Egész életedben fordítva gondolkoztál a fogyásról

You are currently viewing Egész életedben fordítva gondolkoztál a fogyásról

Ne edd ezt, ne edd azt. Így egyél, úgy egyél. Ilyenkor egyél, olyankor ne egyél. Ezt és azt ne edd együtt, amazt pedig messziről kerüld el. 

Ha ma valaki rákeres arra, hogy hogyan kell fogyni, akkor kismillió cikket, szabályt és tanácsot talál. Sajnos főleg bonyolult, túlmagyarázott, egymásnak is ellentmondó cikkeket, szabályokat és tanácsokat.

Ez a túlbonyolítás már akkor elveszi az ember kedvét a diétázástól, amikor még el sem kezdte. De van egy nagyobb probléma ezzel a megközelítéssel: arra koncentrál, hogy mit és hogyan szabad vagy nem szabad enned, ha fogyni szeretnél. Ezzel pedig teljesen szem elől téveszti a lényeget.

Miért? Kérlek, most nagyon figyelj!

Nem attól az ételtől fogysz, amit megeszel. Amit megeszel, attól éppenséggel hízol, így felesleges is túl sokat pörögnöd rajta. 

Attól az ételtől fogysz, amit nem eszel meg. Ha ezt az egyszerű gondolatot képes vagy átérezni és megérteni, az gyökeresen megváltoztathatja a hozzáállásodat. Rájöhetsz arra, hogy téged eddig átvertek. 

Elhitették veled, hogy a fogyás bonyolult. Én pedig azért vagyok itt, hogy megmutassam neked: ez nem igaz! A fogyás csak akkor bonyolult, ha te magad azzá teszed. Ha elég ügyes vagy, még élvezheted is, mint egy jó játékot. Mindehhez viszont egy új, friss nézőpontra van szükséged. 

A fejed tetejére kell állnod. Készen állsz?

A túlbonyolítás sötét viharán túl

2015 elején egy srác videóját néztem a YouTube-on, amiben éppen arról beszélt, hogy a fogyás alapvetően a kalóriadeficiten múlik. Emlékszem, mennyire befeszültem tőle. A fejembe tolult a vér, és azt mondtam: 

“Nem! Ez hülyeség! Nem a kalóriadeficit! Az inzulin… az anyagcsere… a ketózis… tudod te egyáltalán, miről beszélsz?”

Vajon miért reagáltam így?

Minél többet invesztálunk egy meggyőződésünkbe – minél többet olvasunk, beszélünk róla –, annál makacsabban ragaszkodunk hozzá. Egyre zártabbá, majd végül teljesen halottá válik a gondolkodásunk. Én akkorra már túl sokat olvastam mindenféle diétás elméletekről, hogy csak úgy elengedjem őket. Hosszú időbe telt, mire félre tudtam tenni az egómat. 

Ma már tudom, a srácnak tökéletesen igaza volt, én pedig úgy viselkedtem, mint egy átlagos rövidlátó emberke: vakon védtem azt, amibe addigra már túl sok időt és energiát fektettem. 

Ha kritikusan megvizsgáltam volna a gondolataimat, hamar észrevehettem volna a logikai hézagokat. Ez viszont fel se merült bennem, hiszen amiben hittem, arról könyveket írtak, és rajtam kívül sok ember hitt bennük. 

Amiről könyveket írnak, és amiben sokan hisznek, az csak igaz lehet, nem igaz? Fájdalmas, ám annál hasznosabb felismerés: ez sajnos nem feltétlenül igaz. Néha éppen azzal szemben kell a legkritikusabbnak lennünk, amiről könyveket írtak, és amiben sokan hisznek. 

Még véletlenül sem arra biztatlak titeket, hogy ne olvassatok szakirodalmat és összeesküvés-elméletekben higgyetek. Nem vagyok laposföldes, nyugi. 

Olvassatok, tanuljatok, ássatok mélyre! De attól még, hogy valaki okosabbnak, tájékozottabbnak tűnik nálatok, egy perce se kapcsoljátok ki a saját józan gondolkodásotokat, és sose lankadjon a figyelmetek. 

