A minap elgondolkoztam azon, hogy mit csinálnék, ha tíz másodpercem lenne elmondani valakinek azt, hogy hogyan tud lefogyni. Tíz másodperc, mielőtt záródik a liftajtó, megszakad a telefonhívás. Nem lenne idő dagályos körmondatokra. Semmi sóder, csak a lényeg.

Magam is megdöbbentem a gondolatkísérlet eredményén: el tudnék mondani tíz másodpercben mindent. Három rövid tanácsba belefér a lényege mindannak, ami a sikerhez kell. A bosszantó probléma mindössze az, hogy ez a három tanács annyira pofátlanul egyszerű és nyilvánvaló, hogy aki hallja, szinte biztosan gyanakvással fogadja.

Ez a három tanács így hangzik:

1. Egyél kevesebbet!
2. Mozogj többet!
3. Ne görcsölj rá!

Ha most felugrott a pulzusod, és kidagadó erekkel a homlokodon kezdenéd el bizonygatni, hogy „ez nem ilyen egyszerű, mert az inzulin és az éhező üzemmód ésatöbbi”, akkor nyugodtan bezárhatod ezt az ablakot, mert ami következik, nem neked szól. Nem szeretném húzni az idődet, még kevésbé elrontani a napodat.

Ha viszont egy rég elfeledett, tudatod mélyre száműzött fénysugárként ért ez a gondolat, akkor talán tudok segíteni neked. Talán vissza tudom adni a reményt, hogy ez az egész nem is olyan bonyolult, mint amilyennek tűnik.

A mai cikkben elmesélem nektek, hogy hogyan fogytam le faék egyszerűen kilenc éve, amikor még fogalmam sem volt a táplálkozástudományról. Boldog tudatlanságban éltem, így mindössze három dolgot csináltam: kevesebbet ettem, többet mozogtam, és nem görcsöltem rá. 

És milyen jól tettem!

1. Kevesebbet ettem

2012-ben, 24 évesen, még egyetemi éveim alatt eltöltöttem fél évet Németországban ERASMUS-ösztöndíjjal. Borongós februári napon vártam a buszomra. Az úticél – Prágán keresztül, átszállással – Saarbrücken volt.

Az állomás várójának üvegablakában megláttam a türkörképemet; nem tetszettem magamnak. Hiába voltak rajtam új ruháim (csak nem utazhatok el a nagybetűs Nyugatra slamposan!), mégis inkább egy jóllakott óvodásnak tűntem. Bár igyekeztem ennek az ellenkezőjét mutatni, kényelmetlenül éreztem magam a bőrömben.

Egy hónap múlva, amikor már otthonosabban mozogtam a francia határhoz közeli szürke városban, úgy döntöttem, elég volt. Itt az idő: lefogyok! Majd néznek otthon!

Ekkor még fogalmam nem volt arról, mik azok a makrotápanyagok, és súlyzót még sosem fogtam a kezemben. Magam sem tudom pontosan, hogy a fenébe, de majdnem 15 kilótól megszabadulva, talán addigi életem legjobb formájában tértem haza Magyarországra.

Kalóriákat nem számoltam, de igyekeztem úgy-ahogy kevesebbet enni. Ez utóbbi a nem kifejezetten rossz, de azért mégis csak gyanús német ételek miatt nem is esett nehezemre.

Amit ettem, nehezen lett volna beilleszthető bármilyen diétába is. Akkor még közöm nem volt az időszakos böjtöléshez, így minden napot egy nagy bögre aszalt gyümölcsös müzlivel kezdtem tejjel. Meggyőződésem volt, hogy ez a létező legdiétásabb, leghasznosabb reggeli – hiszen van benne tej, zabpehely, mi kellhet még?

A campuson aztán kötelezően ittam még egy tejeskávét. Ebédre a menzán rántott húst, halat, miegymást ettem sült krumplival, ismeretlen eredetű és rendeltetésű szósszal leöntve. Vacsorára otthon készítettem magamnak valami gasztronómiai katasztrófát, például olívaolajban sült kínai mirelit zöldségeket csirkehússal.

