasok a fáinnál fáinabb ételeket, a király pedig csak evett és evett.

Egyszer csak megszólalt az egyik idegen:

– Na most megálljon egy pillanatra, királyuram! Szíveskedjék egy percig abbahagyni az evést. Gondolja át, hogy valóban éhes-e még. Ha szükséges, járjon egy kört az asztal körül.

A király látta már, mire megy ki a játék, de azért felelt:

– Nem, nem vagyok már éhes. Kellemes jóllakottságot érzek.

– Az nagyon jó! Akkor miért akarna tovább enni?

– Az ördög tudja! – csattant fel keserűen a király. – Talán valami hiányérzetet szeretnék kielégíteni magamban. Talán csak nincs jobb dolgom. Talán gyerekkoromban testvéreim mindig elették előlem a legfinomabb falatot, és most százszorosan bepótolom. Talán ezzel szeretném enyhíteni a fiaim távolléte miatt érzett fájdalmamat. Talán nincs is különösebb oka, csak megszokásból! Talán mindezek egyszerre! Ördög és pokol, ki tudhatja ezeket biztosra?

Erre megszólalt a második idegen:

– Igaza van, királyuram. Senki nem tudhatja ezeket biztosra! Sőt, ki venné a bátorságot, hogy azt mondja, ezen okok bármelyike rossz vagy elítélendő? A lényeg, hogy felismerte a viselkedésmintát. Ez már fél siker! Na most, szeretne változtatni?

– Még szép, hogy szeretnék – legyintett szomorúan a király.

– Akkor most szíveskedjen egy kis akaraterőt tanúsítani, és hagyja abba az evést.

A király végtelen szomorúsággal, lemondással a hangjában felelt:

– Attól tartok, nem fogtok tudni segíteni rajtam, barátaim. Próbáltam már mindent. Hiába van akaraterőm, hiába ismerem fel, hogy lelki okokból eszem… Mindez itt és most nem segít!

Váratlanul felpattant a harmadik idegen, aki eddig teljes némaságban ült. Felkapott az asztalról egy vizeskancsót, és teljes erejéből a földhöz vágta. Ha ez még nem lett volna elég furcsa, közben kurjantott is egyet.

– Mit jelentsen ez?? – dörrent rá a király. – Őrség!

A rongálót pillanatok alatt körülvették a fegyveres királyi strázsák. Ő azonban cseppet sem rémült meg.

– Jöjjön velem, kedves királyom – szólt lelkesen.

– Mit beszélsz? – kérdezte hüledezve a király.

– Csak jöjjön! Mindjárt megmagyarázom. Minden perc drága!

A királynak fogalma sem volt, mi történik. Feltámadt benne a gyermeki kíváncsiság, és úgy döntött, a végére jár az ügynek. Félreintette az őrséget, és elindult a rejtélyes idegen nyomában.

Alig értek a terem ajtajához, amikor a furcsa szerzet hátravetett egy kérdést:

– Királyuram! Tudja-e, mennyi kettő meg kettő? Szívesen megsúgom.

A király ekkor megállapította magában, hogy vendége komplett őrült. El is határozta, hogy tüstént kizavartatja a palotából, de úgy döntött, előtte még csak meghallgatja a válaszát.

– Nem bánom, súgd meg – mondta.

Az őrült vászonköpenyes tölcsért formált a tenyeréből, közel hajolt a király füléhez, és a jelenlévők megrökönyödésére elbőgte magát, mint egy tehén.

Értitek? Mint egy tehén.

– Múúúúú!

A jelenet valószínűtlen volt. A király olyan hahotázásba kezdett, hogy a palotán kívül is hallották.

Az idegen lerántotta magáról a köpenyét. Játékkirályfi volt. Követte őt a másik két társa: Akaraterő királyfi és Mélylélektan királyfi. Mindhárman kacagni kezdtek.

– Fiaim! – kiáltotta boldogan a király.

A gyermekek apjukhoz rohantak, és átölelték. Örömkönnyek vegyültek nevetésükbe.

Hogy győzte le a falási rohamát a király?

– Édesapám, hát mondja, akarja-e még túlenni magát? – kérdezte kacsintva Játékkirályfi.

– Túlenni magam? Akarja az ördög! Örülök, hogy megbocsájtottatok nekem, és visszatértetek hozzám! Hogy a csudába’ találkoztatok egymással? És legfőképp, mi értelme volt ennek a ravasz tréfának, drága fiaim?

– Találkozásunk körülményeit majd elmeséljük, édesapám. Ami a tréfát illeti: hadd kérdezzünk előtte mi valamit öntől. Az imént, miért hagyta abba az evést? Volt benne szerepe az akaraterőnek és a lelki folyamatok felismerésének?

– Volt, volt… bár bevallom, mindez még nem lett volna elég. Ezek legfeljebb abban segítettek, hogy egy percre megálljak az evésben.

– Nagyon jó. Ez az első lépés, édesapám. És utána mi történt?