Ne nyeljetek be semmilyen információt anélkül, hogy átgondolnátok, az hogyan illeszkedik a „nagy képbe”: a fizika, kémia, matematika és más tudományok, többek között például a logika rendszerébe. 

Én ma már szerencsére tudom, hogy a fogyás nem bonyolult. De életem nagyobb részében nem tudtam, és éppen ezért tudok ezekről így írni nektek, mert én is átéltem, sokat szenvedtem (szenvedtettem magam) miatta.

Gyenge, szerencsétlen, sőt, megátkozott, örök kövérségre kárhoztatott embernek tartottam magam. Úgy éreztem, a fogyás egy rettenetes, feneketlen sötét kút. Tele volt a fejem tiltólistás, bűnös ételekkel. 

A táplálkozásra egy sivár szabályrendszerként tekintettem, amit be kell tartanom, különben elkönyvelhetem magam egy béna, akaratgyenge embernek. Meg voltam győződve róla, hogy nem szabad  „hizlaló ételeket” ennem, különben leáll vagy lelassul a fogyás.

Ma már tudom, ha fogyni szeretnénk, ahhoz alapvetően arra kell rávennünk magunkat, hogy kevesebbet együnk. Ennyi. Kívülről a fizika törvényei vezérlik ezt a folyamatot, így mindenki bízhat benne, hogy működik – belülről pedig elsősorban a saját fejünkben zajló zűrzavaron kell úrrá lennünk hozzá.

Ettől még persze a fogyás nem lesz egyszerű, nem akarom elbagatellizálni. Sőt! Rengeteg mindenről lehet (és kell) beszélgetnünk. Kevesebbet enni lehet ész nélkül, görcsösen, és lehet intelligensen, játékosan is.

Amíg viszont valaki azt hiszi, hogy a fogyáshoz görcsösen szabályoznia kell azt, hogy mit eszik, addig nem lehet igazán jó eszközöket adni a kezébe ahhoz, hogy szabályozni tudja, mennyit eszik.

Lehet, hogy az elképesztően fókuszált, fegyelmezett olvasóim ezzel nem értenek egyet. Szerintük ez az egész akaraterő, elhatározás kérdése, és nem tudnak azonosulni azokkal, akik nem képesek betartani egy szigorú diétát.

Én viszont éppen azoknak az embereknek szeretnék segíteni a dietcraftinggal, akik úgy érzik, nem képesek betartani egy szigorú diétát. Nekik szeretném megmutatni, hogy ennek nem feltétlenül az az oka, hogy nincs elég akaraterejük. Nekik szeretnék új perspektívákat nyújtani, új eszközöket és módszereket adni a kezükbe.

Hogyan lehet valakinek elmagyarázni az egyértelműt, amit a túlbonyolítás sötét vihara rejt el a szemünk elől? Hát hogyan máshogy, mint egy teljesen indokolatlan, ám mókás hasonlattal, amiben még legóról is szó van.

Ne a legódarabokra koncentrálj

Emlékeztek gyerekkorotokból a nagy Duplo legós vödörre, ugye? Képzeljük el, hogy a teli vödör jelképezi az emberi test teljes energiaráfordítását. A vödörnek így vagy úgy, de meg kell telnie. 

A szép színes, különböző formájú legódarabok jelentik a táplálékot, amit megeszünk. Ha fogyni szeretnénk, arra kell törekednünk, hogy a legódarabok ne töltsék ki teljesen a vödröt, hanem maradjon mellettük üres tér.

Miért van szükség az üres térre? Azért, mert ez lesz a garanciája a fogyásnak.

Képzeljük hát el, hogy az vödörben maradó üres teret vízzel töltjük ki. A víz jelképezi az elégetett testzsírunkat, ami a fennmaradó energiaráfordításunkat fedezi. Mindaddig, amíg a legódarabok mellett marad üres tér, fogyni fogunk.

A különböző színű és formájú legódarabok a különböző fajtájú és típusú tápanyagok. A hasonlatunkból rögtön két dolgot is megállapíthatunk.

