Ez egy tragikomikus, ma is aktuális pillanatkép Papp Gábor Zsigmond „Magyar retró” című zseniális dokumentumfilmjéből.

És hogy miért aktuális? Azért, mert manapság is sokan érezhetjük úgy néha, hogy a céljaink kilátástalansága, az életünk bizonytalansága vagy éppen monotonitása mellett nem sok más örömünk marad – csak az evés.

Csoda, hogy világszinten egyre nagyobb problémát jelent az elhízás? Ennek az okai persze ennél sokkal összetettebbek – de biztos, hogy ez is vaskosan benne van a csomagban.

(Egyébként elképesztően szomorú, hogy Magyarország elhízás tekintetében is a világ élvonalába tartozik. Európán belül pedig szinte mindig benne vagyunk a top 5-ben – és a helyzet évről évre csak romlik.)

Komor szavak, pesszimista kilátások?

Aláírom, de vállalom. És szerintem ti is sokan éreztek hasonlóan, ezért is merek írni róla nektek. Fontos ezeket időről időre kimondanunk, megbeszélnünk egymás között.

Ajjaj, Álmosból egy megkeseredett vészmadár, doomsayer lett?

Na, azért attól még messze járunk, ne aggódjatok. De érzékelem, hogy van baj.

A nagyvilágban is, és kis hazánkban is. Perszehogynepersze, az élet sosem volt könnyű, mindig voltak nehézségek, most sok mindenben sokkal jobb, mint néhány évtizede, ésatöbbi, ésatöbbi. Értem, tudom, nem vitatkozom.

De mégis – ne essünk a gázlángozás (gaslighting) hibájába! Ne akarjuk elhitetni senkivel – magunkkal se! – hogy minden tökéletes, és ha néha vannak rosszabb napjaink, akkor az kizárólag a mi hibánk.

A gondolataink szerepe most is elsődleges, ezt soha nem fogom máshogy gondolni – de azért ne szégyelljük kimondani, hogy nehezített pályán vagyunk!

Kifejezetten vidám és optimista embernek tartom magam, de még én sem tudom teljesen függetleníteni magam az engem körülvevő ún. történésektől. A történések meg hát, az elmúlt néhány évben, nagy látószögű lencsével nézve… mondjuk így, diplomatikusan: nem annyira rózsásak.

Sokan érezzük úgy, hogy 2020 óta az életünk nehezebbé és kiszámíthatatlanná, néha már-már egy nyomasztó álommá vált.

Kitartunk, bízva bízunk – ahogyan Madách intett minket. Vannak még terveink, céljaink, boldog időszakaink; de mindenre rátelepedett valamiféle ólmos nehézség. Egy lidércnyomás.

Tudjátok, honnan ered a lidércnyomás szó? Az alvási paralízist hívták így régen, és arra utaltak vele, amikor az ebben szenvedő ember néha úgy érezte (rosszabb esetben úgy is látta), mintha a mellkasára egy gonosz lény – egy lidérc – ült volna rá, ami nyomja, fojtogatja.

Na, valami ilyesmit érzünk sokan.

Világjárvány, széteső szociális kapcsolatok, erőszak, romló életkilátások, háború, gazdasági és pénzpiaci válság, a közösségi média mindent átható, nyomasztó jelenléte, technológiai pesszimizmus (mesterséges intelligencia, khmm, khmm…) – és persze egy rakás lokális (magyarországi) probléma, amibe itt és most nem mennék bele. Tudjátok úgyis.

Nem azért említem mindezt, hogy csak még jobban elrontsam a kedveteket. Ellenkezőleg: azt szeretném, hogy érezzétek – nem vagytok egyedül.

A hiba nem bennetek van, mert tényleg nem könnyű időszakot élünk át.

Elmondom újra, hogy elhiggyétek és megértsétek:

Nem vagytok egyedül!

Egyáltalán nem meglepetés, hogy ezekben a bizonytalan mindennapokban az evés egyre inkább mint egyedüli, könnyen elérhető örömforrás jelenik meg az életünkben.

Nem kell ehhez a fridzsiderszocializmusban élnünk, mint a videóban. Bárki, bármikor olyan élethelyzetbe sodródhat, amiben a mindennapjait ingerszegénynek, a jövőjét bizonytalannak érzi.

Ismétlem: mostanában ezek az érzések sokunkban felerősödhettek. Talán benned is.

Az én generációm (a milleniálok) biztosan veszélyeztetett állatfaj, de a saját keresztje megvan a baby boomereknek, az X generációnak, és a legfiatalabb Z- és alfa-generációnak is.

A világ – globálisan és lokálisan is – egy kicsit elsz**ódott és barátságtalanná vált. Vagy legalábbis így érezzük sokan. Ezek a tények.

Elfelejtettük (elfelejtették velünk), hogy az élet szép és határtalan – és hogy mi magunk erősek vagyunk, és sokkal többre hivatottak annál, mint hogy ösztönlényként sodródjunk az árral.

Mit tudunk ezzel kezdeni?

Először is fontos, hogy tudjátok: ebben az érzésben nincs semmi szégyellnivaló.

Ilyenkor mintha kifakultak volna a színek, eltompultak volna a hangok, elveszett volna minden jelentőség. Ebbe a szürke masszába pedig az evés vihet egy kis színt – gyorsan múló, olcsó (vagyis hát sajnos már nem is annyira olcsó), de kiszámítható örömöt.

Amiről beszélek, annak súlyos formája a klinikai depresszió. De biztos vagyok benne, hogy rengetegen éreznek így olyanok is, akik nem szorulnak orvosi segítségre. Egyszerűen csak egy kicsit elsodródtak, kibillentek a középpontjukból.

Az ilyen embernek sokszor csak egy kis mentális kapaszkodóra, egyetlen jól irányzott mozdulatra van szüksége ahhoz, hogy visszanyerje az irányítást a gondolatai (és ezáltal az élete) felett. Ez a kapaszkodó és jól irányzott mozdulat mindenkinél más. Nem létezik egyetlen technika vagy módszer, ami mindenek felett állna.

Most olyan időszakot élünk át, amikor hajlamosabbak lehetünk az életünk színeit fakóbbnak látni.

Éppen most kell észnél lennünk! Most nem szabad elhinnünk az átverést, hogy nincs beleszólásunk!

A régi életemben (amiről rajtatok kívül nem sokaknak szoktam mesélni) többször éreztem úgy, hogy irányíthatatlanul sodródom. Ettem… ki tudja, miért. Szomorúság? Unalom? Megszokás?

A szabadulást nálam nem az okok boncolgatása hozta meg, hanem az, hogy képessé váltam kívülről figyelni magamat, miközben ettem. Kívülről figyeltem magamat, és a napnál is világosabban felismertem:

Ez az ember nem én vagyok.

Ez persze nem egy egyszeri és végleges megvilágosodás volt, ami után sosem ettem túl magam. Hogyne ettem volna! De valami megváltozott. Ha ki is csúszott néha alólam a talaj, nem azonosultam többé a „bukott emberrel.” Egyre ritkábbak lettek a túlevések, és ha el is indultam a lejtőn, egyre többször voltam képes menet közben megfékezni az önpusztító folyamatot.

Mind a mai napig, ha néha többet eszem is a kelleténél, egyféle csodálkozással szemlélem a történteket – és nem érzem totálisan rosszul magam. Azért nem, mert tudom: a túlevő ember nem én vagyok.

A „megcsúszást” mindig a saját gondolataim, a saját figyelmetlenségem idézi elő. A gondolataimnak pedig – még akkor is, ha az evés körül forognak – nincs hatalmuk felettem. Meg tudom változtatni őket – de legalábbis függetleníteni tudom magamat tőlük.

A legtöbb embernél ez nem egy egyszeri átalakulás (nálam sem az volt), ami után bódhiszattvaként (megvilágosodott emberként) lebegünk majd a történések felett. Ez egy felismerés, ami a legnagyobb sötétségben is világítani fog nekünk.

Ez az én kapaszkodóm.

Talán ami nekem segített (és segít mind a mai napig), az segíthet nektek is.

Még most is – ebben az egyre furcsábban hullámzó, érdekes színű sz**tengerben.

Na. Most pedig nézzétek meg ezt, és röhögjetek egy jót – magatokon, magunkon:

Ha szeretnétek még ilyenekről olvasni, kommenteljetek! Tudjátok, hogy van a mondás: néma gyereknek… 😉

* * *

Ha szeretnél a friss dietcrafting tartalmakról elsőként értesülni, iratkozz fel az ingyenes hírlevélre!

Ha segítenek az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogatsz abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Hogyan ne váljon az evés meneküléssé? appeared first on dietcrafting.

Lássuk először a konyhaszekrényt. Hmm, nem sok minden van itt. Egy zacskó kukoricapehely, ketchup, mustár, fűszerek. Csemegeuborka. Uncsi. Ehh… nyilván, hiszen diétázom. Nem vagyok annyira ostoba, hogy mindenféle nassolnivalókat tartsak itthon kísértésként.

Hoppá, van itt eldugva egy bontatlan zacskó mogyoró is! Ezt két hete vettem egy gyenge pillanatomban, de sosem ettem meg. Még büszke is vagyok magamra, hiszen ez azt jelzi, hogy mennyire elszánt vagyok.

Nocsak, mi van itt a felső polcon? Féléves csokinyulak. Húsvétra kaptam őket, már nem is emlékszem, kitől. Eszem ágában sem volt megenni, de kidobni azért mégsem akartam őket. Az azért durva lenne, Afrikában gyerekek éheznek! A hűtőt azért még nézzük meg a biztonság kedvéért. Natúr joghurt, jégsaláta, lenmagolaj. Uncsi, uncsi, uncsi.

Hát, ez ennyi. Nem számítottam többre, meg nyilván nem is fogok semmit enni, hiszen diétázom. Várjunk csak egy pillanatot… ha nem fogok semmit enni, mi a fészkes fenét keresek itt a félhomályban, nyitott hűtőajtó mellett? De most komolyan. Hacsak nem szállt meg valami démon, ide is magamtól jöttem, saját elhatározásból. De nem nagyon emlékszem az elhatározásra, homályos minden… a testem magától indult meg, mintha marionettbábuként mozgatná valaki.

– Nem, nem és nem! – kiáltom felfelé a képzeletbeli bábjátékosnak. Tudatos vagyok. Nem fogok elgyengülni. Amúgy is, az előbb megállapítottam, nincs itthon semmi, ami miatt megérné elfuserálni a diétát. A csokinyulak szóba se jönnek, azokat megenni óriási kreténség lenne. Bár azért az a jó kis pörkölt mogyoró…

NEM! Back to business.

Kifelé a konyhából, vissza a nappaliba. Csak el kell terelnem a gondolataimat, és minden rendben lesz. De még majdnem négy óra hátravan ebből a napból, és bevallom férfiasan: baromi éhes vagyok. Kár, hogy ma már kimaxoltam a kalóriakeretemet. Legalább jóllaktam volna… de még csak azt sem mondhatom el. Finom se volt. És még csak az eredmények se jönnek úgy az elmúlt hetekben, ahogy reméltem. Lehet, hogy a semmiért kínzom magam?

Álljunk is rá gyorsan a mérlegre, ellenőrizzük, lássuk, mennyit mutat…

Hogy az a…!!!

Ide szívesen beírtam volna a tényleges káromkodást, ami a számat elhagyta, de mivel látok rá esélyt, hogy ez az írásom egyszer nyomtatásban is megjelenik, megspórolok egy kis munkát a szerkesztőnek. Talán polkorrekt indulatszavakat kéne használnom?

Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát, mi a MANÓT mutat ez a KOMISZ mérleg?!
(Így jó lesz?)

Hát megőrülök! Ugyanannyit mutat, mint egy hete, pedig minden nap tökéletesen diétáztam, ettem az előre kimért vackokat. Lehet, hogy valamit rosszul csinálok? Nézzük meg magunkat gyorsan a tükörben, az a biztos… Nos igen, a kinézetem még mindig a jó öreg ugrálóvárra hajaz.

Azt a leborult szivarvégit! (Ez belefér?)

De most komolyan, ezért szenvedek? Mások két pofára ehetik a pizzát és a hamburgert, és mégis szálkásak, én meg megtagadok magamtól mindent, és se jól nem nézek ki, se jól nem is lakom?

Nem, nem, nyugi. Nagy levegő, zen. Nem szabad ezeknek a gondolatoknak engedni. Tudom, hogy rossz irányba visznek. Átéltem már tízszer, százszor, ezerszer. Ha ezt így folytatom, még azt a kevés kis eredményt is dobhatom a kukába, amiért eddig megküzdöttem.

De milyen eredményt? Erre kéne büszkének lennem, amit a tükörben látok, most komolyan? Mások, ha belesz– akarom mondani: beletojnak mindenbe, és egyáltalán nem edzenek, máris jobban néznek ki, mint én az aszketizmussal és heti négy edzéssel. Ők a szerencsések, a kiváltságosak. Sőt, valószínűleg inkább ők a normálisak, én pedig a defektes, az elátkozott.

Elég, elég, elég! – mondom magamnak félelemmel vegyes frusztrációval. Kezdem érezni az önpusztító orkán első fuvallatát. Ismerős fuvallat. Most még elkerülhetem, visszavonulhatok a bunkerembe, okos lehetek, túlélhetem. Csak nem szabad felülnöm ezeknek a gondolatoknak, főleg nem gerjesztenem őket. Kibírom, erős leszek.

Már csak három és fél óra a napból. Ha kicsit korábban lefekszem aludni, talán csak három. Nem lenne rossz azért rágcsálni valamit… a fenébe is.

Mi lenne, ha…

Nem! STOP!

Ismerem ezt a forgatókönyvet, százszor átéltem már. Ennek a „mi lenne, ha” forgatókönyvnek sosincs jó vége. Valami racionálisnak hangzó engedménnyel kezdődik, aztán mire észbe kapok, már megindult a lavina. Most nem fogok bedőlni neki.

De mi lenne, ha megenném a mogyoró felét, és utána tényleg nem ennék többet? Persze, ezzel tönkretenném a mai kalóriadeficitet, fél zacskó mogyoróban 450 kalória van. De az azért nem a világ vége, nem igaz? Hetek óta vasszigorral diétázom, igazán megengedhetek magamnak egy nap szünetet. És ha képes vagyok meghúzni egy határt, nincs ebben semmi ördögtől való.

Megfontoltam. Kitöltöm a mogyoró felét egy tálkába (konyhai mérlegen), a maradékot szépen lezárom egy műanyag zacskózáró csipesszel. Az olyan végleges, szimbolikus. Lezártam, ennyi volt, nincs tovább.

Kettőt pislantok, és elfogyott a mogyoró. Jó volt, finom volt, de a fél fogamra se volt elég. Sebaj, ennyit engedélyeztünk magunknak, vége a gyereknapnak.

Viszont nem hagy nyugodni a gondolat… most komolyan ezért a nevetséges mini-kielégülésért rontottam el a mai napomat? Persze, ha szigorúan vesszük, nem rontottam el semmit. Hiszen nem ettem túl magam, nem igaz? De a kitűzött célomat szembeköptem, és ez rossz érzés. Szembeköptem a semmiért. Ezért a pár falatért, ami két perc alatt elfogyott?

Bárcsak visszamehetnék az időben, és megváltoztathatnám a döntésemet. Eszem ágában sem lenne megenni a mogyoró felét, ha tudom előre, hogy ennyire nem fog kielégíteni. Na jó, legyünk őszinték… tudtam előre. Hiszen olyan sokszor megtörtént már. Egyszerűen nem foglalkoztam azzal, amiről tudtam, hogy be fog következni. Úgy döntöttem, hogy nem veszek róla tudomást.

Valóban én voltam az, aki így döntött? Nem tűnt az én döntésemnek… talán inkább… a bábjátékos volt?

Mindegy is, a lényeg, hogy most nagyon haragszom magamra. Egyetlen apró botlás, és az egész napi fegyelmem ment a kukába. Vissza a pálya elejére, mint egy régi, idegőrlő videójátékban. A motivációm elszállt.

Furcsa érzésem van, mintha a világ egy rongyszőnyeg lenne, ami elkezdett szép lassan kicsúszni a lábam alól. Ezt is jól ismerem, tudom, hova vezet. Egy kicsit még ellenkezem, de nem nagyon – csábít a sötét űr, a mindent elnyelő fekete lyuk gravitációs mezeje elkezdett magához vonzani. Lassan, gyengéden, de kérlelhetetlenül.

A következő másodpercek úgy telnek, mintha álom és valóság határán lennék. Tisztában vagyok vele, hogy a testem megindul a konyha felé, de az agyam háttérbe vonult, külső szemlélővé vált. „Én most egy kicsit lelépek, rendben?” – mondja.

Kitöltöm a mogyoró maradékát, ezúttal gyorsan és mohón. Egyedül vagyok otthon, de nem akarom, hogy rajtakapjanak, ezért sietek. Kitől félek, kinek a tekintete elől menekülök? Saját tudatomtól félek, saját tudatom tekintete elől menekülök.

A mogyoró maradéka is elfogyott. A napi kalóriakeretemen jócskán túllőttem, nincs visszaút. Az önostorozás és bűntudat, ami eddig csak kavicsként nyomta a lábamat a cipőben, éles fájdalomként nyilall belém. Tudatom utolsó védőbástyája megszólal, bizonytalanul, maga sem hiszi el, amit mond:

„Nem a világ vége, ne haragudj magadra! Majd holnaptól tiszta lappal indulsz.”

Majd holnaptól? Várjunk csak egy pillanatra… (Ne csináld!) Ha holnaptól tiszta lappal indulok, akkor az azt jelenti (Eszedbe se jusson!), hogy…

Ma már úgyis mindegy? (Ááááááááááá!)

Mélyen persze tudom, hogy nem mindegy; de ez most már mit sem ér. Racionális tudatom erőtlenül dörömböl egy hangszigetelt, homályos üvegfalon. Nem látom, nem hallom, nem érdekel.

Nem sokkal később ketchupos gabonapelyhet lapátolok magamba egy műanyag bödönből. Ennek a receptjét most meg is adnám, hátha ti is el szeretnétek készíteni:

Corn Flakes au Ketchup à l’Álmos

Hozzávalók: 300 gramm kukoricapehely, egy tubus ketchup
Elkészítési idő: 40 másodperc

Szitáld a kukoricapelyhet egy keverőtálba, majd az óramutató járásával megegyező körkörös mozgással nyomj rá egy tubus ketchupot.

Nem finom, ellenben sok. Tömöm a számba, mintha egy ipari feldolgozógép lennék. Nem gondolkozom már, ösztönlény szintjére süllyedek. Időközben rájövök, hogy most már valami édesre vágyom. Elkészíthettem volna a másik kedvenc szánalomfogásomat, a joghurtos-édesítőszeres kukoricapelyhet – mivel viszont utóbbi elfogyott, ehhez már késő.

Eszembe jutnak a kiszáradt csokinyulak. Rohanok a konyhába, persze viszem magammal a műanyagtálat, amiből az imént ettem. A falára ragadt maradékot belekotrom a kukába, látni se akarom. A tálat beáztatom, tűnjön el a nyoma is a gyengeségemnek. Ez egy régi bevált trükköm: zabálás közben mindig „takarítok” magam után, így kevésbé fájdalmas szembenézni a tetteimmel.

Disznó vagyok – de tiszta disznó!

Letépem az egyik csokinyúlról a csomagolást, úgy töröm le a fejét, hogy attól nyekken, egy horrorfilmbe is beillene a jelenet. Olyan gyorsan nyelem az ízetlen, olcsó, kakaós-cukros darabokat, hogy megolvadni sincs idejük a számban. Jöhet a másik nyúl is, egy vagy kettő, olyan mindegy.

Hulljon a férgese!

Ezen a ponton már rég nem eszem – lomtalanítok. Megideologizálom magamban, hogy amit most felzabálok, azt legalább később nem tudom felzabálni. Hasznos, amit teszek, előbb-utóbb úgyis megettem volna, essünk túl rajta!

Gyerünk, gyerünk! Van itthon még bármi ehető??

Újra megkívánok valami sósat. Ez nálam tudniillik így működik, anatómiailag: van egy vegyes gyomrom, egy édességgyomrom, és egy gyomrom a sós nassolnivalóknak. Ezek egymástól elkülönültek, mint a szarvasmarha bendői. Először a vegyes, általános gyomor telik meg, majd megnyílik (véletlenszerűen) az édes vagy sós nasigyomor. Ha az édes nasigyomor megtelt, megnyílik a sós, majd újra az édes, és így tovább, az idők végezetéig – vagy legalábbis addig, amíg el nem kezdem gyűlölni magam. Utóbbi általában előbb szokott bekövetkezni.