– Utána alaposan kizökkentettél a mutatványsorozatoddal, te gazfickó. El is felejtettem, hogy néhány perccel korábban még degeszre akartam tömni magam.

A király hirtelen izgatott lett, szeme gyermekien izzani kezdett.

– Ó, de nagy mafla voltam! – kiáltott fel. – Nem az volt a gond, hogy nem volt elég akaraterőm! Nem is az, hogy ne ismertem volna fel a lelki okokat!

– Akkor mi volt a gond, édesapám?

– Az, hogy valójában nem akartam abbahagyni az evést! 

– Nagyszerű, édesapám! – biztatták tapsolva a királyfiak.

– De mindezt csak a ti tréfátoknak köszönhetem! Mi lesz velem legközelebb? Ó, az ördögbe is… Bárcsak képes lennék saját kézbe venni az irányítást!

– Képes lesz rá, édesapám. Még csak három királyfi sem kell majd hozzá. És garantálom, hogy csodálatosan jót fog szórakozni közben!

A boldog király hamarosan végleg, saját furfangjával és gyakorlással, játszi könnyedséggel legyőzte a túlevést.

Ha a király a falási rohamaitól meg nem szabadult volna, talán az én mesém is tovább tartott volna.

◊ ◊ ◊

Nektek mi a trükkötök a falási rohamok ellen?

Jó kis mese volt, nem igaz? Ti mit tettetek volna a király helyében?

Mi a saját módszeretek a túlevés ellen, amit magatoknak kísérleteztetek ki?

A viselkedésminták felismerése az első lépés. Az igazi művészet azonban nem a felismerés. A felismerés fontos, de önmagában kevés.

Az igazi művészet az, hogy változtatni tudj a viselkedésmintáidon.

Ott és akkor. Real-time.

Feltéve, hogy változtatni akarsz. Senki nem tudhatja rajtad kívül, hogy egy adott viselkedésminta – ott és akkor – jót vagy rosszat tesz-e neked!

Hogyan tudok ott és akkor változtatni bármilyen viselkedésmintán?

Leleményes, játékos, önismeretre és gyakorlásra épülő módszerekkel.

Olyan módszerekkel, amiket nem foghúzásként élsz meg – hanem amiktől nevetsz, mosolyogsz, erősnek és ügyesnek érzed magad.

Szeretnétek, hogy többet beszéljünk ezekről a módszerekről?

Miről olvasnátok szívesen? 

Írjatok bátran kommentet, kíváncsi vagyok az ötleteitekre!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

Barátotok,
Álmos

This Post Has 7 Comments

  1. Zsófi

    Szia Álmos! Még évekkel ezelőtt kb. hasonló logikai csavarral szoktam el a dohányzásról. Hogy miért nem jutott eszembe korábban, hogy a felesleges kajálásról is így lehetne leszokni?! A lényeg, hogy a blogod és az IF átpattintott valamit az agyamban, így kínlódás nélkül nem eszem magam degeszre. Szuperül vagyok, szépen, normál tempóban fogyok. Köszi a cikkeket! 🙂

    1. Álmos

      Szia Zsófi! Köszi! 🙂 Ez szuper, nagyon örülök! Ez az “átpattintás” a célom — én is voltam nagyon mélyen, és ha nekem sikerült átdrótozni az gondolkodásomat, akkor mindenkinek sikerülhet. Ebben szeretnék segíteni nektek. Szeretnélek ráébreszteni titeket arra, hogy ha JÓL használjátok az agyatokat (ami egy csodálatos eszköz), akkor kiegyensúlyozottan elérhettek bármit, amit mások szerint csak elképesztő szenvedések árán lehet. Nincs szükség szenvedésre. Lehet ezt sokkal ügyesebben, okosabban csinálni. Csak nyitottnak kell lenni az “átpattanásra.” Örülök, hogy te nyitott voltál! 🙂 Sok érdekes cikk jön még, írd le majd máskor is a gondolataidat bátran!

  2. Luca

    Szia Álmos! 🙂 Először is nagyon szeretem a cikkeidet, mindig elgondolkodtatnak, csak így tovább!
    Ezt a kis mesét is már aznap elolvastam, hogy kitetted, de csak most értettem meg igazán, hogy mennyire kulcsfontosságú amiről írtál 😀 Eddig az volt a “célom”, hogy kitöltsem délutánig a napot, hogy ne gondolkozzak az evésen, ha nem is vagyok éhes. Ez annyira jól szokott sikerülni mostanában, hogy este mivel más dolgom már nincs, azzal töltöm az időm, hogy a konyhába mászkálok. Szóval nincs ami kizökkentsen… Na de majd most! 😀
    Köszönöm ezt az őszinte cikket is! 🙂

    1. Álmos

      Szia Luca, én köszönöm, és örülök, hogy utólag jobban “leesett a tantusz”! 🙂 Az ilyen reakciók rengeteget számítanak nekem, és óriási energialöketet adnak a folytatáshoz. Nagyon kíváncsi vagyok, mit gondolsz majd az új cikkekről, a dietcrafting folytatásáról. Mondtam már… nagy víziók élnek a fejemben, de ehhez TI is kelletek! :)) Írj bármikor, ha eszedbe jut valami!