Egyrészt, ha valaki annyi legókockát présel a vödörbe, hogy azok mellé egy csepp víz se fér már be, az illető nem fog fogyni. Hiába válogatja össze a legkülönlegesebb legódarabokat. (Jó, tudom, a legókockák üregesek, tehát befolyik közéjük a víz. Ne akadjunk fenn a részleteken.)

Vagyis hiába minimalizálja valaki a zsír- vagy szénhidrátbevitelét, hiába eszik szuperdiétás ételeket – ha nem figyel arra, hogy kalóriadeficitben legyen, akkor bizony nem fog fogyni.

Másrészt, aki nem tölti ki a vödröt teljesen legódarabokkal, az ha a feje tetejére áll is, hosszú távon mindenképp fogyni fog. Még akkor is, ha csak trehányul, válogatás nélkül beleszórja a legót a vödörbe. Vagyis akkor is, ha nem igazán foglalkozik azzal, hogy mit eszik.

Mi következik mindebből? Mit kell a fejünkbe vésnünk? Azt, hogy nem a legódarabok számítanak, hanem a legódarabokon kívüli üres tér. 

Nem attól fogyunk, amit megeszünk. Attól fogyunk, amit nem eszünk meg.

Akkor azt mondod, egyáltalán ne is foglalkozzunk azzal, hogy mit eszünk? Toljunk magunkba mindenféle szemetet?

Nem. Azt mondom, hogy először is legyetek tisztában azzal, hogy annak, hogy mit esztek, gyakorlatilag semmi köze nincs ahhoz, hogy fogytok-e. Éppen ellenkezőleg! Amit megesztek, az hiába a világ legdiétásabb étele, végső soron a fogyás ellen hat. És ezzel nincs is semmi baj. Muszáj a fogyás ellen hatnia valaminek, különben előbb-utóbb, hát… meghalnánk, értitek.

Ettől még nagyon is érdemes megválogatnunk, hogy mit eszünk, például az egészségünk, jóllakottságérzetünk, edzésteljesítményünk, közérzetünk, vagy akár a környezetvédelem miatt. Ezek szuper, jogos szempontok.

Érdemes legóznunk! Érdemes különböző színű és formájú építőelemeket kipróbálnunk, egymással kombinálnunk. De nem szabad egy percre sem elfelejtenünk, hogy nem a legódaraboktól fogunk fogyni, hanem a legódarabokon kívüli üres tértől.

Az én tapasztalatom ráadásul az, hogy aki tudatosítja magában, hogy nem azon fog múlni a fogyása, hogy megeszik-e desszertként egy sütit – mindaddig, amíg a kalóriatartalmával számol –, az előbb-utóbb (ha fontos számára az egészsége, közérzete, a saját teste) teljesen magától elkezd egy egészséges(ebb), optimális étrend felé húzni.

Egy olyan étrend felé, ahol továbbra is lesz helye alkalomadtán annak a sütinek, de már nem fog hozzákapcsolódni egy rakás sóvárgás és bűntudatérzés – és éppen emiatt nem is lesz már annyira különleges az a süti!

Persze ha ezt érezzük a saját szempontunkból a leghatékonyabbnak, ettől még ugyanúgy messziről elkerülhetünk mindenféle sütit. De rengeteget számít, amikor ez a döntés már belülről, nem pedig kívülről, egy tévhiten alapuló félelemből ered!

Ehhez viszont először le kell döntenünk azokat a falakat, amiket kívülről erőltettek ránk, és fel kell építenünk – immár a saját józan belátásunk szerint – a saját falainkat! 

Nem attól fogyunk, amit megeszünk. Attól fogyunk, amit nem eszünk meg.

Mi kell ahhoz, hogy életben maradjon egy űrhajós?

A Martian (“A marsi”) című könyvben Mark Watney űrhajós egy baleset következtében egyedül marad a Marson. Kis számolás után megállapítja, hogy a legnagyobb gondja az, hogy nincs elég kajája. Az író, Andy Weir jól ráérzett, mivel lehet igazán felkelteni az olvasók együttérzését. 

