Azt, hogy nincs mit tartani. Miért kéne bármit is tartanom?

Ha úgy érzed, tartanod kell, az rossz irány. Ha úgy érzed, tartanod kell, akkor inkább ne csináld, kérlek! Bele fogsz bukni. És utólag nem magadban fogod keresni a hibát, hanem az életformát fogod hibáztatni.

Pedig ha magadba néznél, láthatnád, hogy nem azért buktál bele, mert az életforma rossz, hanem azért, mert rossz irányból közelítetted. 

Amihez „tartanod” kell magad, az könnyen elfojtásba csaphat át.

Az elfojtás felhalmozódik a tudatalattidban, és előbb-utóbb kirobban belőled, például túlevés formájában.

És ha kibírod akaraterővel? Van ilyen is.

Sokan egy teljes életet képesek fogcsikorgatás mellett leélni. Talán nyugdíjas éveikben enyhítenek a szorításon, amikor már nem akarnak többé megfelelni a külvilág nyomásának.

A veszély ebben az, hogy az állandó elfojtás egy meghasonult, szétszakadt emberré tehet. A feszültségnek valamerre, valahogyan távoznia kell. Ha kifelé nem engedsz utat neki, belülről kezd el mérgezni.

Nem mersz majd soha beleharapni egy szelet kenyérbe, vagy egy cukros desszertbe, mert tudod, hogy akkor elszabadul a pokol? Biztos vagy benne, hogy ez az egyetlen út?

Biztos vagy benne, hogy te ezt „nem tudod máshogy csinálni?”

A cél, hogy a cél ne legyen cél

A cél, hogy ne tartanod kelljen magad valamihez, hanem az természetes következményként, virágzásként alakuljon ki benned. Ez bármi lehet. Akár az is, hogy nem eszel többé cukrot, feldolgozott élelmiszert, húst.

A hangsúly nem azon van, hogy mi az a valami, amit végül elhagysz, hanem azon, hogy ezt a valamit nem legyőznöd kell magadban, hanem túlhaladnod.

Túlhaladni viszont csak olyasvalamit tudsz, amivel szembe mertél nézni, és amit nem tartasz az ellenségednek. Nem ostorozod magad érte, nem akarod akaraterővel leküzdeni.

Kérlek, értsd jól, amiről beszélek! Az akaraterővel nincs semmi baj, sőt, ez az egyik legértékesebb képességünk. Az akaraterőnek köszönhetjük, hogy az állatvilág fölé emelkedtünk. Minden diétához kell egy kevés belőle. 

Az akaraterővel viszont okosan kell bánni.

Emlékszem, kisgyerekként sokszor próbáltam a Balatonban lenyomni a víz alá egy gumilabdát. Akármilyen erősen, akármilyen mélyre nyomtam le, mindig felugrott a vízből. Sőt, minél mélyebbre nyomtam le, annál nagyobb erővel lőtte ki magát. Volt, hogy arcon is talált. 

Hasonlóan működik az elfojtás is. Akármennyi akaraterőd van, ha le akarsz vele nyomni egy gumilabdát a víz alá, az bizony fel fog jönni, és még talán arcon is talál. Az akaraterőt ésszel kell használni.

Elfojtás helyett nézz szembe a démonaiddal! Figyeld, honnan erednek és hova tartanak a vágyaid, késztetéseid!

Figyeld, hogyan reagálsz rájuk! Hogy érzed magad előtte, közben, és utána? Figyelj, de ne kritizálj! Csak figyelj.

Ehhez bátorság, bizalom kell! Saját magadba vetett bizalom, hogy bármi történik, végig nyeregben maradsz. Lépj a bátrak útjára!

A bátrak útja a szabályoktól való megszabadulás, a természetes vágyaknak való engedés, de mindezt tudatosan, jelenléttel, bűntudat nélkül.

Ez nem egyenlő azzal, hogy aláfekszel a vágyaidnak, és hagyod, hogy elvegyék az eszedet. Észnél kell lenned. Jelen kell lenned. Ehhez magadba kell nézned. Ehhez el kell fogadnod, hogy a vágyaid léteznek.

Ehhez szeretned kell magadat!

Ha ezt meg mered lépni, akkor minőségi változáson mész keresztül, nem csak maskarát cserélsz. Bizonyos szokások maguktól eltűnnek az életedből, anélkül, hogy erővel, görcsös akarással le kellett volna küzdened őket.

Ami a testedre vagy lelkedre káros volt, azt egyszer csak elhagyod. Észre sem veszed majd. Nem kiáltasz fel, hogy végre leszoktál róla. Egy napon rádöbbensz majd, hogy már nem is érdekel.

Jön a karácsony, a bejglik, a nagy családi vacsik. Mit csináljak?

Az ünnepek közeledtével sokan elgondolkoznak, hogy „felfüggesszék-e” az IF-et vagy az egészséges táplálkozást. Egyszer élünk, nem igaz? Akkor most jól tömjük tele magunkat mindennel, úgyse eszünk ilyesmit egy évig!

Mások épp ellenkezőleg, elhatározzák, hogy még jobban bekeményítenek. Talán valami kis felsőbbségtudat is megszólal bennük, hogy lám, míg mindenki zabál karácsonykor, ők még szenteste is dolgoznak a céljaikért.

Kiknek van igazuk? Kik az okosabbak? Erre a kérdésre nincs egyetlen válasz. Mindenki úgy cselekszik (remélhetőleg), amit az adott élethelyzetben a testi-lelki fejlődéséhez a leghasznosabbnak talál.

Egyvalami viszont biztos. Nincs szükség se arra, hogy dagonyázz, se pedig arra, hogy le akard nyomni a képzeletbeli gumilabdát a víz alá. 

Ha igazán jelen vagy, ha bátor vagy, nem fogod elveszteni az eszed karácsonykor. Nem fog zavarni a sok finomság.

Nem fogsz késztetést érezni arra, hogy magadba tömj egy fél bejglit és egy kiló szaloncukrot. Eszel mindenből egy keveset, ha van kedved hozzá. Lehet, hogy nem is annyira az ételek, hanem inkább a hangulat miatt.

Akármit teszel, az jó lesz. Nincs mit tartani, és nincs mitől tartani.

Válaszút előtt állsz, hogy mersz-e bátor lenni. Mi a bátorság? Nem az, hogy még erősebben próbálsz elfojtani magadban valamit. A bátorság a vágyaiddal, gondolataiddal, érzéseiddel való szembenézés, és azok kritika nélküli, nyugodt szemlélése.

Ha jólesne reggelizned, reggelizz! Ha jólesne ebédelned, ebédelj! Ha szeretnél belekóstolni karácsonykor néhány finomságba, bátran kóstolj bele.

A lényeg, hogy mindezt tudatosan, jelenléttel, bűntudat nélkül, magadat szeretve és magadban bízva tedd.

Te hogyan készülsz az ünnepekre?

Neked valami terved, stratégiád, vagy minden marad a rendes kerékvágásban? Hogyan készülsz a karácsonyi és szilveszteri zabahadjáratra? Írd meg kommentben!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni az újdonságokról, iratkozz fel a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Te az ünnepek alatt is tartod az időszakos böjtölést? appeared first on dietcrafting.

Hát velem volt. Ha éppen nem önsajnálatban dagonyáztam, akkor ahelyett, hogy éltem volna, különböző szuperdiétás étrendeket és ételeket terveztem görcsösen.

A legviccesebb az, hogy ezeket az étrendeket aztán általában nem is tartottam be. Az ételekkel nem elégedtem meg. Hogy történt ez? Miért történt ez? Milyen volt egy átlagos napom?

Amiről most szó lesz, arról nektek, a dietcrafting olvasóinak írok először.

A Románcom az Evéssel trilógia első részében elmeséltem nektek, hogy én sokáig tényleg szerettem a dobozolást. Szerettem egy korlátozásokkal teli, ingerszegény étrenden élni és robotként táplálkozni. És ezzel nem is volt semmi baj.

Ma már tudom, sok mindenre feleslegesen pazaroltam az akaraterőmet. Viszont ez akkor még nem jelentett gondot. Fogytam a kalóriadeficitnek hála, egészséges ételeket ettem. Élveztem az egész diétázósdit. Egy ideig.

A porszem akkor került a gépezetbe, amikor már nem élveztem. Na, akkor elszabadult a pokol. Viszont hosszú ideig még mindent megtettem érte, hogy a poklot magam és mások előtt is rejtegessem. Korábban még a családtagjaim előtt is titkoltam. Szégyelltem. Gyengének, defektesnek tartottam magam.

Kirakatházasságban éltem a tudatos táplálkozással, de közben viszonyom volt a mértéktelen zabálással. Kettős életem volt, mint egy csalfa férjnek.

Általában odafigyeltem arra, hogy mit és mennyit ettem. Ám amint elfogyott az akaraterőm, az otthon sötét magányában felfaltam mindent, ami ehető volt. Azt pedig nem árt tudnotok, hogy nálam az „ehető” kategóriába sok minden belefér. Aggasztóan sok minden. A ketchupos corn flakes például simán. Mmm, nyami!

Corn Flakes au Ketchup a l’Álmos
Hozzávalók: 300 gramm kukoricapehely, egy tubus ketchup
Elkészítési idő: 40 másodperc
Szitáld a kukoricapelyhet egy keverőtálba, majd az óramutató járásával megegyező körkörös mozgással nyomj rá egy tubus ketchupot.

Ha ízlett, írjátok meg kommentben. Gondolkozom egy gasztrorovat beindításán.

Hol is tartottam? Ja igen. Ettem, ettem… míg végül az önostorozás, hányinger és hasfájás elég nagy erővel nehezedett rám ahhoz, hogy abbahagyjam az evést.

Ekkor még nem tudtam, mi az okos stratégia túlevést követően. A falási rohamot mindig egy újabb adag önostorozás, nyugtalan éjszaka, és egy szomorú másnap követte. Menetrendszerűen. (Deutsche Bahn menetrend, nem MÁV.)

Igazából én generáltam és szítottam a saját szenvedésemet. Akkor még persze egy éticsiga önismereti szintjén álltam, így a körülményeimet és a saját gyengeségemet okoltam. Ez volt az én titkos énem, amit nem sejtett senki. Hjja… Nem annyira menő titok, mint az, hogy Bruce Wayne Batman. Én voltam Fatman.

Miért viselkedtem így? Akaraterő-hiány? Gyenge jellem? Lelki éhséget próbáltam enyhíteni az evéssel? Depressziós voltam? Annyiféle magyarázatot találhatunk erre, mint ahány csillag van az égen.

Viszont tudjátok mi volt az, ami legalább ennyire megkeserítette az életemet? Az, hogy reggeltől estig az evés körül forogtak a gondolataim. Obszesszív-kompulzív zavaros betegeket megszégyenítő módon.

A kedvetekért most időgépbe ülök. Előkotrom agyam zugaiból a dohos emlékképeket. Belenézek a Merengőbe. Nem lesz egyszerű… régen volt, és úgy érzem, azóta rengeteget változtam. Más ember lettem. Remélem elmondhatom, jobb ember lettem.

Szerencsére fel tudom idézni, át tudom szivárogtatni magamon az akkori érzéseimet és gondolataimat, hogy itt és most beszélhessek nektek róluk. Egy olyan belső monológot fogtok olvasni, ami mindennapos volt nálam. Mindennapos, és – bár akkor még sejtésem se volt róla – magam által választott.

Attól a pillanattól kezdve, hogy felkeltem az ágyból, egészen lefekvésig, minden egyes gondolatomért és reakciómért én, és csakis én voltam a felelős. Figyeljetek nagyon jól arra, hogy hogyan használtam a fejemet. Legyetek résen, és észre fogjátok venni, amit észre kell vennetek.

Készen álltok arra, hogy lemerüljünk a múltam sötét ingoványába?

07:00 – Minden szupi-szuper

Tudududu-didididi-didididi-dimm-dimm. Ez egy hárfa. Ha esetleg nem lett volna egyértelmű. Ezt állítottam be ébresztőhangnak a légvédelmi sziréna helyett, hogy ne 150-es pulzussal ébredjek.

Nem igazán működik, már az első hangjától befeszülök. Pedig az elején még kifejezetten tetszett. Vajon miért van az, hogy olyan dolgokat, amiket valamikor szerettünk, idővel képesek vagyunk megutálni?

Na mindegy, induljon a nap! Első gondolat: evés! Oh yeah! Nem különösebben vagyok éhes, de fontos a reggeli, nem igaz? Hisz mindenhol ezt írják a Zinterneten.

Ötször fogok ma enni. Egyszer még munkába indulás előtt. Aztán kora délelőtt, 10:00-kor. Majd 13:00, 16:00, és végül 19:00. Gyönyörű, nem igaz?

A testünk olyan, mint egy autó, amibe csak benzint kell tölteni. Ezt is egy komoly weboldalon olvastam. Azt nem pontosan értem, hogy miért kell 10 literenként és meghatározott időközönként tankolni, de biztos ennek is komoly oka van.

Reggeli előtt azért csak belenézek a tükörbe. Nem tetszik, amit látok. Általában ilyenkor szokott megszólalni bennem egy sunyi hang, ami rendszeresen szabotálni próbálja a boldogságomat. Ezt a belső hangot Mr. Szenvedésnek neveztem el.

Mr. Szenvedés: Szólíts csak Mr. SZ-nek. Elvégre régi spanok vagyunk.

Rendben van, Mr. SZ. Milyen jó napindító gondolatod van a számomra?

Mr. SZ: Úgy nézel ki, mint egy telesz*rt búvárruha.

Ó igen, már hiányoltam a humorodat! Ez irónia volt. Nagyon nem hiányoltam. Miért kell már a nap elejébe belerondítanod?

Egy pillanatra végigfut az agyamon: a fenébe is, tényleg… Mi értelme van ennek az egésznek? Ha megfeszülök, se fogok úgy kinézni, ahogyan szeretnék.

