Ez egy tragikomikus, ma is aktuális pillanatkép Papp Gábor Zsigmond „Magyar retró” című zseniális dokumentumfilmjéből.

És hogy miért aktuális? Azért, mert manapság is sokan érezhetjük úgy néha, hogy a céljaink kilátástalansága, az életünk bizonytalansága vagy éppen monotonitása mellett nem sok más örömünk marad – csak az evés.

Csoda, hogy világszinten egyre nagyobb problémát jelent az elhízás? Ennek az okai persze ennél sokkal összetettebbek – de biztos, hogy ez is vaskosan benne van a csomagban.

(Egyébként elképesztően szomorú, hogy Magyarország elhízás tekintetében is a világ élvonalába tartozik. Európán belül pedig szinte mindig benne vagyunk a top 5-ben – és a helyzet évről évre csak romlik.)

Komor szavak, pesszimista kilátások?

Aláírom, de vállalom. És szerintem ti is sokan éreztek hasonlóan, ezért is merek írni róla nektek. Fontos ezeket időről időre kimondanunk, megbeszélnünk egymás között.

Ajjaj, Álmosból egy megkeseredett vészmadár, doomsayer lett?

Na, azért attól még messze járunk, ne aggódjatok. De érzékelem, hogy van baj.

A nagyvilágban is, és kis hazánkban is. Perszehogynepersze, az élet sosem volt könnyű, mindig voltak nehézségek, most sok mindenben sokkal jobb, mint néhány évtizede, ésatöbbi, ésatöbbi. Értem, tudom, nem vitatkozom.

De mégis – ne essünk a gázlángozás (gaslighting) hibájába! Ne akarjuk elhitetni senkivel – magunkkal se! – hogy minden tökéletes, és ha néha vannak rosszabb napjaink, akkor az kizárólag a mi hibánk.

A gondolataink szerepe most is elsődleges, ezt soha nem fogom máshogy gondolni – de azért ne szégyelljük kimondani, hogy nehezített pályán vagyunk!

Kifejezetten vidám és optimista embernek tartom magam, de még én sem tudom teljesen függetleníteni magam az engem körülvevő ún. történésektől. A történések meg hát, az elmúlt néhány évben, nagy látószögű lencsével nézve… mondjuk így, diplomatikusan: nem annyira rózsásak.

Sokan érezzük úgy, hogy 2020 óta az életünk nehezebbé és kiszámíthatatlanná, néha már-már egy nyomasztó álommá vált.

Kitartunk, bízva bízunk – ahogyan Madách intett minket. Vannak még terveink, céljaink, boldog időszakaink; de mindenre rátelepedett valamiféle ólmos nehézség. Egy lidércnyomás.

Tudjátok, honnan ered a lidércnyomás szó? Az alvási paralízist hívták így régen, és arra utaltak vele, amikor az ebben szenvedő ember néha úgy érezte (rosszabb esetben úgy is látta), mintha a mellkasára egy gonosz lény – egy lidérc – ült volna rá, ami nyomja, fojtogatja.

Na, valami ilyesmit érzünk sokan.

Világjárvány, széteső szociális kapcsolatok, erőszak, romló életkilátások, háború, gazdasági és pénzpiaci válság, a közösségi média mindent átható, nyomasztó jelenléte, technológiai pesszimizmus (mesterséges intelligencia, khmm, khmm…) – és persze egy rakás lokális (magyarországi) probléma, amibe itt és most nem mennék bele. Tudjátok úgyis.

Nem azért említem mindezt, hogy csak még jobban elrontsam a kedveteket. Ellenkezőleg: azt szeretném, hogy érezzétek – nem vagytok egyedül.

A hiba nem bennetek van, mert tényleg nem könnyű időszakot élünk át.

Elmondom újra, hogy elhiggyétek és megértsétek:

Nem vagytok egyedül!

Egyáltalán nem meglepetés, hogy ezekben a bizonytalan mindennapokban az evés egyre inkább mint egyedüli, könnyen elérhető örömforrás jelenik meg az életünkben.

Nem kell ehhez a fridzsiderszocializmusban élnünk, mint a videóban. Bárki, bármikor olyan élethelyzetbe sodródhat, amiben a mindennapjait ingerszegénynek, a jövőjét bizonytalannak érzi.

Ismétlem: mostanában ezek az érzések sokunkban felerősödhettek. Talán benned is.

Az én generációm (a milleniálok) biztosan veszélyeztetett állatfaj, de a saját keresztje megvan a baby boomereknek, az X generációnak, és a legfiatalabb Z- és alfa-generációnak is.

A világ – globálisan és lokálisan is – egy kicsit elsz**ódott és barátságtalanná vált. Vagy legalábbis így érezzük sokan. Ezek a tények.