Keresek, kutatok még valamit. Ízeket már rég nem érzek. Előbb-utóbb elfogy minden, száraztésztát csak nem akarok már ropogtatni. Túlettem magam. Mennyivel is? Saccolok… 2000–3000 kalóriával? Megtelt mindhárom gyomrom. Utálom magam.

Ördög és pokol! Azt a hét meg a nyolcát! Hogy a macska rúgja meg!

* * *

A fentiekben egy részletet olvashattatok a készülő könyvemből. Remélem, nem sajnáltatok meg nagyon! 🙂 A történet őszinte, de szerencsére már a múltamhoz tartozik – jóval azelőttről, hogy találkoztam az időszakos böjtöléssel.

Fontosnak tartom, hogy meséljek nektek a „régi életemről” is, hogy lássátok: én is egy elveszett, önmagát bántó, a saját boldogságát szabotáló ember voltam – de sikerült kimásznom a gödörből, úrrá lennem a saját démonaimon, és új emberré válnom!

Erre – és még sokkal többre – ti is képesek vagytok, méghozzá saját erőből! Ebben szeretnék nektek segíteni.

Hamarosan izgalmas hírekkel érkezem. Kövessétek a blogot és az IF Hungary Facebook-csoportot!

Ha biztosra akartok menni, kattintsatok ide, és iratkozzatok fel az ingyenes dietcrafting hírlevélre.

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Corn Flakes au Ketchup à l’Álmos appeared first on dietcrafting.

Eljön a várva várt nap, a fürdőszobamérleg az áhított számot mutatja. Büszke vagy magadra, úgy érzed, megérdemelsz egy kis kényeztetést. Ám ahogy nyúlnál a trófeáért, habozol.

Megszólal a kis belső hang: biztos megegyem? Nem rontok el ezzel mindent, amiért eddig dolgoztam? Nem fog visszarántani egy rég elfelejtett függőségbe az olajos-szénhidrátos gyönyör? Egyáltalán, tényleg kívánom én ezt a vackot, vagy csak a bennem élő sunyi manó akarja megetetni velem?

Megenni vagy nem megenni: az itt a kérdés!

A fenti történet nem kitaláció, egy kedves olvasóm (hívjuk most Zsófinak) fordult hozzám vele, a véleményemre volt kíváncsi. Én pedig meglepődtem, mert magamra ismertem: nekem is régi nagy kedvencem a chips, és egyszer én is hetekig tartogattam egy hengert trófeaként a konyhaszekrényben.

A véletlen egybeesés annyira meglepett, hogy eldöntöttem, muszáj írnom róla. Nyilvánosan kell megoldást kínálnom a dilemmára. Még akkor is, ha a válaszomat egy sokak által gyűlölt fordulattal kell kezdenem: az attól függ…

Ha készen állsz leszállni a gondolataid mélyére, tarts velem! És ígérem, elárulom a választ arra a már-már egzisztenciális kérdésre is, hogy én megettem-e a chipset.

A legnagyobb ellenségetek a fejetekben él

Mielőtt belevágunk, fontos, hogy valamit értsetek: én elsősorban abban szeretnék és tudok nektek segíteni, hogy képesek legyetek megszabadulni a saját gondolataitok által okozott szenvedéstől.

Beszélünk itt persze olyan tankönyvszagú dolgokról is, mint például hogy mitől egészséges a böjtölés, hogyan működik az anyagcsere és a zsírégetés. Ezek olyan kérdések, amikre számtalan forrásból (nálam tanultabb egészségügyi szakemberektől) könnyen választ találhattok; na nem akadémikus szinten, de annyira biztosan, ami a céljaitok eléréséhez kell.

A kutya viszont nem itt van elásva!

Az emberi szenvedésnek csak kis része származik közvetlenül az életkörülményeinkből, a nagyobb részét mi teremtjük saját magunknak, szó szerint a semmiből, mégpedig a gondolatainkkal. Bízom benne, hogy ti, akik engem olvastok, ezt már felismertétek.

Én soha nem „csak” arról akartam beszélni nektek, hogy mit kell tennetek ahhoz, hogy testileg fittek és egészségesek legyetek. Aki erre számított, azt ki kell ábrándítanom. Én erről is, de alapvetően ennél sokkal többről szeretnék beszélni nektek.

Én azt szeretném, hogy lelkileg fittek és egészségesek legyetek. Ha ez megvan, a testet összhangba hozni a lélekkel már gyerekjáték.

A siker nem csak (sőt, merem állítani: nem elsősorban!) a táplálkozással kapcsolatos elméleti tudásotokon múlik.

Lehet, hogy a „tankönyv szerint” jól diétázunk, de közben rettenetesen érezzük magunkat, és ezért eltévesztjük a célt. Mindeközben lehet az is, hogy a „tankönyv szerint” rosszul diétázunk, de közben jól érezzük magunkat, és ezért kerülőúton mégis csak célba érünk.

Barátaim, az élet sosem fekete-fehér, és egy guru „jólmegmondomafrankót” tanácsai nem fognak közelebb vinni titeket a boldogsághoz!

Amikor egy lelki természetű kérdéssel fordultok hozzám, arra általában nem azért nem adok egyértelmű választ, mert nem tudom a választ – hanem azért, mert szeretném, hogy a választ magatoknak találjátok meg. A válasz megtalálásához pedig szembe kell néznetek a fejetekben élő káosszal, szembe kell néznetek a saját gondolataitokkal.

A gondolat a kulcsa mindennek!

Az, hogy mit teszünk az életünkben, azon múlik, hogy hogyan érezzük magunkat. Az, hogy hogyan érezzük magunkat, azon múlik, hogy hogyan gondolkodunk. A gondolataink felett pedig sokkal nagyobb irányításunk van, mint azt gondolnánk! Egy Buddhának tulajdonított (de igazából nem tőle származó) idézet szerint:

„A legrosszabb ellenséged nem árthat neked annyit, mint a saját őrizetlen gondolataid.”

Nem Buddha. Tényleg nem.

Kevesen értik ezt, de akik igen, azok a kezükben tartják a kulcsot a boldogsághoz. Ez maga az életművészet.

Életművészkedjük meg hát a bajszos chips dilemmáját!

A lehetséges forgatókönyvek

Ott hagytuk abba, hogy mi a fenéhez kezdjen Zsófi a szekrényébe bekészített jutalomfalattal, miután elérte a célját.

Az „okosak” a fenti dilemmára azonnal rávágnának valamilyen végérvényes választ, így például: ne edd meg, ez csak a rossz viselkedésmintát erősíti benned, visszaránt a zabálásba! Dobd ki a fenébe! Vagy éppen: edd meg bátran, megérdemled, ezen úgysem múlik semmi!

Mindkét megközelítés téves és akár még ártalmas is lehet. Zsófi intelligens, felnőtt ember. Nem arra van szüksége, hogy valaki helyette megmondja neki, hogy mit tegyen, hanem arra, hogy lássa a lehetséges utakat és azok lehetséges következményeit. A következmények lehetnek egyrészt testi, másrészt lelki, pszichológiai természetűek is.

Tegyük is gyorsan félre a testi következményeket: egy kis doboz burgonyaszirom egyszeri elfogyasztása önmagában sem Zsófi fittségét, sem pedig az egészségét nem sodorja veszélybe. (Aki ebben nem ért egyet velem, az csak akkor olvasson tovább, ha feltett szándéka agyvérzést kapni!)

Mi hát a helyzet a lelki következményekkel? Na ez barátaim, a sokkal érdekesebb kérdés! Ez az, ahol az említett kutya el van ásva, és ez az, amit nem szabad félvállról venni. Ezen múlhat Zsófi jövőbeli sikere vagy kudarca, tehát a boldogsága is.

Lelövöm előre a poént: Zsófi dönthet úgy, hogy megeszi, a szekrényében hagyja vagy kihajítja a chipset. És mindegyik döntése lehet lelkileg jó vagy rossz is, attól függően, hogy Zsófi fejben (a gondolatai szintjén) hogyan áll hozzá. Ez bizony kétszer három, azaz összesen hat forgatókönyv. Ebből három hepienddel, a másik három szomorúan végződik.

Lássuk hát, játsszuk le mind a hat részt, és a végén írd le nekem kommentben, melyik filmszereppel tudsz azonosulni!

A chips helyett persze bátran képzelj el bármi mást, ami a te életedben hasonló szerepet tölt be. (Ha pedig már eleve elképzelhetetlen hülyeségnek tartod a gondolatot, hogy te bármilyen ételre jutalomként tekints a diétádban, nyugodtan zárd be ezt az ablakot, mert ami következik, olyannyira nem neked szól, hogy potenciálisan még idegesíteni is fog.)

1. Zsófi megeszi, rosszul érzi magát

Végre sikerült, elértem a célomat! Jöhet a jól megérdemelt jutalom!

Ahh, már annyira hiányzott. Gyere csak hozzám, te gyönyörűséges ropogós, olajos-sós finomság! Ez tartotta bennem a lelket az elmúlt hetekben. Ha ezt most megeszem, sokáig rá se nézhetek ilyesmire. Nem baj, ez most jó lesz, élvezni fogom.

Plapp. Zigg. Nyami-nyami, ripi-ropi. Böff.

Höh, ennyi volt? Érdekes, milyen gyorsan elfogy egy doboz chips. Na nem baj, jólesett. Bár jobban belegondolva, kicsit azért bűntudatom van. Most olyan, mintha nem is diétáznék. Tudom, hogy elvileg simán megehettem ezt… de mégis olyan… rossz érzés. Eszembe juttatja a gyerekkoromat, amikor mindig chipset zabáltam és kövér voltam.

A fitt példaképeim, akiket követek Instagramon és TikTokon, szerintem nem ették volna meg, nekik sokkal nagyobb az akaraterejük. Ajhh, lehet nekem is ezt kellett volna. Simán bírtam volna tovább is. Most bezabáltam, hetekig megint nem ehetek ilyet. És nem is volt annyira jó. A fenééééééébe. Nézzük meg magunkat gyorsan a tükörben.

Pffff, na jó. Úgy nézek ki, mint egy telesz**t búvárruha. Hogy gondolhattam, hogy most már megérdemlem az ilyet? Amíg ilyen pókhasam meg sonkáim vannak, nincs jogom jutalmazni magam.

Bakker… tökre elment most a motivációm. Nincs is kedvem már ma betartani a diétát, legszívesebben rendelnék egy pizzát, most már úgyis mindegy. (Már hogy a búbánatos manóba lenne mindegy! – a szerk.)

Na jó, pizzát azért nem rendelek, este 11 van, kicsit ciki lenne. Akkor legalább kifőzöm azt a fitt tésztát, amit múltkor vettem, és lazacos-kéksajtos tésztasalátát akartam belőle csinálni. Lazac meg kéksajt mondjuk nincs itthon. Lesz**om már, megeszem sóval.

Bluggy-bluggy, szlaccs, nyami, pfejj, böff.

Utálom magamat.

2. Zsófi megeszi, jól érzi magát

Végre sikerült, elértem a célomat! Jöhet a jól megérdemelt jutalom! Igyekszem lassan enni és kiélvezni, nem felszippantani, mint egy porszívó.

Plapp. Zigg. Nyimi-nyami, ripi-ropi, nyimi-nyami, ripi-ropi.

Hmm, ez jó volt. Furcsa érzés, miközben elvileg diétázom. Kicsit azért bennem van a félelem, hogy szabad-e nekem ilyet enni… Eszembe juttatja a gyerekkoromat, amikor mindig chipset zabáltam és kövér voltam.

De a fenébe is, miért ne szabadna? Elég már az önostorozásból, Zsófi! Ideje magam mögött hagynom ezt a régi, szorongásokkal teli önmagamat, aki mindentől, ami a fűrészpornál csak egy kicsit is finomabb, fél és bűntudata van.

Jutalomként tűztem ki, elértem a célomat, megeszem, kész. Így legalább hozzászoktatnom magam ahhoz, hogy nekem semmi nincs tilólistán, nem léteznek bűnös ételek. Nem is baj, hogy nem ettem többet, végül is bármikor ehetek még ilyet, ha akarok. Érdekes, ha ebbe belegondolok, hirtelen nincs is kedvem többet enni. Ennyi pont elég volt.

Huhh, furcsa, felszabadító állapot!

És simán benne vagyok még a kalóriakeretemben, haladok a céljaim felé. Ettem is valami finomat, de nem engedtem, hogy átvegye az irányítást a zabaszörny.

Néhány finom falat után megállni sokkal nehezebb, mint egyáltalán nem enni, és nekem sikerült.

Ez tök jó érzés, most büszke vagyok magamra! Lehet ezt így is csinálni ezek szerint?

És basszus, a legfurcsább az, hogy így, hogy tudom, hogy bármikor ehetek ilyet, nem is tűnik annyira nagy wasistdas-nak. Persze finom meg minden, de igazából nincs benne semmi különleges. Mivel tudom, hogy bármikor ehetek ilyet, úgy tűnik, kihúztam ennek a régi sóvárgásomnak a méregfogát.

Most meg is jött a kedvem megint tápláló ételeket enni, jöhet az újabb cél és az újabb kihívások! Juhú!

3. Zsófi a szekrényében hagyja, rosszul érzi magát

Elértem a célomat, végre betolhatom a chipset. Bár most hogy így belegondolok… biztos jó lenne? Ahh, nagyon kívánom, elegem van a diétás kajából… de a chipsevés rossz emlékeket idéz bennem. Eszembe juttatja a gyerekkoromat, amikor mindig ilyeneket zabáltam és kövér voltam.

Félek, hogy ha most megeszem, akkor kiszabadul belőlem valami szörnyeteg, és visszazuhanok oda, ahonnan indultam. Megeszem, és nincs megállás…

Áhh, inkább hagyom a fenébe… Jobb távol tartanom magam ezektől a vackoktól, nehogy visszaessek. Majd egy szép napon talán, ha olyan szálkás leszek, mint a keszeg. Akkor majd megérdemlem. De most még nem. Ha a tükörbe nézek, nem úgy látom magam, mint aki büntetlenül megehet ilyen értelmetlen hülyeségeket.

(2 órával később)

Lehet mégis meg kéne ennem? Legalább eltűnne a szekrényből… Nem, nem, nem gyengülhetek el. Nem fogom megenni és kész!

(2 órával később)

Huhh de jó, hogy nem ettem meg. Semmi szükségem ilyenekre.

(estefelé)

Éhes vagyok, még három óra hátra van a napból, a francba is… kezd elegem lenni. De akkor sem fogom megenni. Bár végül is… miért ne ehetném meg? Hiszen ez volt a célom. Nem! Hagyd abba Zsófi, ne hallgass a zabaszörnyre! Jó helyen van az ott a konyhaszekrényben.

Bakker, pedig olyan finom lenne… de ha megenném, biztos sz**ul érezném magam tőle, előre látom… Ahh, de utálom ezt. Tiszta röhej, hogy megvettem, most meg nem merem megenni. Félek, hogy nagyon ízlene, bűntudatom lenne, és bezabálnék utána mindent.

Nem fogom megenni és kész. Majd egyszer…

De közben meg úgy ennék valamit… van még a szekrényben egy kis száraztészta, szerintem abból ropogtatok nyersen egy keveset. Vagy sokat. Meglátjuk. Utálom, hogy állandóan ilyeneken kattogok.

De azt a rohadt chipset nem eszem meg.

4. Zsófi a szekrényében hagyja, jól érzi magát

Végre sikerült, elértem a célomat! Jöhet a jól megérdemelt jutalom! Bár most hogy jobban belegondolok, nem is kívánom annyira. Azaz kívánom, de simán meglennék nélküle.

Furcsa érzés… Tudom, hogy nyugodtan megehetném, és éppen ezért nincs is már sok kedvem megenni. Sőt, motivál, hogy nem eszem meg!

Kinyitom a szekrényt, látom a bajszos fejét, és mégsem eszem meg, nincs hatalma felettem.

A tudat, hogy nyugodtan megtehetném, erőt és kedvet ad ahhoz, hogy azért se tegyem meg.

Kitaláltam valamit: a szekrényben hagyom bontatlanul ezt a chipset, és minden nap, amikor ránézek, motiválni fog! Arra fog emlékeztetni, hogy kézben tartom az életemet.

Ha kidobnám, az csalás lenne. Olyasvalamit nem megenni, ami nincs is előttem, könnyű. Na de olyat nem megenni, ami előttem van – na az már valami! Erre büszke lehetnék nap mint nap, és egyre jobban megerősítené bennem azt az embert, akivé válni szeretnék.

Ezt fogom csinálni!

5. Zsófi kihajítja, rosszul érzi magát

Elértem a célomat, végre betolhatom a chipset! Bár most hogy így belegondolok… biztos jó lenne? Félek, hogy ha most megeszem, akkor kiszabadul belőlem valami szörnyeteg, és visszazuhanok oda, ahonnan indultam.

Inkább nem eszem meg. De kattogni se akarok rajta… Megvan! Inkább kidobom, az a biztos, így nincs kísértés. Ez az.

Zlutty.

Na, megszabadultam tőle. Így már ha akarnám, se tudnám megenni.

Jobb ez így, inkább ne is lássak ilyen nasikat. Én ilyeneket nem ehetek, tudom, ismerem magamat… nem tudnám megállni.

Ahh, pedig olyan finom lett volna… és kicsit szánalmas, hogy kidobtam, miközben szegény gyerekek éheznek. Na nem baj, a legfontosabb most, hogy ne rontsam el a diétámat.

(estefelé)

A francba, éhes vagyok. Kár volt kidobni azt a chipset. Bár még kitúrhatnám a szemetesből. Na jó, azért odáig nem süllyedünk.

Helyette esetleg egy kis száraztészta nyersen? Csak pár szelet. (Ropp-ropp.) Na még egy kevés. (Ropp-ropp.) Áhh, több mint a felét megettem, most már tüntessük el a maradékot is. (Ropp-ropp, böff.)

Ehhh. Kétszer annyi kalóriát bevittem most baromságból, mintha megettem volna a chipset. Na most már olyan mindegy, túrjuk ki azt a chipset a kukából.

Utálom magamat.

6. Zsófi kihajítja, jól érzi magát

Jessz, elértem a célomat, végre betolhatom a chipset! Bár most hogy így belegondolok, akár ki is dobhatnám. Jólesne persze, de igazából nincs szükségem rá, elvagyok nélküle.

Vajon ki tudnám dobni rossz érzés nélkül? Próbáljuk ki!

Zlutty.

Na, eltűnt. Érdekes. Megehettem volna, de úgy döntöttem, nem eszem meg. Sőt, végleg megszabadulok tőle. Kidobtam, ezzel is megerősítve, hogy nincs hatalma felettem. Furcsa, de nincs hiányérzetem.

Most viszont nagyon fontos, hogy tiszteljem saját magamat, és ne kételkedjek a döntésemben. A legjobb, ha elfelejtem az egészet.

Ha most elkezdek kattogni azon, hogy milyen jó lett volna megenni, semmi értelme az egésznek. És az is fontos, hogy ne zabáljak be a chips helyett valami más hülyeségből, mert akkor aztán igazán arcon köpném magamat.

De nem fogom egyiket se tenni, mert tudom, hogy azzal csak a gyenge és bizonytalan Zsófit erősíteném magamban. Ezt pedig nem akarnám.

Boldog és erős szeretnék lenni, és az is leszek! Punktum!

Melyik filmszerep a tiéd?

Remélem, egyből leesett, hogy a fenti karakterek kisarkított paródiák. A valóságban nem vagyunk ennyire vegytiszták, igen gyakran több gondolatminta keveredik (sőt, küzd egymással) a fejünkben.

A célom nem az volt, hogy bármelyik gondolatmintát elítéljem, hanem az, hogy a gondolatok teremtő (vagy éppen romboló) erejét szemléltessem.

Te mit mit tennél a jutalomként félretett nasival? Megennéd, a konyhaszekrényben hagynád vagy kidobnád? És a legfontosabb kérdés: boldog, vagy boldogtalan lennél tőle?

Gondolkodj el ezen, és írd le kommentben, kíváncsi vagyok!

Ami pedig a beígért választ illeti: én bizony pár hétig még tartogattam a chipset a legteljesebb nyugiban. Aztán egyik este úgy döntöttem, hogy bűntudat nélkül megeszem. Végül dugába dőlt a tervem, mert kiderült, hogy az egyik vendégünk már rég megette sunyiban, én pedig már napok óta az üres dobozzal szemeztem. Ennél jobb példát találni se tudnék arra, hogy hogyan tudnak a gondolatainkra (és így az életünkre) hatással lenni olyan dolgok, amik csak a fejünkben léteznek. 😊

Ha tetszett a cikk, és szeretnétek még hasonlókat olvasni, mindenképp írjatok kommentet, mert ebből látom, hogy vóna’ rá igény!