Watney tehát arra jut, hogy valahogyan krumplit kell termesztenie, különben éhen fog halni. Ezért komoly tervezgetésbe kezd. A sztorinak egy jelentős, izgalmas részét az teszi ki, hogy a főhős kalóriákat próbál teremteni.

A könyvbéli helyzet a napnál is világosabbá teszi, hogy valójában minden falat étel, amit megeszünk, éppen arra szolgál, hogy ne fogyjunk!

A fogyásról csak a jóléti társadalmakban gondoljuk azt, hogy az egy nehezen kiváltható, kívánatos folyamat, amihez szakirodalmat kell olvasnunk, és speciális étrendeket kell vásárolnunk hozzá aranyáron.

A valóság az, hogy a fogyáshoz nem kell aktívan csinálnunk semmit. Éppen ellenkezőleg: az kell hozzá, hogy valamit ne csináljunk. Ha ugyanis nem eszünk eleget, akkor a fogyás teljesen magától bekövetkezik. Végső soron pedig halált okoz. Szóval csak okosan, pajtikák!

Minden kis morzsa, amit életünk folyamán megeszünk, valójában a haláltól tart minket távol. Egy alternatív univerzumban igazából hálásnak kéne lennünk, nem pedig undorral gondolnunk szegény kis morzsára pusztán azért, mert magas a glikémiás indexe.

Sőt, továbbmegyek: egy alternatív univerzumban nem arról olvasgatunk könyveket, hogy hogyan lehet fogyni – hanem arról, hogy hogyan lehet hízni. Nem azért fizetünk tanácsadóknak, hogy segítsenek fogyni, hanem azért, hogy segítsenek megállítani vagy lelassítani a fogyást. Megjegyzem, kevésbé jómódú országokban és népeknél ez a probléma talán nem is annyira fiktív.

Előítéleteink fogságában 

Mi történt, hol siklott félre ez az egész? 

Miért gondoljuk azt, hogy a fogyáshoz bármit is aktívan csinálnunk kell? Miért gondoljuk azt, hogy a fogyásnak ahhoz van köze, hogy mit eszünk, és nem pedig ahhoz, hogy mit (pontosabban mennyit) nem eszünk?

Miért indulunk ki abból, hogy a „nem fogyás” a természetes és egyszerű, a fogyás viszont a természetellenes és bonyolult? Lehetséges, hogy pusztán azért, mert egyféleképpen akarjuk látni a valóságunkat, és el se gondolkozunk azon, hogy talán másféleképpen is láthatnánk? 

A lenti rajzzal valószínűleg találkoztatok már. Mit láttok rajta?

Nagyjából az emberek fele egy távolba tekintó csinos fiatal nőt lát a képen, a másik fele pedig egy idős anyókát. Most, hogy ezt elolvastátok, nézzétek meg újra. Próbáljátok megtalálni benne a „másik” alakot.

Miről árulkodik ez az érdekes illúzió?

Arról, hogy mi emberek mindig hajlamosak vagyunk egy adott értelmezésre, amit teljesen természetesnek tartunk mindaddig, amíg valaki fel nem hívja rá a figyelmünket, hogy a miénktől gyökeresen eltérő értelmezés is helyes lehet. Oké, a legtöbben még ilyenkor is foggal-körömmel ragaszkodnak a saját nézőpontjukhoz. Ez is emberi vonás. Csak a különösen intelligens emberek képesek a sajátjukkal ellentétes perspektívát is megvizsgálni.

Lazítsátok meg most egy kicsit a berozsdásodott csavarokat az agyatokon!

Játsszatok el a gondolattal, hogy a fogyás valójában nem is bonyolult. Csak bonyolultnak tűnik azok számára, akik bonyolultnak akarják látni. És ráadásul nem is kell hozzá aktívan semmit csinálnunk, éppen ellenkezőleg – az kell hozzá, hogy valamit ne csináljunk: ne együnk állandóan.