  3. Eszti

    Bocsánat, észrevettem, elgépeltem a neved :/

    Kiegészíteném a hozzászólásomat, hogy már a 8. leadott kilómnál tartok (bár megígértem magamnak, hogy nem, nem állok mérlegre, de nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg számszerűen, mennyi az annyi, mert már sokadszor megkérdezték, mennyit fogytál???).
    Edzés gyanánt elkezdtem az Aviva tornát, babavárásra készülök, és ez a módszer kifejezetten nem engedi, hogy más megerőltető sportot végezzek mellette. De intenzíven megmozgat, és különösen szeretem, ha szól a zene mozgás közben. Azt hiszem, megtaláltam a nekem való egyéni életrendet, és ez is csak fokozza az örömömet 🙂 Sokan odajöttek hozzám melóhelyen, kérdezgették, hogy mitől fogyok, és annyira szeretném elmondani mindenkinek mindazt, amit itt leírsz nekünk, de csak annyit mondok, hogy odafigyelek magamra, és elmondom a blog nevét, amiből merítkezek:)

    1. Álmos

      Eszti, nagyon örülök, hogy rezonált a gondolataiddal a mese! Te már az igazi dietcrafting törzsközönségéhez tartozol, szinte várom is a cikkek publikálása után, hogy “na, vajon mi jut eszébe erről Esztinek?” 🙂

      Hűha, babavárás? Előre is gratulálok! Erről van szó: előre nézni, a jelenben élni! A jelen pillanat (és általa a jövő is) tele van csodálatosabbnál csodálatosabb élményekkel!

      Az “elvesztegetett fiatal éveid” valójában nem elvesztegetett évek, Eszti! Ezt te is érzed!

      A jelen pillanat csodáját azért tudod ennyire értékelni, mert azt is tudod, honnan indultál. Minden, amit átéltél, tapasztaltál: az összes kihívás, könny, szomorúság, frusztráció hozzásegített ahhoz, hogy azzá az emberré válj, aki ma vagy! Az IGAZI Esztivé! Szívből örülök, hogy a gondolataim segítenek, hogy egyre jobban felfedezd magadban a benned rejlő erőt. És az utazásnak nincs vége, sőt… még csak MOST KEZDŐDIK! 🙂

      Sok izgalmas tervem van a dietcrafting világán belül, hogy minél több emberrel megoszthassuk a boldogságunkat, tapasztalatainkat, és együtt vehessünk részt ebben a kalandban, amit ÉLETNEK hívunk! Szurkolok neked, és írj ám, ha megérkezett a baba! 🙂

  4. Eszti

    Ámos, tanulságos, és igaz mese volt ez! Igyekszem én is inkább vidám dolgokkal feldobni az életet, és szerintem a kulcs az, hogy meg kell találni mindennek a jó oldalát, az apró jó dolgoknak is meg kell tanulni örülni. Szerintem nincs boldogtalanabb ember az elégedetlennél, aki folyton mindenben a rosszat látja, és soha nem jó az, ami éppen van. Persze ez nem az egészségre vonatkozik, hiszen azon dolgozunk, hogy az minél jobb legyen 🙂
    Azt olvastam, főleg mi magyar emberek szörnyen pesszimisták, depressziósak, és szorongóak vagyunk. Mellesleg az elsők között vagyunk a világ túlsúlyos, egészségtelen népeinek listáján. A két dolog igenis összefügg, sőt egymásba kapaszkodik, és ördögi kört alkot: a zabálás-depresszió-zabálás. Azért is lehet ez, mert túl sokat foglalkozunk olyan dolgokkal, amikkel nagyon nem kéne, és erre én is elég későn jöttem rá. (“Jaj, hogy nézek ki” jaj most biztos utálnak”, “kövérít ez a ruha” “bezzeg xy milyen jó adottságokat örökölt”) Közben pedig elment mellettem milliomegy olyan jó dolog, ami örömet adhatott volna, csak nem vettem észre, mert az önsajnálattól jött a falási roham, és azzal foglalkoztam, hogy fánkot vegyek a boltban, hogy elfelejthessem, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Sajnálom az elvesztegetett fiatal éveimet, és ha újra kezdhetném, azt tenném, amit most, pár hónapja teszek. Nevetek örülök annak amim van, és annak, hogy bátran ki mertem állni magam ellen. A legkisebb királyfi mellett a középsőnek is nagyon igazat adok, sok múlik azon is, hogy mi van a lelkünk mélyén. De nem konkrétan azt vájkálni, hanem inkább megtanulni békében együtt élni a volt sérelmeinkkel, mert azok is hozzánk tartoznak.

Vélemény, hozzászólás?