És persze ha még nem tettétek volna, iratkozzatok fel a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Megegyem vagy ne egyem? appeared first on dietcrafting.

Ha már egyszer többet ettem a kelleténél, ott egye meg a fene, ma már úgyse érezném jól magam!

Fogalmam sem volt róla, mennyit ártottam magamnak ezzel. És nem azért, mert feleslegesen túlettem magam párezer kalóriával. Az a legkevesebb, könnyen helyrehozható. Az igazi kárt az elmém, a hozzáállásom szenvedte el.

Olyan emberré neveltem magam, aki a legkisebb megcsúszástól is az árokba kormányozza az autóját. Olyan emberré, aki a múltban és a jövőben él, miközben a valódi élete, a jelen kicsúszik a kezei közül.

Barátaim, ez ördögi kör, csapda! Bármekkorát botlottunk, sosem mindegy, hogy a jelen pillanatban mit csinálunk, hogyan reagálunk. Az életünk most van. Soha nem volt, és nem is lesz máskor. A tegnap és a holnap nem létezik. Most kell hát olyan embernek lennünk, amilyenné válni szeretnénk!

Nagyra nőtt gyerekek

Gyerekként nyaranta sokszor társasjátékoztam a testvéreimmel. Ez az elfoglaltság, köszönhetően akkor még hirtelen haragú kisöcsémnek, duplán izgalmas volt. Akár a királyát szorongattam sakkban, akár sokadszorra sarcoltam meg a Dorottya és Váci utcában felépített szállodáimmal, bármelyik pillanatban attól kellett tartanom, hogy egy dühödt rántással felborítja a táblát, így jelezve, hogy nincs kedve tovább játszani.

Na, nem mintha én sokkal érettebben viselkedtem volna gyerekként. Ha rajzolás közben észrevettem, hogy a végeredmény nem fog egyezni a fejemben élő képpel, megvadult a kezemben a ceruza, és addig firkáltam-karistoltam, amíg a rajzkezdemény felismerhetetlenné nem vált. Gyakran a ceruza hegyét is beletörtem, bevallom, egyféle perverz kielégüléssel.

Felnőttként se feltétlenül voltam különb, hiszen amikor egy autóversenyzős játékban kipördültem a kanyarból, és így többen megelőztek, egy halálsikoly kíséretében gyakran újraindítottam az egészet.

Ugye ti is egyetértetek velem abban, hogy a fenti példáktól alig különbözik az, amikor valaki elrontja a diétáját (akár tudatosan, akár véletlenül), és utána mérgében vagy keserűségében pukkanásig eszi magát? Mindeközben pedig azzal nyugtatja, sőt, bódítja magát, hogy majd másnap tiszta lappal indul.

Félreértés ne essék, nem „valakiről” beszélek most nektek, hanem saját magamról. Én rengetegszer csináltam ezt, de nem sokkal ezelőttig nem igazán érdekelt, hogy miért viselkedem így, és hogy ennek milyen hatása van arra az emberre, akivé válok.

Az elmúlt években viszont elkezdtem a gondolataimat és érzéseimet kívülről figyelni úgy, ahogyan a természettudós szemléli az egzotikus rovarokat. Szeretem az emlékeim képkockáit újra végiglapozni, hogy rájöjjek, mit, miért gondoltam és csináltam egykor, és mindez hova vezetett engem.

Így hát sok kérdés van bennem, amikre szeretném veletek együtt megtalálni a válaszokat. Miért viselkedtem így? Ha megbotlottam, miért éreztem csábítást arra, hogy hanyatt vágódjak a földön, mint a rosszul szimuláló focista?

Miért akartam állandóan tiszta lappal indulni ahelyett, hogy megtanultam volna emelt fővel, piszkos lappal folytatni azt, amit elkezdtem? És legfőképp, mi volt az alattomos hozadéka annak, hogy tisztalap-függő voltam?

Ma már úgyse érezném jól magam

Valljuk be, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan elterveztük, az általában rossz érzés. Főleg akkor, ha utólag nagyon is jól látjuk, mit kellett volna másképp csinálnunk ahhoz, hogy sikerüljön. És talán leginkább akkor, ha már előre láttuk mindezt, de valamilyen alattomos belső erőnek engedelmeskedve mégsem cselekedtünk a legjobb belátásunk szerint.

Amikor például 500 kcal-os energiadeficittel szerettem volna zárni a napomat, de helyette csak 100 kcal jött össze, az rossz érzés volt. Ez a rossz érzés tovább csökkentette a motivációmat, és a maradék 100 kcal-t is megettem. Ez még rosszabb érzés volt. Így hát kedveszegetten ettem még valamit, amivel már egyértelműen túllőttem a célon. Ez már nagyon rossz érzés volt.

Megszólalt a fejemben egy unalomig ismert, de sajnos fülbemászó popdal, a „Ma már úgyis mindegy.” Kezdett kicsúszni a talaj a lábam alól. Tartásomat teljesen elveszítve végül magamba lapátoltam mindent, ami csak ehető volt otthon. Például egy bödön ketchupos kukoricapelyhet (különleges gourmet fogás) és két doboz bonbont.

Bumm, 2000 kcal extra!

Mondanom sem kell, hogy ezen a ponton már borzalmasan éreztem magam. Elmémben gyorsan fel is tettem ilyenkor a már karcosra hallgatott bűntudat és önostorozás lemezét. Esetleg utána még meghallgattam néhány számot a Holnaptól Tiszta Lappal együttestől. Ettől aztán egy picit jobban éreztem magam. De csak picit. 

Valahol mélyen persze tudtam a folyamat minden pillanatában, hogy ennek semmi értelme. Nyilvánvaló ostobaság, ócska bűvésztrükk az a gondolat, hogy ma már úgyis mindegy.

Ha a célom az, hogy fitt és egészséges legyek, miért is lenne bármikor, akár életem legsötétebb, legreménytelenebb pillanatában is mindegy az, hogy közelebb kerülök-e a célomhoz vagy távolodom tőle?

A kártevő

Mindezt tudtam. A racionális agyam nem kapcsolt ki teljesen, de parancsait felülírta egy bosszantó kártevő program, amit sosem próbáltam kiirtani.

Olyan voltam, mint a számítógépes analfabéta, akinek indítás után egy tucatnyi idegesítő felugró ablakot egyenként kell bezárogatnia. Nem érti, honnan jönnek, és tudja, hogy újra meg fognak jelenni, de már beletörődött a jelenlétükbe. Inkább mindig kiikszelgeti őket.

Mi volt ez a kártevő program, ami képes volt rendszeresen elhomályosítani a józan eszem, a jobb énem működését, és felülírni előbbinek az iránymutatásait? Nem, nem az, hogy elgyengültem, vagy hogy nem volt elég akaraterőm. Ezek nem a valódi okok, hanem csupán a következmények.

Mik voltak a bosszantó a felugró ablakok? Mi volt a kártevő?

Maga a rossz érzés. A rossz érzés, amit az először kicsi és kezelhető, majd saját erőmből naggyá és rondává duzzasztott hibázástól (a diéta elrontásától) éreztem. Ugyanaz a rossz érzés, ami dühösen összefirkáltatta velem a rajzaimat, újraindíttatta velem az autóversenyt, és ami öcsémet arra ösztökélte, hogy felborítsa a Capitaly-t.

Mit tehetünk a hibázásból eredő rossz érzések ellen?

Ahogyan én látom, két lehetőségünk van. Megpróbálhatjuk elkerülni magát a hibát azzal, hogy mindig mindent tökéletesen csinálunk, ha pedig ez mégsem jön össze, dühösen felboríthatjuk a játékasztalt – vagy pedig megtanulhatjuk a hibázást a fejlődési folyamat részeként elfogadni, sőt, a saját javunkra fordítani, és folytathatjuk a játékot „piszkos lappal.”

Az első forgatókönyv jelmondata: ma már úgyis mindegy, holnaptól tiszta lappal indulok. A másodiké: itt és most dől el, hogy ki vagyok. 

Az emberek nagy része megérzésem szerint az első megoldással próbálkozik élete végéig, a másodikat pedig nem érti, nem hisz benne, mert azt gondolja, hogy itt valamiféle önámításról, elkényelmesedésről, pozitív gondolatok mantrázásáról van szó.

Pedig aki megérti és gyakorolja a második hozzáállást, az sokkal többet nyer a lelki békénél: jobb, erősebb, magabiztosabb, ügyesebb emberré válik. A diétázás világán belül pedig ez azt jelenti, hogy az ilyen ember nagyobb eséllyel lesz fitt és kiegyensúlyozott, mint az, aki csak az első forgatókönyvet játssza el újra és újra.

A kemény diétázó

A fitneszvilágban sokan azt hangoztatják, hogy a diétázás olyan, mint a háború. Ha nincs elég akaraterőd, nem vagy képes tartani magad az elhatározásaidhoz, akkor egy nagy rakás (tetszőlegesen behelyettesíthető csúnya szó) vagy.

„Itt az ideje, hogy eldöntsd, mi a fontos neked! Ha jobban vágysz egy szelet sütemény általi kielégülésre, mint arra, hogy jó tested legyen, akkor úgy kell neked, örökre kövér maradsz.”

Az üzenet az, hogy akkor vagy menő, ha sose térsz le az útról, és sosem hibázol. Ha nem hibázol, akkor nincsenek ebből eredő negatív érzések sem, nem igaz? Látszólag logikus.

Az ilyen hozzáállású embert nevezzük most kemény diétázónak. Több fogyókúrás vállalkozás épül erre a stílusra, ami sokakra (érdekes módon főleg a nőkre) motiválóan hat. Imponál nekik, hogy valaki végre lehordja őket, mint a kutyát, akinek a gazdája belenyomja az orrát a saját vizeletébe.

A bökkenő az, hogy ennek a módszernek nagyobb a füstje, mint a lángja, és csak látszólag termel ki magából erős, magabiztos embereket. Valójában butává és sérülékennyé teszi őket. Talán nem véletlen, hogy általában éppen buta és sérülékeny emberek terjesztik és magasztalják ezt a hozzáállást.

Keménynek lenni könnyű. Egy óvodás is képes rá, ha összeszorítja az öklét, és csapkod vele dühében. Aki kemény, az rugalmatlan és törékeny. Ideig-óráig erősnek tűnik talán, de az első botlástól lehull róla a maskara.

Egy kemény diétázó csak addig nagylegény, ameddig tartani tudja a diétáját. Amint a saját gyengeségéből, figyelmetlenségből vagy bármilyen külső okból hibázik, összeomlik, mint egy kártyavár. Elveszíti a tartását, bűntudata lesz, állatszerűvé és önpusztítóvá válik. Nem tud mit kezdeni a megváltozott helyzettel, mert ahhoz szoktatta magát, hogy az útról sosem szabad letérni.

A kemény diétázó számára a hiba nem opció, és ha mégis bekövetkezik, akkor borzalmasan érzi magát miatta. Olyan, mint egy tanulóvezető, aki véletlenül ráhajt az útpadkára, és ijedtében az árokba kormányozza az autót.

Ő az, aki, amikor elrontja a diétát, egyáltalán nem gondolkozik el azon, hogy ettől mindenképp rosszul kell-e éreznie magát, vagy létezhet más nézőpont is. Nem érdekli, hogy hogyan fordíthatná a helyzetet a javára, urambocsá’ hogyan érezhetné még jól is magát. Adottnak veszi, sőt, megérdemelt büntetésének tartja, hogy rosszul érzi magát.

A céltudatos ember számít arra, hogy hibázni fog

A kemény diétázót avatatlan szemek könnyen összetéveszthetik egy céltudatos, fegyelmezett, magabiztos emberrel, aki tudja, hogy merre tart az életben. Nem szabad bedőlni neki, ez csak a látszat! Éppen a kemény diétázó a leginkább hajlamos arra, hogy az első hibától bedobja a törölközőt, és azzal áltassa magát, hogy majd másnap tiszta lappal indul.

Az a diéta, ami csak akkor és addig okoz jó érzést nekünk, amíg mindent tökéletesen csinálunk, kudarcra van ítélve. Ilyenkor előre borítékolhatjuk, hogy előbb-utóbb rosszul fogjuk érezni magunkat.

Minden igyekezetünk és vasakaratunk ellenére is előfordulhatnak olyan napok, amikor nem minden alakul a terv szerint. Lehet, hogy elszámoljuk magunkat, udvariasságból nem akarunk visszautasítani egy kóstolót vagy elszalasztani egy baráti összejövetelt. De az is előfordulhat, hiszen emberek vagyunk, hogy úrrá lesznek rajtunk ösztönös vágyaink, és átmenetileg elveszítjük az irányítást. 

Aki ezekkel az eshetőségekkel nem számol, sőt, szégyellnivaló gyengeségnek tartja őket, amit jobb a szőnyeg alá söpörni, az sérülékeny buborékvalóságban él. A tiszta lappal indulásnak az a rejtett üzenete, hogy a lapnak eleve nem is szabadott volna bepiszkolódnia. Könnyen beláthatjuk, hogy akármilyen célt tűzünk ki magunk elé, ez a hozzáállás gyerekes és nem is életszerű.

Ha egy repülőgépet félúton egy széllökés eltérít a kijelölt útiránytól, azt mondja vajon a kapitány, hogy ennek már annyi, ő katapultál, az utasok majd megoldják, ő inkább tiszta lappal indul? Ha egy autóvezető elbóbiskol, majd ráhajt az útpadkára, azt mondja, hogy már úgyis mindegy, inkább belehajt az árokba, és holnap egy új autóval indul?

Persze, hogy nem! A pilóta és az autóvezető is higgadtan korrigál, és halad tovább a céljai felé.

Diétanyelvre lefordítva: nyugtázza, hogy túlette magát egy sütivel, de nem őrül meg, nem tépi fel a hűtőajtót, hanem visszatér a rendes kerékvágásba, mintha mi sem történt volna. Azonnal, nem pedig holnap. És a legjobb az egészben, hogy ettől jobb pilótává, jobb vezetővé válik.

Az intelligens ember a javára fordítja a hibát

A hibázásról sokan úgy gondolkoznak, hogy az egy lehetséges rossz, amin túl kell lendülnünk. Ha megtörténik, le kell nyelnünk, mint a keserű kanalas orvosságot, de azért a legjobb az, ha sosem történik meg.

Ha valaki csak erre a „lenyelésre” képes méltósággal, máris sokkal messzebbre jutott, mint az emberek többsége, aki finnyáskodik, jajveszékel és kiköpi, ami a szájában van. Mindannyiunknak alanyi jogunk van rosszul éreznünk magunkat, ha úgy érezzük, erre van szükségünk.

Látnunk kell viszont azt is, hogy aki hibázik, és ennek ellenére kitart a céljai és optimizmusa mellett, az előbb-utóbb olyan képességekre tesz szert, amikkel az, aki sosem hibázik, nem biztos, hogy rendelkezik. A hibázás fejlődési lehetőséget rejt magában.

Aki számtalanszor megcsúszott már az autójával, és megtanulta visszaszerezni az irányítást, sokkal magabiztosabb vezető lesz, mint az, aki soha életében nem csúszott meg.

Aki megtanulta, hogyan kell egy szelet extra sütemény után megállni, mielőtt négy lesz belőle, az nagyobb eséllyel lesz sikeres a diétájában (és nem mellesleg az életben is), mint az, aki csak a „hibátlan” és „teljes katasztrófa” végletekben képes működni. 

A hibázás lehetőség arra, hogy gyakoroljuk, hogyan tudjuk megőrizni a jókedvünket és céltudatosságunkat akkor, amikor a körülmények nem ideálisak, sőt, még akkor is, ha ezeket a nem túl ideális körülményeket saját magunknak okoztuk.

A körülmények márpedig – ne legyenek illúzióink – nem lesznek mindig ideálisak, bármibe is kezdünk bele! A diétázás sem kivétel.

Minden élethelyzetben, még a legsötétebbnek tűnőben is tudunk olyat tenni, tudunk úgy viselkedni, gondolkozni és reagálni, aminek eredményeképp büszkék leszünk magunkra. És ez jó érzés. Ez az a hullám, amit meg kell lovagolnunk. Ebből kell építkeznünk.

A siker fogalmát újradefiniálhatjuk saját magunk számára. Ki mondta, hogy nem élhetjük meg hatalmas sikerként azt, ha hibázást követően képesek vagyunk józanok, vidámak és céltudatosak maradni? Számomra ez például nagyobb örömet és büszkeséget okoz annál, mintha sosem hibáznék.

Ettől leszek magabiztos, erős. A siker számomra az az élmény, hogy kézben tartom a gondolataimat, és ezáltal kézben tartom az életemet is.

Az igazi céltudatosság és fegyelem nem azt jelenti, hogy sosem hibázunk, hanem azt, hogy ha hibázunk, késlekedés és önostorozás nélkül vissza tudjuk nyerni a lélekjelenlétünket, és megpróbáljuk a helyzetet a javunkra fordítani. Mégpedig nem holnap, hanem azonnal. Itt és most.

Erős a csábítás ilyenkor, hogy azt mondjuk: ráérünk, majd holnap összeszedjük magunkat, most egy kicsit dőzsölünk inkább. Ez a gondolat csapda, nem szabad bedőlnünk neki. Holnap már késő lesz!

Az életed most van

Ha egy süteményből kettő lett, és azzal áltatjuk magunkat, hogy ma már úgyis mindegy, az tényszerűen nem igaz, és ezt nagyon is jól tudjuk agyunk és lelkünk mélyén. És nem csupán azért nem igaz, mert minden feleslegesen megevett további morzsával egy kicsit távolabb kerülünk a céljainktól. Ez ugyan tényleg így van, de higgyétek el, ez a legkevesebb.

Az igazi kárt nem a testünknek, hanem az elménknek okozzuk a „tisztalapozással.” Ilyenkor eltávolítjuk magunkat a jelen pillanatból, a most-ból, és ezáltal elmenekülünk az életünkből is.

Nehéz erről úgy beszélni, hogy ne legyen félreérthető és ne is tűnjön sületlenségnek, de megpróbálom: az életed most van!

Ez nem csak egy üres motivációs frázis. Ez egy gyakorlati igazság, amit ha sikerül átérezned, alapvetően megváltozhat az, ahogyan az életedet látod. Buddhától kezdve Jézuson át Eckhart Tolléig sokan beszéltek már róla.

A múlt és a jövő a fejedben létezik, absztrakt koncepcióként. Hasznos koncepciók ezek, hiszen nem élhetnénk nélkülük, de a tényen nem változtatnak: az egyetlen pillanat, amikor valóban létezel, és eldöntheted, hogyan reagálsz a világ jelenségeire, a jelen pillanat. A most.

Volt már veled olyan, hogy életed egy emlékéről csak utólag állapítottad meg, hogy mennyire értékes volt, és milyen boldog voltál akkor? Amikor benne voltál, talán nem is tűnt különlegesnek. Olyan volt, mint a halnak az őt körülvevő víz. Később aztán, amikor már szertefoszlott, tudatosult benned ennek a pillanatnak a jelentősége, és mindent megadtál volna azért, hogy újra átélhesd. De akkor már késő volt.

Ha okos vagy, ettől a felismeréstől nem szomorú lettél, hanem boldog. Megsejtetted ugyanis, hogy az igazi, lüktető, tapintható életed mindig a most-ban létezik. A múltad nem más, mint elmúlt jelen pillanatok sokasága. A jövőd pedig, amikor majd elérkezik, szintén jelen pillanatként fog elérkezni.

Mindebből az következik, hogy egyedül most lehetsz az az ember, akivé válni szeretnél!

Holnap nem lehetsz valaki, mert a holnap nem létezik. Amikor létezni fog, akkor már nem holnap lesz, hanem ugyanolyan jelen pillanat, mint ez a mostani. Valaki csak most lehetsz, mert az életed most van.

Sosem döntheted el, hogy kivé fogsz válni. Ez lehetetlen.

Az egyetlen dolog, amit eldönthetsz, az az, hogy most ki vagy. Most mire gondolsz, most hogyan reagálsz, most mit teszel. Most kit hívsz fel, most kit simogatsz meg, most folytatod-e teljesen feleslegesen az evést. És mivel az életed kizárólag ezeknek a most-oknak az egymásutáni sokasága, nagyon fontos, hogy soha ne vedd félvállról azt, hogy a most-ban mit teszel, mire gondolsz. Hiszen a most-on kívül máshol nem is lehetsz senki!