Mr. SZ: Hát persze, hogy nem. Nézz már magadra, te szerencsétlen! Neked ezt dobta a gép. Soha nem tudhatod meg, milyen érzés a szerencsések közé tartozni. Soha nem láthatod a hasizmaidat.

Nem, nem, csitt. Szedjük össze magunkat! Új nap, tiszta lap. Nem kéne már rögtön borúlátással kezdeni! Vagy mégis…?

Furcsa, de nagy a kísértés… Nagy a kísértés, hogy rosszul érezzem magam. Egy súlyos fekete lyuk akar magához húzni és elnyelni.

Nem tudnám megmondani, miért, de csábít a tehetetlenség. Hiszen ha tehetetlennek érezhetem magam, akkor végre bedobhatom a törölközőt. Megszabadulhatok a felelősségtől, hogy a saját boldogságomért én, és egyedül én vagyok a felelős.

Kedvem lenne belebokszolni a tükörbe, vagy letépni magamról a zsírpárnáimat. A lényeg, hogy folyjon a vér. Na persze, csak úgy képletesen.

Nem! Erőt veszek magamon. Valami rémlik, hogy a sikeres és boldog emberek azok, akik képesek a céljaiknak megfelelő mederbe terelni a gondolataikat.

Különben is, még csak most indul a nap. Nem is vagyok éhes, menni fog ez. Sínen vagyunk. A nap folyamán pedig állandóan ehetek, hála ennek a szuper „sokszorkevesetevős” diétának.

Mr. SZ: Na ne nevettess. Te is tudod, hogy ezek az unalmas, 300-400 kalóriás adagok nem fognak eltelíteni. Pszichésen biztosan nem. Csak arra lesznek jók, hogy egész nap az evésen járjon az eszed.

Lehet, hogy így van… de legalább ad egy keretet a napomnak. Leveszi rólam a terhet. Nem kell foglalkoznom az evéssel, hiszen előre meg van tervezve, hogy mit és mikor ehetek. Így az evésnek nincs hatalma felettem. Rutincselekedetté alakítottam. Benzint töltök a kocsiba. Ennyi.

Mr. SZ: Hát ez zseniális. Szóval azt mondod, így nem foglalkozol az evéssel? Megszabadultál a hatalmától? Csak egyetlen kérdés… ha ez így van, miért az evés körül forognak a gondolataid már reggel is?

Őő… mindjárt csattanós választ adok erre a kérdésre. Visszatérhetünk erre később? Most reggeliznem kell, aztán be kell pakolnom a kajásdobozokat a táskámba.

09:00 – Eddig jók vagyunk

Na, most már a munkahelyemen vagyok. Minden a tervek szerint halad. Mikor is ehetek először? Ja igen, 10 órakor. Nem mintha különösebben éhes lennék, de ha sokszor eszem kis adagokat, az jó lesz. Pörög tőle az anyagcsere. Meg egész nap ellátom a testem energiával.

Vannak, akik egész délelőtt nem esznek semmit, vagy csak gyorsan benyomnak egy Fornettit. Én nem élek ilyen felelőtlenül. Tudatosan táplálkozom.

Mr. SZ: Ébresztő, öcskös! Ma be kell adnod egy profi fellebbezést, és arra kéne koncentrálnod. Ehhez képest már megint a kajáláson jár az eszed. Erre vagy annyira büszke?

Á, megint itt vagy. Remek. Kérlek szépen, elárulom neked, hogy ez most nem ugyanaz. Én rendesen táplálkozom. Nem éheztetem magam, mint azok, akik a Joy-ban olvastak valami dinnyediétát, hanem táplálom a testem.

Na jó, dolgozzunk. Bár mindjárt ennem kell. Addig nagy munkát már nem érdemes végezni. Mennyi idő is van még 10:00-ig?

10:00 – Máris kajaidő

Natúr csirkemellel, basmati rizzsel és brokkolival. Nem túl finom, de egészséges. És nem tartalmaz sok zsírt, ellenben magas a fehérjetartalma, mindeközben alacsony a glikémiás indexe.

Annyira büszke vagyok magamra, hogy én ennyire komolyan veszem az életemet. Na, de most már tényleg álljunk neki az érdemi munkának!

Úgyis most ettem, így nem kell az evéssel foglalkoznom… meddig is? Ja igen, 13:00-ig. Az 3 teljes óra. Kicsivel kevesebb, mint 3 óra, mert most még el kell mosnom a dobozomat. Mindjárt jövök.

Na, itt is vagyok. Mikor is kell ennem legközelebb? Ja igen, 1-kor. Na, dolgozzunk. Nem érzem túl energikusnak magam. Legszívesebben ledőlnék egyet szundítani.

13:00 – Na végre, ehetünk

Érdekes, olyan jól belejöttem az evésbe, hogy egészen megéheztem. Most következik a mai napi harmadik étkezésem. Végre!

Ezt nem úgy kell ám hívni, hogy ebéd. Ebédnek csak azok hívják, akik nem értenek a táplálkozástudományhoz. Az átlagemberek. Ezek ugyanazok az emberek, akik reggeliznek és vacsoráznak is. Szinte lesajnálom őket. Szerencsére én nem tartozom közéjük. Én tudom, hogy ezeket az elnevezéseket el kell felejteni, és igazából egész nap enni kell, reggeltől estig. Három óránként.

Nem is nagyon tudtam már a munkára koncentrálni egyébként az elmúlt egy órában. Azon kattogtam, hogy mikor ehetek legközelebb, és hogy vajon jól fogok-e lakni vele. Közben a kollégáim már esznek. A Wasabiból rendeltek. Pfff. Csupa szénhidrát. Alig van benne fehérje. Hát én ilyet biztos nem ennék.

Mr. SZ: Azért piszkosul jól néz ki, valljuk be.

Ááá, szervusz belső hang! Már kezdtem aggódni, hogy hova tűntél. De most komolyan… Éppen elkezdtem magam a felsőbbrendűség illúziójába ringatni, hogy legyen valami kapaszkodóm, ami segít túlélni ezt a napot. Erre megint belekontárkodsz. Miért csinálod ezt? Mi a szándékod?

Mr. SZ: Figyelj, nem én akartam ezt a melót. Te hívsz állandóan.

Micsoda? Hogy én hívnálak? Ezt hogy érted?

Mr. SZ: Ahh… na jó. Önismeret, első osztály. Én ilyen vagyok, érted? Néha megjelenek, és elkezdek szövegelni a füledbe. Van, hogy magamtól jövök, és már itt se vagyok. De legtöbbször te magad hívsz, azzal, hogy elkezdesz feszülni valamin. Most például a kajáláson.

Na jó, akadj le egy kicsit rólam. Tudom, hogy finom ez a tésztás akármi. Nincsenek illúzióim. De most a saját „csirkerizsemre” kell koncentrálnom. Hadd hitessem már el magammal, hogy erre szükség van a céljaim eléréséhez, és hogy jobb vagyok, mint az átlagemberek, jó? Köszönöm.

Mr. SZ: Jajj, drága barátom… Hát nem tanultad még meg, hogy a felsőbbségtudat ugyanarról a tőről fakad, mint az önsajnálat? Előbb-utóbb ugyanúgy szenvedéssel jár. Ezzel nem szabadulsz meg tőlem, csak egy kis haladékot adsz magadnak. Akkor viszlát később.

Vállalom a kockázatot. Most eszem. Na szervusz!

13:15 – Ennyi volt…?

Hmm. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat is, de nem számítottam rá, hogy ilyen hamar. Elfogyott a 13:00-ás kajám. Hazudnék, ha azt mondanám, jóllaktam.

A fenébe is, azért jól nézett ki az a szaftos tésztás akármi, aminek nem tudom a nevét, de tésztás volt, szaftos, és jól nézett ki. Igaz, nem tudok evőpálcikával enni, de villával azért belapátoltam volna. Vagy ha kell, puszta kézzel. Na sebaj, ilyen ez a sóbiznisz. Én választottam ezt az utat.

Ez itt Spárta kéremszépen, ez itt Spárta.

Mikor is ehetek legközelebb? 16:00-kor, akkor az szűk három óra. Na, addig legaláb befejezem a beadványt.

Utána még ehetek egyszer otthon. Az utolsó adag a hűtőben vár. Azzal csak jóllakom. Az végre nem csirkerizs lesz, hanem egy kis sovány joghurtos sovány túrós keverék. Azzal még nem lépem túl a mai napi kalóriakeretet.  Ugye?

Számoljuk csak át azért még egyszer… 115 kcal… meg 250 gramm, aszondjahogy… meg akkor még ennyi. Igen, ez így jó lesz.

Anyától hoztam mondjuk otthonról házikosztot. Azzal mi legyen? Lehet, hogy ki kéne dobnom? Annak nem tudom a kalóriatartalmát.

Mr. SZ: Dobd ki mindenképp. Különben úgy fogsz kinézni, mint egy partra vetett bálna. Tudod mit? Már most is úgy nézel ki.

Na, azért ne túlozzunk. Haladok, csak nem túl gyorsan. És az azért elég beteg lenne, ha finom, szeretettel főzött, egyébként nem is egészségtelen ételt kidobnék, csak azért, mert nem tudom, mennyi kalória van benne.

Mr. SZ: Hát pedig jobban tennéd, ha kidobnád. Te nem ehetsz ilyesmit. Még sehol sem vagy a célodtól. Eszed itt a vacak kajáidat, de közben tudod, hogy nézel ki? Ugyanolyan sz**ul, mint tegnap. És még jól se laktál.

Igazad van, ki fogom dobni. Szegény Anya. Na, dolgozzunk tovább! 16:00-kor újra ehetünk, az majd jó lesz.

14:30 – Éhes vagyok

Fenébe is, éhes vagyok. Az elmúlt órában, ahelyett, hogy a munkára koncentráltam volna, egészséges recepteket kerestem.

Talán ma este ehetnék egy kicsivel többet. Csak hogy végre jól érezzem magam. Vagy egy picit variálhatnék.

Mr. SZ: Tarts csalónapot. Készíts valami jó szaftos tésztát, úgyis annyira megkívántad a kollégáid ebédjét.

Nem, nem, most nem dőlök be újra ennek az aljas trükködnek!

Átgondoltam. Ha a sima zsírszegény túró helyett találnék ultrasovány verziót, akkor annak csak kb. 80 kcal van 100 grammjában. Azzal nyernék minimum 200 kalóriát. Mire tudnék felhasználni 200 kalóriát? Túl sokra nem elég sajnos. De mondjuk vehetek egy doboz kókuszitalt, és megihatom az egészet.

De az is eszembe jutott, hogy sztornózom az egész otthoni menüt, és eszem egy olyan banános izét. Ahhoz viszont újra kell számolnom mindent. Aszondja hogy az 100 gramm, és akkor az… ijj, ebben ennyi zsír van? Ez sok lesz, nem kéne többet ennem 50 grammnál.

Közben kizökkentenek. Ügyfelek jönnek. Elememben vagyok. Jó érzés egy kicsit másra is használnom az agyamat, mint általános iskolás szintű számtani műveletekre és önsanyargatásra.

Elmentek az ügyfelek. Ránézek az órára. 15:25. Szuper, mindjárt lehet enni újra.

Addig még pont van egy kis időm tervezgetni, hogy este mit fogok enni. A lényeg, hogy ezt és ezt és ezt ne lépjem túl. Abból és ebből ne legyen ennél és annál több. De azért ez és az legyen ennyi és annyi minimum, különben ez és az fog történni.

Mr. SZ: Van egy ötletem. Ma este lazíts egy kicsit, egyél többet 500 kalóriával, és holnap tarts egy nagyon szigorú, kompenzálós napot.

Eeeeeee… Múltkor ennek 2000 kalóriás túlevés és önsajnálat lett a vége. Biztosan jó ötlet ez?

Mr. SZ: Persze, hogy jó. A holnappal ne foglalkozz, a lényeg a ma este.

Igazad lehet. Most elhatározom, és menni fog holnap a kompenzálás. Valamelyik délutáni ételadagomból kihagyom a rizst, és csak brokkolival eszem. Lássuk csak, számoljunk utána egy kicsit. Aszondja hogy… az ennyi, plusz annyi, igen.

Nem! Nem és nem! Ez baromság. Tudom, mi lesz a vége.

Nem lehetek annyira bolond, hogy huszonkettedszerre is elkövetem ugyanazt a hibát. Nem eszem ma többet. Nem kompenzálok holnap. Kemények vagyunk. This. Is. Sparta.

Éhes vagyok, a fene vinné el. Mikor lesz már 16:00?

16:00 – Kezd elegem lenni

A negyedik adag unalmas kajámat fogyasztom ma. Elméletileg most jól kéne éreznem magam. Aki az elméletet írta, vehetett volna pár leckét gyakorlatból is. Sok mindent érzek, de testi-lelki kielégülést biztosan nem.

Mr. SZ: Az még csak hagyján, de ráadásul a mai napi kalóriakereted 80%-át már elhasználtad. Ma már nem ehetsz szinte semmit.

Ehh… Mindez nem is lenne nagy baj, ha nem lennék éhes. A helyzet viszont az, hogy fel tudnék falni egy ötgyerekes családot. Desszertként még talán a nagymamát is.

Mr. SZ: Hát tedd meg este. Hagyd a fenébe azt az eltervezett 300 kalóriás semmit. Az olyan, mintha nem is ennél. Engedd el magad, legfeljebb holnap kompenzálsz.

Furcsa, de ez most nem hangzik akkora hülyeségnek… miért csábít az, hogy bedobjam a törölközőt? Ha reggel tanácsoltad volna ugyanezt, esélyed nem lett volna. Mi történt azóta? Miért érzem egyre gyengébbnek magam?

A súlyos fekete lyuk, ami reggel is húzott magához, újra itt van. Biztos vagyok benne, hogy nagyon egyszerű a magyarázat. Mintha nem látnám a fától az erdőt…

De nem! Nem fogom bedobni a törölközőt. Erős vagyok. Hazamegyek, megeszem az otthoni adagomat, és valahogy kihúzom a nap hátralévő részét.