Elfelejtettük (elfelejtették velünk), hogy az élet szép és határtalan – és hogy mi magunk erősek vagyunk, és sokkal többre hivatottak annál, mint hogy ösztönlényként sodródjunk az árral.

Mit tudunk ezzel kezdeni?

Először is fontos, hogy tudjátok: ebben az érzésben nincs semmi szégyellnivaló.

Ilyenkor mintha kifakultak volna a színek, eltompultak volna a hangok, elveszett volna minden jelentőség. Ebbe a szürke masszába pedig az evés vihet egy kis színt – gyorsan múló, olcsó (vagyis hát sajnos már nem is annyira olcsó), de kiszámítható örömöt.

Amiről beszélek, annak súlyos formája a klinikai depresszió. De biztos vagyok benne, hogy rengetegen éreznek így olyanok is, akik nem szorulnak orvosi segítségre. Egyszerűen csak egy kicsit elsodródtak, kibillentek a középpontjukból.

Az ilyen embernek sokszor csak egy kis mentális kapaszkodóra, egyetlen jól irányzott mozdulatra van szüksége ahhoz, hogy visszanyerje az irányítást a gondolatai (és ezáltal az élete) felett. Ez a kapaszkodó és jól irányzott mozdulat mindenkinél más. Nem létezik egyetlen technika vagy módszer, ami mindenek felett állna.

Most olyan időszakot élünk át, amikor hajlamosabbak lehetünk az életünk színeit fakóbbnak látni.

Éppen most kell észnél lennünk! Most nem szabad elhinnünk az átverést, hogy nincs beleszólásunk!

A régi életemben (amiről rajtatok kívül nem sokaknak szoktam mesélni) többször éreztem úgy, hogy irányíthatatlanul sodródom. Ettem… ki tudja, miért. Szomorúság? Unalom? Megszokás?

A szabadulást nálam nem az okok boncolgatása hozta meg, hanem az, hogy képessé váltam kívülről figyelni magamat, miközben ettem. Kívülről figyeltem magamat, és a napnál is világosabban felismertem:

Ez az ember nem én vagyok.

Ez persze nem egy egyszeri és végleges megvilágosodás volt, ami után sosem ettem túl magam. Hogyne ettem volna! De valami megváltozott. Ha ki is csúszott néha alólam a talaj, nem azonosultam többé a „bukott emberrel.” Egyre ritkábbak lettek a túlevések, és ha el is indultam a lejtőn, egyre többször voltam képes menet közben megfékezni az önpusztító folyamatot.

Mind a mai napig, ha néha többet eszem is a kelleténél, egyféle csodálkozással szemlélem a történteket – és nem érzem totálisan rosszul magam. Azért nem, mert tudom: a túlevő ember nem én vagyok.

A „megcsúszást” mindig a saját gondolataim, a saját figyelmetlenségem idézi elő. A gondolataimnak pedig – még akkor is, ha az evés körül forognak – nincs hatalmuk felettem. Meg tudom változtatni őket – de legalábbis függetleníteni tudom magamat tőlük.

A legtöbb embernél ez nem egy egyszeri átalakulás (nálam sem az volt), ami után bódhiszattvaként (megvilágosodott emberként) lebegünk majd a történések felett. Ez egy felismerés, ami a legnagyobb sötétségben is világítani fog nekünk.

Ez az én kapaszkodóm.

Talán ami nekem segített (és segít mind a mai napig), az segíthet nektek is.

Még most is – ebben az egyre furcsábban hullámzó, érdekes színű sz**tengerben.

Na. Most pedig nézzétek meg ezt, és röhögjetek egy jót – magatokon, magunkon:

Ha szeretnétek még ilyenekről olvasni, kommenteljetek! Tudjátok, hogy van a mondás: néma gyereknek… 😉

* * *

Ha szeretnél a friss dietcrafting tartalmakról elsőként értesülni, iratkozz fel az ingyenes hírlevélre!

Ha segítenek az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogatsz abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Hogyan ne váljon az evés meneküléssé? appeared first on dietcrafting.

Lássuk először a konyhaszekrényt. Hmm, nem sok minden van itt. Egy zacskó kukoricapehely, ketchup, mustár, fűszerek. Csemegeuborka. Uncsi. Ehh… nyilván, hiszen diétázom. Nem vagyok annyira ostoba, hogy mindenféle nassolnivalókat tartsak itthon kísértésként.

Hoppá, van itt eldugva egy bontatlan zacskó mogyoró is! Ezt két hete vettem egy gyenge pillanatomban, de sosem ettem meg. Még büszke is vagyok magamra, hiszen ez azt jelzi, hogy mennyire elszánt vagyok.