Játsszatok el a gondolattal, hogy a fogyás egy teljesen magától zajló folyamat, amiért nekünk egy fűszálat sem kell keresztbe tennünk! Egész pontosan, a fogyás egy magától zajló folyamat lenne, ha mi nem hatnánk ellene nap mint nap azzal, hogy eszünk.

Képzeljétek el, hogy a „nem fogyás” (ha úgy tetszik, testkompozíció-fenntartás) olyan, mint a kerékpározás. Csak kívülről nézve tűnik úgy, hogy magunktól gurulunk, de valójában a lendületünket nekünk magunknak állandóan fenn kell tartanunk azzal, hogy pedálozunk. 

Hasonlóképp, ahhoz, hogy ne fogyjunk, nekünk állandóan a fogyás ellen kell dolgoznunk azzal, hogy eszünk. És ezzel önmagában nincs is semmi baj. Nehogy egy pillanatra is bűntudatotok legyen amiatt, hogy esztek!

Az evés és a zsírraktározás teljesen természetes, sőt, szükség van rájuk ahhoz, hogy nehogy elfogyjunk, ahogyan aggódó szüleinktől szoktuk hallani. Nem szabad félni a hízástól!

Álljatok meg egy pillanatra, és gondolkozzatok el egy elsőre abszurdnak hangzó feltevésen: lehetséges, hogy mi emberek nem a fogyásban vagyunk rosszak, hanem egész egyszerűen túl jók vagyunk az evésben?

Mire jó a szemléletváltás?

Felmerülhet bennetek, hogy mire jó az, ha elkezdtek fordítva gondolkozni a fogyásról? Segít valamit, vagy ez az egész csak egy jópofa elmetrükk?

Naná, hogy segít! Óriási pszichológiai tehertől szabadíthat meg titeket, rengeteg erőt és lendületet adhat.

Azt, hogy egy cselekedetet mennyire élünk meg könnyűként vagy nehézként, nagyban meghatározza az, hogy milyen előzetes elképzelésekkel, előítéletekkel vágunk bele.

Ezt a jelenséget biztos ti is tapasztaltátok már. Ha úgy kezdtek bele egy takarításba vagy tanulásba, hogy „jajj, de rossz lesz”, akkor rossz is lesz. Ezt hívják önbeteljesítő jóslatnak.

Odáig viszont kevesen jutnak el, hogy felismerjék, talán nem is a takarítás vagy tanulás a rossz, hanem ők maguk vesznek fel egy olyan szemüveget, aminek a torzító lencséjén keresztül a feladat rettenetesnek tűnik.

Ehhez hasonlóan, a fogyással kapcsolatos negatív beidegződéseink nagy része abból származik, hogy már eleve egy szörnyen nehéz, bonyolult, lemondásokkal teli, szenvedős folyamatnak tartjuk azt.

Ne becsüljük le a gondolataink felemelő vagy lehúzó erejét! Elmesélek nektek egy triviális, de épp ezért meglepő példát. 

Évekkel ezelőtt még én magam is túl szigorúan, kissé kényszeresen álltam a diétázáshoz, ezért nem mindig vettem észre, hogy hol és mivel szabotálom a saját sikeremet és boldogságomat.

Szóval beállítottam egy étrendnaplózó appban, hogy hány kalóriát ehetek egy átlagos napomon ahhoz, hogy 500 kalóriás deficitben legyek. Akárhányszor túlléptem ezt az értéket akár csak 100 kalóriával, az alkalmazás ijesztő piros színnel írta ki azt a számot, amennyivel meghaladtam a napi keretemet.

Néhány nap után észrevettem egyrészt, hogy ez mennyire demoralizálóan hatott rám. Ha csak kicsit is túllőttem a célon, a piros szín emlékeztetett rá, hogy nem volt elég akaraterőm. Nem teljesítettem a célomat. 

Észrevettem ugyanakkor azt is, hogy mennyire röhejes, hogy ettől rosszul érzem magam: mivel eleve a kalóriadeficittel csökkentett célt állítottam be, ezért nyugodtam meghaladhattam azt akár 200-300 kalóriával is, attól még fogytam volna – legfeljebb kicsit lassabban. Sőt, ha egyáltalán nem voltam deficitben, de nem is ettem többet a szinten tartó kalóriamennyiségemnél, valójában akkor is büszke lehettem (volna) magamra.