Csak ne lennék farkaséhes…

19:00 – Az utolsó „vacsora”

Itthon vagyok. Fáradt vagyok. Éhes vagyok. Jelenleg ennyit tudok mondani.

Megeszem hát az utolsó kis alacsony szénhidráttartalmú mikroadagomat, és meglátjuk mi lesz. Valami biztosan lesz, mert olyan még nem volt, hogy ne lett volna valami.

Ennyi volt. Elfogyott. Végállomás. Kérjük, hagyják el a szerelvényt.

Furcsa… de kedvem lenne még maradni egy kicsit a metrókocsiban. Úgysincs itt már senki. Egyedül vagyok. Nem látnak. Talán… talán maradhatnék. Talán maradhatnék, míg el nem tűnök a kocsiszín sötétjében.

Éhes vagyok. Éhesebb, mint a nap folyamán bármikor.

19:13 – Megúsztam volna…?

Nem, nem és nem. Menni fog. Idáig kibírtam. Lehoztam a napot. Elképesztő gyengeségre vallana, ha most csúsznék el.

De… miért ilyen nehéz? Normális ez, amit érzek? Mi nem stimmel velem?

Az agyam nehezen fogadja el azt a nyilvánvaló tényt, hogy egy üres tányér van előttem. Szembe kell néznem a terrorral: a mai napomból hátralévő 4 óra 47 percet egészen mással kell eltöltenem, mint az evés.

Értitek? Valami olyat kell csinálnom, ami nem evés. Többször is meghánytam-vetettem a dolgot, és végül arra jutottam, hogy ebbe a halmazba sajnos az evés nem tartozik bele.

Nem érzem túl jól magam. Valahogy minden mintha kicsit szürkébbnek és értelmetlenebbnek tűnne, mint reggel.

Még szerencse, hogy hamarosan lefeküdhete…

Mr. SZ: Khmm! Mi scuzi. Csak egy bátortalan javaslatom lenne. Mielőtt lefekszel aludni, azért még nézz be a tűzhely feletti konyhaszekrénybe. Abból nagy baj nem lehet.

Folytatása következik… 

◊ ◊ ◊

Kíváncsiak vagytok, mi történt ezután? Vajon mit találtam a konyhaszekrényben? Ha elsők között szeretnétek olvasni a folytatást, iratkozzatok fel a szuper VIP dietcrafting hírlevélre!

Milyen érzéseket, gondolatokat váltott ki belőletek a képzeletbeli naplóm? Magatokra ismertetek? Netán egy ismerősötök ismerősére?

Kommenteljetek a bejegyzés alatt, beszélgessünk! Ha tetszett a cikk, osszátok meg bátran! 

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Egy Kényszeres Diétázó Naplója – Románcom az Evéssel II. appeared first on dietcrafting.

Néhány éve, amikor azt mondtam nekik, nem érek rá, igazából ráértem. Csak sokkal fontosabb dolgom volt annál, mint hogy kimenjek velük a street food fesztiválra beszélgetni és egy kicsit jól érezzem magam.

Hogy jól vagyok-e? Persze. Nem, sajnos ma nem érek rá. Holnap se. Köszi, nem vagyok éhes. Szerintem jövő héten se érek rá. Most (m)ennem kell. Sziasztok!

Tudniillik, otthon kellett maradnom, és azon kellett dolgoznom, hogy megkeserítsem az életemet.

Ne nevess… a szenvedés komoly dolog!

A táplálkozásra rágörcsölni nem egyszerű, de nekem sikerült. Kifejlesztettem a legmodernebb technikákat arra, hogy megkeserítsem a saját életem.

Mostanra váltam elég profivá a szenvedésben ahhoz, hogy megoszthassam veletek a csínját-bínját.

A kezdő szenvedőre sok veszély leselkedik a nagyvilágban!

Résen kell lenni! Ébredéstől lefekvésig sok a rizikó. Lássuk a legfontosabb lépéseket és a leggyakoribb hibákat.

Végre itt a lehetőség, hogy te is kézbe vedd az életed megkeserítését!

1. lépés: bűntudat és önostorozás

Vegyük mindjárt a reggelt. Ha előző nap túlettem magam, akkor kulcsfontosságú, hogy bűntudattal és önostorozással ébredjek.

Én itt régen sokszor elkövettem azt a hibát, hogy úgy tettem, mintha semmi baj nem történt volna. Azt mondogattam magamnak, hogy ha esetleg megbotlottam is, attól még nyeregben vagyok, és ura vagyok az életemnek.

Ma már tudom, hogy ez nagyon rossz irány. Ebből így nem lesz szenvedés.

Ha szenvedni szeretnék, arra kell koncentrálnom, hogy egy csődtömeg vagyok, aki nem képes betartani a saját magának tett ígéreteit.

Bízz bennem, ez nagyon fontos! Számtalanszor próbáltam ezt a módszert, és kiválóan működik.

Itt sokan elbuknak. Bebeszélik maguknak, hogy a múlt a múlt, és a legjobbat azzal teszik, ha a jelenben erősnek érzik magukat.

Te ne ess ebbe a hibába!

2. lépés: tehetetlenség és gyengeség

Ez nagyon lényeges lesz. Ezen áll vagy bukik minden.

Koncentrálj arra, hogy tehetetlen és gyenge vagy!

Hogyan? Mi sem egyszerűbb! Itt van néhány könnyen alkalmazható technika:

• Idézz fel olyan régi emlékeket, amikor szintén tehetetlennek és gyengének érezted magad. De ne csak úgy ímmel-ámmal. Halljad, lásd lelki szemeddel!
• Képzeld el, hogy milyen jó lett volna, nem eszed túl magad, de helyette kudarcot vallottál. Fel is pofozhatod magad.
• Képzeld el, milyen szörnyű sors vár rád. Képzelj el jövőbeli jeleneteket, amelyekben rosszul érzed magad, például kicsúfolnak.
• Mondogasd magadnak, hogy mindezen már nem változtathatsz, mert már megtörtént, aminek nem szabadott volna megtörténnie.

Ha ügyesen csinálod, akkor annyira tehetetlennek és gyengének fogod érezni magad, hogy az szinte fizikai fájdalmat okoz majd.

Ez jó, de a figyelmed nem lankadhat! A rossz érzések sajnos hajlamosak maguktól elmúlni, még akkor is, ha semmit nem teszel érte.

Éppen ezért erősen koncentrálnod kell rá, hogy fenntartsd őket. Ezt a lépést nem szabad félvállról venni.

Ha eddig eljutottál, nagyon király! Nem állunk meg!

3. lépés: most már úgyis mindegy

Ez az a pillanat, amikor el kell képzelni, hogy a szörnyű fájdalmat milyen jól tudná enyhíteni 1200 kalóriányi édesség vagy mogyoró. 

Hasznos az is, ha hozzáteszed megerősítésként, hogy „most már úgyis mindegy.”

Sajnos a józan eszed itt megszólalhat, hogy ne szórakozz már anyukám / apukám, már hogy a fenébe’ lenne mindegy?

Erre a rideg józanságra nem szabad hallgatni! Ne engedd, hogy letérítsen az utadról! Összpontosíts!

Papagájként hajtogatni kell, hogy most már úgyis mindegy. Gyakorold tükör előtt addig, amíg már álmodból felkeltve is megy.

Eddig megvan? Nagyon jó! Ne siess annyira, itt még óvatosnak kell lennünk. Egy kulcspillanathoz érkeztünk. Itt is el lehet követni két amatőr hibát.

Az egyik az, hogy megpróbálod a jövőbeli fájdalmadat elképzelni, ami akkor vár rád, ha telezabálod magad.

Szarvashiba! Szarvashiba!

Ezt nem szabad csinálni, mert akkor előfordulhat, hogy az elképzelt fájdalmad erősebb lesz, mint a zaba által ígért rövid távú élvezet.

A másik hiba, amibe könnyű beleszaladni:

Elképzelheted, hogy ha megállítod a falási rohamot, az milyen jó érzéseket fog kelteni benned később. Elképzelheted, hogy milyen büszke leszel magadra. Hogy mennyi önbizalmad és energiád lesz tőle.

Ha a fenti hibák bármelyikét (vagy ne adj’ isten mindkettőt) elkövetnéd, akkor valószínűleg minden eddigi erőfeszítésünk kútba esne.

Miért?

Azért, mert ha nem figyelsz, a túlevéshez sok fájdalmat és kevés élvezetet társítasz, a normális evéshez viszont sok élvezetet és kevés (vagy semennyi) fájdalmat. Ez tragédia lenne.

Ezzel elszalasztanál egy remek lehetőséget arra, hogy szenvedj egy jót!

4. lépés: ne engedd kizökkenni magad

Ha elég sokszor túleszed magad, akkor előbb-utóbb magától futni fog a program a fejedben, anélkül, hogy elgondolkoznál, van-e ennek a viselkedésnek értelme.

Ez nagyon jó! Azt a szintet kell elérni kitartó gyakorlással, hogy teljesen automatikussá váljon a szenvedés. 

Sajnos ezt is elég könnyű elrontani. Előfordulhat, hogy kizökkensz a megszokott viselkedésmintából, és újra elkezdesz gondolkozni.

Például én régen sokszor azzal rontottam el a túlevést, hogy amikor a falási roham első jeleit észleltem, akkor felpattantam, és valami szokatlant csináltam.

Hideg vízzel paskoltam az arcomat. Kurjongattam, mint egy bolond. Levittem a szemetet. Elindítottam egy vicces videót vagy egy sikítós metált a háttérben.

Ezek a cselekvések veszélyesek, mert megszakítják a berögzült viselkedésmintát, és lehetőséget adnak rá, hogy egy újat illessz a helyükre.

Ezért amikor sínen van a szenvedés, akkor kerülj minden hirtelen, szokatlan cselekvést, ami felrázna.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez mennyire fontos a szenvedés érdekében!

5. lépés: gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás!

Ha néhányszor túleszed magad, az még kevés.

Ahhoz, hogy egy (akár negatív, akár pozitív) viselkedésminta rögzüljön, azt lehetőleg minél többször ismételni kell.

Ez nem csak blabla, ennek komoly neurobiológiai háttere is van. Az agyad felépítése nem statikus. Meghatározott idegpályák attól függően erősödnek vagy gyengülnek, hogy mennyire gyakran használod őket.

A lényeg, hogy ha profi szenvedővé akarsz válni, akkor ismételgetni kell a szenvedést.

Közhely, de gyakorlás teszi a mestert.

Ha nekem sikerült túlevővé válnom, neked is sikerülhet!

Nektek mi a szenvedési taktikátok?

Látjátok, hogy sajnos sok a buktató a szenvedés útján.

Ha nem vigyázunk a gondolatainkra, akkor szép lassan elveszítjük az irányítást, és elkezdjük jól érezni magunkat.

Ezt nem engedhetjük!

Nektek mik a trükkjeitek a szenvedés érdekében? Mi mindent szoktatok rendszeresen csinálni, amitől rosszul érzitek magatokat?

Írjátok meg, gyűjtsük össze! Ne hagyjuk elveszni ezt az egyetemes és hasznos tudást! Segítsünk másoknak is szenvedni!

Ha tetszett a cikk, ne felejtsetek el feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

(Ezzel VIP helyzetbe kerültök, mert ti olvashatjátok legelőször az új cikkeket! Facebookra mindig kicsit késve kerülnek majd ki.)

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Túlevés Útikalauz Kezdő Szenvedőknek appeared first on dietcrafting.

Azt mondta hát egyszer a király a fiainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a falási rohamaiból kigyógyítja.

Sorban kérdezte a fiait, kezdte a legidősebbikkel:

– Felelj nekem, édes fiam, hogy gyógyulhatok ki a falási rohamokból?

– Akaraterővel és önszabályozással, édesapám – mondta a fiú.

– Legyen hát. Mostantól Akaraterő királyfi a neved. – A király vicces természetű volt, szerette a szójátékokat. – Hát szerinted, édes fiam? – kérdezte a középsőt.

– Mélylélektannal, édesapám. Leáshatunk a probléma gyökeréig, megtalálhatjuk a túlevés rejtett okait. Nem lesz könnyű, nem lesz kellemes, de idővel és kitartó munkával javulás érhető el.

– Nem rossz, nem rossz. Mostantól Mélylélektan királyfinak foglak hívni. Na, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez. – Mondjad, hogy gyógyulhatok ki a falási rohamokból?

– Testvéreim jó és hasznos dolgokat mondtak, édesapám. Szerintem mégis a legfontosabb, hogy ezt az egészet ne vegye túl komolyan. Lazítson, és bízzon saját magában. Nevessen sokat és legyen leleményes. Tekintsen játékként az egészre, édesapám – felelt a kicsi királyfi.

– Mit beszélsz, te! – förmedt rá a király. – Még hogy tekintsek játékként az egészre? Én, a király! Ki az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ilyen haszontalan tanácsot adsz!

Hiába sírt a legkisebb fiú. Hiába magyarázta, hogy gyakran az egyszerű, leleményes, játékos megoldások a leghatékonyabbak. Világgá kellett hogy menjen.

Elindult a kicsi királyfi, s beért egy nagy erdőbe. Onnan nem is ment tovább, ott élt egy darabig egymagában.

Az erdő állatai szép lassan megszerették. Játékos, gyermeki természetét sosem adta fel, még a legkilátástalanabb helyzetben sem.

Magát Játékkirályfinak hívta, és elhihetitek: ha az erdő állatai tudtak volna beszélni, ők is így nevezték volna.

No de lássuk, mi történt eközben a királlyal!

Akaraterő királyfi

A király megfogadta legidősebb fia tanácsát, és elkezdte magát akaraterővel szabályozni. Megparancsolta a szakácsnak, hogy az ételeket ne készítse el túl finomra, és szórjon beléjük homokot, hogy jobban eltelítsék.

A szakács kitett magáért.

Az ételek még így is jócskán finomak voltak, így a királynak bizony komoly akaraterejébe került, hogy a vacsoraasztalnál ne egye túl magát.

