Ki ne szeretne jobb, boldogabb, sikeresebb lenni? Ki ne szeretne kiteljesedni az életében és önmaga legjobb verziójává válni? Mindannyian vágyunk ezekre. Valami miatt mégis úgy érezzük, nincs elég erőnk, nincs elég szabadságunk ahhoz, hogy kézbe vegyük az életünket.

Úgy érezzük, tehetetlenek vagyunk. Függünk valamitől és valakiktől. Függünk a társadalom elvárásaitól, tölcsérrel a fejünkbe töltött szokásoktól. Zsebkendőnyi mozgásterünk van csak. Mozdulni sem bírunk, nem hogy változtatni.

Pedig mélyen belül tudjuk, hogy mindez nem igaz. Képesek lennénk mozdulni. Képesek lennénk változtatni, akármilyen kilátástalan helyzetben vagyunk is. Csak kéne valami… kéne valami, ami segít elindulni és hinni.

Nálam az időszakos böjtölés volt ez a valami. Ez az életforma vagy diéta ugyanis nem csak a táplálkozásról, az egészségről szól. Az IF az egész életedet megváltoztathatja, ha készen állsz rá.

Készen állsz rá?

A bennünk élő szuperhős

Mindig is szerettem a szuperhősös történeteket. És ne csak Pókemberre gondoljatok. Szuperhős Toldi Miklós, Herkules, vagy Karl May indiánregényeiben Winnetou és Old Shatterhand is.

Ezekben a hősökben közös, hogy olyan emberfeletti (vagy annak tűnő) képességekkel rendelkeztek, amiket a többség hihetetlennek tartott. A legjobban azokat a jeleneteket élveztem, amikor a hőssel találkozó emberek elképedtek, csodálkoztak: hogyan lehetséges ez?

Vajon miért vonzódunk ezekhez a történetekhez? Miért jövünk izgalomba attól, hogy Toldi fél kezével egyenesen tarja a petrencés rudat? Ezt egyébként ki akartam törölni, mert elég hülyén hangzik. Most már direkt itt hagyom.

Van valami varázsa annak, hogy léteznek emberek, akik nagyon mások, mint a többség, és ezt a másságot a saját javukra és az emberiség javára fordítják. Nem is kell ehhez szuperhősnek lenni. A „más emberek” köztünk élnek. Ők a Buddhák, Jézusok, Marcus Aureliusok, Teréz anyák, Walt Disney-k, Einsteinek, Helen Kellerek és Elon Muskok.

Engem mindig inspiráltak ezek a kitalált és létező szuperhősök. Bár kifelé nem mutattam, de mindig szerettem volna más lenni, és ezzel a mássággal jobb hellyé tenni a saját életemet, és általa talán kicsit jobb hellyé tenni a világot is.

Szerettem volna hinni, hogy én is lehetek szuperhős, még ha nem is úgy, hogy lepattannak rólam a golyók, vagy valamilyen világrengető felfedezést teszek. Bár gyerekként ezt se tartottam elképzelhetetlennek. Volt egy képzeletbeli laboratóriumom, amit az általam feltalált alternatív energiaforrás működtetett. A saját fejemben elég menő voltam, na.

Ugye nem csak én álmodoztam arról, hogy sokkal erősebb vagyok annál, mint amilyennek tűnök, és igazi hatást tudok gyakorolni a világra?

Van azonban egy kis bökkenő. Gyerekkorunktól fogva arra tanítanak minket, hogy nem vagyunk mások, és ne is akarjunk mások lenni.

Biztos vagy benne, hogy átlagos vagy?

Ismernünk kell a minket körülvevő világ alapvető szabályait a biztonságunk érdekében. Ám nem lehet, hogy így néha a fürdővízzel együtt kiöntjük a gyereket?

Nagyon jó, ha tudjuk, hogy nincsenek szárnyaink, és leugrani a tetőről nem jó ötlet. Az viszont már nagyon nem jó, ha emiatt a el se merünk gondolkozni azon, hogy milyen érzés lehet repülni. Vagy mondjuk egy repülőt építeni.

Élünk, élünk, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy a kondicionálás baromi jól sikerült. Tényleg átlagosak vagyunk.