Nyugodtan elkönyvelhettem volna az ilyen napokat is kis sikerként, de erre az esélyt sem adtam meg magamnak. A nyavalyás alkalmazás félreérthetetlenül emlékeztetett arra, hogy kudarcot vallottam: a szép zöld szín (fennmaradó kalóriák) helyett pirossal mutatta a bénaságom számokban kifejezett értékét, vagyis azt, hogy mennyivel ettem többet a kitűzött célnál.

Amikor erre rájöttem, azonnal átállítottam a kitűzött célt a szinten tartó kalóriamennyiségre. Onnantól kezdve azok a napok is szép zöldek voltak, amikor az eltervezettnél kicsit kevesebb deficitet sikerült produkálnom, vagy urambocsá’ semennyit. 

Ettől kezdve minden nap sikeresnek érezhettem magam. És ez volt a kulcsa annak, hogy elérjem a céljaimat.

Legyetek üdvözölve a Marson!

Miért is meséltem el ezt most nektek?

Azért, hogy ti is észrevegyétek, mekkora jelentősége van annak, hogy a világ jelenségeihez, köztük a saját cselekedeteinkhez milyen kommentárt fűzünk a fejünkben. Jónak vagy rossznak tartjuk őket? Könnyűnek vagy nehéznek? Egyszerűnek vagy bonyolultnak?

Ha az a kiindulópontunk, hogy a fogyás bonyolult és természetellenes, amihez száz dolgot kell aktívan csinálnunk, és közben muszáj vacakul éreznünk magunkat, így is lesz. Ez lesz a saját kis valóságunk, amit megteremtünk magunknak. Ahhoz viszont, hogy rájöjjünk, másféle valóságot is teremthetünk magunknak, fel kell ráznunk magunkat. Túl mély a gondolkodásunk régi medre, túl makacsak a beidegződéseink. 

Ha én lehetnék egy új „fogyiműsor” rendezője, biztos, hogy feje tetejére állítanám az egészet.

Az alapkoncepció nem az lenne, hogy szerencsétlen emberek szenvednek és izzadnak azért, hogy lefogyjanak. Nem lenne semmiféle zsírgyilkolás, önostorozás. Épp ellenkezőleg: mondjuk egy képzeletbeli marsi telepen az lenne az űrhajósok (a fogyni vágyók) feladata, hogy életben maradjanak.

Az evés nem egy bűnös cselekvés, hanem az élet záloga lenne. Az ételeket megbecsülnék, és hálát adnának értük, hogy életben tartja őket. Akár még saját burgonyát is termeszthetnének. Bizony, szörnyű, magas glikémiás indexű krumplit!

Aztán az „űrhajósok” minden igyekezetük ellenére egy picit kevesebbet ennének a kelleténél. Így alacsonyabb testzsírszázalékkal mehetnének haza mindannyian. De nem azért, mert ez volt a céljuk, hanem csak úgy mellékesen.

Vagy valami ilyesmi. Hmm… ami azt illeti, ez nem is rossz ötlet!

Lényeg a lényeg: arra biztatlak titeket, hogy merjetek „out-of-the-box” gondolkozni! Még akkor is, ha ez a 21. század legnagyobb közhelye. Merjetek eljátszani a gondolattal, hogy a fogyás nem bonyolult!

Ízlelgessétek a gondolatot, hogy nem attól fogytok, amit megesztek, hanem attól, amit nem esztek meg! (Haha, ízlelgessétek.. értitek!)

Merjetek fordítva gondolkozni a fogyásról. Ha ehhez az kell, hogy űrhajósnak vagy Robinson Crueso-nak képzeljétek magatokat, hajrá!

Nagyon kíváncsi vagyok a gondolataitokra, tapasztalataitokra. Kommenteljetek bátran!