Megparancsolta hát a szolgáknak, hogy a homokos, nem túl finom ételeket osszák szét kis dobozokba, és minden étkezésnél az előírt dobozokat szolgálják fel neki.

Ez a megoldás igen jól működött, bár az egykor jókedvű király egyre kevesebbet mosolygott. Látták a szolgák, hogy nem boldog az ő uruk, de szólni nem mert neki senki. Hiszen mégiscsak ő volt a király!

Ám ha csak ennyi lett volna!

Nagyobb baj volt, hogy mikor nem látta senki, a király beszökött az éléskamrába, és felfalt mindent, ami a keze ügyébe került. Tán a lovak abrakját is felfalta volna, ha azt nem egy külön tárolóban tartották volna.

Ettől aztán még boldogtalanabb lett szegény király.

– Nem jó ez így… – mormogta bosszúsan. – Nem elég, hogy nem szűntek meg a falási rohamaim, de ráadásul homokos, nem túl finom ételeket eszem. És még csak boldog sem vagyok!

Nagyon megharagudott ekkor a király a legidősebb fiára, amiért rossz tanácsot adott neki.

– Hát így segít az akaraterő és az önszabályozás, te haszontalan? Látni se akarlak többé! El az udvaromból, itt többé nincs helyed!

Hiába sírt Akaraterő királyfi. Hiába magyarázta, hogy egy kis akaraterőre szükség van. Világgá kellett hogy menjen.

Tán még Facebookról is törölte volna az ismerősei közül az öreg király a fiát, ha ugyan lett volna Facebook.

Mélylélektan királyfi

Úgy döntött hát a király, hogy ezúttal a középső fia tanácsát fogadja meg.

– Na, most rajtad a sor! Bátyád tanácsa kudarcot vallott. Nem sikerült akaraterővel kigyógyulnom a falási rohamokból. Mutasd, mit kéne másként csinálnom. De aztán működjön!

– Egyet se féljen, édesapám. Legtöbbször lelki oka van a falási rohamoknak. Ha pusztán akaraterővel próbálja meg elkerülni ezeket, az olyan, mintha egy belső vérzést sebtapasszal próbálna elállítani. A világ összes akaratereje se elég ilyenkor, mert az ember akaratereje véges.

– Logikusan hangzik… Akkor hát mi a teendő, fiam? – kérdezte a király.

– Magába kell néznie édesapámnak. Rájön majd, hogy az evési ingert sokszor nem tényleges biológiai éhség okozza, hanem valami más. Valamilyen rejtőzködő, nehezebben tetten érhető lelki-pszichológiai ok. 

Így hát a király elkezdett jobban odafigyelni az érzéseire és gondolataira. Amikor úgy érezte, jön a falási roham, megállt, és megkérdezte magától:

„Tényleg éhes vagyok? Tulajdonképpen miért akarok enni?”

A palota népe csodálkozva nézte, amikor a lakoma közepén a király letette a kést és villát, pedig még jócskán volt finomság a tányérján!

Ekkor pár percig csak figyelt a légzésére. Néha még a szemét is becsukta. Sőt, csodának csodájára az is előfordult, hogy felállt az asztaltól, és sétált egy keveset.

Megesett, hogy mire folytatta volna az evést, rájött, hogy valójában nem is éhes.

Ilyenkor megparancsolta a szolgáknak, hogy a maradék ételt osszák szét a szegények között. Ez eddig jó is volt.

Ám sajnos a király falási rohamai még így sem szűntek meg teljesen.

Elkezdett hát pszichoterápiára járni, és rengeteg könyvet elolvasott a túlevés lelki okairól. Sokszor magára ismert, ahogyan azt Mélylélektan királyfi megjósolta.

Sajnos ilyenkor a király néha szomorúbbnak és tehetetlenebbnek érezte magát, mint előtte bármikor.

Az egyik eset annyira különleges volt, hogy el is mesélem nektek.

Nagy lakomát tartottak a királykisasszony menyegzője alkalmából. Nem mondtam volna, hogy volt a királynak egy lánya is? Ha nem, hát most mondom.

A király tizenkét kacsacombot és tizenkét tortaszeletet erőltetett magába. És bizony, higgyétek el nekem, nem tudta és nem is akarta abbahagyni az evést.

Hiába vette észre, hogy már réges-rég nem éhes. Hiába fájt a hasa. Hiába folytak a könnyei szégyenében.

Sőt, tudjátok mit? A király olyan rosszul érezte magát a tucatnyi lelki gubanc súlya alatt, hogy már csak azért is túlette magát!

Borzasztóan megharagudott ekkor a középső fiára is a király.

– Hát így segít rajtam a lélektan, te mihaszna gyermek? Egy nagy fityfenét ér az egész, amikor éppen rám jön az ehetnék! Nem hogy jobban nem érzem magam tőle, de néha még ráadásul rosszabbul is! Úgy érzem, egy rakás szerencsétlenség vagyok! Eltakarodj az udvaromból, menj a bátyád után!

Hiába sírt Mélylélektan királyfi.

Hiába magyarázta, hogy a rejtett viselkedésminták felismerése fontos ahhoz, hogy változtatni tudjunk. Világgá kellett hogy menjen.

Tán még Instagramon is abbahagyta volna a fia követését az öreg király, ha ugyan lett volna Instagram.

Játékkirályfi

Mondanom sem kell, a király igen szomorúan élte tovább életét. Miután mindhárom fiát száműzte, szörnyen magányosnak érezte magát.

Bánta már azt is, hogy legkisebb fiát kiátkozta. Mit meg nem adott volna, ha gyermekeivel újra együtt lehetett volna!

Így élt, éldegélt az öreg király.

Egy napon bebocsájtást kért a palotába három vászonköpenyes idegen. Az égre esküdtek, hogy segíteni tudnak a boldogtalan királyon. Az arcukat azonban nem akarták felfedni mindaddig, amíg el nem végezték feladatukat.

Gyanakodott ugyan a király, de úgy gondolta, nincs mit veszítenie.

Úgy döntött hát, hatalmas lakomát csapnak, és maga mellé ülteti az idegeneket az asztalnál. Meghagyta nekik, hogy bármi olyat tehetnek, ami őt a túlevésben megakadályozza.

– Aztán ne feledjétek – figyelmeztette őket -, csak olyan módszerekhez folyamodhattok, amit később magam is alkalmazni tudok. Hiszen annak nincs értelme, ha egyszerűen kicsavarjátok a kezemből a libacombot!

Fölvezették az idegeneket a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ahol már roskadozóan meg volt terítve az asztal. Hordták az inasok a fáinnál fáinabb ételeket, a király pedig csak evett és evett.

Egyszer csak megszólalt az egyik idegen:

– Na most megálljon egy pillanatra, királyuram! Szíveskedjék egy percig abbahagyni az evést. Gondolja át, hogy valóban éhes-e még. Ha szükséges, járjon egy kört az asztal körül.

A király látta már, mire megy ki a játék, de azért felelt:

– Nem, nem vagyok már éhes. Kellemes jóllakottságot érzek.

– Az nagyon jó! Akkor miért akarna tovább enni?

– Az ördög tudja! – csattant fel keserűen a király. – Talán valami hiányérzetet szeretnék kielégíteni magamban. Talán csak nincs jobb dolgom. Talán gyerekkoromban testvéreim mindig elették előlem a legfinomabb falatot, és most százszorosan bepótolom. Talán ezzel szeretném enyhíteni a fiaim távolléte miatt érzett fájdalmamat. Talán nincs is különösebb oka, csak megszokásból! Talán mindezek egyszerre! Ördög és pokol, ki tudhatja ezeket biztosra?

Erre megszólalt a második idegen:

– Igaza van, királyuram. Senki nem tudhatja ezeket biztosra! Sőt, ki venné a bátorságot, hogy azt mondja, ezen okok bármelyike rossz vagy elítélendő? A lényeg, hogy felismerte a viselkedésmintát. Ez már fél siker! Na most, szeretne változtatni?

– Még szép, hogy szeretnék – legyintett szomorúan a király.

– Akkor most szíveskedjen egy kis akaraterőt tanúsítani, és hagyja abba az evést.

A király végtelen szomorúsággal, lemondással a hangjában felelt:

– Attól tartok, nem fogtok tudni segíteni rajtam, barátaim. Próbáltam már mindent. Hiába van akaraterőm, hiába ismerem fel, hogy lelki okokból eszem… Mindez itt és most nem segít!

Váratlanul felpattant a harmadik idegen, aki eddig teljes némaságban ült. Felkapott az asztalról egy vizeskancsót, és teljes erejéből a földhöz vágta. Ha ez még nem lett volna elég furcsa, közben kurjantott is egyet.

– Mit jelentsen ez?? – dörrent rá a király. – Őrség!

A rongálót pillanatok alatt körülvették a fegyveres királyi strázsák. Ő azonban cseppet sem rémült meg.

– Jöjjön velem, kedves királyom – szólt lelkesen.

– Mit beszélsz? – kérdezte hüledezve a király.

– Csak jöjjön! Mindjárt megmagyarázom. Minden perc drága!

A királynak fogalma sem volt, mi történik. Feltámadt benne a gyermeki kíváncsiság, és úgy döntött, a végére jár az ügynek. Félreintette az őrséget, és elindult a rejtélyes idegen nyomában.

Alig értek a terem ajtajához, amikor a furcsa szerzet hátravetett egy kérdést:

– Királyuram! Tudja-e, mennyi kettő meg kettő? Szívesen megsúgom.

A király ekkor megállapította magában, hogy vendége komplett őrült. El is határozta, hogy tüstént kizavartatja a palotából, de úgy döntött, előtte még csak meghallgatja a válaszát.

– Nem bánom, súgd meg – mondta.

Az őrült vászonköpenyes tölcsért formált a tenyeréből, közel hajolt a király füléhez, és a jelenlévők megrökönyödésére elbőgte magát, mint egy tehén.

Értitek? Mint egy tehén.

– Múúúúú!

A jelenet valószínűtlen volt. A király olyan hahotázásba kezdett, hogy a palotán kívül is hallották.

Az idegen lerántotta magáról a köpenyét. Játékkirályfi volt. Követte őt a másik két társa: Akaraterő királyfi és Mélylélektan királyfi. Mindhárman kacagni kezdtek.

– Fiaim! – kiáltotta boldogan a király.

A gyermekek apjukhoz rohantak, és átölelték. Örömkönnyek vegyültek nevetésükbe.

Hogy győzte le a falási rohamát a király?

– Édesapám, hát mondja, akarja-e még túlenni magát? – kérdezte kacsintva Játékkirályfi.

– Túlenni magam? Akarja az ördög! Örülök, hogy megbocsájtottatok nekem, és visszatértetek hozzám! Hogy a csudába’ találkoztatok egymással? És legfőképp, mi értelme volt ennek a ravasz tréfának, drága fiaim?

– Találkozásunk körülményeit majd elmeséljük, édesapám. Ami a tréfát illeti: hadd kérdezzünk előtte mi valamit öntől. Az imént, miért hagyta abba az evést? Volt benne szerepe az akaraterőnek és a lelki folyamatok felismerésének?

– Volt, volt… bár bevallom, mindez még nem lett volna elég. Ezek legfeljebb abban segítettek, hogy egy percre megálljak az evésben.

– Nagyon jó. Ez az első lépés, édesapám. És utána mi történt?

– Utána alaposan kizökkentettél a mutatványsorozatoddal, te gazfickó. El is felejtettem, hogy néhány perccel korábban még degeszre akartam tömni magam.

A király hirtelen izgatott lett, szeme gyermekien izzani kezdett.

– Ó, de nagy mafla voltam! – kiáltott fel. – Nem az volt a gond, hogy nem volt elég akaraterőm! Nem is az, hogy ne ismertem volna fel a lelki okokat!

– Akkor mi volt a gond, édesapám?

– Az, hogy valójában nem akartam abbahagyni az evést! 

– Nagyszerű, édesapám! – biztatták tapsolva a királyfiak.

– De mindezt csak a ti tréfátoknak köszönhetem! Mi lesz velem legközelebb? Ó, az ördögbe is… Bárcsak képes lennék saját kézbe venni az irányítást!

– Képes lesz rá, édesapám. Még csak három királyfi sem kell majd hozzá. És garantálom, hogy csodálatosan jót fog szórakozni közben!

A boldog király hamarosan végleg, saját furfangjával és gyakorlással, játszi könnyedséggel legyőzte a túlevést.

Ha a király a falási rohamaitól meg nem szabadult volna, talán az én mesém is tovább tartott volna.

◊ ◊ ◊

Nektek mi a trükkötök a falási rohamok ellen?

Jó kis mese volt, nem igaz? Ti mit tettetek volna a király helyében?

Mi a saját módszeretek a túlevés ellen, amit magatoknak kísérleteztetek ki?

A viselkedésminták felismerése az első lépés. Az igazi művészet azonban nem a felismerés. A felismerés fontos, de önmagában kevés.

Az igazi művészet az, hogy változtatni tudj a viselkedésmintáidon.

Ott és akkor. Real-time.

Feltéve, hogy változtatni akarsz. Senki nem tudhatja rajtad kívül, hogy egy adott viselkedésminta – ott és akkor – jót vagy rosszat tesz-e neked!

Hogyan tudok ott és akkor változtatni bármilyen viselkedésmintán?

Leleményes, játékos, önismeretre és gyakorlásra épülő módszerekkel.

Olyan módszerekkel, amiket nem foghúzásként élsz meg – hanem amiktől nevetsz, mosolyogsz, erősnek és ügyesnek érzed magad.

Szeretnétek, hogy többet beszéljünk ezekről a módszerekről?

Miről olvasnátok szívesen? 

Írjatok bátran kommentet, kíváncsi vagyok az ötleteitekre!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

Barátotok,
Álmos

The post Hetedhétdiétán túl, a túlevés tengerén is túl appeared first on dietcrafting.

Nincs időnk bevezetésre. Vészhelyzet van. Megnyomtad a PÁNIK-gombot. Minden rendben lesz! Elmondom, mit csinálj, hogy holnap boldogan ébredj.