Nem gondolkozunk már repülő autókról, titkos laboratóriumokról, szuperképességekről. Felnőttünk.

Meg vagyunk győződve róla, hogy mindenben nagyjából éppen annyira vagyunk képesek, mint az emberek többsége. Egy picit valamiben talán jobbak vagyunk, másban sokkal rosszabbak, de alapvetően nincs itt semmi látnivaló, kérem, haladjanak tovább. Akár rá is írhatnánk a homlokunkra: én egy átlagos emberke vagyok, aki átlagos dolgokra képes, átlagos korlátjai vannak, és átlagos dolgokat csinál.

Annyira jól beleszoktatjuk magunkat a jó meleg átlagosságba, hogy elfelejtünk kérdéseket feltenni, feszegetni a saját határainkat. Amint valamilyen kihívással nézünk szembe, kimondatlanul is arra fogunk gondolni, hogy vajon hogyan reagálna az emberek többsége.

És ez nem jó. Nagyon nem jó. Egy ilyen mindset-tel szinte borítékoljuk a vereséget, mert a többség minden kihívásra félelemmel, minden ötletre kétkedéssel reagál. És logikusan teszi, hiszen a váratlan kihívásokat teljesíteni, az elképesztő ötleteket megvalósítani az átlagos ember nem tudja. Erre csak az átlagon felüli ember képes, nem igaz?

Na ez az… én miért lennék átlagon felüli? Az emberek nagy része átlagos. A nagy számok törvénye alapján én is az vagyok.

Most készülj fel, Neo, mert a valóságod lehet, hogy darabjaira fog hullani.

Mi van, ha az emberek nem is átlagosak, csak éppen átlagosan viselkednek?

Miért viselkednek átlagosan? Azért, mert átlagosnak hiszik magukat. Hogy miért, az egy külön misét megérne, de most nem ez a lényeg. Egyébként biztos erről is az illuminátusok vagy a gyíkemberek tehetnek.

A lényeg az, hogy ideje megvizsgálnod annak a lehetőségét, hogy nem vagy átlagos. Nem csak annyira vagy képes, mint a Facebook-on kesergő emberek. Nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak rád. Nem ugyanazok a korlátjaid és gyenge pontjaid, mint a kollégáidnak vagy a vetélytársaidnak.

Nem vagy átlagos. Csak még nem tudsz róla.

Nyugi, nem kattintottál félre, még mindig az időszakos böjtölős cikket olvasod. Ígérem, mindjárt összeáll a kép.

Tegyük fel, hogy nem vagy átlagos…

Nem is kell nagyon beleásnod magad az önsegítő irodalomba, hogy találj olyan könyvet, ami szerint mindenható vagy, te irányítod az Univerzumot, sőt, az egész világot te teremted másodpercről másodpercre.

Ezekbe most nem akarok belemenni. Egyrészt azért, mert világéletemben gyakorlatias, tudománytisztelő voltam, másrészt pedig azért, mert úgyis csak a képzeletem szüleményei vagytok, és az egész világon nem létezik más, csak én. Egyedül én.

Viccet félretéve, mit szólnál, ha azt mondanám, hogy tényleg olyan erő és képességek lakoznak benned, amikről álmodni se mertél? És nem valami okkult rizsára gondolok, hanem nagyon is emberi erőre és képességekre.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy ez igaz. Tegyük fel, hogy tényleg képesek vagyunk olyan húzásokra, amiken a környezetünk nagy része és mi magunk is elcsodálkoznánk.

Tegyük fel, hogy a fizikai és mentális korlátjaink egy része nem létezik, csak a Mátrix hiteti el velünk, hogy léteznek. A Mátrix pedig nem egy gonosz számítógépes szimuláció, hanem a kollektív emberi tudat.

Jól hangzik, de honnan is tudhatnám?

Olyan nehéz elhinni, hogy tényleg képesek vagyunk rá, ugye?

Özönlenek a kétségek. Mi van, ha tévedünk? Mi van, ha bolondot csinálunk magunkból? Hogyan bízhatunk abban, hogy tényleg szuperek vagyunk, ha az egész eddigi életünk azt igazolja, hogy éppen olyan átlagosak vagyunk, mint az emberek 95%-a?