Amit tegnap csináltál, vagy amit holnap fogsz, nem létezik.

Ha hozzászoktatod magad ahhoz, hogy a most nem számít, mert majd holnap tiszta lappal indulsz, azzal eltávolítod magad az egyetlen pillanatból, amikor még létezel és hathatsz a valóságra. Eltávolítod magad az életedből.

Ez a hozzáállás azért különösen veszélyes, mert olyan, mint egy rossz szokás: lassan, észrevétlenül telepedik rád, mint a rozsda vagy a vízkő. Egyszer csak azt veszed észre, hogy elmúlt az életed, és soha nem váltál azzá az emberré, akivé válni szerettél volna.

Sosem mindegy, hogy most hogyan reagálsz. A gondolataid nem maradnak következmények nélkül. A saját fejeden belül nagyobb kárt okozhatsz és nagyobb jót tehetsz velük, mint gondolnád.

Ha azt mondod, hogy ma már úgyis mindegy, az egyenértékű azzal, mintha azt mondanád, hogy az életed már úgyis mindegy.

Hogyan is lenne mindegy, hogy mit teszel most? Ez az egyetlen, ami számít.

* * *

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Ma már úgyis mindegy, holnaptól tiszta lappal? appeared first on dietcrafting.

Amit azért el szoktam mondani, az az, hogy nekem ezt igazából nem kell „bírnom.” Egyáltalán nem esik nehezemre, nem igényel akaraterőt. A nap nagyobb részében általában nem is vagyok éhes, amikor pedig igen, ezt az állapotot akkor is egészen máshogyan élem meg, mint azelőtt. Akármilyen furcsán hangzik, sokszor még élvezem is.

A kérdés ugyanakkor jogos. Miféle boszorkányság ez?

Hiszen régebben ha akár csak két órával megcsúszott az ebédem, máris megőrültem a kíntól. Manapság viszont úgy érzem, az ételnek nincs hatalma felettem. Szükségem van rá természetesen, nem vagyok fényevő, de többé nem érzem az éhséghullámok által zsinóron rángatott bábnak magam.

Ahogy Dzsini mondaná az Aladdinból: szabad vagyok!

Mi változott? Mi a titok? Bevallom nektek, az okokon eddig én sem gondolkoztam túl sokat, mindössze élveztem a vele járó pozitívumokat. Most viszont elhatároztam, hogy megpróbálom kinyomozni és összerakni, hogyan és miért segíthet az IF az éhség legyőzésében.

El is kezdtem, de aztán rájöttem, hogy nem szaladhatok fejjel a falnak. Az éhség zsarnokuralma alóli felszabadulást akkor érthetjük igazán, ha tudjuk, milyen érzés rabságban élni. Ezért úgy döntöttem, két cikket fogok írni. Az elsőt a rabságról. A másodikat a felszabadulásról.

A mai a rabságom története. Már amennyire rabságnak lehet nevezni azt, amikor valaki saját magát tartva fogja. Lássuk a medvét!

Mumus a szekrényben

Kisgyerekként sokáig rettegtem a szörnyektől, szellemektől és más hasonló lényektől. Aztán egy napon kikértem apám véleményét az ügyről. Türelmesen, érthetően elmagyarázta nekem, hogy ezek a rémek a valóságban nem léteznek, kizárólag az én fejemben.

Nem szabad félni tőlük! – mondta kedvesen.

Utólag belegondolva érdekes, de apám magyarázata tökéletesen megnyugtatott. Négy éves korom ellenére megértettem, hogy vannak dolgok, amiket én kreálok magamnak a titkos kis belső világomban; és mivel ezek a dolgok a saját teremtményeim, igazából nem árthatnak nekem.

Ezután persze még sokáig elképzeltem magamnak különféle szörnyeket, afféle kedvtelésként, hiszen gyerek voltam, élénk fantáziával. De soha nem felejtettem el, hogy egyik teremtményem sem bánthat engem, és egyiket sem kell túl komolyan vennem.

Huszonöt évnek kellett eltelnie, hogy valaki (aki nem az apám volt) eláruljon nekem egy titkot: a szörnyeken kívül élnek másféle lények is a fejemben, amiket ugyanúgy én gyúrok magamnak színes gyurmából. Ezektől a lényektől ugyanúgy nem szabad félnem, és nem is kell őket túl komolyan vennem.

Ezek a lények gondolataim.

És hogy mi köze van ennek az egésznek az éhséghez? Sokkal több, mint talán elsőre gondolnátok.

Kiskoromban az éhség és én még nem voltunk fasírtban egymással. Elég volt sírnom egy kicsit, vagy nagyobb gyerekként édesanyámnak szólnom, és már érkezett is tálcán a hatalmas adag sonkás-sajtos szendvics. A hosszútávú éhség (vagyis az éhezés) veszélye tehát, lássuk be, sosem fenyegetett.

Kicsit néha kellemetlen volt az üres has, ami végül sose maradt üresen, de ennyi. Mindez még önmagában nem lett volna elég ahhoz, hogy az életemet megkeserítse.

Előbb-utóbb viszont a puszta érzéki észleléshez elkezdtek gondolatok társulni a fejemben. Kusza, mások előtt titkolt, keserű gondolatok. Ekkor született meg a szenvedés. Az éhség önmagában kevés lett volna hozzá. Én kellettem hozzá. Én hoztam létre sötét varázslóként az éhségmumust, ami közel két évtizeden át kísértett, mert az ellenátkot nem ismertem.

Éhség és szégyen

Az éhségmumussal akkor találkoztam először, amikor szembesültem azzal, hogy a testtömegem meghaladta a velem hasonló korú gyerekek átlagos testtömegét, és ezzel összefüggésben verbális atrocitások értek. Vagyis amikor rájöttem, hogy kövér vagyok, és emiatt csúfolnak.

Szégyelltem az éhséget, mert arra emlékeztetett, hogy nem vagyok normális.

Osztálykirándulásra mindig három gyereknek elegendő szendviccsel eresztett el édesanyám (félreértés ne essék, hálás vagyok érte), aminek nagy részét a busz- vagy vonatút első órájában el is fogyasztottam. Ezt ugyanakkor nagyon rafináltan kellett csinálnom, hogy az osztálytársaim ne vegyék észre.

Amíg a többiek még csak a szalvétát fejtegették le a kenyérről, én az első szendvicsemet hozzávetőlegesen 2.46 másodperc alatt magamba tömtem. Ezután jött a Barba trükk! A második szendvicsemből egy óriásit haraptam, így úgy tűnt, mintha én is, a többi kis „kákabélűvel” egy ütemben még csak az elsőnek a felénél járnék.

Senki ne mondja, hogy nem volt hasznos ez a furcsa szokásom!

Ki más tanulja meg már gyerekkorában azt, hogy hogyan lehet a többet kevesebbnek láttatni? Mi ez, ha nem maga a szerénység? Nem akartam, hogy a hátrányosabb helyzetben lévő osztálytársaim rosszul érezzük magukat amiatt, hogy nekünk hat szalámis szendvicsre telik, míg nekik csak kettőre. Tulajdonképpen tehát már kicsiként is szent ember voltam.

Na jó, és azt se akartam, hogy egyszer csak elkiáltsa magát valaki:

„Nézzétek a Budát, már a harmadik szendvicsét eszi! Le fog fulladni a busz alatta! Haha! Hahaha!”

Pedig jobban belegondolva, ma már vissza tudnék vágni erre!

Kifejteném, hogy a busz már eleve a jelenlegivel megegyező terheléssel indult el, hiszen a szendvicsek a táskámban voltak. Ha megeszem őket, az a busz teljes tömegén nem, mindössze a szendvicsek elhelyezkedésén és állagán változtat. A busz abból következő lefulladása tehát, hogy a Buda már a harmadik szendvicsét eszi, a fizika törvényeivel összeegyeztethetetlen. Szóval kapjátok be, jó?

Az éhséget, és persze az azt követő evést így szép lassan összekapcsoltam azzal, hogy kövér vagyok, és emiatt csúfolnak. Ezért hát szégyelltem mindkettőt. Ha éhes vagyok, annak biztosan az az oka, hogy valami nincs velem rendben. Hiszen valószínűleg épp ezért vagyok kövér is, mert valami nincs velem rendben, nem igaz?

Az ember azt gondolná, hogy ezt a szégyenérzetet előbb-utóbb mindenki kinövi, ahogyan felnőtté válik, és kialakul az integritása. Én nagyon sokáig nem nőttem ki.

Még néhány évvel ezelőttről is fel tudok idézni olyan pillanatot, ami tüskeként szúrt belém. Ekkor már időszakosan böjtöltem, tehát a vacsora nálam minimum kétszer, de inkább háromszor akkora adagot jelentett, mint egy földi halandónál.

Lagzi, svédasztal. Az átlagosnál egy picit többet szedtem. Visszafogtam magam, hogy ne botránkoztassak meg senkit. Leültem a jól megszedett tányérral. A mellettem ülő rokon elkerekedett szemekkel megszólalt:

„Aaaaz igen…”

Ez a két szó elég volt ahhoz, hogy a másodperc töredékére újra gyereknek érezzem magam, akivel valami nincs rendben. Aztán szerencsére átkattant bennem valami, és még élveztem is a helyzetet. Mondtam neki, hogy várjon csak, ez még csak az előétel. Egy kis antipasti, hogy meghozza az étvágyamat.

De az a lélegzetvételnyi befeszülés ott volt. Észrevettem magamon.

Az pedig, hogy gyerekként mások előtt nem mertem, nem szerettem rendesen enni, valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy az otthon melegében, a szobám falai között, távol a vizslató szemektől egyre gyakrabban rendellenesen ettem. És mivel az evést általában éhség előzte meg, elkerülhetetlen volt, hogy magát az éhséget is szégyelljem.

Úgy gondoltam, hogy az éhség nem egy fiziológiai tünet, ami emlékeztet arra, hogy hamarosan gondoskodjak a testem energia-utánpótlásáról, hanem egy ómen, ami eszembe juttatja, hogy kövér vagyok, és nagy valószínűséggel kövér is maradok.

A vékony, szerencsés emberek elvégre sosem éhesek, nem? Vagy ha éhesek is, biztos nem annyira és annyiszor, mint én. Esznek két falatot, és jóllakottan továbbállnak. Én eszem két falatot, és elszabadul Hulk.

Ha nem lennék ennyire és ennyiszer éhes, nem lennék kövér. De hát mit van mit tenni…

Már megint éhes vagyok? Ez elég nagy baj. Vajon jól fogok lakni annyi étellel, ami belefér a diétába? Ha nem lakom jól, vajon elszakad ma is a cérnám, kifosztom a hűtőt, és majd holnaptól diétázom?

Tényleg éhes vagyok egyáltalán, vagy csak a varacskos disznó szólal meg bennem, aki szeretné magát a dagonyázás meleg biztonságába ringatni?

Valami nincs velem rendben. Bárcsak másvalakinek születtem volna.

Éhség és bűntudat

A szégyen szerencsére elsősorban csak a gyerekkoromat keserítette meg. Felnőttként lecseréltem valami másra, ami sajnos nem volt az évszázad üzlete: bűntudatra és frusztrációra.

Az egész azzal a nyavalyás királlyal kezdődött.

„Reggelizz úgy, mint egy király, ebédelj úgy, mint egy polgár, és vacsorázz úgy, mint egy koldus.”

Hogy miért, azt sose magyarázta el nekem senki. Iskolásként ez nem is különösebben zavart, nem reggeliztem, és kész. Szüleim látták rajtam, hogy egyáltalán nem kívánom, az agyammal semmi baj nincs, így nem is erőltették.

Aztán a 21. század elején az internet felrobbant, és minden megváltozott. Hirtelen hasznos és érdekes ismeretek garmadája vált minden ember számára ingyen és közvetlenül hozzáférhetővé.

Ez rengeteg csodás új kaput megnyitott, de volt egy alattomos hozadéka is: a hibás- vagy félinformációk terjedése megállíthatatlanná vált. Nem pusztán arról van itt szó, hogy valaki elkezd terjeszteni egy megalapozatlan elméletet, és ez gyorsan, sok emberhez eljut. Ez még önmagában nem is lenne baj.

Az igazi veszély abban rejlik, hogy a megalapozatlan elméletet az online térben egymástól kritika nélkül átveszik, újra és újra „visszaböfögik” olyanok, akik nem rendelkeznek kellő kompetenciával ahhoz, hogy eldöntsék, az információ helyes-e vagy sem.

És mivel ezt gyakran közkedvelt, szakértőnek tűnő (de a szükséges szakértelemmel valójában nem rendelkező) emberek, olvasmányos és értelmes stílusban teszik, a laikus számára mindez a valódi tudomány látszatát keltheti. A folyamat végül öngerjesztővé válik.

Így születik az áltudomány. A jelenség annyira sunyi és ártalmas, hogy talán majd egy külön cikket is írok róla. Most viszont térjünk vissza a jojó-diétázó, magát szerencsétlennek tartó, kisebbségi komplexusos Álmoshoz!

2012-ben, egyetemista éveim vége felé elhatároztam, hogy végre komolyan veszem a sportot és a diétázást. Persze azelőtt is képes voltam időről időre tűrhetően lefogyni, ha megembereltem magam. Egyszerűen kevesebbet ettem és többet úsztam. Mivel viszont az eredményeim mindig tiszavirág életűek voltak, és nem is voltam velük elégedett, úgy éreztem, új lendületre, szemléletváltásra van szükségem.

Ekkor bukkantam rá egy népszerű hazai testépítő oldalra, ami a diétázásról és edzéstechnikáról szóló cikkeket ontott magából, kemény, laza stílusban. Az írások számomra akkoriban ismeretlen kifejezéseket tartalmaztak: makronutriensek, glikémiás index, glikogén, anabolikus ablak, inzulinválasz, katabolizmus.

Két perc alatt ráfüggtem, mint csecsemő az anyatejre. Beszippantott a fitneszvilág.

Úgy éreztem, megvilágosodtam. Itt a magyarázat, hogy eddig miért nem tudtam tartósan lefogyni! Azért, mert éheztettem magam!

Mennyire buta voltam… Végre értem! Végre szilárd bástyákra leltem egy számomra eddig teljesen megfoghatatlan, keserű világban. Biztonságban, jó kezekben tudhattam magam. Szívtam magamba az (akkor még helyesnek és evidensnek tűnő) információkat.

Konyhai mérleget, műanyag dobozokat vettem. Számoltam, kombináltam. Három órás intervallumokra osztottam a napomat. Élveztem az újdonság és motiváció varázsát. Szerettem dobozolni.

Imponált a gondolat, hogy a fittség érdekében össze kell szednem magam, fegyelmezett rendben kell élnem a mindennapjaimat. No pain, no gain.

Élveztem, hogy az átlagembereknél tájékozottabbnak, asszertívebbnek érezhettem magam. Én utánajártam; nekik fogalmuk sincs róla. Én dolgozom az álmaimért; ők túl gyengék, kényelmesek ehhez.

Hosszas prédikációt tartottam „szegény burokban élő családtagjaimnak.” Főleg húgomnak, amikor koplalással próbált fogyni – megjegyzem, szinte mindig sikeresen. Remek kis bűntudatot keltettem benne: butaságot csinál! Ha nem eszik 2-3 óránként, a teste átkapcsol raktározó üzemmódba, sőt, elkezdi felemészteni a saját izmait. Ez a jelenség nem más, mint a katabolizmus. Semmi értelme kínoznia magát!

KA-TA-BO-LIZ-MUS!

Idegenszerűen és ijesztően hangzott ez a szó. Aki ezt használja, az biztosan érti a dolgát. Táplálékkiegészítők is léteznek, amik elvileg éppen ennek a rettenetes katabolizmusnak a kivédésére szolgálnak. Ez is azt bizonyítja, hogy aggódni kell miatta, nem igaz?

Hála a fitneszipari információs dömpingnek, meg voltam győződve arról, hogy ha valaki éhséget érez, az két dolgot jelent egyszerre.

Egyrészt, rosszul csinálja a diétát. Hiszen ha három óránként enne kis adagokat, jól választaná meg a makrotápanyagok arányát, stb., akkor az éhséget teljesen meghekkelhetné. Azt érezhetné, hogy egész nap eszik, így sose lenne éhes. Másrészt, aki éhes, annak a teste éppen küzd az életben maradásért. A saját izmait falja fel.

Mindezt előszeretettel az orra alá dörgöltem bárkinek, aki akár a reggelit, akár az ebédet kihagyta arra hivatkozva, hogy diétázik.

Volt viszont egy kis bökkenő.

A dobozolós korszakom első néhány hónapjában tényleg úgy tűnt, hogy megtaláltam a Szent Grált. Fogytam is, és tényleg kevésbé voltam éhes nap közben. Ahogy viszont teltek-múltak a hónapok, minden igyekezetem ellenére, újra elkezdtem éhes lenni. Hiába ettem napi hatszor, lassú felszívódású szénhidrátokat tartalmazó ételeket. Sőt, mintha még éhesebb is lettem volna, mint korábban.

Ilyenkor pedig bűntudatom volt.

Mit csinálok rosszul? Minél tovább érzem ezt a kellemetlen érzést, annál többet ártok magamnak? Az izmaim a pokol kénköves tüzében égnek el éppen? Gyorsan be kéne tolnom a biztonság kedvéért egy kis BCAA-t, vagy legalább egy adag fehérjeporos zabpelyhes kutyulmányt?

Az egész ráadásul egy sunyi visszacsatolásos folyamattá nőtte ki magát: ha kimaradt egy étkezésem, éhség hiányában is megszólalt bennem a bűntudat, ami aztán (tudat alatt) tényleg felkorbácsolta bennem az éhséget.

Mindez pedig újra felidézte bennem a már rég elfeledettnek hitt szégyent és frusztrációt: valami baj van velem? Nem, biztosan csak rosszul diétázom. De akkor mit csinálok rosszul? Nem lehet, hogy mégis arról van szó, hogy egyszerűen örök kövérségre vagyok kárhoztatva?

Talán mondanom sem kell, hogy rendszeres „csalónapok”, brutális túlevések tarkították nagyratörő életmódváltásomat. A ciklus így nézett ki:

egy hét kemény diéta → fokozódó éhség → frusztráció → hétvégi túlevés és önostorozás

Így ment ezt hónapokon, sőt, kisebb-nagyobb megszakításokkal éveken át.

Körbeértem, és tanácstalan voltam. Az éhségmumus minden irányból rám telepedett, megbénított. Sakk, matt. Úgy tűnt, hogy örökre szenvedni és jojózni fogok.

Hacsak…

Hacsak nem találkozom egy olyan étkezési módszerrel és életmóddal, ami fenekestől felforgatja mindazt, amit az éhségről hittem. 2015 tavaszán ez történt. Megismertem az időszakos böjtölést.

Szembenézés a mumussal

Gyerekként rettegtem Steven Spielberg képzeletbeli kis földönkívülijétől, E.T-től. Tudom, hogy a rendező aranyosnak szánta, és majdnem mindenki aranyosnak is tartotta, de nekem éveken át rémálmaim voltak tőle. Borzasztóan nyugtalanító és félelmetes lénynek láttam.

Ő volt az én első mumusom.

Ha lehunytam a szemem elalvás előtt, rendszeresen láttam a sötétben felém közeledő E.T.-fejeket. Ilyenkor próbáltam másra gondolni, ami néha sikerült is. Ám a félelem, hogy E.T. bármikor megjelenhet, ott lappangott bennem.

Egyszer egy éjszaka, amikor újra megjelentek a fejek, hirtelen elhatározásra jutottam. Úgy döntöttem, most kivételesen nem fogok másra gondolni.

Valahol mélyen tudtam, hogy nem árthatnak nekem, így hát megembereltem a hét-nyolc éves önmagamat, és szembenéztem velük. Az első perc nem volt sétagalopp. A lények egyre ijesztőbben, egyre nagyobb méretben lebegtek felém a sötét semmiben. Aztán furcsa dolog történt.

Jöttek, jöttek a fejek, és nem lett semmi baj. Előbb-utóbb elkezdtek egyre kevésbé részletgazdaggá és ijesztővé válni. Mivel én döntöttem úgy, hogy jöhetnek, életemben először úgy éreztem, hogy nincs hatalmuk felettem. Mikor ezt a megváltozott tudatállapotomat nyugtázták a felém lebegő lények, csalódottan szertefoszlottak, és nem jöttek többé. Néha persze fel-felütötték a fejüket később is, de soha többé nem féltem tőlük.

20 év múlva egy nem kevésbé félelmetes mumussal kellett szembenéznem.