1. Hagyd abba az evést!

Éppen előtted van egy bödön fagylalt, és sírva lapátolod magadba?

STOP! Tedd le a kanalat! Told félre, amivel tömöd magad.

Fontos, hogy néha engedj a sóvárgásnak, de ez nem az a pillanat. Most azonnali beavatkozásra van szükségünk.

Képzeld el a Vészhelyzet bevezetőjét, Carter doktorral, és mindennel, ami kell. Tidi-tadamm-tamm-tamm. Tidi-tadamm-tamm-tamm. Tüttüdűűű.

A legjobb, ha most azonnal kidobod a kukába, amit eszel. Megvárom.

Tudom, hogy etióp kisgyerekek éheznek Afrikában, de most ennyit megengedhetsz a saját boldogságod érdekében. Hajítsd ki! De ne utálattal! Mosolyogj, fütyöréssz közben! Nevess magadon! Nem vagy te drogfüggő. Egyszerűen ennyi elég volt. Már nem is annyira finom.

Ne parázz, ehetsz még majd ilyet! Akár már holnap is. Amit holnap is ehetsz, abból nem kell ma degeszre falnod magad, nem igaz? (Apropó, tudod, mi az a degesz? Népies: kipattanásig tele levő zacskó, zsák.)

Látom, hogy még vacillálsz. Szedd össze magad! Ez nem te vagy!

Nem fog segíteni, ha megeszed, arra gondolva, hogy ma már úgyis mindegy. Hát persze, hogy mindegy. Tegnap is az volt, holnap is az lesz. Ha csakugyan mindegy, akkor miért tömöd úgy a pofazacskódat, mintha mindjárt jönne a jégkorszak?

Fájó hassal akarsz lefeküdni? Reggel égő gyomorral ébredni?

Bízz bennem! Holnap erőtől és önbizalomtól duzzadóan fogsz kiugrani az ágyból. Akkor is, ha ma egy ötszemélyes család helyett ettél. De ehhez előbb abba kell hagynod az evést.

Nyisd ki az ablakot! Zuhanyozz egyet hideg vízben! Csinálj néhány terpeszugrást. Tapsolj, énekelj és nevess!

2. Csinálj úgy, mintha mi sem történt volna!

Ha esetleg nem hallgattál rám, és mérgesen magadba gyömöszöltél mindent, mint egy tengerimalac, akkor se csüggedj. Legfeljebb egy kicsit nehezebb lesz gondolkoznod. Nehogy azt hidd, hogy megúsztad! Te is boldogan fogsz ébredni holnap.

Most jön a legtrükkösebb, egyben a legfontosabb rész. Ha ezt az egyet a szíved mélyéig átérzed, a maradék két lépés magától értetődő lesz.

Csinálj úgy, mintha mi sem történt volna! Képzeld azt, hogy pont annyit ettél, amennyi jólesett! Egészségedre.

Most pedig menj, és folytasd az életedet! Mosolyogj!

Arra gondolsz, hogy ne ostorozzam magam? Ne legyen bűntudatom?

Igen, de ez még nem minden. Egyáltalán ne gondolj semmire!

Mi? De hát nem kéne kielemeznem, hogy mi vezetett el idáig? Nem fontos az önismeret?

Az önismeret fontos. Ám biztos vagy benne, hogy ha elkezded nagyító alatt vizsgálni a történteket, akkor azzal saját magadat ismered meg? Ha belesétáltál az ingoványba, vajon segít rajtad, ha kielemzed, miért sétáltál bele az ingoványba?

Nem értem… arra célzol, fogadjam el, hogy én ilyen vagyok?

Ellenkezőleg. Jöjj rá, hogy te nem ilyen vagy! Ki vagy te? Valaki, akinek evészavarai vannak? Biztos vagy ebben? Nem lehet, hogy ez csak egy maskara, amit bármikor lecserélhetsz?

Nem lenne egyszerűbb elemezgetés helyett úgy dönteni, hogy te nem szorulsz elemezgetésre? Hogy nem sétálsz bele az ingoványba?

No shit, Sherlock. És ezt hogyan csináljam?

Úgy, hogy elengeded azt, aki nem te vagy. Nem gondolsz rá többet. Ne akard utálattal eldobni, mert akkor visszapattan, és arcon csap! Lágyan engedd el, mint egy papírhajót a vízen.

Elolvashatsz még néhány pszichológiai könyvet, vagy kijárhatsz még néhány önismereti tanfolyamot. De vajon ezzel nem csak azt az embert ismered meg jobban magadban, aki eddig szomorúságot okozott neked?

Nem a pszichológia vagy az önfejlesztés ellen beszélek. Ám mielőtt görcsösen elkezdenéd elemezni, javítani vagy fejleszteni magad, tegyél fel egy kérdést: biztos, hogy akit elemezni, javítani vagy fejleszteni akarok, az én vagyok?

De hát ha soha nem értem meg, miért teszek bizonyos dolgokat, hogyan tudok majd változtatni?

Nem kell megértened, hogy miért teszel bizonyos dolgokat, ahhoz, hogy változtatni tudj. Elég, ha úgy döntesz, már meg is változtál.

Ha mélységében kielemzed, miért vannak táplálkozási problémáid, tudod mit nyersz vele? Tudod, mivé válsz a nagy önismerettől? Egy nagyon okos emberré, akinek táplálkozási problémái vannak.

Éveket lehet ilyen meddő kutatással eltölteni. Tudom, mert onnan jövök. És ez nem csak az evészavarokra, hanem minden lelki és mentális nyavalyára igaz.

Tegyük fel, hogy boldogtalan, „sikertelen” vagy a párkapcsolataidban. Nem gyanús neked, hogy eddig már tizenkét különböző magyarázatot kaptál rá könyvekből és előadásokból, hogy mi a baj veled?

És most kérlek, figyelj!

Nem arról van szó, hogy egyik magyarázat sem igaz – hanem arról, hogy mindegyik igaz. Miért? Mert te így döntöttél. És garantálom neked, még tudnál rá további tizenkettőt találni addig, amíg lepereg az életed.

Egy kedves olvasó, Márti felhívta rá a figyelmemet, hogy az eddigiek még félreérthetők lehetnek, ezért megpróbálok egy kicsit más szemszögből is beszélni róluk.

A hangsúly nem azon van, hogy ne próbáld felismerni a mögöttes (lelki) mozgatórugókat! A lelki miértek keresése és felismerése kulcsfontosságú, különben megragadsz a jelenségek felszínénél. Nyilvánvalóan ha túleszed magad, nem az a megoldás, hogy úgy döntesz, legközelebb nem eszed túl magad.

Például ha rájössz arra, hogy „én azért eszem túl magam, mert így akarok valamilyen űrt kitölteni az életemben”, az nagyon jó. Amire itt utalni próbálok, az az, hogy ha felismersz magadban egy lelki-pszichológiai jelenséget, attól még nem kell kérdés nélkül azonosulnod vele. Nem kell görcsösen „megértened”, megmagyaráznod, kutatnod a megoldását.

Hogyan szünteted meg az azonosulást a jelenséggel? A fenti példánál maradva, nem azzal, hogy megpróbálod bebeszélni magadnak, hogy eddig nem voltak evészavaraid. Ez nyilvánvaló illúzió lenne. Hanem mélyebbre ásva, azzal, hogy felismered: nincs űr az életedben, amit evéssel (vagy bármi mással) kellene kitöltened. 

Mindent, amit a fentiekben az elengedésről, felismerésről, „másképp döntésről” írtam, ilyen mélység mellett kell érteni.

Tudom, ez az egész elsőre megfoghatatlannak, talán halandzsának is hangzik. Még akár úgy is tűnhet, néhol ellentmondásba keveredem saját magammal. Sajnos most csak ilyen pongyolán tudtam szavakba önteni. Mégis bízom benne, ha megpendített benned valamit, nincs is szükség több szóra.

Kezdem átérezni azt, mit mondasz… De akkor mégis mit csináljak?

Semmit. Ne gondolj semmire!

Se arra, hogy miért nem szabadott volna többet enned, se pedig arra, hogy miért volt jó (hasznos, stb.) hogy többet ettél. A csiholt pozitív gondolatok ugyanúgy az ingoványban tartanak, mint a negatívak – mert ugyanannak a hamis éremnek a másik oldalát jelentik.

Ha legközelebb rád jön a falási roham, állj meg! Figyelj néhány másodpercig a légzésedre. Ne gondolj semmire! Az égvilágon semmire.

Csendesítsd el az elmédet. Ebben a csendben rá fogsz döbbenni: „ez nem én vagyok.” És visszateszed a hűtőbe a kaját.

3. Ne állj mérlegre!

Ha eddig nyitott lélekkel olvastál, a szíved már el is döntötte, hogy nincs veled semmi baj. Nincsenek evészavaraid. Boldog vagy.

De az agyad ravasz jószág. Nem akarja, hogy ne legyen veled semmi baj. Keresni fogja a bizonyítékokat, amiket az orrod alá dörgölhet, hogy mégis ketyós vagy. Nem akarja, hogy átvedd az irányítást. Nem akarja, hogy boldog legyél. Rá akar majd venni, hogy állj rá a mérlegre. Akár rögtön azután, hogy befejezted az evést. Vagy holnap reggel.

Ne hallgass rá! Nem tudja, mi a jó neked. 

Egy masszív kajálás után a mérleg akár 2-3 kilogrammal is többet mutathat.

Úristen, híztam 3 kilót?

Tudod mit? A szíved már csendben figyel, tömjük be egy kicsit a nagyokos agyad száját is egy kis tudománnyal.

Már hogy a fenébe híztál volna 3, 2, vagy akár csak 1 kilót!

Tudod, mennyit kell enned ahhoz, hogy mindössze fél kg zsírt elraktározz?

Nagyjából 3500 kalóriányi energia-TÖBBLET kell ahhoz, hogy fél kilogramm zsírt magadra szedj.

Ez termodinamikai törvény. Tény. (Amit az okoskodó agyunk annyira imád.)

Ha a teljes napi energiaigényeden (TDEE) felül magadba toltál 3500 kalóriát, akkor is legfeljebb csak fél kilót fogsz hízni. Nem tudom, mennyit ettél végül „bónuszként”, de le merném fogadni, hogy ennél sokkal kevesebbet.

Ha a mérleg ennél többet mutat (amit nem fog, mert nem fogsz ráállni), az egyszerűen azért van, mert van benned még:

• egy rakás megemésztetlen táplálék,
• eltárolt szénhidrát az izmaidban ún. glikogén formájában,
• és egy csomó víz.

Ezek együtt akár több kilogrammra (!) is rúghatnak, és távolról sem jelentik azt, hogy ennyi zsírt magadra szedtél.

Száz szónak is egy a vége: relax. Menj sétálni egyet! Nem történt semmi.

4. Ne akarj kompenzálni!

A legrosszabb és legveszélyesebb, amit tehetsz egy túlevés után, hogy az elkövetkező napokban kompenzálni próbálsz. Brutálisan megszorítod a kalóriákat, vagy akár egy teljes napon át nem eszel semmit.

(Nem az időszakos böjtölésre utalok. Azt csináld tovább nyugodtan, sőt: a tested meghálálja, ha zabálás után hagyod egy kicsit magához térni.)

Ez óriási nagy csapda, és 90%, hogy előbb-utóbb újabb túlevéshez fog vezetni. Ezzel saját magadnak generálsz pszichológiai hiányérzetet, ami vissza fog rántani az ördögi körbe. Arról nem is beszélve, hogy szembeköpöd vele a második lépést.

Ha kompenzálni próbálsz, elfogadod az agyad forgatókönyvét, hogy „rossz voltál.” Bűnöztél, amiért bűnhődnöd kell. Hidd el nekem, számtalanszor próbáltam én is kompenzálni. Soha nem vezet jóra!

Még ha van is elég akaraterőd ahhoz, hogy kibírd a kalóriamegszorítást, a lelkedet nem hagyod lélegzethez jutni. Soha nem tudod majd úgy látni magad, mint akinek nincsenek evészavarai. Visszarántod magad az ingoványba. Nem ez a megoldás. Ne ess bele ebbe a csapdába!

Csak úgy születhetsz újjá, ha már most azonnal úgy gondolsz magadra, mint aki újjászületett.

Tudom, hogy túl egyszerűen hangzik, hogy igaz legyen – de a legjobb dolgok a világon csodálatosan egyszerűek.

Ha megpróbálod a bizonytalan jövőbe kivetíteni az újjászületésedet („majd ha már lefogytam”), az újjászületésed örökre a jövőben marad. Életed végéig futhatsz utána, mint egy versenyagár a nyúl után. Fejezd be az álomképek kergetését! Dönts úgy, hogy az álmod már valóság – és amint így döntöttél, abban a pillanatban valóság is lesz.

Érzed már, hogy nincs veled semmi baj?

Ha nagyon akartam volna, csinálhattam volna a 4 lépésből 5-öt is. Vagy akár 7-et. Azt hiszem, akkor csalogatóbb lett volna a poszt címe. De nem akarlak átverni. A 4 lépésből igazából csak a második a fontos, az utolsó kettő meg nem is lépés.

Nem akarom, hogy azt hidd, a boldogsághoz rögös út vezet. Hagyd a rögös utat arra, aki zötykölődni szeretne. Teleportáld bele magad a boldogság közepébe! Ugye, hogy már meg is érkeztél?

Mit gondolsz erről a csodálatosan egyszerű megoldásról?

Kommentelj bátran, beszélgessünk! 

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Túletted Magad? 4 Bátor Lépés az Instant Boldogsághoz appeared first on dietcrafting.

Lehetséges mellékhatások: a jojó-diétázás, a kényszeres túlevés és az evés utáni bűntudat örök száműzése életedből.

Hízás. Diéta. Hízás. Diéta. Hízás. Diéta.

Ismerős?

Én felteszem a kezem. Életem nagyobb része erről szólt. Mindjárt mesélek nektek, de előtte kérlek, válaszoljatok egy kérdésre.

Mit gondoltok, mi okozza ezt az ördögi libikókázást?