Hiszek akik azt mondják, hogy bármire képesek vagyunk, a ritka kivételek. Ők a szerencsés 5%. Nekik könnyű. Amit ők tapasztaltak a saját életükben, az ránk nem alkalmazható. Mi, a többség, nem vagyunk kivételesek. Mi átlagosak vagyunk, ezért jobb vigyáznunk.

Ki merne kimászni a komfortzónájából egy ilyen kívülről jött üres motivációs duma miatt, hogy „te is képes vagy rá?” Elmondom, ki. Az, aki már tapasztalta a saját életében, hogy képes valamire, amiről korábban álmodni se mert volna.

Vajon minek kéne bekövetkeznie ahhoz, hogy rájöjjünk arra, mire vagyunk valójában képesek? Mi kell ahhoz, hogy rájöjjünk a nagy ön-átverésre? A világ összes pszichológiai, motivációs és spirituális könyvét elolvashatjuk, az sem lenne önmagában elég.

Látnunk, tapasztalnunk kell a rejtett erőnket és képességeinket.

David Dunn sem tudott a Sebezhetetlenben a szuperképességéről mindaddig, amíg túl nem élt egy halálos vonatbalesetet. Neonak a Mátrixban a saját szeméve látnia kellett, hogy a világa illúzió, mert Morpheus szavakkal sosem tudta volna felnyitni a szemét.

Ha egyszer már felismertük a „kicsi átverést”, már el merünk gondolkozni a nagy átverésen. Ha egyvalamiben képesek vagyunk felülemelkedni az átlagoson, akkor miért ne lennénk képesek másban is? Azt az embert, aki egy látszólag leküzdhetetlen akadályt már leküzdött az életében, nehéz visszarántani az átlagosak csordájába.

Ez az ember bármilyen nehézséggel szembesül, bármilyen célt akar elérni, az első kérdés amit feltesz magának, az lesz: hogyan tudom ezt is megoldani?

Aprócska szó ez az „is”, mégis hatalmas ereje van. Vigyázni kell azzal az emberrel, aki valamit „is” meg akar csinálni. Ez az ember ugyanis már lendületbe jött. Ez az ember már nem ismer lehetetlent. Ez az ember már rájött, hogy nem átlagos.

Hogy jön a képbe az időszakos böjtölés? Ígérem, mindjárt megtudjátok. Előtte viszont nézzük meg, miért is annyira különleges egy ember életében az a pillanat, amikor elsajátítja a nem evés képességét.

Egyszerű, szuperhasznos és hihetetlen, furcsa és érthetetlen

Az IF, vagy ahogy én szeretem nevezni, a nem evés képessége az egyik legegyszerűbben elsajátítható, szuperhasznos képesség, ami a „többség” szerint hihetetlen, de legalábbis furcsa és érthetetlen.

1. Az IF nagyon egyszerűen elsajátítható.

Nem kell hozzá drága felszerelés, sőt, semennyi extra pénzre nincs szükséged hozzá. A böjtöléshez nem kell valami helyett valami mást (általában drágábbat) venned.

A „nem evésre” minden egészséges ember születésétől fogva alkalmas, így nem valami egészen új, lényedtől idegen dolgot kell megtanulnod, hanem egy rég elfelejtett képességet kell újra felidézned. Mintha 20 éve kerékpároztál vagy gitároztál volna utoljára.

Egy kis gyakorlás után gondolkodás nélkül megy majd.

2. Az IF szuperhasznos.

Egy képesség csak akkor igazán lenyűgöző, ha az hasznos is, nem igaz? Léteznek fura szerzetek a világon, akik hihetetlen dolgokra képesek – mégis, mi emberek alapvetően úgy működünk, hogy ha valamit nem találunk hasznosnak, nem is különösebben vagyunk lenyűgözve tőle.

Egy nyáron azon gondolkoztunk haverjaimmal a teraszon ülve, hogy ha szuperhősök lennénk, kinek milyen képessége lenne. Egyik barátomat heccelni akartuk. Azt mondtuk neki, hogy az ő képessége az lenne, hogy bárhol, bármikor sárrá tudna változni. Sok mindent nem csinálhatna ilyen formában, mert csak szétfolyna a földön. Ez lenne az ő szuperképessége. Ő lenne a Sárember.

