Eltöltöttem egy vasárnap délutánt szupermenő IF-es földönkívüliekkel. Betuszkoltak egy higított céklalé színű űrhajóba, és megmutatták, hogyan gondolkoznak a kiegyensúlyozott táplálkozásról és életről. Exkluzív beszámoló.
Figyelmeztetés: az itt leírt történet fantázia és megtörtént események indokolatlan keveréke. Minden egyezés a valósággal szándékos.
Gyanútlanul sétálgattam május 13-án, egy napsütéses vasárnap délután. Éppen gonosz terveimet szövögettem, és azon gondolkoztam, hogyan lehetne minél több embert evészavarokkal és testképzavarokkal sújtani.
A nagy ötletem az volt, hogy kitalálok egy új mérőszámot. A neve az lesz, hogy zsírmetabolikus szénhidrát-multiindex. Két óránként mérni kell, napi átlagban pontosan 0,64-es értéken kell tartani, és minden teliholdkor fel kell vinni 0,9-re.
Épp elkezdtem volna erre felépíteni egy üzleti tervet, amikor egy kb. 140 cm magas, mályva színű, zavarba ejtően izmos lány berántott egy sikátorba, és azt mondta, hogy te most velünk jössz. Köpni-nyelni nem tudtam.
Az ezt követő eseményekre nem emlékszem tisztán. Egy vagány űrhajóba tuszkoltak, és egy hiperűrugrás után a főhadiszállásukon találtam magam, amely meglepően hasonlított a budapesti Ferenciek terén épült Királyi Bérpalotára.
Egy eklektikus, színes helyiségbe vezettek. Egyszerre tűnt komoly munkavégzésre alkalmas dolgozószobának és gyerekszobának. Soha nem láttam még hasonlót, de úgy éreztem, jártam már itt.
Velem szemben három alak ült egy zöld kanapén: két nő és egy szakállas férfi. Egyszerű embereknek tűntek, de vidám, megnyugtató kisugárzásuk volt.
– Miért néztek ki úgy, mint az emberek? – kérdeztem inkább kíváncsian, mintsem meglepetten.
A férfi barátságosan hunyorítva felelt:
– Mert emberek vagyunk. Miért, mire számítottál? Marslakókra?
– Emberek?? De hát eddig még csak szondákat küldtünk más bolygókra.
– Miből gondolod, hogy ti küldtetek minket, és nem fordítva?
– Miről beszélsz?
– Kevés az időnk. MZ/X vagyok. Régóta figyelünk titeket. Büszkék vagyunk rátok. Mégis, azt látjuk, nem vagytok teljesen tisztában a bennetek rejlő képességekkel. Szeretnénk megmutatni, hogy mi lehetséges. Hogy ezzel a tudással mihez kezdtek, már rajtatok múlik.
Álomszerű zavarodottságomban egy kérdést tudtam kinyögni:
– Hogy érted, hogy nem vagyunk tisztában a bennünk rejlő képességekkel?
(Valójában sokkal jobban érdekelt, hogy tényleg MZ/X-nek hívják-e, de türtőztettem magam.)
Erre a bal oldali, vörös hajú nő szólalt meg, kellemes, határozott hangon:
– Csak arra kérünk, figyelj. Nem kell megjegyezned semmit. Nem kell jegyzetelned. Engedd el magad. Figyelj.
A szoba tőlem balra eső fala halványodni kezdett, míg átlátszóvá nem vált. A túloldalt feltárult egy tágas, fényes, vidám helyiség, ami kísértetiesen emlékeztetett az Impact HUB budapesti coworking központjának egyik termére.
Mintegy kéttucatnyi ember ült érdekes formájú székeken. Kérdőn néztem házigazdáimra. A vörös hajú nő elmosolyodott, majd a csoport felé sandítva finoman értésemre adta, hogy máris elkalandozott a figyelmem. Úgy döntöttem, megnézem magamnak, mi sül ki ebből.
Amit ezután láttam és hallottam, minden képzeletet felülmúlt.
A teremben ülők igen szokatlanul viselkedtek.
Mivel úgy érzem, megfigyeléseimnek még jelentősége lehet, itt és most beszámolok a tapasztalt furcsaságokról.
1. Közvetlenség
A csoport tagjai elkezdtek bemutatkozni egymásnak. Ebből – alapos mérlegelés és analízis után – arra következtettem, hogy akkor találkoztak először.
A gyanakvásnak, távolságtartásnak semmi jelét nem mutatták.
Mint utólag megtudtam, voltak köztük huszonévesek, harmincasok és negyvenesek is, de a korbeli különbségek egyáltalán nem látszottak rajtuk.
Olyanok voltak, mint a gyerekek, akik belefeledkeztek egy izgalmas játékba.
2. Játékosság és humor
Bár komoly, érzelmileg és intellektuálisan mély témákról beszélgettek, egy pillanatra sem tűnt el szemükből a gyermeki fény.
Érezték és éreztették, hogy tudják: semmit nem érdemes túl komolyan venni.