(Nem tudom, más is használja-e ezt a szót… ne röhögjetek.)

A hízás, nem? Hiszen ez egyértelmű. A hízás a probléma. Azt kell valahogyan kiiktatni, és akkor végre soha többé nem kell diétáznunk.

Ám most egy percre tárjátok ki az elméteket. Ne is az elméteket, inkább a szíveteket. Az elme hadakozni fog az ellen, amiről szó lesz.

Mi van, ha nem a folytonos hízás miatt diétázunk állandóan, hanem pont fordítva… a folytonos DIÉTÁZÁS MIATT HÍZUNK állandóan?

Lehetséges, hogy amiről egész életünkben azt hittük, megoldás, az maga a probléma? De legalábbis, ahelyett, hogy megoldaná a problémát, elmérgesíti azt?

Képzeljük el, hogy a járványszerű elhízás egy lángoló ház. Ezt próbáljuk lassan fél évszázada eloltani újabb és újabb, egyre divatosabb diétákkal.

A baj csak az, hogy a legtöbb diétával nem vizet locsolunk a házunkra.

Hanem kerozint.

És most nem a Joy-ban lévő dinnyediétára és társaira gondolok. Hanem komoly, komplex módszerekre, amikről könyveket is írtak. Kétségtelenül jószándékkal.

De ismeritek a mondást: a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.

Kérlek, ezt az írásomat lassan, nyitott lélekkel olvassátok. Ne csak a szavaimra figyeljetek, hanem az érzésekre, amik a szavaim nyomán születnek bennetek.

Sőt, ezek sokkal fontosabbak lesznek, mint az általam legépelt sorok.

Ha jól figyeltek, olyan kérdésekre is választ kaptok majd, amikre nem is írtam le a választ – de ott rejlik, a sorok között és a sorokon túl.

A mackós srác, aki néha leadott, majd visszahízott 10-15 kilót

Emlékeztek a Super Mario Bros. című játékra?

Mario, az olasz származású vízvezetékszerelő néha felszedett egy varázsgombát, és sokkal menőbb lett tőle.

Egészen addig, amíg valami hülyeségbe bele nem szaladt, és visszaalakult a a jó öreg, egyszerű Mariová.

Kamaszkorom nagy részében én voltam a kövér srác. Aztán később, egyetem alatt javult a helyzet. Szintet léptem.

Végre én voltam a mackós srác, aki néha leadott, majd felszedett 10-15 kilót.

Power Up. ↑ (Juhú!) Power Down. ↓ (Ó, hogy az a…)

Én voltam Mario. Capisci?

Egész életemben kerestem a megoldást, míg végül elfogadtam, hogy én ilyen vagyok. Ebből kell főzni.

Vannak a szerencsések, akik két pofára falhatják a pizzát és a csokit. Nekik nincs szükségük varázsgombára.

És vannak a számkivetettek, akiknek a „vérében van” a hízás. Állandóan túleszik magukat, ezért aztán életük non-stop diétázásról szól.

Reméltem, hogy eljön az idő, amikor majd „tartósítani tudok” egy elfogadható fizikumot. Persze, folyamatos önkontroll és fegyelem árán. De talán, egy szép napon sikerül.

Végül is, a megoldás egyszerű, nem igaz?

Le kell diétáznunk a súlyfelesleget, majd életünk hátralévő részében fenn kell tartanunk azt az önfegyelmet, ami a diétához kellett.

Legalábbis ezt mondják az okosak.

Máshogy nekünk nem megy. Mi nem a szerencsések közé tartozunk.

Önfegyelem, de milyen áron?

Végül arra jutottam, hogy a diétázást az életem részévé kell tennem.

Gyönyörűen meg is tudtam ideologizálni: én életformaként tekintek az egészséges táplálkozásra. Bizony ám! Lehet nézni, és tanulni.

(Ha az eufemizmus fájna, visítottam volna.)

Mondanom sem kell, az eredményeim csak ideig-óráig tartottak.

De milyen áron?

Családi, baráti programok alól vontam ki magam. Vacsorameghívásokat utasítottam vissza. Ha eljutottam is egy étterembe, görcsösen figyeltem, hogy salátát egyek sovány hússal. Sovány salátát!

A desszert persze szóba sem jöhetett. Ne viccelj. Mi vagyok én? Egy kövér disznó, aki desszertet eszik?

Egy időben még otthonról se nagyon mozdultam ki. Mert mi lesz, ha a barátaim meginnának két sört? A sör az hizlal, nem igaz? Jobb nem kockáztatni.

(Egy sör ugye, mint kategória, nem létezik. Ezt brit tudósok bebizonyították.)

Otthon maradni az igazi tutiság. Akkor nem lesz baj.

Mint kiderült, kissé naiv voltam. A nagy bajok akkor jöttek csak igazán, amikor otthon maradtam.

Míg a barátaim megittak két sört, én a lakásomban gubbasztottam. Egész addig, amíg el nem törött bennem valami. Gondolom, sejtitek, mi következett.

Felrántottam a hűtőajtót, és megettem mindent, ami emberi fogyasztásra alkalmas volt. Mindent IS.

Nem számított, ha nem illettek egymáshoz. Tudjátok milyen ízű a ketchupos kukoricapehely? Én tudom. Nem finom.

Miután a hűtő kiürült, még azon is elgondolkoztam, vajon nem tudnám-e valahogyan magát a hűtőt is megenni egy kis majonézzel.

Sajnos, akkor már nem volt majonézem, mert azt korábban megettem száraz kenyérrel. (Ha gondoljátok, megadom a receptet.)

Sokáig próbáltam rájönni, mi a baj velem. Az elmém persze sietett megmagyarázni: nincs elég akaraterőm.

De egyre jobban ott motoszkált bennem, hogy valahol kilóg a lóláb. Valami sokkal kézenfekvőbb, már-már szemtelenül egyszerű magyarázatnak kell itt lennie, ami elkerüli a figyelmemet.

Sok évnek kellett eltelnie, míg egyszer csak izomból vágott pofon a felismerés.

Egy gesztenyepüré vágott pofon

Egy napon, amikor viszonylag jól éreztem magam a bőrömben, úgy döntöttem, megengedhetek magamnak egy éttermi vacsorát a családommal.

Nem vagyok én apáca. Nem élhetek bezárva.

Igaz, éppen egy szálkásító diéta kellős közepén voltam. Szerettem volna még lefaragni néhány kilót. De nem baj. Majd figyelek. Nem rendelek semmi nagyon hizlalót, és minden rendben lesz.

Ekkor már, sok éves gyakorlat után, elég jó voltam az ételek kalóriatartalmának megtippelésében. A vacsora nagy részét csont nélkül lehoztam.

Tudtam, hogy még nem haladtam meg az aznapi kalóriaszükségletemet, és büszke voltam magamra. Igaz, fogasfilét ettem salátaágyon, míg a többiek sertéscsülköt.

Nem baj, jó az a fogasfilé. Jól csinálod, Álmos. Már-már azt hittem, győztem, amikor feltűnt egy váratlan veszély.

Édesapám megkérdezte, ki kér desszertet. (A galád! Hát apa egy ilyen?)

Alarm! Alarm! Most kell résen lenni. Desszert? Na neeeem… azt aztán nem.

A többiek gesztenyepürét rendeltek, én viszont passzoltam. Tudtam már jó ideje, hogy nem az édességben lévő cukortól kell félnem, hiszen ha nem kerülök kalóriatöbbletbe, akkor egy grammot nem fogok hízni.

Ám sajnos biztos voltam benne, hogy a gesztenyepürével együtt már kimaxoltam volna az aznapi kalóriakeretemet. Talán egy egész picit meg is haladtam volna.

Így aztán inkább erőt vettem magamon. THIS. IS. SPARTA.

Az arcomra mosolyt erőltettem, de azért szapora szívveréssel figyeltem a többiek elégedett arcát. Fájt éreznem a gesztenyepüré finom illatát. Látnom, ahogyan az ezüst kiskanál áttör a tejszínhabon. Hallanom a kristálykehely csendülését.

Sikerült. Megették, elvitték, elköszöntünk, hazaértem. Győzelem.

Egy óra múlva édesítőszeres, joghurtos gabonapelyhet ettem egy műanyag bödönből. Szerencse, hogy nem tartok otthon cukrot, így csak kb. 1000 kalóriát lapátoltam magamba.

Utána még a konyhaszekrényben találtam néhány régi csokinyulat és – biztos ami biztos alapon – kíméletlenül elpusztítottam azokat is.

Szegény nyulak. Nem tudom ki gyártja ezeket, de nem volt finom egyik se.

Ezt követően a tükörbe néztem.

Tudva, hogy most ettem túl magam kb. 2000 kalóriával, életemben először önostorozás helyett meglepő béke és nyugalom lett úrrá rajtam.

Indulatoktól mentesen feltettem magamnak egy kérdést.

Ezt most miért csináltam?

És életemben először nem valami ködös, freudi magyarázatot kaptam arról, hogy mi nem stimmel a fejemben. A felismerés úgy hasított belém, mint sötét éjszakába a villámcsapás. A válasz nem is lehetett volna egyértelműbb.

Azért, mert nem ettem meg azt a nyavalyás gesztenyepürét.

És rögtön tudtam azt is, mi kell ahhoz, hogy ilyen soha többé ne történjen velem.

Meg kell ennem azt a nyavalyás gesztenyepürét.

Hízni akarsz? Kezdj el diétázni.

Egy lökhárítómatricán olvastam egyszer ezt a mókás szöveget. Sajnos ez csak félig vicc, félig viszont véresen komoly, és benne rejlik az elmúlt fél évszázad fitnesz-agymosásának tragédiája.

Az ősi keleti tanítások szerint földi szenvedéseink egyik legfőbb oka az, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a dolgoknak.

A gesztenyepüré rádöbbentett arra, hogy ugyanez volt az oka az én életemben a visszatérő túlevésnek is. És van egy olyan tippem, hogy a tiedben is.

Túl nagy jelentőséget tulajdonítunk bizonyos ételeknek. 

De miért? Mikor tulajdonítunk túl nagy jelentőséget egy tárgynak? Például az édességeknek? Egy gesztenyepürének?

Akkor, ha azt hisszük, hogy hiánycikk az életünkben.

Ezért amikor hozzájutunk, minél többet és minél gyorsabban magunkhoz akarunk venni belőle. Hiszen lehet, hogy most ehetünk utoljára ilyet, nem igaz?

A mechanizmus hasonlóan működik, mint egy megfeszített íj.

Minél jobban megfeszítjük, annál messzebbre lő. Minél nagyobb a hiányérzet, annál nagyobb lesz a válaszreakció a hiány ellensúlyozására.

Az íj azonban nem lő magától. Csak akkor, ha valami megfeszíti. Mi feszíti meg a modern társadalmakban a túlevési reflex íját?

Mi magunk. Mivel feszítjük meg?

Görcsös, kényszeres diétázással.

Akkor maradjak kövér az idők végezetéig?

Na, azért nem reménytelen a helyzet.

Önmagában egy zsírégető diétával nincs semmi baj. Szükség van rá, hiszen a ház lángol. Az nem megoldás, ha csak bámuljuk, és nem csinálunk semmit.

Tőlem nem fogjátok azt hallani, hogy törődjetek bele a súlyfeleslegbe.

Nagyon fontos, hogy életünk minden pillanatában feltétel nélkül elfogadjuk és szeressük önmagunkat. Ez kell hogy legyen a kiindulópont.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy okosan, hatékonyan, idegbajtól mentesen ne formálhatnánk át szép lassan a testünket, ha ez a szívünk vágya.

Bevallom, egy kicsit megtévesztőnek tartom az előtte-utána „fogyifotókat.”

Őszintén becsülöm azokat, akik például húsz, harminc, vagy még több felesleges kilóval számoltak le. Nekem ezt sose kellett átélnem, így nem tudhatom, mennyire nehéz.

A súlyfeleslegtől való megszabadulás azonban csak egy kis része a történetnek. Közel sem a legnehezebb.

Az igazi művészet az, ha fogyás közben boldogok, kiegyensúlyozottak vagyunk, és utána is azok maradunk, jojózás nélkül.

Nem szeretem reklámozni magam, és nem is gondolom, hogy különösebben mutogatásra lenne érdemes a fizikumom. Azért teszem be ide most mégis ezt a képet, hogy tudjátok: együtt érzek veletek.

A bal oldali „jóllakott óvodás” fotó 4-5 éve készült. Sajnos olyat nem találtam, amin ennél is jobb húsban voltam.

(Na jó, csak nem mertem feltölteni. Gyerekek is olvashatják a blogot.)

Ezen a nem túl előnyös képen még egész jó formában voltam, és a készülte előtt obszesszíven diétáztam, hogy valahogy kinézzek a Balcsi-parton.

A jobb oldali fotó egy hónapos. Semmi extra, de egy olyan állapotot tükröz, amit az életet élvezve, embernek maradva, kiegyensúlyozottan el tudtam érni.

De ami ennél sokkal fontosabb: fenn is tudom tartani, miután megfejtettem a „gesztenyepüré titkát.”

Szeretnék segíteni nektek, hogy ti is ugyanilyen boldogan, könnyedén, érző-lélegző emberként elérhessétek a céljaitokat.

Mi volt hát a gesztenyepüré titka?

A kulcs az, hogy úgy diétázzunk – és a diétát követően is úgy éljünk -, hogy ne legyen hiányérzetünk.

A hiányérzet megfeszíti az íjat, és előbb-utóbb túlevést fog okozni. Fel fogjuk kutatni a kiszáradt csokinyulat a kamrában, és meg fogjuk enni.

Ha egy diéta hiányérzettel jár, túlevést okoz.

Ha egy diéta túlevést okoz, nem fenntartható.

Ha egy diéta nem fenntartható, akkor nagyon menő könyveket lehet írni róla, és jó drágán el lehet adni – de NEM jó diéta.

Sajnos az előre legyártott diéták nagy része, alkotójuk legjobb szándéka ellenére: nem jó diéta.

Az ősember is hányingerig ette magát?