A napi hatszorevős, csirkerizses diétáktól elcsigázva, még csak nem is táplálkozással kapcsolatos weboldalakat olvasgatva egyszer csak szembejött velem egy könyv: Harcosok Étrendje, Ori Hofmekler.

Bumm. Pandora szelencéje kinyílt.

Intermittent fasting (IF), időszakos vagy szakaszos böjt (böjtölés), időben korlátozott étkezés. Bárhogy is hívjuk, egyvalami biztos:

Úgy döntöttem, hogy szembenézek az éhséggel.

És hogy mi történt? Ebbe ma már nem tudunk belekezdeni, de ígérem, hogy a következő részből minden kiderül! (Tudom, ez akkora cliffhanger, amit az Esmeralda vagy a Paula és Paulina is megirigyelhetne.)

Addig is, meséljetek! Nektek is volt éhségmumusotok?

Ha igen, szembe mertetek nézni vele? Netán még most is kísért titeket? Mit jelentett és jelent számotokra az éhség? Nektek is okozott szégyent, frusztrációt, esetleg bűntudatot? Írjátok meg kommentben!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni a folytatásról, ne felejtsetek el feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Az éhségmumus appeared first on dietcrafting.

Ha ma valaki rákeres arra, hogy hogyan kell fogyni, akkor kismillió cikket, szabályt és tanácsot talál. Sajnos főleg bonyolult, túlmagyarázott, egymásnak is ellentmondó cikkeket, szabályokat és tanácsokat.

Ez a túlbonyolítás már akkor elveszi az ember kedvét a diétázástól, amikor még el sem kezdte. De van egy nagyobb probléma ezzel a megközelítéssel: arra koncentrál, hogy mit és hogyan szabad vagy nem szabad enned, ha fogyni szeretnél. Ezzel pedig teljesen szem elől téveszti a lényeget.

Miért? Kérlek, most nagyon figyelj!

Nem attól az ételtől fogysz, amit megeszel. Amit megeszel, attól éppenséggel hízol, így felesleges is túl sokat pörögnöd rajta. 

Attól az ételtől fogysz, amit nem eszel meg. Ha ezt az egyszerű gondolatot képes vagy átérezni és megérteni, az gyökeresen megváltoztathatja a hozzáállásodat. Rájöhetsz arra, hogy téged eddig átvertek. 

Elhitették veled, hogy a fogyás bonyolult. Én pedig azért vagyok itt, hogy megmutassam neked: ez nem igaz! A fogyás csak akkor bonyolult, ha te magad azzá teszed. Ha elég ügyes vagy, még élvezheted is, mint egy jó játékot. Mindehhez viszont egy új, friss nézőpontra van szükséged. 

A fejed tetejére kell állnod. Készen állsz?

A túlbonyolítás sötét viharán túl

2015 elején egy srác videóját néztem a YouTube-on, amiben éppen arról beszélt, hogy a fogyás alapvetően a kalóriadeficiten múlik. Emlékszem, mennyire befeszültem tőle. A fejembe tolult a vér, és azt mondtam: 

“Nem! Ez hülyeség! Nem a kalóriadeficit! Az inzulin… az anyagcsere… a ketózis… tudod te egyáltalán, miről beszélsz?”

Vajon miért reagáltam így?

Minél többet invesztálunk egy meggyőződésünkbe – minél többet olvasunk, beszélünk róla –, annál makacsabban ragaszkodunk hozzá. Egyre zártabbá, majd végül teljesen halottá válik a gondolkodásunk. Én akkorra már túl sokat olvastam mindenféle diétás elméletekről, hogy csak úgy elengedjem őket. Hosszú időbe telt, mire félre tudtam tenni az egómat. 

Ma már tudom, a srácnak tökéletesen igaza volt, én pedig úgy viselkedtem, mint egy átlagos rövidlátó emberke: vakon védtem azt, amibe addigra már túl sok időt és energiát fektettem. 

Ha kritikusan megvizsgáltam volna a gondolataimat, hamar észrevehettem volna a logikai hézagokat. Ez viszont fel se merült bennem, hiszen amiben hittem, arról könyveket írtak, és rajtam kívül sok ember hitt bennük. 

Amiről könyveket írnak, és amiben sokan hisznek, az csak igaz lehet, nem igaz? Fájdalmas, ám annál hasznosabb felismerés: ez sajnos nem feltétlenül igaz. Néha éppen azzal szemben kell a legkritikusabbnak lennünk, amiről könyveket írtak, és amiben sokan hisznek. 

Még véletlenül sem arra biztatlak titeket, hogy ne olvassatok szakirodalmat és összeesküvés-elméletekben higgyetek. Nem vagyok laposföldes, nyugi. 

Olvassatok, tanuljatok, ássatok mélyre! De attól még, hogy valaki okosabbnak, tájékozottabbnak tűnik nálatok, egy perce se kapcsoljátok ki a saját józan gondolkodásotokat, és sose lankadjon a figyelmetek. 

Ne nyeljetek be semmilyen információt anélkül, hogy átgondolnátok, az hogyan illeszkedik a „nagy képbe”: a fizika, kémia, matematika és más tudományok, többek között például a logika rendszerébe. 

Én ma már szerencsére tudom, hogy a fogyás nem bonyolult. De életem nagyobb részében nem tudtam, és éppen ezért tudok ezekről így írni nektek, mert én is átéltem, sokat szenvedtem (szenvedtettem magam) miatta.

Gyenge, szerencsétlen, sőt, megátkozott, örök kövérségre kárhoztatott embernek tartottam magam. Úgy éreztem, a fogyás egy rettenetes, feneketlen sötét kút. Tele volt a fejem tiltólistás, bűnös ételekkel. 

A táplálkozásra egy sivár szabályrendszerként tekintettem, amit be kell tartanom, különben elkönyvelhetem magam egy béna, akaratgyenge embernek. Meg voltam győződve róla, hogy nem szabad  „hizlaló ételeket” ennem, különben leáll vagy lelassul a fogyás.

Ma már tudom, ha fogyni szeretnénk, ahhoz alapvetően arra kell rávennünk magunkat, hogy kevesebbet együnk. Ennyi. Kívülről a fizika törvényei vezérlik ezt a folyamatot, így mindenki bízhat benne, hogy működik – belülről pedig elsősorban a saját fejünkben zajló zűrzavaron kell úrrá lennünk hozzá.

Ettől még persze a fogyás nem lesz egyszerű, nem akarom elbagatellizálni. Sőt! Rengeteg mindenről lehet (és kell) beszélgetnünk. Kevesebbet enni lehet ész nélkül, görcsösen, és lehet intelligensen, játékosan is.

Amíg viszont valaki azt hiszi, hogy a fogyáshoz görcsösen szabályoznia kell azt, hogy mit eszik, addig nem lehet igazán jó eszközöket adni a kezébe ahhoz, hogy szabályozni tudja, mennyit eszik.

Lehet, hogy az elképesztően fókuszált, fegyelmezett olvasóim ezzel nem értenek egyet. Szerintük ez az egész akaraterő, elhatározás kérdése, és nem tudnak azonosulni azokkal, akik nem képesek betartani egy szigorú diétát.

Én viszont éppen azoknak az embereknek szeretnék segíteni a dietcraftinggal, akik úgy érzik, nem képesek betartani egy szigorú diétát. Nekik szeretném megmutatni, hogy ennek nem feltétlenül az az oka, hogy nincs elég akaraterejük. Nekik szeretnék új perspektívákat nyújtani, új eszközöket és módszereket adni a kezükbe.

Hogyan lehet valakinek elmagyarázni az egyértelműt, amit a túlbonyolítás sötét vihara rejt el a szemünk elől? Hát hogyan máshogy, mint egy teljesen indokolatlan, ám mókás hasonlattal, amiben még legóról is szó van.

Ne a legódarabokra koncentrálj

Emlékeztek gyerekkorotokból a nagy Duplo legós vödörre, ugye? Képzeljük el, hogy a teli vödör jelképezi az emberi test teljes energiaráfordítását. A vödörnek így vagy úgy, de meg kell telnie. 

A szép színes, különböző formájú legódarabok jelentik a táplálékot, amit megeszünk. Ha fogyni szeretnénk, arra kell törekednünk, hogy a legódarabok ne töltsék ki teljesen a vödröt, hanem maradjon mellettük üres tér.

Miért van szükség az üres térre? Azért, mert ez lesz a garanciája a fogyásnak.

Képzeljük hát el, hogy az vödörben maradó üres teret vízzel töltjük ki. A víz jelképezi az elégetett testzsírunkat, ami a fennmaradó energiaráfordításunkat fedezi. Mindaddig, amíg a legódarabok mellett marad üres tér, fogyni fogunk.

A különböző színű és formájú legódarabok a különböző fajtájú és típusú tápanyagok. A hasonlatunkból rögtön két dolgot is megállapíthatunk.

Egyrészt, ha valaki annyi legókockát présel a vödörbe, hogy azok mellé egy csepp víz se fér már be, az illető nem fog fogyni. Hiába válogatja össze a legkülönlegesebb legódarabokat. (Jó, tudom, a legókockák üregesek, tehát befolyik közéjük a víz. Ne akadjunk fenn a részleteken.)

Vagyis hiába minimalizálja valaki a zsír- vagy szénhidrátbevitelét, hiába eszik szuperdiétás ételeket – ha nem figyel arra, hogy kalóriadeficitben legyen, akkor bizony nem fog fogyni.

Másrészt, aki nem tölti ki a vödröt teljesen legódarabokkal, az ha a feje tetejére áll is, hosszú távon mindenképp fogyni fog. Még akkor is, ha csak trehányul, válogatás nélkül beleszórja a legót a vödörbe. Vagyis akkor is, ha nem igazán foglalkozik azzal, hogy mit eszik.

Mi következik mindebből? Mit kell a fejünkbe vésnünk? Azt, hogy nem a legódarabok számítanak, hanem a legódarabokon kívüli üres tér. 

Nem attól fogyunk, amit megeszünk. Attól fogyunk, amit nem eszünk meg.

Akkor azt mondod, egyáltalán ne is foglalkozzunk azzal, hogy mit eszünk? Toljunk magunkba mindenféle szemetet?

Nem. Azt mondom, hogy először is legyetek tisztában azzal, hogy annak, hogy mit esztek, gyakorlatilag semmi köze nincs ahhoz, hogy fogytok-e. Éppen ellenkezőleg! Amit megesztek, az hiába a világ legdiétásabb étele, végső soron a fogyás ellen hat. És ezzel nincs is semmi baj. Muszáj a fogyás ellen hatnia valaminek, különben előbb-utóbb, hát… meghalnánk, értitek.

Ettől még nagyon is érdemes megválogatnunk, hogy mit eszünk, például az egészségünk, jóllakottságérzetünk, edzésteljesítményünk, közérzetünk, vagy akár a környezetvédelem miatt. Ezek szuper, jogos szempontok.

Érdemes legóznunk! Érdemes különböző színű és formájú építőelemeket kipróbálnunk, egymással kombinálnunk. De nem szabad egy percre sem elfelejtenünk, hogy nem a legódaraboktól fogunk fogyni, hanem a legódarabokon kívüli üres tértől.

Az én tapasztalatom ráadásul az, hogy aki tudatosítja magában, hogy nem azon fog múlni a fogyása, hogy megeszik-e desszertként egy sütit – mindaddig, amíg a kalóriatartalmával számol –, az előbb-utóbb (ha fontos számára az egészsége, közérzete, a saját teste) teljesen magától elkezd egy egészséges(ebb), optimális étrend felé húzni.

Egy olyan étrend felé, ahol továbbra is lesz helye alkalomadtán annak a sütinek, de már nem fog hozzákapcsolódni egy rakás sóvárgás és bűntudatérzés – és éppen emiatt nem is lesz már annyira különleges az a süti!

Persze ha ezt érezzük a saját szempontunkból a leghatékonyabbnak, ettől még ugyanúgy messziről elkerülhetünk mindenféle sütit. De rengeteget számít, amikor ez a döntés már belülről, nem pedig kívülről, egy tévhiten alapuló félelemből ered!

Ehhez viszont először le kell döntenünk azokat a falakat, amiket kívülről erőltettek ránk, és fel kell építenünk – immár a saját józan belátásunk szerint – a saját falainkat! 

Nem attól fogyunk, amit megeszünk. Attól fogyunk, amit nem eszünk meg.

Mi kell ahhoz, hogy életben maradjon egy űrhajós?

A Martian (“A marsi”) című könyvben Mark Watney űrhajós egy baleset következtében egyedül marad a Marson. Kis számolás után megállapítja, hogy a legnagyobb gondja az, hogy nincs elég kajája. Az író, Andy Weir jól ráérzett, mivel lehet igazán felkelteni az olvasók együttérzését. 

Watney tehát arra jut, hogy valahogyan krumplit kell termesztenie, különben éhen fog halni. Ezért komoly tervezgetésbe kezd. A sztorinak egy jelentős, izgalmas részét az teszi ki, hogy a főhős kalóriákat próbál teremteni.

A könyvbéli helyzet a napnál is világosabbá teszi, hogy valójában minden falat étel, amit megeszünk, éppen arra szolgál, hogy ne fogyjunk!

A fogyásról csak a jóléti társadalmakban gondoljuk azt, hogy az egy nehezen kiváltható, kívánatos folyamat, amihez szakirodalmat kell olvasnunk, és speciális étrendeket kell vásárolnunk hozzá aranyáron.

A valóság az, hogy a fogyáshoz nem kell aktívan csinálnunk semmit. Éppen ellenkezőleg: az kell hozzá, hogy valamit ne csináljunk. Ha ugyanis nem eszünk eleget, akkor a fogyás teljesen magától bekövetkezik. Végső soron pedig halált okoz. Szóval csak okosan, pajtikák!

Minden kis morzsa, amit életünk folyamán megeszünk, valójában a haláltól tart minket távol. Egy alternatív univerzumban igazából hálásnak kéne lennünk, nem pedig undorral gondolnunk szegény kis morzsára pusztán azért, mert magas a glikémiás indexe.

Sőt, továbbmegyek: egy alternatív univerzumban nem arról olvasgatunk könyveket, hogy hogyan lehet fogyni – hanem arról, hogy hogyan lehet hízni. Nem azért fizetünk tanácsadóknak, hogy segítsenek fogyni, hanem azért, hogy segítsenek megállítani vagy lelassítani a fogyást. Megjegyzem, kevésbé jómódú országokban és népeknél ez a probléma talán nem is annyira fiktív.

Előítéleteink fogságában

Mi történt, hol siklott félre ez az egész? 

Miért gondoljuk azt, hogy a fogyáshoz bármit is aktívan csinálnunk kell? Miért gondoljuk azt, hogy a fogyásnak ahhoz van köze, hogy mit eszünk, és nem pedig ahhoz, hogy mit (pontosabban mennyit) nem eszünk?

Miért indulunk ki abból, hogy a „nem fogyás” a természetes és egyszerű, a fogyás viszont a természetellenes és bonyolult? Lehetséges, hogy pusztán azért, mert egyféleképpen akarjuk látni a valóságunkat, és el se gondolkozunk azon, hogy talán másféleképpen is láthatnánk? 

A lenti rajzzal valószínűleg találkoztatok már. Mit láttok rajta?

Nagyjából az emberek fele egy távolba tekintó csinos fiatal nőt lát a képen, a másik fele pedig egy idős anyókát. Most, hogy ezt elolvastátok, nézzétek meg újra. Próbáljátok megtalálni benne a „másik” alakot.

Miről árulkodik ez az érdekes illúzió?

Arról, hogy mi emberek mindig hajlamosak vagyunk egy adott értelmezésre, amit teljesen természetesnek tartunk mindaddig, amíg valaki fel nem hívja rá a figyelmünket, hogy a miénktől gyökeresen eltérő értelmezés is helyes lehet. Oké, a legtöbben még ilyenkor is foggal-körömmel ragaszkodnak a saját nézőpontjukhoz. Ez is emberi vonás. Csak a különösen intelligens emberek képesek a sajátjukkal ellentétes perspektívát is megvizsgálni.

Lazítsátok meg most egy kicsit a berozsdásodott csavarokat az agyatokon!

Játsszatok el a gondolattal, hogy a fogyás valójában nem is bonyolult. Csak bonyolultnak tűnik azok számára, akik bonyolultnak akarják látni. És ráadásul nem is kell hozzá aktívan semmit csinálnunk, éppen ellenkezőleg – az kell hozzá, hogy valamit ne csináljunk: ne együnk állandóan.

Játsszatok el a gondolattal, hogy a fogyás egy teljesen magától zajló folyamat, amiért nekünk egy fűszálat sem kell keresztbe tennünk! Egész pontosan, a fogyás egy magától zajló folyamat lenne, ha mi nem hatnánk ellene nap mint nap azzal, hogy eszünk.

Képzeljétek el, hogy a „nem fogyás” (ha úgy tetszik, testkompozíció-fenntartás) olyan, mint a kerékpározás. Csak kívülről nézve tűnik úgy, hogy magunktól gurulunk, de valójában a lendületünket nekünk magunknak állandóan fenn kell tartanunk azzal, hogy pedálozunk. 

Hasonlóképp, ahhoz, hogy ne fogyjunk, nekünk állandóan a fogyás ellen kell dolgoznunk azzal, hogy eszünk. És ezzel önmagában nincs is semmi baj. Nehogy egy pillanatra is bűntudatotok legyen amiatt, hogy esztek!

Az evés és a zsírraktározás teljesen természetes, sőt, szükség van rájuk ahhoz, hogy nehogy elfogyjunk, ahogyan aggódó szüleinktől szoktuk hallani. Nem szabad félni a hízástól!

Álljatok meg egy pillanatra, és gondolkozzatok el egy elsőre abszurdnak hangzó feltevésen: lehetséges, hogy mi emberek nem a fogyásban vagyunk rosszak, hanem egész egyszerűen túl jók vagyunk az evésben?

Mire jó a szemléletváltás?

Felmerülhet bennetek, hogy mire jó az, ha elkezdtek fordítva gondolkozni a fogyásról? Segít valamit, vagy ez az egész csak egy jópofa elmetrükk?

Naná, hogy segít! Óriási pszichológiai tehertől szabadíthat meg titeket, rengeteg erőt és lendületet adhat.

Azt, hogy egy cselekedetet mennyire élünk meg könnyűként vagy nehézként, nagyban meghatározza az, hogy milyen előzetes elképzelésekkel, előítéletekkel vágunk bele.

Ezt a jelenséget biztos ti is tapasztaltátok már. Ha úgy kezdtek bele egy takarításba vagy tanulásba, hogy „jajj, de rossz lesz”, akkor rossz is lesz. Ezt hívják önbeteljesítő jóslatnak.

Odáig viszont kevesen jutnak el, hogy felismerjék, talán nem is a takarítás vagy tanulás a rossz, hanem ők maguk vesznek fel egy olyan szemüveget, aminek a torzító lencséjén keresztül a feladat rettenetesnek tűnik.

Ehhez hasonlóan, a fogyással kapcsolatos negatív beidegződéseink nagy része abból származik, hogy már eleve egy szörnyen nehéz, bonyolult, lemondásokkal teli, szenvedős folyamatnak tartjuk azt.

Ne becsüljük le a gondolataink felemelő vagy lehúzó erejét! Elmesélek nektek egy triviális, de épp ezért meglepő példát. 

Évekkel ezelőtt még én magam is túl szigorúan, kissé kényszeresen álltam a diétázáshoz, ezért nem mindig vettem észre, hogy hol és mivel szabotálom a saját sikeremet és boldogságomat.

Szóval beállítottam egy étrendnaplózó appban, hogy hány kalóriát ehetek egy átlagos napomon ahhoz, hogy 500 kalóriás deficitben legyek. Akárhányszor túlléptem ezt az értéket akár csak 100 kalóriával, az alkalmazás ijesztő piros színnel írta ki azt a számot, amennyivel meghaladtam a napi keretemet.

Néhány nap után észrevettem egyrészt, hogy ez mennyire demoralizálóan hatott rám. Ha csak kicsit is túllőttem a célon, a piros szín emlékeztetett rá, hogy nem volt elég akaraterőm. Nem teljesítettem a célomat. 

Észrevettem ugyanakkor azt is, hogy mennyire röhejes, hogy ettől rosszul érzem magam: mivel eleve a kalóriadeficittel csökkentett célt állítottam be, ezért nyugodtam meghaladhattam azt akár 200-300 kalóriával is, attól még fogytam volna – legfeljebb kicsit lassabban. Sőt, ha egyáltalán nem voltam deficitben, de nem is ettem többet a szinten tartó kalóriamennyiségemnél, valójában akkor is büszke lehettem (volna) magamra.