Gondolhatjátok, hogy nem annyira tetszett neki az ötlet.

Aztán léteznek ázsiai srácok, akik csukott szemmel néhány másodperc alatt kiraknak egy Rubik-kockát. Ha belegondolunk, ez elképesztő. Mégse különösebben izgat minket, mert nem látjuk, hogy ez hogyan segíthetne minket jobb emberré válni.

Az időszakos böjtölés nem csupán meghökkentő, de vitathatatlanul hasznos képesség. Általa rájössz arra, hogy az evésnek nincs hatalma feletted. Nem függ sem a testi, sem pedig a mentális, lelki jóléted attól, hogy reggeliztél vagy ebédeltél-e. Óriási mennyiségű időd és személyi kapacitásod szabadul fel, amit bármi másra felhasználhatsz.

A nem evés képessége nem csak egy jópofa trükk, hanem a modern ember számára kincset érő szuperképesség.

3. Az IF hihetetlen, de legalábbis furcsa.

A nem evés képessége a többség számára hihetetlen, két okból is. Egyrészt azért, mert a fitnesz- és élelmiszeripar nagy része arra az igényre épült rá, hogy az embereknek ébredés után reggelire, nap közben pedig gyors, azonnali energiaforrásokra (snackekre, harapnivalókra) van szüksége.

Szinte lényegtelen is, hogy ez az igény testi szinten valójában nem is létezik (vagyis nem kéne, hogy létezzen). Hiába csak az agyunk hiteti el velünk, hogy éhesek vagyunk, a pszichológiai függőség ugyanannyira erős lehet, mint a testi függőség.

Ne becsüljük le a marketing szerepét, erejét sem. A reklámszakemberek nem buták, pontosan tudják, hogy milyen képsorokra és hanghatásokra van szükség ahhoz, hogy az evési inger beinduljon.

Másrészt, ha egy jól kondicionált, „beidomított” ember megpróbál néhány órán át nem enni, akkor nagyon rosszul fogja érezni magát. Ebből hamar levonja a következtetést, hogy ha nem eszik, biztosan rosszat tesz magával.

Ez a gondolkodás viszont ugyanannyira abszurd, mintha egy heroinfüggő azt gondolná, hogy ha nem lövi be magát, árt az egészségének, mert rosszul érzi magát tőle.

Oké, tudom, hogy erős a hasonlat. Nehogy félreértsetek, semmi baj nincs azzal, ha valaki élvezetből eszik. A baj nem az evéssel van, hanem azzal, hogy olyankor is kínzó szükségét érezzük az evésnek, amikor egyébként semmi szükségünk nem lenne rá. A dolog hasonló ahhoz, amikor egy tökéletesen hidratált ember állandóan szomjasnak érzi magát.

Akárhogy is nézzük, az időszakos böjtölés a legtöbb ember számára hihetetlen. Ha pedig nem is teljesen hihetetlen, akkor legalábbis furcsa és érthetetlen.

Az időszakos böjtölés mint ugródeszka

Képzeljünk el most egy olyan embert, aki egész életében átlagosnak tartotta magát. Sose hitte, hogy különleges dolgokra lehet képes. Hiába olvasott önsegítő könyveket, hiába biztatták a családtagjai és barátai. Áthidalhatatlan szakadékot érzett a saját képességei és aközött, amire szíve mélyén vágyott. Tehetetlennek, tehetségtelennek gondolta magát.

Tudta, hogy ha elképesztően sokat dolgozna valamiért, akkor talán egy fokkal jobb élete lehetne, de ennyi. Ez a gondolat inkább elszomorította, semmint motiválta volna.

Ez az ember úgy gondolta, hogy a világ alapvetően olyan, amilyennek a többség látja: kiszámítható, ellenséges, száraz és csodák nélküli. A többség elvégre nem tévedhet, nem igaz?

Képzeljük el, hogy egy ilyen ember egyszer csak elsajátít egy szuperhasznos képességet, ami a többség, sőt, még saját maga számára hihetetlennek tűnik. Biztos lehetsz benne, hogy ez az ember soha többé nem fog úgy tekinteni az életére, mint korábban.