Egyáltalán létezhet-e olyan zsírégető diéta, ami nem okoz hiányérzetet?

Hiszen, ha a fogyáshoz hosszú távú kalóriadeficit kell, akkor előbb-utóbb éhesek leszünk, nem igaz? Az éhség nem színtiszta hiányérzet?

De igen, az.

Az éhség biológiai, rövid távú hiányérzet.

Biológiai hiányérzet, mert elsősorban a testedben érzed.

Brian Wansink szerint úgy a legkönnyebb megkülönböztetni a valós (testi) éhséget az agyad sóvárgásától, hogy megfigyeled, hol érzed magadban.

Nyaktól lefelé? Akkor igazi éhséggel van dolgod. Nyaktól felfelé, inkább a szádban? Ez jó eséllyel az agyad sóvárgása lesz.

(Az agyad is a testedhez tartozik természetesen, tehát ilyen értelemben ez is biológiai jelenség, de kérlek, ne akadjatok fenn a fogalmakon. Ezeket csak szemléltetésre használom, hogy értsétek a különbséget.)

Ugyanakkor az éhség rövid távú hiányérzet, mert az éhséghullámok hamar elmúlnak, főleg, ha megtanultuk, hogy nem szabad megijednünk tőlük.

Ennek a képességnek az elsajátításában segíthet az időszakos böjtölés. Nem kötelező, nem is mindenkinek ideális, de kétségtelenül nagy segítség.

Rövid távú hiányérzet az éhség azért is, mert előbb-utóbb enni fogsz.

Jól fogsz lakni, még egy zsírégető diéta (fogyókúra) mellett is. Ha soha nem laksz jól, akkor az a diéta már régen rossz. Kérd vissza a pénzed.

A túlevést azonban NEM az éhségérzet okozza!

Pedig logikusnak tűnik, de mégsem így működünk. Máskülönben, hogy történhetne meg az, hogy még akkor is libaként tömjük magunkat, amikor már nem hogy nem vagyunk éhesek, de szó szerint hányingerünk van?

Tény, hogy a vadon élő ember életében nem volt mindig táplálékbőség, ezért aztán az éhínség elvonultával önfenntartó reflex volt a bőséges evés.

Sokan ennyivel letudják a túlevés kérdését, esetleg még a diétázásról is le akarnak beszélni, mondván: ez lesz, ha éhezteted magad.

Szerintem azonban ez közel sem ilyen egyszerű.

Erősen kétlem, hogy az ősember akár a legsúlyosabb éhínség után is annyi vadhúst evett volna (túlélési ösztön ide vagy oda), hogy a végén magzatpózban remegett a gyomorgörcstől és az önutálattól.

Az éhségérzet legrosszabb esetben (sima, ártatlan) evést okoz.

Abból még nem kéne, hogy baj legyen. Legfeljebb jóllakunk, és elégedetten lefekszünk aludni.

Valami más oka van a modern ember túlevésének… Valami, amire engem a gesztenyepüré tanított meg.

Mi okozza a TÚL-evést?

Nem kell nagy Sherlock Holmes-nak lennünk ahhoz, hogy észrevegyük, nem az éhség a ludas, hanem a fejünkben lévő valamilyen gubanc.

Mi ez a gubanc?

Valami, ami sokkal veszélyesebb az éhségnél. Valami, ami a diéták elrontásának legfőbb oka, és amiről mégse beszél szinte senki.

Pszichológiai és hosszútávú hiányérzet. Más néven: sóvárgás.

Pszichológiai, mert nem a valóságon alapul, hanem az agyunk szüleménye.

Hosszútávú, mert soha, vagy csak nagyon ritkán elégül ki.

Tudjátok már, hogy a túlevés íja annál messzebbre lő, minél nagyobb a hiányérzet. Minél erősebb a sóvárgásunk.

El tudtok képzelni annál nagyobb hiányérzetet, hogy valamit (gesztenyepürét, sertéscsülköt, szalonnás rántottát, stb.) SOHA az életben nem ehetünk?

Vagy jobbik esetben csak addig, „amíg le nem fogyunk.” Vagyis néhány hónapig, néhány évig. Hurrá!

Mindez ráadásul egy illúzió! Egy elme-építette ketrec saját magának. Hiszen a valóság az, hogy már hogy a fenébe ne ehetnénk gesztenyepürét vagy csülköt?

Csak be kell menni a boltba vagy étterembe. Ott van, bőséggel minden, ami a mi életünkben egyáltalán nem lehet jelen.

Miért? Csakis azért, mert mi így döntöttünk.

Saját magunkat zártuk ketrecbe.

És ha mindez nem lenne elég, még azt is végig kell néznünk, ahogyan mások (a „szerencsések”) vígan falhatják mindazt, amire mi rá se nézhetünk.

Míg mi a hátsóudvarban nyüszítünk a kennelben, látjuk a kerítésen túl a vidáman csaholó, egymással játszadozó kutyákat.

És utána még csodálkozunk, ha megvadulunk?

Barátaim, lássuk be, ez őrültség.

„Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.” – Albert Einstein

Mi a baj a diéták 99%-ával?

Nagyon sok táplálkozási tanácsadó annyival elintézi a diéta kérdését, hogy jó drágán összeállít neked egy fix étrendet (ki tudja, milyen szempontok alapján, de ebbe inkább ne is menjünk bele), és kalap, kabát.

Ugyanez a helyzet, ha megveszel egy speciális diétáról szóló könyvet.

Ezt és ezt edd, mert egészséges. Mert ez jó lesz neked.

(Nem baj, hogy nem ismer téged. Ő biztosan tudja, mi a jó neked.)

Ezt és ezt viszont ne edd, mert… miért is? 

Ha nem tudod betartani, te vagy a gyenge. Mondanom sem kell, hogy egy ilyen „szakértő” nem emberként tekint rád, hanem egy olajos gépezetként, amit meg kell szerelni.

Ennél nagyságrendekkel jobb a helyzet, ha a tanácsadó figyelembe veszi, hogy hús-vér ember vagy, szívvel és lélekkel. Megpróbál segíteni. Javaslatokat ad, hogy mit és hogyan egyél, hogy minél kevésbé legyél éhes.

Minden jószándék ellenére azonban, sajnos ez nem elég.

Megbeszéltük, hogy az éhség nem akadály. Persze, hosszú távon kellemetlen lehet, és a leküzdéséhez kell egy kis akaraterő. De önmagában az éhség miatt soha nem fogod hányingerig enni magad.

Ebből pedig egy fontos dolog következik.

Attól még, hogy nem vagy éhes, simán lehet olyan hiányérzeted, ami előbb-utóbb túlevésbe kerget.

Noha egy kegyetlen kalóriadeficit kétségtelenül hozzájárulhat a túlevéshez, önmagában az, hogy „nem éhezteted magad”, nem fog megvédeni tőle.

Sőt, még akkor is elképzelhető őrült zabálás, amikor elvileg nem is vagy kalóriadeficitben.

Tegyük fel, hogy 2000 kcal a napi energiaigényed, és te megeszel 2000 kalóriányi „csirkerizst.”

Bár elméletileg eleget ettél, ha az agyadban túl sok pszichológiai hiányérzet halmozódik fel például a fehér kenyér iránt, akkor előbb-utóbb elszakad a cérnád.

Ez olyan biztos, mint hogy egy meg egy az kettő.

Figyelj arra, hogy nem azt mondom, hogy mindenképp kívánni fogod a fehér kenyeret. Hogy is mondhatnék ilyet?

Nem vagyunk ugyanolyanok.

Van, aki unalmasabb ételt el sem tud elképzelni, mint a fehér kenyér. Én se vagyok oda érte. Van, akinek viszont egyet jelent a mennyei mannával.

Csupán azt mondom, hogy HA (!) kívánod a fehér kenyeret, és ennek megpróbálsz nagyon sokáig ellenállni, akkor a kívánalomból előbb-utóbb sóvárgás lesz.

Ahol pedig bekopogtat a Mr. Sóvárgás, ott hamarosan jön utána Mrs. Túlevés.

Mi hát a megoldás?

A megoldás az, hogy bátornak kell lenned. Fel kell tenned magadnak a kérdést: számomra mi okozza a legnagyobb hiányérzetet a diétámban?

Nagyon figyelj arra, hogy mi az a sóvárgás, amit a legerősebben tetten érsz magadban. Egy picike hiányérzet még kezelhető lehet.

Egy erőteljes, kínzó hiányérzet időzített bomba, amit hatástalanítani kell.

Vigyázat: ha nem veszel róla tudomást, robban!

Ez ráadásul egy trükkös bomba. Lehet, hogy álcázva robban!

Nincs garancia rá, hogy amikor elszakad a cérna, akkor a sóvárgásod tárgyával fogod teletömni magad. Ahogyan végül én sem gesztenyepürével tömtem tele magam, hanem joghurtos Corn Flakes-szel.

Miért? Hát nem azért, mert annyira vágytam a joghurtos Corn Flakes-re.

Egyszerűen gesztenyepüré nem volt otthon. Kimenni lusta vagyok érte. Meg azt látják mások.

Ha nem követte volna annyira rövid időn belül a családi vacsorát az otthoni dagonyázás, talán nem kötöttem volna össze a szálakat. Soha nem jöttem volna rá, mi okozta a túlevést.

Hogyan lehet hatástalanítani ezt az időzített bombát? Nagyon egyszerűen.

Engedned kell a sóvárgásodnak, méghozzá zéró bűntudattal.

Mindkét része nagyon fontos. Az engedés, és a teljes bűntudat-mentesség is. A kettő együtt kell a sikerhez.

Hogyan engedsz a sóvárgásnak?

Megeszed a gesztenyepürét. Mersz valami kevésbé „ultrafitt” ételt rendelni az étteremben.

Ijesztően hangzik? Attól félsz, ha egyszer megérzed az ízét valami nyalánkságnak, akkor túl sokat fogsz enni belőle?

Tudod mit? Könnyen lehet, hogy így lesz. Először. Talán másodszor, harmadszor is.

A felhalmozódott hiányérzetnek először kiutat kell találnia, mint ahogyan a túlnyomásos gőznek is távoznia kell a kávéfőzőből.

Ha ezt a soha nem mered meglépni, akkor örök túlevésre kárhoztatod magad.

Amint elkezdesz engedni a sóvárgásnak, a nyomás kiegyenlítődik.

Számíthatsz egy kis viharra, de végül a felhők szertefoszlanak, és kisüt a nap.

Nagyon fontos azonban, hogy ne így állj hozzá: „oké, akkor ma engedek a sóvárgásaimnak, majd holnaptól tisztán eszem.”

Ha ezt csinálod, teljesen félreérted azt, amire megpróbállak rávezetni. Visszaengeded a hiányérzetet az életedbe a hátsó ajtón.

Hiszen ha „holnaptól tisztán eszel”, akkor ma kell még gyorsan teletömnöd magad minden szeméttel, nem igaz?

Nem! Nincs „holnaptól!” Felejtsd el ezt a szót! Nem veszed észre, hogy ezzel a magad állította csapdába sétálsz bele?

Nem veszed észre, hogy saját magadat kergeted túlevésbe azzal, hogy eldöntötted, valamit holnap már nem ehetsz?

De ehetsz. Kész. A mai nap semmivel sem különlegesebb, mint a holnapi.

Azt hiszed, majd nem fogsz tudni parancsolni önmagadnak? Azt hiszed, innentől kezdve minden napod zabálásról fog szólni?

Hidd el, hogy nem így lesz. Csak olyankor nem tudsz parancsolni önmagadnak, amikor a pszichológiai hiányérzet dolgozik benned.

A legfinomabb belga csokoládé is csak addig érdekes, amíg azt hiszed, nem ehetsz belőle bármikor. Abban a pillanatban, hogy elfogadod, ehetsz: megtört a varázs.

Néha eszel majd belőle két-három kockát. Élvezed az ízét. Mosolyogsz a világra.

Előbb-utóbb talán meg is unod, és rá se nézel többé. Rájössz, hogy nincs benne semmi extra. Helyette inkább egy finom gyümölcssaláta mellett döntesz.

Ehhez viszont az kell, hogy meg merd tenni az első lépést. Merj engedni a sóvárgásodnak. Csak így számolhatod fel. Ne áltasd tovább magad azzal, hogy valamit nem kívánsz.

Egyél belőle néhányszor, és jöjj rá, hogy tényleg nem kívánod. Vagy jöjj rá, hogy dehogynem. Jé, ez tényleg finom.

A lényeg, hogy egy szemernyi bűntudatod se legyen miatta.

Bűntudat alatt nem annak a józan belátását értem, hogy valamit máshogy kéne csinálnod a jövőben.

A bűntudat az önostorozás, önvád, saját életed tudatos megkeserítése. Ez az elme kóros működése, amiből soha nem születik semmi jó.

Sajnos itt jön be a képbe a fitneszipar felelőssége, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy bizonyos ételeket „bűnös élvezeteknek” tartunk.

Hiába áll mögötte nemes cél, komoly károkat okozott ez a „jószándékú” bűntudatkeltés a kollektív emberi pszichében.

Jelenti-e azt, hogy egyáltalán ne is foglalkozzunk azzal, hogy mit eszünk? Hogy ne hozzunk egészségtudatos táplálkozási döntéseket?

Még véletlenül sem. Szívből remélem, hogy nem ez az üzenet sugárzik a soraimból.

Az intuitív táplálkozás nem egyenlő azzal, hogy szemellenzősök vagyunk, és nem követjük a táplálkozástudomány újabb és újabb eredményeit.

Épp ellenkezőleg!

Az egészségtudatos döntéseknek azonban a lelki béke és egyensúly állapotából kell megszületniük, hogy hosszú távon fenntarthatók legyenek.

Ezt mindaddig nem fogod elérni, amíg nem engedélyezed magadnak, hogy bármit ehess. Ha engedélyezed magadnak, hogy bármit ehess, ez azzal a csodálatos eredménnyel fog járni, hogy előbb-utóbb nem is akarsz többé „bármit” enni.