Nem számoltam semmit, mindössze két dologra figyeltem:

Próbáltam nem telezabálni magam, és minden este enyhe (sosem kínzó) éhséggel lefeküdni.

ERASMUS-sztereotípia ide vagy oda, a nyugodt kisvárosi vérkeringés és az anyagi korlátaim miatt túl sok alkoholt nem fogyasztottam, így az ebből származó kalóriák sem hátráltattak a céljaim elérésében.

Néha persze előtört belőlem a kisördög, és a szobám rejtekén teleettem magam barna kenyérrel – a helyi németek valami miatt csak ezt szerették –, és jó kis zsíros sajtokkal. De csak néha. Alapvetően igyekeztem tartani magam az elhatározásomhoz.

Nem igazán tudom, miért így csináltam. Senki nem tanított rá, senki nem is javasolta. Valahogy éreztem, hogy erre van szükségem.

Ekkor még a boldog tudatlanság állapotában éltem, és egyszerűen, ösztönösen, ám ennek ellenére (vagy talán éppen ezért?) helyesen gondolkoztam a fogyásról.

A magam faék egyszerű, jóllakottság-érzetre és józan észre hagyatkozó módszerével kalóriadeficitbe kerültem: kevesebbet ettem annál, mint amennyire a testemnek szüksége volt.

És láss csodát, fogytam. Méghozzá könnyen!

Sokkal könnyebben (legalábbis pszichésen!), mint néhány évvel később a dobozolós, napi ötszörevős csirkerizses, vagy akár a ketózist hajszoló, szénhidrátoktól rettegő korszakomban.

2. Többet mozogtam

Mivel a város szélén, a természethez közel, egy dombtetőn fekvő diákotthonban laktam, sokat gyalogoltam, akkor még nem kifejezetten tudatosan – nem gondoltam, hogy ennek a testkompozícióm szempontjából nagy jelentősége lehet. Egyszerűen jólesett.

A diákigazolványommal az egész államban ingyenesen vonatozhattam, így szerb, cseh, lengyel, görög és spanyol barátaimmal sokat kirándultunk a Saar-vidéken. Nem múlt el úgy hét, hogy egy-két ékszerdobozra emlékeztető német kisvárost ne jártunk volna be gyalog.

Emellett beiratkoztam az egyetem ingyenes edzőtermébe, és elkezdtem legalább heti háromszor járni egy szabadtéri uszodába.

Ma már tudom, mindezzel a bóklászással, kalandozással és sportolással napi sok száz, heti többezer kalóriával megnöveltem az energiaráfordításomat.

3. Nem görcsöltem rá

A kevesebbet evés és többet mozgás mellett csináltam még valamit, amiről ma már tudom, hogy legalább akkora szerepe volt a sikeremben, mint az előbbieknek: nem görcsöltem rá a folyamatra.

Nem a fogyás körül forogtak a gondolataim, hiszen sokkal érdekesebb volt az új és izgalmas élethelyzet, a megváltozott életkörülményeimmel járó szellemi és lelki kihívások. Nem szabályoztam túl semmit, nem vártam kétségbeesetten és napról napra az eredményeket.

Fürdőszobamérlegem nem volt, így szóba se jöhetett, hogy a testsúlyom napi ingadozásának tudatával idegesítsem magam. Barátságos, egyszerű emberek társaságában voltam, ahol elsősorban a gondolataink, nem pedig a külsőnk alapján ítéltük meg egymást.

Mivel a fitneszipar ekkor még nem fertőzött meg úgy, mint néhány évvel később Magyarországon, a legkevésbé sem zavart, hogy gyümölcsös müzlit, szendvicseket, sültkrumplit és rántott húst ettem, sőt, kövezzetek meg: néha még palacsintáztunk is.

Nem fosztottam meg magamat semmitől, így nem alakult ki a fejemben kibírhatatlan hiányérzet egyes ételek iránt, ami hosszú távon lehetetlenné (vagy legalábbis borzasztóan nehézzé) tette volna a diétát.