Ha tetszett a cikk, ne felejtsetek el feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

This Post Has 8 Comments

  1. Ildikó

    Nagy örömmel olvastam ezt az írást, mert a szerzője nagyon hasonlóan gondolkodik, mint én. Mindig hangoztattam-hangoztatom, hogy a fogyás a lusta embereknek való 🙂 , mert teljesen passzív folyamat, mivel éppen a nem-csináláson alapul. Nem (!) eszem annyit.
    Így fogytam másfél év alatt 30 kilót, mintegy mellékesen a mértékletes és minőségi táplálkozás melléktermékeként.
    Amivel még meg szoktam nyugtatni az embereket, hogy: nyugi van, a szervezet egy pillanatra sem marad evés nélkül, mert a működéséhez kell az energia. Ezt vagy kívülről kapja meg (ételként) vagy belülről. Ez utóbbi során önmagát kezdi megenni, ezt szoktuk hagyományosan fogyásnak mondani. De folyamatosan eszünk, akkor is,a mikor azt hisszük, hogy nem…szóval nyugi van…

    1. Álmos

      Örülök, hogy tudtál azonosulni a leírtakkal, és te is megerősítetted a saját tapasztalatoddal, Ildikó! 🙂

  2. Reni

    Szia!
    Nekem az lenne a kérdésem, hogy ha valakinek Inzulinrezisztenciát diagnosztizáltak, vagy bármit, ami miatt ugye elterjedt ez, hogy napi 5 vagy több evés (de pl kaloriat figyelve) arrol mi a véleményed? Mármint, hogy akkor is lehet csinálni az IF-et? Vagy csak a kalória deficitre figyeljünk az 5 kaja mellett?
    Sokkal szimpatikusabb az írásaid alapján ez a szemlélet, nem pedig a folyton kényszeres néha idegőrlő, “most ennyit egyél, most annyit” , sőt, “ha nem megy az 50g Ch akkoris told le a torkodon….”
    Sok motivációt kaptam most tőled, de mivel nekem kóros glükóztoleranciát(igt) állapítottak meg igy nem igazán tudom mi a helyes. De azt tudom, hogy már úgy tulbonyolitottam az egészet, hogy sokszor azért adom fel.

    Köszi

    1. Álmos

      Szia! Örülök, hogy motiválnak a cikkek! A kérdéseddel kapcsolatban: ahol másnak az egészségéről van szó, ott muszáj vagyok óvatosabb lenni azzal, hogy mit ajánlok, hiszen felelősséget nem vállalhatok érte. Azt viszont elárulom neked, hogy számos kutatás szerint a böjtölés bármely formája (így az IF is) kifejezetten segíthet az inzulinérzékenység helyreállításában! A Facebook csoportunkban is sok pozitív beszámolót olvasni, sok IR-esnek éppen a böjtölés segített. Ha még nem vagy tag, és kíváncsi vagy mások tapasztalataira, csatlakozz bátran! 🙂 Szurkolok!

    2. Ildikó

      Kedves Reni,
      nálam is fennáll az IR esete. Naponta 5-6 x ettem-eszem, így soha nem mardosott-mardos az éhség, nagyon kényelmes volt(van) az egész. Arra viszont ügyeltem-ügyelek, hogy napi 1200 Kcal-nál többet ne egyek. Nem eszem süteményeket (csak nagyon néha diabetikusakat), kakaóscsigákat és társait, fehér lisztből készült termékeket. Durumtésztát, basmati rizst, krumplit igen, de kb tenyérnyit/evés. Nem iszom gyümölcsleveket, cukrozott üdítőket. Cukrot nem teszek semmibe. Minden általában “normál” adagnak mondott ételt felezek, étteremben is, mert ott elcsomagoltatom a felét, és esetleg később, vacsorára megeszem.
      Eddig nem sportoltam, csak kirándulások, séták voltak. talán most már muszáj lesz valami, mert alig dugom ki az orrom ebben a hidegben, nem mozgok eleget, és meg is állt a fogyásom. De tény, ami tény: 30 kilót fogytam másfél év alatt. Szóval hajrá! A cukorértékeim is rendeződtek, olyanok, mint egy egészségesé. Azt azonban fontos tudni, hogy az IR-ből nem lehet meggyógyulni, egy életen át kell ezt a táplálkozást folytatni, csak természetesen emelt kalóriaadaggal/nap, ügyelve arra, hogy se fogyás, se hízás ne legyen, ha már a kívánatos, orvosilag is helyes súlyra beállt a szervezet. Sok sikert kívánok!