Mindaz, amit az egészséges táplálkozásról az elméd, az intuitív táplálkozásról pedig a szíved tud, elkezd kéz a kézben, hatékonyan együttműködni. A kétféle tudás többé nem dolgozik egymás ellen.

Olyan ez, mint amikor gyerekként biciklizni tanulsz, és előbb-utóbb le kell szerelni az oldalkereket. El fogsz esni? Igen, többször is. De ha nem mered leszerelni a kereket, soha nem fogsz megtanulni biciklizni.

Ha bűntudat nélkül engedsz a sóvárgásnak, felszámolod azt.

Ha felszámolod a sóvárgást, végre a tudatod fényében hozhatod meg ugyanazokat az egészségtudatos döntéseket, amiket korábban önostorozással és önfegyelemmel próbáltál magadra erőltetni.

Egyszer csak azt veszed majd észre, hogy megváltoztál. A tükörbe nézel, és nem a régi önmagadat látod, akinek táplálkozási zavarai voltak.

Visszagondolva a régi önmagadra, csodálkozni fogsz.

Ki volt ez az ember? Mi közöm hozzá?

Rádöbbensz arra, hogy többé nem vagy számkivetett.

Most már te is a „szerencsések” közé tartozol.

Újjászülettél.

Sok sikert kívánok neked az utadon!

U.i.: azóta sem ettem gesztenyepürét. Nem is különösebben kívánom.

Ti hogyan kezelitek a sóvárgásaitokat?

Mi az az étel, aminek nehezen bírtok ellenállni?

Ne szégyelljétek! Emberek vagyunk.

Ételeket megkívánni: természetes és ártatlan dolog.

Mi lesz az első finomság, amibe legközelebb bűntudat nélkül, mosolyogva beleharaptok majd?

Írjátok meg kommentben!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Minden Diéta Hizlal appeared first on dietcrafting.

A legtöbb zsírégető diétát nem viseljük el sokáig, vagy ha mégis, a nagy nehezen leadott kilók hamar visszajönnek. Az se ritka, hogy bánatunkban olyan zabálásba kezdünk, hogy többet hízunk vissza, mint amennyit kínkeservvel leadtunk.

Ilyenkor szörnyű bűntudatunk van. Oké, hogy „fogyózni” nehéz, de hogy hányingerig és önutálatig esszük magunkat, már biztos a mi hibánk, nem?

Hát nem. „Fogyózni” nem nehéz, és hidd el, nem a te hibád.

Jobban mondva, egy kicsit mégis csak a tiéd. De nem úgy, ahogyan azt gondolnád. Nincs veled semmi baj, csak eddig rossz helyen kerested a megoldást.

Ideje megoldanunk ezt a rejtélyt! Meg fogsz lepődni az igazi magyarázaton. Ehhez viszont először egy kicsit bele kell ásnunk magunkat a diétázás pszichológiájába.

FONTOS: tudom, sokan a másik oldallal küszködtök, és nektek a testsúlyotok fenntartása vagy a hízás a pokolian nehéz. Szívből sajnálom, hogy emiatt néha „kihagyva” érzitek magatokat a fitneszvilágban. Kérlek, ne érezzetek így!

Ez a cikk most a túlsúllyal küzdők egyik leggyakoribb problémájára keresi a gyógyírt, de a ti kihívásaitokkal is sokat fogunk foglalkozni. A dietcrafting mindenkihez, így hozzátok is szól.

Mi kell a fogyáshoz?

A pszichológia előtt egy gyors kitérő. Egy sikeres zsírégető diétához az kell, hogy fenntarts egy hosszú távú kalóriadeficitet. Mindegy, hogy napi két doboz kockacukrot eszel, vagy párolt barnarizst sovány csirkemellel.

A lényeg, hogy kevesebbet egyél, mint amennyire a szervezetednek szüksége van.

Sokakat meglephet, de ennek bizony a fordítottja is igaz. Tonhalas salátától is el tudsz hízni, ha hosszú távon kalóriatöbbletben (szufficitben) vagy.

Ez ennyi, meg egy bambi. Nem atomfizika – viszont kőkemény, megkerülhetetlen fizika. Tudom, hogy megpróbálják elhitetni veled, hogy a zsírégetés ennél sokkal bonyolultabb, de hidd el: nem az.

Ha olvastad az időszakos böjtölésről szóló cikkemet, vagy esetleg te magad is próbáltad már ezt az életformát, akkor tudod, hogy a zsírégetés a tested számára az egyik legtermészetesebb dolog. Ha kalóriadeficitben vagy, égni fog a zsír. Akkor is, ha lekváros kenyeret eszel lekváros kenyérrel.

(Az egészséged és a közérzeted szempontjából persze nagyon nem mindegy, hogy mit eszel, félreértés ne essék. De ez egy másik kérdés, és egy másik cikk témája lesz. Először ezt el kell fogadnunk, különben nem jutunk egyről a kettőre.)

Képzeljük el ezt szimbolikusan úgy, hogy be kell ülnöd a kocsidba, és el kell menned vele A-ból B-be. Ez a sikeres zsírégető diéta. Sima ügy.

Erre jön „Mr. Szakértő”, aki szerint ez nem ilyen egyszerű. Azt mondja, hogy tíz percenként el kell állítanod a visszapillantótükröket 3 fokkal, és vezetés közben a bolgár himnuszt kell énekelned. Például arra utasít, hogy sokszor egyél kis adagokat, figyelj a glikémiás indexre, és bizonyos ételekről ne is álmodj.

Te nagy reményekkel elindulsz, ám hamarosan ráhajtasz egy szögesakadályra és durrdefektet kapsz. Ez az elrontott diéta.

Mi ez a rejtélyes szögesakadály, és miért hajtottál rá?

A szögesakadályra futás azt jelképezi, hogy elfogyott az akaraterőd, és nem bírtad tovább fenntartani a kalóriadeficitet. Eleged lett belőle. Elgyengültél.

Megettél egy ültő helyedben egy XXL pizzát, tizenkét palacsintát, és egy kisebb falut. „Ma már úgyis mindegy.”

És hogy miért történt mindez? Nem azért, mert gyenge voltál. Muhammad Ali sem azért kapott ki Joe Fraziertől, mert gyenge volt.

Ezt elmondom újra, mert nagyon fontos, hogy átmenjen:

Nem azért rontottad el a diétát, mert gyenge voltál.

Akkor miért? Miért futottál rá a szögesakadályra?

(dobpergés)

Azért, mert ahelyett hogy az útra figyeltél volna, a visszapillantótükröket állítgattad és bolgárul énekeltél.

Akaraterőre szükség van, de nem sokra

Akármilyen trükköket alkalmazol, a hosszú távú kalóriadeficitet (ami a fogyás egyetlen szükséges és elégséges feltétele) csak akaraterővel tudod fenntartani.

Ezen nincs mit szépíteni. Ez még akkor is igaz, ha olyan „fitt” kajákat vásárolsz, amiknek az íze (elvileg) ugyanolyan, mint az eredetié.

Ha valaki meg akar győzni téged arról, hogy az ő módszerével észrevétlenül fognak leolvadni a kilók, biztos lehetsz benne, hogy nagyon el akar adni neked valamit. Vagy csak simán álomvilágban él.

Ám ne csüggedj! Minél hamarabb elfogadod ezt, annál hamarabb esik le egy nehéz kő a szívedről. Utána pedig minden megdöbbentően egyszerűvé és logikussá válik.

Ha helyes irányból közelíted a diétázást, ez a szükséges akaraterő tényleg nem sok. Sokkal kevesebb, mint gondolnád. Akármennyit csalódtál már magadban, azért vagyok itt, hogy elmondjam: nincs okod rá!

A gond nem az, hogy nincs elég akaraterőd. Hogyne lenne! Sokkal erősebb vagy, mint gondolnád. A gond az, hogy az értékes akaraterődet elpazarlod.

Felesleges dolgokon feszülsz

Ne haragudj, de kénytelen vagyok kicsit keményebben fogalmazni, hogy leessen a tantusz. Olyan szabályok betartására fecsérled el az értékes akaraterődet, amikre semmi szükség nem lenne ahhoz, hogy megszabadulj a felesleges kilóktól.

Nem azt mondom, hogy minden klasszikus diétás előírás hülyeség. Tény, van köztük sok ilyen. Például az, hogy sokszor kell keveset enni, hogy „pörögjön az anyagcsere.” Ez nettó butaság. Ezt már tudod az időszakos böjtöléses cikkből.

Ez olyan, mintha a „Mr. Szakértő” arra kérne, hogy énekeld vezetés közben a bolgár himnuszt, és akkor gyorsabban el fogsz eljutni A-ból B-be.

Az ilyen áltudományos kamu szabályoktól először is könyörtelenül meg kell szabadulnunk.

Ha ez megtörtént, akkor marad néhány olyan szabály, amiknek van némi tudományos alapja.

Például az alacsony inzulinszint kétségtelenül kedvez a zsírégetésnek. Ha tehát lekváros kenyeret eszel lekváros kenyérrel, akkor elméletileg valamelyest kevésbé lesz hatékony a zsírégetés, mint ha párolt barnarizst ennél csirkemell filével.

Figyeled a különbséget?

Nem azt mondom, hogy nem fogsz fogyni „lekváros kenyér diétán.” Azt mondom, hogy valamelyest kevésbé hatékonyan fogsz fogyni. Nem 130-cal fogsz menni az autópályán, hanem csak 120-szal.

Erre az elenyésző hatékonyságbeli különbségre például akkor lehet szükség (megjegyzem: még akkor se feltétlenül), amikor egy versenyszám előtt álló testépítő, aki már eleve elképesztően sovány, az utolsó néhány gramm makacs zsírt próbálja lefaragni magáról.

Az emberek 99%-ának nincs, és soha nem is lesz szüksége ilyen drasztikus megoldásokra. A közelébe se kerülnek egy olyan alacsony testzsírszázaléknak, ahol ezeknek a nüanszoknak jelentősége lehet.

De miért baj, ha mindenre odafigyelek?

Elmondom, miért. Azért, mert nem egy számítógép vagy, hanem hús-vér ember. Korlátozott mennyiségű akaraterővel, amit nagyon gondosan kell beosztanod.

Eszméletlen érdekes olvasmány Kelly McGonigal The Willpower Instinct (Akaraterő-ösztön) című könyve, amiben kifejti, hogy az akaraterőnkre úgy érdemes tekintenünk, mint egy véges mennyiségű erőforrásra.

Nem az a gond, hogy nincs elég akaraterőnk. Hidd el, hogy van. A gond az, hogy azt sokszor feleslegesen pocsékoljuk el.

Amikor reggel kipattanunk az ágyból, még tele vagyunk akaraterővel. Úgy érezzük, ez a nap más lesz. Meg fogjuk váltani a világot. Elvégzünk mindent a munkahelyünkön, felhívunk egy rég hanyagolt barátot, elmegyünk edzeni, és a nap végén csont nélkül zárjuk a diétánkat is.

A valóság viszont valahogy nem mindig alakul ilyen meseszerűen. Dugóba keveredünk a munkába menet, tovább bent tart a főnök, megbetegszik a gyerek.

Elég egy váratlan stresszhatás, és az „akaraterő-számlánkról” jó nagy összegeket kell levennünk, hogy a nap végéig egyben maradjunk.

Csodálkozunk, hogy este 10-kor elszakad a cérna, és felfaljuk a fél hűtőt?

És itt jön a lényeg. Figyelsz?

(újabb dobpergés)

Simán tartani tudtad volna a diétát, ha az akaraterődet nem pocsékolod el felesleges szabályok betartására.

Nem elég, hogy túlóráznod kell, bárányhimlős a gyerek, de még arra is figyelj, hogy ne egyél semmit, amiben egy csipetnyi cukor van?

Na ne. Betelt a pohár. Mindenki hagyjon békén, majd holnaptól diétázol.

Csakhogy…

Semmi garancia nincs rá, hogy a holnap más lesz, mint a ma! Talán lesz egy kevésbé stresszes napod, és sikerül kihúznod lefekvésig salátán és száraz csirkemellen. Talán. Talán nem.

Ha semmi stresszhatás nem ér, és annyira gondtalan vagy, mint egy csecsemő, egy agyonkorlátozott-agyonszabályozott étrend előbb-utóbb akkor is ki fog kezdeni. Ha nem holnap, hát egy hét múlva.

És tudod mi az igazán meglepő, utólag szinte bosszantó felismerés?

Semmi bajod nem lett volna attól a kis cukortól

Vagy ha a teljes kiörlésű kenyér helyett a fehéret veszed. Vagy ha elfogadod a barátod vacsorameghívását, és kivételesen nem „ultra tisztán“ eszel.

Persze, összeszoríthatod a fogaidat. Kibírhatod, ha tényleg ennyire acélosnak érzed magad. Az önfejlődéshez fontos, hogy néha feszegessük saját határainkat.

Viszont azzal a tudattal tedd, hogy mindez nagyjából csak annyit segít a céljaid elérésében, mintha a kocsidból kihajolva a tenyereddel legyeznéd a levegőt, hogy gyorsabban haladj.

Csinálhatod, csak nem biztos, hogy érdemes. Mert ha nagyon sokat legyezgetsz, akkor előbb-utóbb rá fogsz futni a szögesakadályra. El fogod rontani a diétát, és megint bűntudatod lesz. Pedig nem kéne, hogy az legyen.

Semmi baj nincs veled, és ne higgy senkinek, aki mást mond. Erős vagy. De nem erős gép, hanem erős ember.

Diétázz emberként, és a zsírégetés gyerekjátékká válik.

Neked mik a tapasztalataid?

Te rontottál már el diétát? Írj kommentet bátran a cikk alá vagy a dietcrafting Facebook-oldalára. Nagyon kíváncsi vagyok a gondolataidra.

Számodra mi jelenti a kihívást, a nehézséget? Miről szeretnél még cikkeket olvasni a dietcrafting-on? Beszélgessünk!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Miért Rontjuk el Állandóan a Diétáinkat? appeared first on dietcrafting.