A legkomplexebb problémák is megoldhatók, feloldhatók, legyőzhetők, átalakíthatók egy csipetnyi játékossággal.
Néhány percnyi bohóckodással, humoros önreflexióval néha közelebb kerülhetünk a megoldáshoz, mint több órányi komolykodással.
3. Kíváncsiság és nyitottság
A teremben ülők le sem tagadhatták volna, hogy érdekelte őket a többiek élettörténete.
Még ennél is furcsább volt, hogy nem azért hallgatták meg a másikat, hogy utána lenyomhassák a torkán a saját véleményüket; hanem azért, hogy egymás gondolkodását új megvilágításba helyezzék, fejlesszék, gazdagítsák.
Sugárzott az arcukról, hogy azzal a céllal gyűltek össze, hogy mindannyian beleadhassák a közösbe tapasztalataikat, gondolataikat, érzéseiket.
Nem rombolni akartak, hanem építeni. Nem gyengíteni, hanem erősíteni. Nem szétszórni, hanem összegyűjteni.
4. Tisztelet és figyelem
Mindnyájuknak volt véleménye, és azt ki is merték mondani. Tudták, hogy befogadó fülekre és megértésre találnak. Nem bégető birkák voltak.
Mégis, végtelen tisztelettel és figyelemmel viseltettek egymás iránt.
Nem fojtottak el semmit. Sem magukban, sem pedig másokban.
5. Nevetés, nevetés, nevetés
Mondtam már, hogy szinte le se lehetett törölni a mosolyt az arcukról?
Nevettek magukon, nevettek egymáson.
Nevettek örömön, nevettek fájdalmon. Nevettek az életen.
Sokat nevettek, na.
6. Vagányság és sokszínűség
Meglepő volt a csapat lazasága, sokszínűsége.
Azon kívül elég menő volt mindenki.
7. Jamie Oliver elbújhat
Gasztronómiai fronton is tündökölt a banda.
Saját készítésű sütemények, sajtok. Gyümölcsök, nassolnivalók. Bevallom, az én nyálam is elkezdett csorogni.
Ki mondta, hogy akik jól néznek ki, azok nem is ehetnek jókat?
Álom vagy valóság?
Az élmények kellős közepén minden szín és forma elkezdett halványulni és távolodni. Ekkor értettem meg, hogy véget ért a bemutató.
Az átlátszó fal szép lassan visszanyerte eredeti állapotát, és újra a színes szobában találtam magam vendéglátóimmal.
Hipp-hopp elrepült néhány óra. Teljesen beszippantott az előttem feltáruló világ. Ekkor kezdtem gyanakodni, hogy mindez csak egy olcsó szimuláció volt. Egy álom. Nem lehetett valóság. Könyvekben, utópiákban létezik csak ilyen.
Szinte bosszantott a gondolat, hogy ha mi emberek a Földön így élnénk, mennyire más lenne minden. Mennyi csodálatos dolgot alkothatnánk… Mennyi energiát szabadíthatnánk fel magunkban és egymásban…
Mennyit változtathatnánk… Mennyit fejlődhetnénk és segíthetnénk… Az értékek, tudás és szeretet áramlásának nem szabna gátat semmi!
Csalódottan kérdeztem házigazdáimtól a hangomban némi gúnnyal:
– Mindez nem volt igazi, ugye? Ugyanez a Földön élő emberekkel, a 21. század elején nem lenne elképzelhető. Ez gyerekmese. Nem valóság… ugye?
A szakállas férfi biztató mosollyal széttárta a karját:
– Barátom… ez már tényleg csak rajtatok múlik. Mi szurkolunk. Sajnos lejárt az időnk. Szevasz.
– Várjato…
A következő pillanatban a színes szoba, a főhadiszállás köddé váltak. Otthon találtam magam, a saját ágyamban.
Ekkor már teljesen össze voltam zavarodva, hogy mindezt az űrkalandot csak álmodtam-e, vagy tényleg megtörtént.
Egy hirtelen gondolattól vezérelve felpattantam, kitártam az ablakokat. Tódult be a nyár és a lehetőségek mámorító illata. Elővettem a telefonomat, és izgatottan nyitottam meg a Facebook keresőjét.
Lehetséges volna…?
Rákerestem az IF Hungary Facebok-csoportra. Létezett.
Ezek szerint mégsem álmodtam.
• • •
Rád is szükségünk van az új valóságban
- Szívesen megosztanád a tapasztalataidat másokkal?
- Érdekel egy olyan közösség, ahol bátran és őszintén mesélhetsz a gondolataidról és érzéseidről?
- Szívesen részt vennél a fentiekhez hasonló, és még sokkal királyabb dzsemborin te is?
Csatlakozz az IF Hungary csoporthoz!
Nők és férfiak, kicsik és nagyok, idősek és fiatalok… mindenkit várunk szeretettel!
Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!
A találkozón készített varázslatos fotókért extra köszönet Zergi Borinak!
Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!