Gyanakodni fog, mint Jim Carrey a Truman Show-ban, amikor felmerült benne, hogy az őt körülvevő világ talán nem is valóságos. Nem fogja többé magát áldozatnak érezni. Nem fog hinni gondolkodás nélkül annak, amit a TV-ben hall vagy az interneten olvas.

Elkezd látszólag furcsa kérdéseket feltenni magának. Biztos, hogy ez így van, és nem máshogy? Biztos, hogy erre vagy arra szükségem van? Biztos, hogy erre vagy arra nem vagyok képes? Én is számtalan ilyen kérdést tettem fel magamnak, mióta az időszakos böjtölés belépett az életembe.

Egy napon például megkérdeztem magamtól: miért alszunk matracon, párnával a fejünk alatt? Hiába voltak homályos emlékeim arról, hogy „szakértők” szerint ez az egészséges, nem hagyott nyugodni a kérdés.

Gyorstekerés előre, és egy hónapon át a padlón aludtam, matrac és párna nélkül. Hogy miért? Kíváncsi voltam. Utánaolvastam. Megtudtam, hogy rengetegen alszanak a földön. Direkt. Úgy érzik, ettől kipihentebben ébrednek, és még az ízületi fájdalmaikra is jó hatással van.

Jó bulinak hangzott, miért ne próbáltam volna ki?

Aztán felmerült bennem, hogy miért is iszom kávét. Rémlett, hogy „kis mennyiségben egészséges”, és blablabla. De kíváncsi voltam. Gyorstekerés előre, és teljesen elhagytam a koffeint. Az energiaszintem egész nap kiegyensúlyozott, és soha nem aludtam még ennyire mélyen és pihentetően.

Aztán felmerült bennem, hogy miért fürdünk meleg vízben. Kíváncsi voltam, hogy képes lennék-e jéghideg vízben zuhanyozni. Gyorstekerés előre. Képes vagyok rá. Szenvedés nélkül, sőt, még élvezem is.

Aztán megkérdeztem magamtól, miért mosakszunk egyáltalán. Miért függünk a tisztaságtól? Gyorstekerés elő–… viccelek, ne parázzatok.

Mindezt nem azért meséltem el nektek, hogy felvágjak velük. Ezek önmagukban csak öncélú semmiségek. Nem sokkal értékesebbek annál, mint a barátom képzeletbeli képessége, hogy sárrá tud változni.

Ezek az élmények attól különlegesek, mert megmutatják, hogy a minket körülvevő valóság nem vasbetonból van kiöntve. A képességeink nem csupán odáig terjednek, mint azt elsőre gondolnánk.

A végtelenbe, és tovább

Mire tanít mindez? Mire taníthat minket az időszakos böjtölés?

Arra, hogy nem kell kérdés nélkül elfogadnunk és elhinnünk azt, amit a többség csinál vagy gondol. Nem azért, mert mi feljebb állnánk, mint a többség, hanem mindössze azért, mert tudunk valamit, amit ők még nem.

Tudjuk, hogy a horizonton nem ér véget a Föld. Csak úgy tűnik, mert onnan, ahol éppen állunk, nem látunk tovább. De mi már tudjuk, hogy nem hihetünk a szemünknek. Mi már tudjuk, hogy ha elmegyünk a látóhatárig, újabb és újabb horizontok tárulnak fel előttünk.

De ahhoz, hogy ezt tudjuk, egyszer ki kellett tennünk a lábunkat az ajtón, és el kellett gyalogolnunk a világunk határáig. Akkor végre megértettük, hogy a valóság nem ér véget a kertünk lábánál, és feltettük magunknak életünk legfontosabb kérdését: hogyan tovább?

Ebben rejlik az időszakos böjtölés igazi ereje.

A ti életetekben mi változott, mióta elsajátítottátok a nem evés képességét? Bátrabbak, magabiztosabbak lettetek?

Elkezdtetek kérdéseket feltenni magatoknak? Elkezdtetek a földön aludni? Remélem, azt azért nem. Írjátok meg kommentben!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!