  3. DelyViki

    Egy újabb szuper cikk 🙂
    Az összes bejegyzés annyira fellelkesít, hogy mint az ilyenolyan hitek terjesztői, mindenkit próbálok én is megtéríteni 🙂 Úgy szeretném ezt a tudást, ezt az élményt átadni. Aztán jönnek a régről berögzött reakciók, én meg csak mosolygok. . Jó, persze egyél 5x egy nap, igen nyilván Isten ellen való kihagyni a reggelit, tudom, egyből izomból fogysz, ha “koplalsz”… Stb. De azért légyszi olvasd el ezt a pár cikket, és utána beszéljünk erről, ne kelljen nekem elmagyarázni.. Aztán hadd mondjam el hogy az elmúlt 4(!) hétben nálam hogy működött ez az IF. (ennyire új vagyok)

    “Tegnap du 4 óta nem ettem, de ma délben ebédelek..”.. Erre jön a Nem halsz éhen???!
    De, már éhes vagyok, de nem fáj, és az elmúlt hetek tapasztalatai alapján úgy néz ki, nem halok bele. És mellesleg minden ruhám rám jön, és helyreállt az évek óta nyögvenyelős emésztésem, szóval asszem így maradok 🙂
    Csak olvasd el ezeket, tényleg.

    1. Álmos

      Örülök, hogy ráéreztél a lényegre, Viki, az pedig külön szuper, hogy ahhoz is van kedved/energiád, hogy másokkal megoszd a tapasztalataidat! Aki nyitott rá, azon úgyis látni fogod, hogy érdemes mesélned neki – aki meg nem, nos hát… ő rajta is látni fogod. 🙂 Hajrá!

  4. SzFErika

    Annyira vártam már ezt a cikket! Köszönöm!!!
    Rájöttem, miért szeretem a dietcrafting-ot. Mert alapvetően kreatív ember vagyok, munkában, sportban, alkotásban. Képtelen vagyok teljesen mások által létrehozott, kötött szabályrendszer szerint élni, illetve alkotni, mindig saját ízlésemre formálom a dolgokat. Ezért szenvedtem világ életemben az étkezéssel. Kivéve, mióta megismertem a dietcrafting szemléletet. Az időt csoportosítgatom, de ha ugyanannyit eszem, nem fogyok, ha többet, hízom.
    Most pár kiló pluszban vagyok, persze, mert a lelki rotty miatt többet ettem, fetrengtem, nem edzettem. Mikor elkezdtem jobban lenni, kevesebbet ettem, elkezdtem edzeni. ( Hadd meséljem el: Mindjárt az új munkahelyen kezdek! ) A testem is jól akar lenni a lelkemmel együtt. Megint bebizonyosodik: kevesebbet kell enni, és akkor fogyunk.
    Kitűnő példa a Férjem. Én vagyok s konyhatündér, Ő pedig “be van oltva”a reformételek ellen. 🙂 Azt mondja, semmi fakszni, kevesebbet kell enni, és fogyunk. Húsz éve nézem ánilva, hogy a 12 órás munkába vitt 5 szendvicsből hazahoz kettőt vagy hármat, ilyenkor nincs ideje enni, csak délután 3kor. Tulajdonképpen kényszer-időszakos böjtöl. Miközben aktív. És a csokiját bezzeg megeszi! 😀Pár ilyen munkanap és FOGY. Ha még lenyomja a napi 20 fekvőtámaszát, a kockák is előbújnak a hasán.
    Szóval, mióta ismerem a dietcraftingot, nem gondolom azt, hogy a Férjem űrlény. Vagy, akkor én is az vagyok 😀

Vélemény, hozzászólás?