Nyugodtan elkönyvelhettem volna az ilyen napokat is kis sikerként, de erre az esélyt sem adtam meg magamnak. A nyavalyás alkalmazás félreérthetetlenül emlékeztetett arra, hogy kudarcot vallottam: a szép zöld szín (fennmaradó kalóriák) helyett pirossal mutatta a bénaságom számokban kifejezett értékét, vagyis azt, hogy mennyivel ettem többet a kitűzött célnál.

Amikor erre rájöttem, azonnal átállítottam a kitűzött célt a szinten tartó kalóriamennyiségre. Onnantól kezdve azok a napok is szép zöldek voltak, amikor az eltervezettnél kicsit kevesebb deficitet sikerült produkálnom, vagy urambocsá’ semennyit. 

Ettől kezdve minden nap sikeresnek érezhettem magam. És ez volt a kulcsa annak, hogy elérjem a céljaimat.

Legyetek üdvözölve a Marson!

Miért is meséltem el ezt most nektek?

Azért, hogy ti is észrevegyétek, mekkora jelentősége van annak, hogy a világ jelenségeihez, köztük a saját cselekedeteinkhez milyen kommentárt fűzünk a fejünkben. Jónak vagy rossznak tartjuk őket? Könnyűnek vagy nehéznek? Egyszerűnek vagy bonyolultnak?

Ha az a kiindulópontunk, hogy a fogyás bonyolult és természetellenes, amihez száz dolgot kell aktívan csinálnunk, és közben muszáj vacakul éreznünk magunkat, így is lesz. Ez lesz a saját kis valóságunk, amit megteremtünk magunknak. Ahhoz viszont, hogy rájöjjünk, másféle valóságot is teremthetünk magunknak, fel kell ráznunk magunkat. Túl mély a gondolkodásunk régi medre, túl makacsak a beidegződéseink. 

Ha én lehetnék egy új „fogyiműsor” rendezője, biztos, hogy feje tetejére állítanám az egészet.

Az alapkoncepció nem az lenne, hogy szerencsétlen emberek szenvednek és izzadnak azért, hogy lefogyjanak. Nem lenne semmiféle zsírgyilkolás, önostorozás. Épp ellenkezőleg: mondjuk egy képzeletbeli marsi telepen az lenne az űrhajósok (a fogyni vágyók) feladata, hogy életben maradjanak.

Az evés nem egy bűnös cselekvés, hanem az élet záloga lenne. Az ételeket megbecsülnék, és hálát adnának értük, hogy életben tartja őket. Akár még saját burgonyát is termeszthetnének. Bizony, szörnyű, magas glikémiás indexű krumplit!

Aztán az „űrhajósok” minden igyekezetük ellenére egy picit kevesebbet ennének a kelleténél. Így alacsonyabb testzsírszázalékkal mehetnének haza mindannyian. De nem azért, mert ez volt a céljuk, hanem csak úgy mellékesen.

Vagy valami ilyesmi. Hmm… ami azt illeti, ez nem is rossz ötlet!

Lényeg a lényeg: arra biztatlak titeket, hogy merjetek „out-of-the-box” gondolkozni! Még akkor is, ha ez a 21. század legnagyobb közhelye. Merjetek eljátszani a gondolattal, hogy a fogyás nem bonyolult!

Ízlelgessétek a gondolatot, hogy nem attól fogytok, amit megesztek, hanem attól, amit nem esztek meg! (Haha, ízlelgessétek.. értitek!)

Merjetek fordítva gondolkozni a fogyásról. Ha ehhez az kell, hogy űrhajósnak vagy Robinson Crueso-nak képzeljétek magatokat, hajrá!

Nagyon kíváncsi vagyok a gondolataitokra, tapasztalataitokra. Kommenteljetek bátran!

Ha tetszett a cikk, ne felejtsetek el feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Egész életedben fordítva gondolkoztál a fogyásról appeared first on dietcrafting.

Azt, hogy nincs mit tartani. Miért kéne bármit is tartanom?

Ha úgy érzed, tartanod kell, az rossz irány. Ha úgy érzed, tartanod kell, akkor inkább ne csináld, kérlek! Bele fogsz bukni. És utólag nem magadban fogod keresni a hibát, hanem az életformát fogod hibáztatni.

Pedig ha magadba néznél, láthatnád, hogy nem azért buktál bele, mert az életforma rossz, hanem azért, mert rossz irányból közelítetted. 

Amihez „tartanod” kell magad, az könnyen elfojtásba csaphat át.

Az elfojtás felhalmozódik a tudatalattidban, és előbb-utóbb kirobban belőled, például túlevés formájában.

És ha kibírod akaraterővel? Van ilyen is.

Sokan egy teljes életet képesek fogcsikorgatás mellett leélni. Talán nyugdíjas éveikben enyhítenek a szorításon, amikor már nem akarnak többé megfelelni a külvilág nyomásának.

A veszély ebben az, hogy az állandó elfojtás egy meghasonult, szétszakadt emberré tehet. A feszültségnek valamerre, valahogyan távoznia kell. Ha kifelé nem engedsz utat neki, belülről kezd el mérgezni.

Nem mersz majd soha beleharapni egy szelet kenyérbe, vagy egy cukros desszertbe, mert tudod, hogy akkor elszabadul a pokol? Biztos vagy benne, hogy ez az egyetlen út?

Biztos vagy benne, hogy te ezt „nem tudod máshogy csinálni?”

A cél, hogy a cél ne legyen cél

A cél, hogy ne tartanod kelljen magad valamihez, hanem az természetes következményként, virágzásként alakuljon ki benned. Ez bármi lehet. Akár az is, hogy nem eszel többé cukrot, feldolgozott élelmiszert, húst.

A hangsúly nem azon van, hogy mi az a valami, amit végül elhagysz, hanem azon, hogy ezt a valamit nem legyőznöd kell magadban, hanem túlhaladnod.

Túlhaladni viszont csak olyasvalamit tudsz, amivel szembe mertél nézni, és amit nem tartasz az ellenségednek. Nem ostorozod magad érte, nem akarod akaraterővel leküzdeni.

Kérlek, értsd jól, amiről beszélek! Az akaraterővel nincs semmi baj, sőt, ez az egyik legértékesebb képességünk. Az akaraterőnek köszönhetjük, hogy az állatvilág fölé emelkedtünk. Minden diétához kell egy kevés belőle. 

Az akaraterővel viszont okosan kell bánni.

Emlékszem, kisgyerekként sokszor próbáltam a Balatonban lenyomni a víz alá egy gumilabdát. Akármilyen erősen, akármilyen mélyre nyomtam le, mindig felugrott a vízből. Sőt, minél mélyebbre nyomtam le, annál nagyobb erővel lőtte ki magát. Volt, hogy arcon is talált. 

Hasonlóan működik az elfojtás is. Akármennyi akaraterőd van, ha le akarsz vele nyomni egy gumilabdát a víz alá, az bizony fel fog jönni, és még talán arcon is talál. Az akaraterőt ésszel kell használni.

Elfojtás helyett nézz szembe a démonaiddal! Figyeld, honnan erednek és hova tartanak a vágyaid, késztetéseid!

Figyeld, hogyan reagálsz rájuk! Hogy érzed magad előtte, közben, és utána? Figyelj, de ne kritizálj! Csak figyelj.

Ehhez bátorság, bizalom kell! Saját magadba vetett bizalom, hogy bármi történik, végig nyeregben maradsz. Lépj a bátrak útjára!

A bátrak útja a szabályoktól való megszabadulás, a természetes vágyaknak való engedés, de mindezt tudatosan, jelenléttel, bűntudat nélkül.

Ez nem egyenlő azzal, hogy aláfekszel a vágyaidnak, és hagyod, hogy elvegyék az eszedet. Észnél kell lenned. Jelen kell lenned. Ehhez magadba kell nézned. Ehhez el kell fogadnod, hogy a vágyaid léteznek.

Ehhez szeretned kell magadat!

Ha ezt meg mered lépni, akkor minőségi változáson mész keresztül, nem csak maskarát cserélsz. Bizonyos szokások maguktól eltűnnek az életedből, anélkül, hogy erővel, görcsös akarással le kellett volna küzdened őket.

Ami a testedre vagy lelkedre káros volt, azt egyszer csak elhagyod. Észre sem veszed majd. Nem kiáltasz fel, hogy végre leszoktál róla. Egy napon rádöbbensz majd, hogy már nem is érdekel.

Jön a karácsony, a bejglik, a nagy családi vacsik. Mit csináljak?

Az ünnepek közeledtével sokan elgondolkoznak, hogy „felfüggesszék-e” az IF-et vagy az egészséges táplálkozást. Egyszer élünk, nem igaz? Akkor most jól tömjük tele magunkat mindennel, úgyse eszünk ilyesmit egy évig!

Mások épp ellenkezőleg, elhatározzák, hogy még jobban bekeményítenek. Talán valami kis felsőbbségtudat is megszólal bennük, hogy lám, míg mindenki zabál karácsonykor, ők még szenteste is dolgoznak a céljaikért.

Kiknek van igazuk? Kik az okosabbak? Erre a kérdésre nincs egyetlen válasz. Mindenki úgy cselekszik (remélhetőleg), amit az adott élethelyzetben a testi-lelki fejlődéséhez a leghasznosabbnak talál.

Egyvalami viszont biztos. Nincs szükség se arra, hogy dagonyázz, se pedig arra, hogy le akard nyomni a képzeletbeli gumilabdát a víz alá. 

Ha igazán jelen vagy, ha bátor vagy, nem fogod elveszteni az eszed karácsonykor. Nem fog zavarni a sok finomság.

Nem fogsz késztetést érezni arra, hogy magadba tömj egy fél bejglit és egy kiló szaloncukrot. Eszel mindenből egy keveset, ha van kedved hozzá. Lehet, hogy nem is annyira az ételek, hanem inkább a hangulat miatt.

Akármit teszel, az jó lesz. Nincs mit tartani, és nincs mitől tartani.

Válaszút előtt állsz, hogy mersz-e bátor lenni. Mi a bátorság? Nem az, hogy még erősebben próbálsz elfojtani magadban valamit. A bátorság a vágyaiddal, gondolataiddal, érzéseiddel való szembenézés, és azok kritika nélküli, nyugodt szemlélése.

Ha jólesne reggelizned, reggelizz! Ha jólesne ebédelned, ebédelj! Ha szeretnél belekóstolni karácsonykor néhány finomságba, bátran kóstolj bele.

A lényeg, hogy mindezt tudatosan, jelenléttel, bűntudat nélkül, magadat szeretve és magadban bízva tedd.

Te hogyan készülsz az ünnepekre?

Neked valami terved, stratégiád, vagy minden marad a rendes kerékvágásban? Hogyan készülsz a karácsonyi és szilveszteri zabahadjáratra? Írd meg kommentben!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni az újdonságokról, iratkozz fel a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Te az ünnepek alatt is tartod az időszakos böjtölést? appeared first on dietcrafting.

Hát velem volt. Ha éppen nem önsajnálatban dagonyáztam, akkor ahelyett, hogy éltem volna, különböző szuperdiétás étrendeket és ételeket terveztem görcsösen.

A legviccesebb az, hogy ezeket az étrendeket aztán általában nem is tartottam be. Az ételekkel nem elégedtem meg. Hogy történt ez? Miért történt ez? Milyen volt egy átlagos napom?

Amiről most szó lesz, arról nektek, a dietcrafting olvasóinak írok először.

A Románcom az Evéssel trilógia első részében elmeséltem nektek, hogy én sokáig tényleg szerettem a dobozolást. Szerettem egy korlátozásokkal teli, ingerszegény étrenden élni és robotként táplálkozni. És ezzel nem is volt semmi baj.

Ma már tudom, sok mindenre feleslegesen pazaroltam az akaraterőmet. Viszont ez akkor még nem jelentett gondot. Fogytam a kalóriadeficitnek hála, egészséges ételeket ettem. Élveztem az egész diétázósdit. Egy ideig.

A porszem akkor került a gépezetbe, amikor már nem élveztem. Na, akkor elszabadult a pokol. Viszont hosszú ideig még mindent megtettem érte, hogy a poklot magam és mások előtt is rejtegessem. Korábban még a családtagjaim előtt is titkoltam. Szégyelltem. Gyengének, defektesnek tartottam magam.

Kirakatházasságban éltem a tudatos táplálkozással, de közben viszonyom volt a mértéktelen zabálással. Kettős életem volt, mint egy csalfa férjnek.

Általában odafigyeltem arra, hogy mit és mennyit ettem. Ám amint elfogyott az akaraterőm, az otthon sötét magányában felfaltam mindent, ami ehető volt. Azt pedig nem árt tudnotok, hogy nálam az „ehető” kategóriába sok minden belefér. Aggasztóan sok minden. A ketchupos corn flakes például simán. Mmm, nyami!

Corn Flakes au Ketchup a l’Álmos
Hozzávalók: 300 gramm kukoricapehely, egy tubus ketchup
Elkészítési idő: 40 másodperc
Szitáld a kukoricapelyhet egy keverőtálba, majd az óramutató járásával megegyező körkörös mozgással nyomj rá egy tubus ketchupot.

Ha ízlett, írjátok meg kommentben. Gondolkozom egy gasztrorovat beindításán.

Hol is tartottam? Ja igen. Ettem, ettem… míg végül az önostorozás, hányinger és hasfájás elég nagy erővel nehezedett rám ahhoz, hogy abbahagyjam az evést.

Ekkor még nem tudtam, mi az okos stratégia túlevést követően. A falási rohamot mindig egy újabb adag önostorozás, nyugtalan éjszaka, és egy szomorú másnap követte. Menetrendszerűen. (Deutsche Bahn menetrend, nem MÁV.)

Igazából én generáltam és szítottam a saját szenvedésemet. Akkor még persze egy éticsiga önismereti szintjén álltam, így a körülményeimet és a saját gyengeségemet okoltam. Ez volt az én titkos énem, amit nem sejtett senki. Hjja… Nem annyira menő titok, mint az, hogy Bruce Wayne Batman. Én voltam Fatman.

Miért viselkedtem így? Akaraterő-hiány? Gyenge jellem? Lelki éhséget próbáltam enyhíteni az evéssel? Depressziós voltam? Annyiféle magyarázatot találhatunk erre, mint ahány csillag van az égen.

Viszont tudjátok mi volt az, ami legalább ennyire megkeserítette az életemet? Az, hogy reggeltől estig az evés körül forogtak a gondolataim. Obszesszív-kompulzív zavaros betegeket megszégyenítő módon.

A kedvetekért most időgépbe ülök. Előkotrom agyam zugaiból a dohos emlékképeket. Belenézek a Merengőbe. Nem lesz egyszerű… régen volt, és úgy érzem, azóta rengeteget változtam. Más ember lettem. Remélem elmondhatom, jobb ember lettem.

Szerencsére fel tudom idézni, át tudom szivárogtatni magamon az akkori érzéseimet és gondolataimat, hogy itt és most beszélhessek nektek róluk. Egy olyan belső monológot fogtok olvasni, ami mindennapos volt nálam. Mindennapos, és – bár akkor még sejtésem se volt róla – magam által választott.

Attól a pillanattól kezdve, hogy felkeltem az ágyból, egészen lefekvésig, minden egyes gondolatomért és reakciómért én, és csakis én voltam a felelős. Figyeljetek nagyon jól arra, hogy hogyan használtam a fejemet. Legyetek résen, és észre fogjátok venni, amit észre kell vennetek.

Készen álltok arra, hogy lemerüljünk a múltam sötét ingoványába?

07:00 – Minden szupi-szuper

Tudududu-didididi-didididi-dimm-dimm. Ez egy hárfa. Ha esetleg nem lett volna egyértelmű. Ezt állítottam be ébresztőhangnak a légvédelmi sziréna helyett, hogy ne 150-es pulzussal ébredjek.

Nem igazán működik, már az első hangjától befeszülök. Pedig az elején még kifejezetten tetszett. Vajon miért van az, hogy olyan dolgokat, amiket valamikor szerettünk, idővel képesek vagyunk megutálni?

Na mindegy, induljon a nap! Első gondolat: evés! Oh yeah! Nem különösebben vagyok éhes, de fontos a reggeli, nem igaz? Hisz mindenhol ezt írják a Zinterneten.

Ötször fogok ma enni. Egyszer még munkába indulás előtt. Aztán kora délelőtt, 10:00-kor. Majd 13:00, 16:00, és végül 19:00. Gyönyörű, nem igaz?

A testünk olyan, mint egy autó, amibe csak benzint kell tölteni. Ezt is egy komoly weboldalon olvastam. Azt nem pontosan értem, hogy miért kell 10 literenként és meghatározott időközönként tankolni, de biztos ennek is komoly oka van.

Reggeli előtt azért csak belenézek a tükörbe. Nem tetszik, amit látok. Általában ilyenkor szokott megszólalni bennem egy sunyi hang, ami rendszeresen szabotálni próbálja a boldogságomat. Ezt a belső hangot Mr. Szenvedésnek neveztem el.

Mr. Szenvedés: Szólíts csak Mr. SZ-nek. Elvégre régi spanok vagyunk.

Rendben van, Mr. SZ. Milyen jó napindító gondolatod van a számomra?

Mr. SZ: Úgy nézel ki, mint egy telesz*rt búvárruha.

Ó igen, már hiányoltam a humorodat! Ez irónia volt. Nagyon nem hiányoltam. Miért kell már a nap elejébe belerondítanod?

Egy pillanatra végigfut az agyamon: a fenébe is, tényleg… Mi értelme van ennek az egésznek? Ha megfeszülök, se fogok úgy kinézni, ahogyan szeretnék.

Mr. SZ: Hát persze, hogy nem. Nézz már magadra, te szerencsétlen! Neked ezt dobta a gép. Soha nem tudhatod meg, milyen érzés a szerencsések közé tartozni. Soha nem láthatod a hasizmaidat.

Nem, nem, csitt. Szedjük össze magunkat! Új nap, tiszta lap. Nem kéne már rögtön borúlátással kezdeni! Vagy mégis…?

Furcsa, de nagy a kísértés… Nagy a kísértés, hogy rosszul érezzem magam. Egy súlyos fekete lyuk akar magához húzni és elnyelni.

Nem tudnám megmondani, miért, de csábít a tehetetlenség. Hiszen ha tehetetlennek érezhetem magam, akkor végre bedobhatom a törölközőt. Megszabadulhatok a felelősségtől, hogy a saját boldogságomért én, és egyedül én vagyok a felelős.

Kedvem lenne belebokszolni a tükörbe, vagy letépni magamról a zsírpárnáimat. A lényeg, hogy folyjon a vér. Na persze, csak úgy képletesen.

Nem! Erőt veszek magamon. Valami rémlik, hogy a sikeres és boldog emberek azok, akik képesek a céljaiknak megfelelő mederbe terelni a gondolataikat.

Különben is, még csak most indul a nap. Nem is vagyok éhes, menni fog ez. Sínen vagyunk. A nap folyamán pedig állandóan ehetek, hála ennek a szuper „sokszorkevesetevős” diétának.

Mr. SZ: Na ne nevettess. Te is tudod, hogy ezek az unalmas, 300-400 kalóriás adagok nem fognak eltelíteni. Pszichésen biztosan nem. Csak arra lesznek jók, hogy egész nap az evésen járjon az eszed.

Lehet, hogy így van… de legalább ad egy keretet a napomnak. Leveszi rólam a terhet. Nem kell foglalkoznom az evéssel, hiszen előre meg van tervezve, hogy mit és mikor ehetek. Így az evésnek nincs hatalma felettem. Rutincselekedetté alakítottam. Benzint töltök a kocsiba. Ennyi.

Mr. SZ: Hát ez zseniális. Szóval azt mondod, így nem foglalkozol az evéssel? Megszabadultál a hatalmától? Csak egyetlen kérdés… ha ez így van, miért az evés körül forognak a gondolataid már reggel is?

Őő… mindjárt csattanós választ adok erre a kérdésre. Visszatérhetünk erre később? Most reggeliznem kell, aztán be kell pakolnom a kajásdobozokat a táskámba.

09:00 – Eddig jók vagyunk

Na, most már a munkahelyemen vagyok. Minden a tervek szerint halad. Mikor is ehetek először? Ja igen, 10 órakor. Nem mintha különösebben éhes lennék, de ha sokszor eszem kis adagokat, az jó lesz. Pörög tőle az anyagcsere. Meg egész nap ellátom a testem energiával.

Vannak, akik egész délelőtt nem esznek semmit, vagy csak gyorsan benyomnak egy Fornettit. Én nem élek ilyen felelőtlenül. Tudatosan táplálkozom.