Mivel a kalóriabevitelemet nem láttam magam előtt számokban kifejezve, nem ostoroztam magam amiatt, hogy egyik nap többet, másik nap kevesebbet ettem.

Nyilván volt, amikor kicsit elszaladt velem a ló, de amíg az ilyen „sikertelen” napok számát kordában tartottam, lassan, de biztosan haladtam a célom felé: ezáltal hosszútávon sikeres voltam.

Amikor hazatértem a szülőföldemre, sokan gratuláltak, és kérdezték, hogyan csináltam. Én pedig, őszintén mondom, nem is igazán tudtam válaszolni rá.

Hogyhogy hogyan csináltam? Semmi különöset nem tettem. Kevesebbet ettem, többet mozogtam, és nem görcsöltem rá.

Az információs bőség csábítása

Sejtem, mire gondolsz. Ha tényleg faék egyszerű a fogyás, akkor miért foglalkozik számtalan könyv, szakember és laikus azzal, hogy bebizonyítsa ennek az ellenkezőjét?

Hiszen ha odamennél valakihez, aki teljesen műveletlen a táplálkozástudomány területén, és megkérdeznéd tőle, hogyan kell fogyni, valószínűleg ezt mondaná: egyél kevesebbet, lehetőleg mozogj többet, nem kell ezt túlgondolni.

Ez az állapot a boldog tudatlanság.

Ezzel szemben aki magasabb szintre lép, olvas, művelődik, hamar elbizonytalanító információtengerben találja magát.

Nem csak kalóriák léteznek, hanem makrotápanyagok is. Az ételek kalóriatartalma nem megbízható. A zsírégetést és zsírraktározást bonyolult hormonális folyamatok szabályozzák, amik összefüggnek (többek között) azzal, hogy mit eszünk. A testünk energiaszükséglete dinamikusan változik. Nem csak zsírból, hanem izomból is lehet veszíteni.

Ez az állapot az információs bőség.

Én megéltem, bejártam a boldog tudatlanság és az információs bőség útját is. Mindkét utat járva tudtam fogyni. A különbség legfeljebb annyi volt, hogy a boldog tudatlanság útján kevésbé kételkedtem abban, hogy amit csinálok, az helyes.

Amikor hazatértem Németországból, akarva-akaratlan megváltozott az életmódom és a hozzáállásom. Fene se tudja már, hol és miért csúszott ki az irányítás a kezemből. Egy-két éven belül – nagy bánatomra – visszahíztam mindazt, amit kint sikerült leadnom.

Ekkor találkoztam a hagyományos értelemben vett fitnesziparral, és újra elhatároztam, hogy lefogyok, de ezúttal (ne kérdezzétek, miért) egészen máshonnan közelítettem a projektet.

Elkezdtem a makrotápanyagok arányára, glikémiás indexre, hormonokra, zsírégető edzéstervekre és társaira koncentrálni, és átmenetileg nagyon okosnak tartottam magam. Úgy éreztem, végre megtaláltam a hiányzó láncszemet: olyan tudásnak a birtokába kerültem, ami megmagyarázza a múltbéli nehézségeimet.

Ám hamar kiderült számomra, hogy az információs bőség útját járva se volt egyszerűbb a fogyás. Legfeljebb átmenetileg, amíg a saját félműveltségembe vetett hit húzott előre. Amíg volt mibe kapaszkodnom, motivált maradtam, és a fogyókúra működött.

Visszatérés az alapokhoz

Gyors előretekerés néhány évet: ma már, ha fogyni szeretnék, újból csak arra koncentrálok, hogy kevesebbet egyek és többet mozogjak, és lehetőleg ne görcsöljek rá.

Kövezzenek meg, de nem foglalkozom túl sokat makrotápanyagokkal, inzulinnal és egyebekkel. Nem követek táplálkozási tanácsadókat, nem falok ezzel kapcsolatban videókat.

Látszólag tehát ugyanúgy állok a diétázáshoz, mint a boldog tudatlanság idején tettem. De csak látszólag!