Mr. SZ: Ébresztő, öcskös! Ma be kell adnod egy profi fellebbezést, és arra kéne koncentrálnod. Ehhez képest már megint a kajáláson jár az eszed. Erre vagy annyira büszke?

Á, megint itt vagy. Remek. Kérlek szépen, elárulom neked, hogy ez most nem ugyanaz. Én rendesen táplálkozom. Nem éheztetem magam, mint azok, akik a Joy-ban olvastak valami dinnyediétát, hanem táplálom a testem.

Na jó, dolgozzunk. Bár mindjárt ennem kell. Addig nagy munkát már nem érdemes végezni. Mennyi idő is van még 10:00-ig?

10:00 – Máris kajaidő

Natúr csirkemellel, basmati rizzsel és brokkolival. Nem túl finom, de egészséges. És nem tartalmaz sok zsírt, ellenben magas a fehérjetartalma, mindeközben alacsony a glikémiás indexe.

Annyira büszke vagyok magamra, hogy én ennyire komolyan veszem az életemet. Na, de most már tényleg álljunk neki az érdemi munkának!

Úgyis most ettem, így nem kell az evéssel foglalkoznom… meddig is? Ja igen, 13:00-ig. Az 3 teljes óra. Kicsivel kevesebb, mint 3 óra, mert most még el kell mosnom a dobozomat. Mindjárt jövök.

Na, itt is vagyok. Mikor is kell ennem legközelebb? Ja igen, 1-kor. Na, dolgozzunk. Nem érzem túl energikusnak magam. Legszívesebben ledőlnék egyet szundítani.

13:00 – Na végre, ehetünk

Érdekes, olyan jól belejöttem az evésbe, hogy egészen megéheztem. Most következik a mai napi harmadik étkezésem. Végre!

Ezt nem úgy kell ám hívni, hogy ebéd. Ebédnek csak azok hívják, akik nem értenek a táplálkozástudományhoz. Az átlagemberek. Ezek ugyanazok az emberek, akik reggeliznek és vacsoráznak is. Szinte lesajnálom őket. Szerencsére én nem tartozom közéjük. Én tudom, hogy ezeket az elnevezéseket el kell felejteni, és igazából egész nap enni kell, reggeltől estig. Három óránként.

Nem is nagyon tudtam már a munkára koncentrálni egyébként az elmúlt egy órában. Azon kattogtam, hogy mikor ehetek legközelebb, és hogy vajon jól fogok-e lakni vele. Közben a kollégáim már esznek. A Wasabiból rendeltek. Pfff. Csupa szénhidrát. Alig van benne fehérje. Hát én ilyet biztos nem ennék.

Mr. SZ: Azért piszkosul jól néz ki, valljuk be.

Ááá, szervusz belső hang! Már kezdtem aggódni, hogy hova tűntél. De most komolyan… Éppen elkezdtem magam a felsőbbrendűség illúziójába ringatni, hogy legyen valami kapaszkodóm, ami segít túlélni ezt a napot. Erre megint belekontárkodsz. Miért csinálod ezt? Mi a szándékod?

Mr. SZ: Figyelj, nem én akartam ezt a melót. Te hívsz állandóan.

Micsoda? Hogy én hívnálak? Ezt hogy érted?

Mr. SZ: Ahh… na jó. Önismeret, első osztály. Én ilyen vagyok, érted? Néha megjelenek, és elkezdek szövegelni a füledbe. Van, hogy magamtól jövök, és már itt se vagyok. De legtöbbször te magad hívsz, azzal, hogy elkezdesz feszülni valamin. Most például a kajáláson.

Na jó, akadj le egy kicsit rólam. Tudom, hogy finom ez a tésztás akármi. Nincsenek illúzióim. De most a saját „csirkerizsemre” kell koncentrálnom. Hadd hitessem már el magammal, hogy erre szükség van a céljaim eléréséhez, és hogy jobb vagyok, mint az átlagemberek, jó? Köszönöm.

Mr. SZ: Jajj, drága barátom… Hát nem tanultad még meg, hogy a felsőbbségtudat ugyanarról a tőről fakad, mint az önsajnálat? Előbb-utóbb ugyanúgy szenvedéssel jár. Ezzel nem szabadulsz meg tőlem, csak egy kis haladékot adsz magadnak. Akkor viszlát később.

Vállalom a kockázatot. Most eszem. Na szervusz!

13:15 – Ennyi volt…?

Hmm. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat is, de nem számítottam rá, hogy ilyen hamar. Elfogyott a 13:00-ás kajám. Hazudnék, ha azt mondanám, jóllaktam.

A fenébe is, azért jól nézett ki az a szaftos tésztás akármi, aminek nem tudom a nevét, de tésztás volt, szaftos, és jól nézett ki. Igaz, nem tudok evőpálcikával enni, de villával azért belapátoltam volna. Vagy ha kell, puszta kézzel. Na sebaj, ilyen ez a sóbiznisz. Én választottam ezt az utat.

Ez itt Spárta kéremszépen, ez itt Spárta.

Mikor is ehetek legközelebb? 16:00-kor, akkor az szűk három óra. Na, addig legaláb befejezem a beadványt.

Utána még ehetek egyszer otthon. Az utolsó adag a hűtőben vár. Azzal csak jóllakom. Az végre nem csirkerizs lesz, hanem egy kis sovány joghurtos sovány túrós keverék. Azzal még nem lépem túl a mai napi kalóriakeretet.  Ugye?

Számoljuk csak át azért még egyszer… 115 kcal… meg 250 gramm, aszondjahogy… meg akkor még ennyi. Igen, ez így jó lesz.

Anyától hoztam mondjuk otthonról házikosztot. Azzal mi legyen? Lehet, hogy ki kéne dobnom? Annak nem tudom a kalóriatartalmát.

Mr. SZ: Dobd ki mindenképp. Különben úgy fogsz kinézni, mint egy partra vetett bálna. Tudod mit? Már most is úgy nézel ki.

Na, azért ne túlozzunk. Haladok, csak nem túl gyorsan. És az azért elég beteg lenne, ha finom, szeretettel főzött, egyébként nem is egészségtelen ételt kidobnék, csak azért, mert nem tudom, mennyi kalória van benne.

Mr. SZ: Hát pedig jobban tennéd, ha kidobnád. Te nem ehetsz ilyesmit. Még sehol sem vagy a célodtól. Eszed itt a vacak kajáidat, de közben tudod, hogy nézel ki? Ugyanolyan sz**ul, mint tegnap. És még jól se laktál.

Igazad van, ki fogom dobni. Szegény Anya. Na, dolgozzunk tovább! 16:00-kor újra ehetünk, az majd jó lesz.

14:30 – Éhes vagyok

Fenébe is, éhes vagyok. Az elmúlt órában, ahelyett, hogy a munkára koncentráltam volna, egészséges recepteket kerestem.

Talán ma este ehetnék egy kicsivel többet. Csak hogy végre jól érezzem magam. Vagy egy picit variálhatnék.

Mr. SZ: Tarts csalónapot. Készíts valami jó szaftos tésztát, úgyis annyira megkívántad a kollégáid ebédjét.

Nem, nem, most nem dőlök be újra ennek az aljas trükködnek!

Átgondoltam. Ha a sima zsírszegény túró helyett találnék ultrasovány verziót, akkor annak csak kb. 80 kcal van 100 grammjában. Azzal nyernék minimum 200 kalóriát. Mire tudnék felhasználni 200 kalóriát? Túl sokra nem elég sajnos. De mondjuk vehetek egy doboz kókuszitalt, és megihatom az egészet.

De az is eszembe jutott, hogy sztornózom az egész otthoni menüt, és eszem egy olyan banános izét. Ahhoz viszont újra kell számolnom mindent. Aszondja hogy az 100 gramm, és akkor az… ijj, ebben ennyi zsír van? Ez sok lesz, nem kéne többet ennem 50 grammnál.

Közben kizökkentenek. Ügyfelek jönnek. Elememben vagyok. Jó érzés egy kicsit másra is használnom az agyamat, mint általános iskolás szintű számtani műveletekre és önsanyargatásra.

Elmentek az ügyfelek. Ránézek az órára. 15:25. Szuper, mindjárt lehet enni újra.

Addig még pont van egy kis időm tervezgetni, hogy este mit fogok enni. A lényeg, hogy ezt és ezt és ezt ne lépjem túl. Abból és ebből ne legyen ennél és annál több. De azért ez és az legyen ennyi és annyi minimum, különben ez és az fog történni.

Mr. SZ: Van egy ötletem. Ma este lazíts egy kicsit, egyél többet 500 kalóriával, és holnap tarts egy nagyon szigorú, kompenzálós napot.

Eeeeeee… Múltkor ennek 2000 kalóriás túlevés és önsajnálat lett a vége. Biztosan jó ötlet ez?

Mr. SZ: Persze, hogy jó. A holnappal ne foglalkozz, a lényeg a ma este.

Igazad lehet. Most elhatározom, és menni fog holnap a kompenzálás. Valamelyik délutáni ételadagomból kihagyom a rizst, és csak brokkolival eszem. Lássuk csak, számoljunk utána egy kicsit. Aszondja hogy… az ennyi, plusz annyi, igen.

Nem! Nem és nem! Ez baromság. Tudom, mi lesz a vége.

Nem lehetek annyira bolond, hogy huszonkettedszerre is elkövetem ugyanazt a hibát. Nem eszem ma többet. Nem kompenzálok holnap. Kemények vagyunk. This. Is. Sparta.

Éhes vagyok, a fene vinné el. Mikor lesz már 16:00?

16:00 – Kezd elegem lenni

A negyedik adag unalmas kajámat fogyasztom ma. Elméletileg most jól kéne éreznem magam. Aki az elméletet írta, vehetett volna pár leckét gyakorlatból is. Sok mindent érzek, de testi-lelki kielégülést biztosan nem.

Mr. SZ: Az még csak hagyján, de ráadásul a mai napi kalóriakereted 80%-át már elhasználtad. Ma már nem ehetsz szinte semmit.

Ehh… Mindez nem is lenne nagy baj, ha nem lennék éhes. A helyzet viszont az, hogy fel tudnék falni egy ötgyerekes családot. Desszertként még talán a nagymamát is.

Mr. SZ: Hát tedd meg este. Hagyd a fenébe azt az eltervezett 300 kalóriás semmit. Az olyan, mintha nem is ennél. Engedd el magad, legfeljebb holnap kompenzálsz.

Furcsa, de ez most nem hangzik akkora hülyeségnek… miért csábít az, hogy bedobjam a törölközőt? Ha reggel tanácsoltad volna ugyanezt, esélyed nem lett volna. Mi történt azóta? Miért érzem egyre gyengébbnek magam?

A súlyos fekete lyuk, ami reggel is húzott magához, újra itt van. Biztos vagyok benne, hogy nagyon egyszerű a magyarázat. Mintha nem látnám a fától az erdőt…

De nem! Nem fogom bedobni a törölközőt. Erős vagyok. Hazamegyek, megeszem az otthoni adagomat, és valahogy kihúzom a nap hátralévő részét.

Csak ne lennék farkaséhes…

19:00 – Az utolsó „vacsora”

Itthon vagyok. Fáradt vagyok. Éhes vagyok. Jelenleg ennyit tudok mondani.

Megeszem hát az utolsó kis alacsony szénhidráttartalmú mikroadagomat, és meglátjuk mi lesz. Valami biztosan lesz, mert olyan még nem volt, hogy ne lett volna valami.

Ennyi volt. Elfogyott. Végállomás. Kérjük, hagyják el a szerelvényt.

Furcsa… de kedvem lenne még maradni egy kicsit a metrókocsiban. Úgysincs itt már senki. Egyedül vagyok. Nem látnak. Talán… talán maradhatnék. Talán maradhatnék, míg el nem tűnök a kocsiszín sötétjében.

Éhes vagyok. Éhesebb, mint a nap folyamán bármikor.

19:13 – Megúsztam volna…?

Nem, nem és nem. Menni fog. Idáig kibírtam. Lehoztam a napot. Elképesztő gyengeségre vallana, ha most csúsznék el.

De… miért ilyen nehéz? Normális ez, amit érzek? Mi nem stimmel velem?

Az agyam nehezen fogadja el azt a nyilvánvaló tényt, hogy egy üres tányér van előttem. Szembe kell néznem a terrorral: a mai napomból hátralévő 4 óra 47 percet egészen mással kell eltöltenem, mint az evés.

Értitek? Valami olyat kell csinálnom, ami nem evés. Többször is meghánytam-vetettem a dolgot, és végül arra jutottam, hogy ebbe a halmazba sajnos az evés nem tartozik bele.

Nem érzem túl jól magam. Valahogy minden mintha kicsit szürkébbnek és értelmetlenebbnek tűnne, mint reggel.

Még szerencse, hogy hamarosan lefeküdhete…

Mr. SZ: Khmm! Mi scuzi. Csak egy bátortalan javaslatom lenne. Mielőtt lefekszel aludni, azért még nézz be a tűzhely feletti konyhaszekrénybe. Abból nagy baj nem lehet.

Folytatása következik… 

◊ ◊ ◊

Kíváncsiak vagytok, mi történt ezután? Vajon mit találtam a konyhaszekrényben? Ha elsők között szeretnétek olvasni a folytatást, iratkozzatok fel a szuper VIP dietcrafting hírlevélre!

Milyen érzéseket, gondolatokat váltott ki belőletek a képzeletbeli naplóm? Magatokra ismertetek? Netán egy ismerősötök ismerősére?

Kommenteljetek a bejegyzés alatt, beszélgessünk! Ha tetszett a cikk, osszátok meg bátran! 

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Egy Kényszeres Diétázó Naplója – Románcom az Evéssel II. appeared first on dietcrafting.

Néhány éve, amikor azt mondtam nekik, nem érek rá, igazából ráértem. Csak sokkal fontosabb dolgom volt annál, mint hogy kimenjek velük a street food fesztiválra beszélgetni és egy kicsit jól érezzem magam.

Hogy jól vagyok-e? Persze. Nem, sajnos ma nem érek rá. Holnap se. Köszi, nem vagyok éhes. Szerintem jövő héten se érek rá. Most (m)ennem kell. Sziasztok!

Tudniillik, otthon kellett maradnom, és azon kellett dolgoznom, hogy megkeserítsem az életemet.

Ne nevess… a szenvedés komoly dolog!

A táplálkozásra rágörcsölni nem egyszerű, de nekem sikerült. Kifejlesztettem a legmodernebb technikákat arra, hogy megkeserítsem a saját életem.

Mostanra váltam elég profivá a szenvedésben ahhoz, hogy megoszthassam veletek a csínját-bínját.

A kezdő szenvedőre sok veszély leselkedik a nagyvilágban!

Résen kell lenni! Ébredéstől lefekvésig sok a rizikó. Lássuk a legfontosabb lépéseket és a leggyakoribb hibákat.

Végre itt a lehetőség, hogy te is kézbe vedd az életed megkeserítését!

1. lépés: bűntudat és önostorozás

Vegyük mindjárt a reggelt. Ha előző nap túlettem magam, akkor kulcsfontosságú, hogy bűntudattal és önostorozással ébredjek.

Én itt régen sokszor elkövettem azt a hibát, hogy úgy tettem, mintha semmi baj nem történt volna. Azt mondogattam magamnak, hogy ha esetleg megbotlottam is, attól még nyeregben vagyok, és ura vagyok az életemnek.

Ma már tudom, hogy ez nagyon rossz irány. Ebből így nem lesz szenvedés.

Ha szenvedni szeretnék, arra kell koncentrálnom, hogy egy csődtömeg vagyok, aki nem képes betartani a saját magának tett ígéreteit.

Bízz bennem, ez nagyon fontos! Számtalanszor próbáltam ezt a módszert, és kiválóan működik.

Itt sokan elbuknak. Bebeszélik maguknak, hogy a múlt a múlt, és a legjobbat azzal teszik, ha a jelenben erősnek érzik magukat.

Te ne ess ebbe a hibába!

2. lépés: tehetetlenség és gyengeség

Ez nagyon lényeges lesz. Ezen áll vagy bukik minden.

Koncentrálj arra, hogy tehetetlen és gyenge vagy!

Hogyan? Mi sem egyszerűbb! Itt van néhány könnyen alkalmazható technika:

• Idézz fel olyan régi emlékeket, amikor szintén tehetetlennek és gyengének érezted magad. De ne csak úgy ímmel-ámmal. Halljad, lásd lelki szemeddel!
• Képzeld el, hogy milyen jó lett volna, nem eszed túl magad, de helyette kudarcot vallottál. Fel is pofozhatod magad.
• Képzeld el, milyen szörnyű sors vár rád. Képzelj el jövőbeli jeleneteket, amelyekben rosszul érzed magad, például kicsúfolnak.
• Mondogasd magadnak, hogy mindezen már nem változtathatsz, mert már megtörtént, aminek nem szabadott volna megtörténnie.

Ha ügyesen csinálod, akkor annyira tehetetlennek és gyengének fogod érezni magad, hogy az szinte fizikai fájdalmat okoz majd.

Ez jó, de a figyelmed nem lankadhat! A rossz érzések sajnos hajlamosak maguktól elmúlni, még akkor is, ha semmit nem teszel érte.

Éppen ezért erősen koncentrálnod kell rá, hogy fenntartsd őket. Ezt a lépést nem szabad félvállról venni.

Ha eddig eljutottál, nagyon király! Nem állunk meg!

3. lépés: most már úgyis mindegy

Ez az a pillanat, amikor el kell képzelni, hogy a szörnyű fájdalmat milyen jól tudná enyhíteni 1200 kalóriányi édesség vagy mogyoró. 

Hasznos az is, ha hozzáteszed megerősítésként, hogy „most már úgyis mindegy.”

Sajnos a józan eszed itt megszólalhat, hogy ne szórakozz már anyukám / apukám, már hogy a fenébe’ lenne mindegy?

Erre a rideg józanságra nem szabad hallgatni! Ne engedd, hogy letérítsen az utadról! Összpontosíts!

Papagájként hajtogatni kell, hogy most már úgyis mindegy. Gyakorold tükör előtt addig, amíg már álmodból felkeltve is megy.

Eddig megvan? Nagyon jó! Ne siess annyira, itt még óvatosnak kell lennünk. Egy kulcspillanathoz érkeztünk. Itt is el lehet követni két amatőr hibát.

Az egyik az, hogy megpróbálod a jövőbeli fájdalmadat elképzelni, ami akkor vár rád, ha telezabálod magad.

Szarvashiba! Szarvashiba!

Ezt nem szabad csinálni, mert akkor előfordulhat, hogy az elképzelt fájdalmad erősebb lesz, mint a zaba által ígért rövid távú élvezet.

A másik hiba, amibe könnyű beleszaladni:

Elképzelheted, hogy ha megállítod a falási rohamot, az milyen jó érzéseket fog kelteni benned később. Elképzelheted, hogy milyen büszke leszel magadra. Hogy mennyi önbizalmad és energiád lesz tőle.

Ha a fenti hibák bármelyikét (vagy ne adj’ isten mindkettőt) elkövetnéd, akkor valószínűleg minden eddigi erőfeszítésünk kútba esne.

Miért?

Azért, mert ha nem figyelsz, a túlevéshez sok fájdalmat és kevés élvezetet társítasz, a normális evéshez viszont sok élvezetet és kevés (vagy semennyi) fájdalmat. Ez tragédia lenne.

Ezzel elszalasztanál egy remek lehetőséget arra, hogy szenvedj egy jót!

4. lépés: ne engedd kizökkenni magad

Ha elég sokszor túleszed magad, akkor előbb-utóbb magától futni fog a program a fejedben, anélkül, hogy elgondolkoznál, van-e ennek a viselkedésnek értelme.

Ez nagyon jó! Azt a szintet kell elérni kitartó gyakorlással, hogy teljesen automatikussá váljon a szenvedés. 

Sajnos ezt is elég könnyű elrontani. Előfordulhat, hogy kizökkensz a megszokott viselkedésmintából, és újra elkezdesz gondolkozni.

Például én régen sokszor azzal rontottam el a túlevést, hogy amikor a falási roham első jeleit észleltem, akkor felpattantam, és valami szokatlant csináltam.

Hideg vízzel paskoltam az arcomat. Kurjongattam, mint egy bolond. Levittem a szemetet. Elindítottam egy vicces videót vagy egy sikítós metált a háttérben.

Ezek a cselekvések veszélyesek, mert megszakítják a berögzült viselkedésmintát, és lehetőséget adnak rá, hogy egy újat illessz a helyükre.