Bár a hozzáállásom hasonló a tíz évvel ezelőttihez, a motivációm teljesen eltér: nem azért tartom egyszerűnek a fogyást, mert ingnoráns és műveletlen vagyok, hanem éppen azért, mert eleget olvastam és tapasztaltam már ahhoz, hogy tudjam, minderre a túlgondolásra, túlszabályozásra (nekem) semmi szükségem.

Az információs bőség engem inkább csak hátráltatott a céljaim elérésében, semmint támogatott volna. Miért? Azért, mert amint akadályokba ütköztem, nem magamban, hanem a módszereimben kerestem a hibát. Még többet olvastam, még több (ma már látom, teljesen felesleges és a lényeget eltévesztő) ballaszt-tudást szívtam magamba. Havonta váltogattam a diétás stratégiámat. Szüntelenül kerestem az „igazi megoldást” könyvek és táplálkozási tanácsadók erdejében. De ennek már vége.

Visszatértem az alapokhoz.

Hazudnék persze, ha azt mondanám, hogy nem javítottam, fejlesztettem a módszereimen a németországi faék egyszerű fogyáshoz képest.

Ma már például kiváló segédeszköznek tartom az időszakos böjtölést, a kalóriaszámolást, és sokkal tudatosabban odafigyelek arra, hogy mennyit mozgok edzésen kívül. A táplálkozásom is jóval kiegyensúlyozottabb, egészségesebb.

Mindennek ellenére sosem tévesztem többé szem elől a lényeget: ha fogyni szeretnék, kevesebbet eszem, többet mozgok, és nem görcsölök rá.

Dietcrafting

A buddhista filozófiában a tanítvány először még azért nem tud semmit, mert ignoráns. Ezt követően rálép a tanulás és gyakorlás útjára, aminek során a megvilágosodásig vezető út egyre bonyolultabbnak és nehezebbnek tűnik számára.

Végül, ha a tanítvány a teljes utat bejárta, visszaér ugyanoda, ahonnan elindult: újból nem tud semmit. De ez a nem-tudása immár egészen más minőséggel bír, mint amikor még az út elején volt. Nem ingoranciából, hanem felismerésből ered.

Ennek a belső felismerésnek a szellemében indítottam útjára a dietcraftingot.

Nem gondolom, hogy minden fogyni vágyónak ugyanazt az utat kellene bejárnia, mint amit én jártam be. Sőt: fontos néha letérnünk a járt útról, és kialakítanunk a saját ösvényünket! Én pedig éppen ezt várom el tőletek! Ha egészséges kritika és egyediesítés nélkül alkalmaznátok azt, amiről írok, akkor az azt jelentené, hogy kudarcot vallottam.

Nem gondolom azt sem, hogy alapvetően felesleges lenne a táplálkozástudomány területén művelődnünk.

Nem árt tudnunk például, mik azok a makrotápanyagok, mi okoz fokozott inzulinelválasztást, és mi az a metabolikus adaptáció. Elfogadom, elhiszem, hogy ezek az információk – indokolt esetben és helyesen alkalmazva – hozzájárulhatnak egy diéta sikeréhez.

Kérlek, ne értsetek félre: nem a tudomány ellen vagyok, hanem a tudomány helyes és kiegyensúlyozott, a részletekben el nem vesző alkalmazása iránt.

A tudománynak viszont csak addig van értelme, amíg az az embert szolgálja. Az embert szolgálni pedig csak akkor tudja, ha nem élünk vissza vele.

Hiszek benne, hogy amit én átéltem, segíthet másoknak is. Ezért hát mesélek róla, még akkor is, ha mindig lesznek olyanok, akiket bosszantok vele.

Bízom benne, hogy a tapasztalataimat olvasva lesz köztetek, aki a fejére csap, és azt mondja: bakker, valahol mélyen sejtettem, hogy ez ilyen egyszerű, csak túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.

Ha ez a srác ezt élte meg a saját életében, akkor talán nekem is sikerülhet?

Azért vagyok itt, hogy elmondjam nektek: igen, sikerülhet. És ha mertek bízni magatokban, akkor sikerülni is fog.

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni a folytatásról, iratkozzatok fel a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!