Ezért amikor sínen van a szenvedés, akkor kerülj minden hirtelen, szokatlan cselekvést, ami felrázna.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez mennyire fontos a szenvedés érdekében!

5. lépés: gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás!

Ha néhányszor túleszed magad, az még kevés.

Ahhoz, hogy egy (akár negatív, akár pozitív) viselkedésminta rögzüljön, azt lehetőleg minél többször ismételni kell.

Ez nem csak blabla, ennek komoly neurobiológiai háttere is van. Az agyad felépítése nem statikus. Meghatározott idegpályák attól függően erősödnek vagy gyengülnek, hogy mennyire gyakran használod őket.

A lényeg, hogy ha profi szenvedővé akarsz válni, akkor ismételgetni kell a szenvedést.

Közhely, de gyakorlás teszi a mestert.

Ha nekem sikerült túlevővé válnom, neked is sikerülhet!

Nektek mi a szenvedési taktikátok?

Látjátok, hogy sajnos sok a buktató a szenvedés útján.

Ha nem vigyázunk a gondolatainkra, akkor szép lassan elveszítjük az irányítást, és elkezdjük jól érezni magunkat.

Ezt nem engedhetjük!

Nektek mik a trükkjeitek a szenvedés érdekében? Mi mindent szoktatok rendszeresen csinálni, amitől rosszul érzitek magatokat?

Írjátok meg, gyűjtsük össze! Ne hagyjuk elveszni ezt az egyetemes és hasznos tudást! Segítsünk másoknak is szenvedni!

Ha tetszett a cikk, ne felejtsetek el feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

(Ezzel VIP helyzetbe kerültök, mert ti olvashatjátok legelőször az új cikkeket! Facebookra mindig kicsit késve kerülnek majd ki.)

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Túlevés Útikalauz Kezdő Szenvedőknek appeared first on dietcrafting.

Vajon min múlik, hogy élvezünk-e valamit, vagy szenvedünk tőle? Áldozatok vagyunk, vagy van beleszólásunk? Átprogramozhatjuk a viselkedésünket?

Ott álltam, 2014 telén, és elegem volt mindenből.

Untam az állandó főzést, tervezést. Azt, hogy minden, amit ettem, fűrészporízű vacak volt. Kevés volt. Ráadásul három adagot cipeltem belőle a munkahelyemre. Otthon is várt még kétdoboznyi vacak. Juhé.

Hogy jutottam ide? Miért égtem ki? Hisz néhány éve még semmi bajom nem volt. Az egész fitneszvilág, a diétázás játéknak tűnt.

Szépen megterveztem az egész heti kajámat. Kisütöttem több kiló csirkemellet, megfőztem egy rakás rizst, zöldséget. Mindent lemértem, összekészítettem.

Minden nap egy precíz rendszer szerint ettem.

Hazudhatnék nektek, hogy mennyire finom volt a száraz csirkemell rizzsel és brokkolival, de nem akarom, hogy rám szakadjon a plafon. Ehető volt.

Hogy miért nem főztem finomabbakat? Egyrészt azért, mert lusta és béna voltam.

De volt egy másik oka is. Egy sokkal izgalmasabb oka. Nekem is sok olvasásba, fejtörésbe és kísérletezésbe telt, mire összeállt a kép.

Azért nem főztem finomabbakat, mert nem is akartam. Jó volt nekem így. Sőt.

Élveztem. Még a dobozolást is.

Lábjegyzet: a dobozolás nálam azt jelentette, hogy nagy műgonddal több napra előre megterveztem az étrendemet, és az így elkészített (jellemzően nem annyira finom) kaját sok kis adagra szétosztva, műanyagdobozokban cipeltem magammal mindenhova.

Értitek?

Önként és dalolva, élvezettel csináltam valamit, ami nekem (elvileg) rossz volt, csak azért, hogy jobban nézzek ki. 

Ez a nem semmi! Hogy a fenébe működik ez? Ha tudnánk, elképesztő lehetőségek nyílnának meg az életünkben…

Van egy jó hírem. Tudjuk.

Képesek vagyunk megérteni, és a saját javunkra fordítani.

Miért élveztem, hogy vacak ételeket eszem?

Tudjátok, mi az érdekes?

Ha lett volna időm, tehetségem és pénzem, akkor se rendeztem volna nagy gourmet-parádét. Tetszett, hogy egyszerű, unalmas kajákat eszem újra és újra.

Micsoda? De hát nem te mondod mindig, mennyire utáltad a dobozolást? Hogy mekkora felüdülés volt az időszakos böjtölés?

Lebuktam. De az időszakos böjtölés csak sokkal később lett része az életemnek. Azelőtt szerettem dobozolni!

Szerettem a faék egyszerű, nem túl ízletes ételeket. Ma már azt is tudom, miért. Nem olyan egyszerű a válasz, hogy végig becsaptam magam, és igazából nem is szerettem. Hidd el, hogy de.

Az igazi ok az, hogy akkoriban egy különleges programot futtattam az agyamban:

Azt gondoltam, hogy dobozolni nagyon jó. És azt is, hogy ha nem dobozolok, akkor nekem nagyon rossz lesz.

Tudom, ez túl egyszerűen hangzik, de tarts velem. Izgalmas felismeréshez közeledünk.

Nem az a kérdés, hogy amit gondoltam, az helyes volt-e vagy sem. Ma már tudom, hogy sok hülyeséget gondoltam (például azt, hogy sokszor kell keveset enni, különben lelassul az anyagcsere).

Az igazán izgalmas kérdés ez:

Hogy a fenébe’ tudtam rávenni magam, hogy dobozoljak?

Mi emberek nem vagyunk ám annyira buták. Általában nagyon is jól tudjuk, hogy mit kéne csinálnunk ahhoz, hogy álmaink életét éljük.

Tudjuk, hogy le kéne fogynunk. Tudjuk, hogy nem kéne túlennünk magunkat. Tudjuk, hogy többet kéne sétálnunk, kevesebbet dohányoznunk, felhívnunk a nagymamát (unokát), et cetera, et cetera.

Erre mondaná Hádész:

„Tudom… hogy tudjátok.”

A kérdés: hogyan? Hogyan, hogyan, hogyan?

Sok terápiás kezelés vagy önismereti kurzus éppen azért fullad kudarcba, mert túl sokat koncentrál a „mi”-re, és túl keveset a „hogyan”-ra.

A problémák felismerése fontos, de nem elég. Olyan, mintha lenne egy autónk, amihez nincs kulcsunk. Nagyon szép, nagyon jó, de hogy kell beindítani?

A hogyan sokkal érdekesebb, mint a mit, nem igaz?

Mindent két okból csinálunk. De tényleg.

Meg vagyok róla győződve, hogy mi emberek mindent (de tényleg, mindent) két okból csinálunk. Két alapvető motivációnk van:

1. Élvezetet szeretnénk elérni.
2. Fájdalmat szeretnénk elkerülni.

Lehet, hogy csak az egyik, lehet, hogy csak a másik. Lehet (sőt, ez a legjellemzőbb), hogy a kettő egyszerre.

Nem kamuzom azt nektek, hogy zuhanyzás közben jöttem rá erre.

Tony Robbinstól hallottam először erről az elméletről. A csókának nem minden gondolatával értek egyet, de ezt akárhogy nézem, akárhogy forgatom – nem találok fogást rajta.

Írjátok meg kommentben, ha ti máshogy látjátok, de én úgy érzem, ez tényleg ennyi. Tényleg nincs több lehetőség.

Ahogyan drága öcsémtől szoktam hallani: ez van, ebből kell főzni.

Élvezet alatt persze ne csak testi élvezetre, például egy meleg fürdőre vagy egy orgazmusra gondoljatok. Ide tartozik minden, amitől jól érezzük magunkat.

A fizikai fájdalomnál is sokkal rosszabb lehet a lelki, mentális fájdalom: megalázottság, kisebbségi komplexus, magány, stb. Nem sorolom, úgyis tudjátok.

Erről még később sokat fogunk beszélni, de most kanyarodjunk csak egy kicsit vissza a dobozoláshoz…

Elképzelhető, hogy azért dobozoltam, mert azt gondoltam: dobozolás = élvezet, nem dobozolás = fájdalom? 

Bizony így volt! Ezt a „programot” futtattam a fejemben.

Akkor még persze minderről nem sejtettem semmit, az egész folyamat tudat alatt működött. Hogy gondolhattam azt, hogy dobozolni királyság, nem dobozolni viszont szenvedés?

Vizsgáljuk csak meg, mikből állt össze ez a különleges program!

Dobozolni királyság volt (nekem)

Kezdjük azzal, hogy a dobozolás mókás, vagány, furcsa volt.

Nekem már ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy élvezzem.

Azelőtt összevissza, rendszertelenül ettem, most meg számolgatok, kivonok, tervezek, mérlegelek, összeadok?

Ne viccelj, halál menő.

Mondtam már, hogy mindig is szerettem a matematikát, fizikát, kémiát? Imádtam tervezni, és a terveket kivitelezni.

Építeni, kombinálni, variálni.

Érdekes keverék vagyok: szeretem, ha körülöttem a dolgok részben kaotikusak és kiszámíthatatlanok, részben viszont szép rendben vannak.

Jó volt ránézni a katonás rendben álló dobozokra a hűtőben, na.

Hatékony is volt. Hiszen úgy éreztem, az előre elkészítéssel és szétosztással időt és mentális kapacitást takarítok meg.

Végül, végre azt éreztem, hogy kézben tartom az életemet.

Különcnek, kívülállónak gondoltam magam, és ez izgi volt. Hiszen amíg az átlagemberek csak összevissza zabálnak, addig én tudatosan élek, és megdolgozom az álmaimért.

Talán egy egészen icipicit, esetleg… felsőbbrendűnek is gondoltam magam.

Figyelitek, hogy mi történt itt?

Csupa, csupa jóérzést kapcsoltam a dobozoláshoz. Igazából olyan sokat, hogy a rossz oldalát észre sem vettem. Vagy ha észrevettem is, az eltörpült a sok jó mellett.

Akkor (még) persze mindezt nem tudatosan csináltam. Csak szimplán így alakult.

Nem dobozolni szenvedés volt (nekem)

És akkor ott volt az érem másik oldala. Azt gondoltam, ha nem dobozolok, siralmas élet vár rám. Miért?

Azért, mert azt hittem, dobozolni  (= sokszor keveset enni) muszáj, hiszen máshogy nem lehet lefogyni.

Belassul az anyagcsere! Izomból fogok veszíteni!

Kövér maradok. Ha kövér maradok, nem fogok bejönni a csajoknak. Újra beszól majd haverom a Balatonon, mint tavaly nyáron. Az akkor nagyon rosszul esett.

(A fenti képen azt láthatjátok, ahogyan egy gyerek egy kék gumilabdát szorongat. A gyerek nem én vagyok. A gumilabda sem.)

Ha kövér maradok, soha életemben nem ülhetek le egy strandon úgy egy padra, hogy ne szégyelljem a hurkás hasamat.

Nap közben mindig pólót kell majd hordanom, és azt kell hazudnom, hogy nincs melegem.

Sosem ehetek meg egy lángost bűntudat nélkül, mert már így is kövér vagyok. Ha lángost zabálok, csak még kövérebb leszek.

És sorolhatnám…

Ma már nem vagyok kövér, és büszkén járok a strandon fürdőnadrágban. Mégis, ha akarom, csettintésre tudnék a túlsúlyommal kapcsolatos gyomorgörcsös emlékeket felidézni.

Ez pedig egy nagyon jó kis képesség. Ha szükséges, stratégiai jelleggel használom ahhoz, hogy kézben tartsam az életem. Majd meglátjátok, mire gondolok.

A lényeg, hogy bár nyilván sok jóérzést társítottam a nem dobozoláshoz is (kényelmes, stb.), ezek az érzések eltörpültek a szörnyű fájdalmas érzések mellett.

(Belegondoltatok már, hogy milyen viccesen hangzik az a szó, hogy eltörpül?) 

Számomra mennyország, számodra pokol. És vice versa.

Mondanom sem kell, az ismerőseim nagy része hülyének, de legalábbis furcsának tartott a dobozolás miatt. Nem mondták ki, de láttam, hogy gyanakodva néznek.

„Hát ez biztos jó… irigylem, hogy ekkora akaraterőd van, de én nem tudnám csinálni. Nekem ez túl macerás.”

Látjátok már, hol van a kutya elásva?

Akik furcsának tartottak, azok azt hitték, hogy nekem ehhez masszív akaraterőre volt szükségem – mert magukból indultak ki.

El se tudták képzelni, hogy én ezt élvezem. El se tudták képzelni, hogy nekem ehhez nem kellett akaraterő. Pedig nem kellett. Én csipáztam az egészet.

Számomra a dobozolás egy teherautónyi jóérzés volt, és egy kiskanálnyi rossz érzés. Szinte semmi akaraterő nem kellett hozzá.

Az ismerőseim számára viszont a dobozolás egy teherautónyi rossz érzés volt, és talán csak egy gyűszűnyi jóérzés. De inkább annyi sem.

Miért láttuk ennyire máshogy dobozolást?

Ez egy elképesztően érdekes kérdés! És higgyétek el, nem annyi a válasz, hogy az eltérő körülményeink miatt.

Nem azért, mert valamelyikünknek igaza volt, a másikunk viszont tévedett.

Nem azért, mert én hülye voltam, ők viszont okosak. Nem is azért, mert én okos voltam, ők viszont hülyék. Mindez csak a felszín.

Az, hogy mi igaz, és mi nem ezen a világon, képlékeny, mint a gyurma.

Az igazi ok az volt, hogy egészen különböző módon bűvészkedtünk a gondolatainkkal. 

Különböző jelentőséget tulajdonítottunk a dolgoknak, különböző dolgokra fókuszáltunk. Különböző programokat futtattunk a fejükben!

Érdemes odafigyelnünk Einstein bácsira

„Minden relatív, persze, értem…”

Körülbelül ennyivel szoktuk elintézni ezt az bölcsességet. Nem igazán hiszünk benne, hogy ennek a mi életünkben gyakorlati jelentősége is lehet.

Az pedig a legmerészebb álmainkban sem jut eszünkbe, hogy a relativitást (vagyis a dolgok, jelenségek viszonylagosságát) a saját javunkra is fordíthatjuk.

Na jó, volt pár okos ember, akinek eszébe jutott.

De most nem az atombombára vagy az atomreaktorra gondolok.

A relativitás kiaknázása a saját mindennapi (vagy nem mindennapi) életünkben is óriási fegyver lehet.

Gondolkozz el most valamin egy pillanatra…

Neked mennyi akaraterő kellene ahhoz, ha nyernél a lottón, hogy bemenj a nyereményedért esőben? Nagyon meg kéne erőltetned magad?

Naná, hogy nem! Persze, éreznéd az esőt, egy icipicit talán zavarna, hogy megázol. De mi ez ahhoz képest, hogy cserébe átveheted a nyereményed?

Én úgy éreztem magam dobozolás közben, mint aki a nyertes lottószelvénnyel éppen a főnyereményért megy be zuhogó esőben.

Szerintetek mennyire zavart az (egyébként is langyos) eső?

Jól gondoljátok. Észre sem vettem.

Az ismerőseim viszont csak annyit láttak, hogy itt egy szerencsétlen, aki caplat a (jéghideg) esőben. Ahelyett, hogy otthon maradt volna a hülyéje.

Ugyanaz az ember, ugyanazok a körülmények – két teljesen különböző nézőpont. És a két teljesen különböző nézőpont két különböző cselekvést szült.

Én kimentem az utcára az esőben, a többiek viszont otthon maradtak.

Azt hittétek, hogy az lesz a csattanó, hogy én átvettem a nyereményt, és kőgazdag lettem, ugye?

Hát nem. Nem a nyeremény a lényeg. Nem az a lényeg, hogy ami miatt jól éreztem magam, az tényleg bekövetkezett-e.

A lényeg az, hogy én kimentem az utcára, és láttam egy szivárványt. 

Ez itt a lényeg. Megtettem valamit, amit más emberek nem tettek meg. Megtettem valamit, amit normál körülmények között én sem tettem volna.

Megtettem valamit, amitől végül boldogabb, sikeresebb lettem az életben.

Értem én, hogy gőzgép… na de mi hajtja?

Tudjuk már, hogy miért dobozoltam. Azért dobozoltam, mert különleges módon bűvészkedtem a gondolataimmal. Egy speciális program futott a fejemben.

Egy speciális program, aminek az volt a lényege, hogy ott és akkor:

• a dobozoláshoz egy teherautónyi jóérzést társítottam, és csak egy kiskanálnyi rossz érzést,
• a nem dobozoláshoz viszont egy teherautónyi rossz érzést, és csak egy kiskanálnyi jóérzést.

Az se titok előttetek, hogy ez a program az évek múltával elkezdett elég… khm, sz***l működni a fejemben.

Egyre többször lefagyott, egyes funkciók értelmüket vesztették.

A dobozolás elkezdett egyre kevesebb élvezetet, és egyre több kellemetlenséget (= fájdalmat) jelenteni számomra.

Hogy mindez hogyan és miért történt, azt majd a trilógia második részében mesélem el nektek. Tűkön ültök már?

Na de megint előreszaladok… hiába, izgatott vagyok, hogy végre erről beszélhetek nektek.

Megígértem, hogy ez az egész sokkal izgalmasabb felismerésekhez fog elvezetni minket, mint hogy van-e értelme dobozolni vagy nincs.

Az ígéreteimet pedig szeretem betartani.

Benned is elképesztő energiák rejlenek

Tudjátok, miért igazán pusztító az atombomba? Miért csodálatos az atomreaktor?

Azért, mert egy okos módszerrel hatalmas energiákat szabadíthatunk fel egy parányi befektetésből. 

Vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy meg kéne tennünk őket, de valami miatt mégsem tesszük. Vagy ha megtesszük is, óriási mennyiségű akaraterőt használunk fel, és még rosszul is érezzük magunkat.

Ez nem tűnik a legjobb megoldásnak… nem túl környezetbarát, nem túl hatékony.

Kell hogy létezzen okosabb módszer!

Egy környezetbarát, olcsó, brutálisan hatékony módszer, amivel átformálhatjuk az életünket. Amivel megvalósíthatjuk az álmainkat.

Hol bújhat meg ez a módszer?

Vajon az, hogy először dobozoltam, majd később nem dobozoltam, teljesen a véletlen műve volt? A körülmények áldozata voltam?

Vagy esetleg lett volna beleszólásom?

Vajon átprogramozhatjuk magunkat úgy, hogy megtegyük azokat a dolgokat, amikről tudjuk, hogy meg kéne tennünk őket? 

Átprogramozhatjuk magunkat úgy, hogy ne együk túl magunkat, többet sétáljunk, járjunk el edzeni, hívjuk fel a nagymamát (unokát), stb.?

Bűvészkedhetünk úgy a gondolatainkkal, hogy a „papírforma szerint” kellemetlen dolgokat mi játékként éljük meg?

De még mennyire, hogy igen!

Ezen persze én is csak évekkel később gondolkoztam el, és nem egyről a kettőre jött a felismerés.

Egy tonnányi könyvön kellett átrágnom magam hozzá. Rengeteg sikeres ember élettörténetét kellett elolvasnom. Baromi sokat kellett a saját életemben is próbálkoznom, hibáznom, és újra próbálkoznom.

Sőt, nem hazudok nektek, ma is napról napra igyekszem jobb lenni. Ez egy véget nem érő, izgalmas kaland.

Készen álltok a kalandra?

Mióta csak megálmodtam a dietcraftingot, a legnagyobb vágyam az, hogy felforgassam az életeteket. Jó értelemben.

Szeretnék eszközöket a kezetekbe adni ahhoz, hogy megvalósíthassátok az álmaitokat. Szeretném, hogy ti is hozzásegíthessetek másokat az álmaik megvalósításához.

Szeretném, hogy mindezt együtt csináljuk.

Szeretném, hogy láncreakciót indítsunk el.

Akadályok, nehézségek? Azok lesznek, de kit érdekel? Ha nem lennének, unalmas is lenne az életünk, nem igaz?

Hát kalandra fel! Benne vagytok?

Írjatok kommentet is, kíváncsi vagyok a gondolataitokra! Tényleg. 🙂

U.i.: szeretnék kedvezni a feliratkozóimnak, ezért úgy döntöttem, hogy Facebookon mindig egy kis fáziskéséssel fogom közzétenni az új cikkeket.

Így ha elsőként szeretnétek olvasni a trilógia folytatását, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

Folytatása következik… 

◊ ◊ ◊

The post Szerelmem a Dobozolás – Románcom az Evéssel I. appeared first on dietcrafting.