Nocsak, mi van itt a felső polcon? Féléves csokinyulak. Húsvétra kaptam őket, már nem is emlékszem, kitől. Eszem ágában sem volt megenni, de kidobni azért mégsem akartam őket. Az azért durva lenne, Afrikában gyerekek éheznek! A hűtőt azért még nézzük meg a biztonság kedvéért. Natúr joghurt, jégsaláta, lenmagolaj. Uncsi, uncsi, uncsi.

Hát, ez ennyi. Nem számítottam többre, meg nyilván nem is fogok semmit enni, hiszen diétázom. Várjunk csak egy pillanatot… ha nem fogok semmit enni, mi a fészkes fenét keresek itt a félhomályban, nyitott hűtőajtó mellett? De most komolyan. Hacsak nem szállt meg valami démon, ide is magamtól jöttem, saját elhatározásból. De nem nagyon emlékszem az elhatározásra, homályos minden… a testem magától indult meg, mintha marionettbábuként mozgatná valaki.

– Nem, nem és nem! – kiáltom felfelé a képzeletbeli bábjátékosnak. Tudatos vagyok. Nem fogok elgyengülni. Amúgy is, az előbb megállapítottam, nincs itthon semmi, ami miatt megérné elfuserálni a diétát. A csokinyulak szóba se jönnek, azokat megenni óriási kreténség lenne. Bár azért az a jó kis pörkölt mogyoró…

NEM! Back to business.

Kifelé a konyhából, vissza a nappaliba. Csak el kell terelnem a gondolataimat, és minden rendben lesz. De még majdnem négy óra hátravan ebből a napból, és bevallom férfiasan: baromi éhes vagyok. Kár, hogy ma már kimaxoltam a kalóriakeretemet. Legalább jóllaktam volna… de még csak azt sem mondhatom el. Finom se volt. És még csak az eredmények se jönnek úgy az elmúlt hetekben, ahogy reméltem. Lehet, hogy a semmiért kínzom magam?

Álljunk is rá gyorsan a mérlegre, ellenőrizzük, lássuk, mennyit mutat…

Hogy az a…!!!

Ide szívesen beírtam volna a tényleges káromkodást, ami a számat elhagyta, de mivel látok rá esélyt, hogy ez az írásom egyszer nyomtatásban is megjelenik, megspórolok egy kis munkát a szerkesztőnek. Talán polkorrekt indulatszavakat kéne használnom?

Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát, mi a MANÓT mutat ez a KOMISZ mérleg?!
(Így jó lesz?)

Hát megőrülök! Ugyanannyit mutat, mint egy hete, pedig minden nap tökéletesen diétáztam, ettem az előre kimért vackokat. Lehet, hogy valamit rosszul csinálok? Nézzük meg magunkat gyorsan a tükörben, az a biztos… Nos igen, a kinézetem még mindig a jó öreg ugrálóvárra hajaz.

Azt a leborult szivarvégit! (Ez belefér?)

De most komolyan, ezért szenvedek? Mások két pofára ehetik a pizzát és a hamburgert, és mégis szálkásak, én meg megtagadok magamtól mindent, és se jól nem nézek ki, se jól nem is lakom?

Nem, nem, nyugi. Nagy levegő, zen. Nem szabad ezeknek a gondolatoknak engedni. Tudom, hogy rossz irányba visznek. Átéltem már tízszer, százszor, ezerszer. Ha ezt így folytatom, még azt a kevés kis eredményt is dobhatom a kukába, amiért eddig megküzdöttem.

De milyen eredményt? Erre kéne büszkének lennem, amit a tükörben látok, most komolyan? Mások, ha belesz– akarom mondani: beletojnak mindenbe, és egyáltalán nem edzenek, máris jobban néznek ki, mint én az aszketizmussal és heti négy edzéssel. Ők a szerencsések, a kiváltságosak. Sőt, valószínűleg inkább ők a normálisak, én pedig a defektes, az elátkozott.

Elég, elég, elég! – mondom magamnak félelemmel vegyes frusztrációval. Kezdem érezni az önpusztító orkán első fuvallatát. Ismerős fuvallat. Most még elkerülhetem, visszavonulhatok a bunkerembe, okos lehetek, túlélhetem. Csak nem szabad felülnöm ezeknek a gondolatoknak, főleg nem gerjesztenem őket. Kibírom, erős leszek.

Már csak három és fél óra a napból. Ha kicsit korábban lefekszem aludni, talán csak három. Nem lenne rossz azért rágcsálni valamit… a fenébe is.

Mi lenne, ha…

Nem! STOP!

Ismerem ezt a forgatókönyvet, százszor átéltem már. Ennek a „mi lenne, ha” forgatókönyvnek sosincs jó vége. Valami racionálisnak hangzó engedménnyel kezdődik, aztán mire észbe kapok, már megindult a lavina. Most nem fogok bedőlni neki.

De mi lenne, ha megenném a mogyoró felét, és utána tényleg nem ennék többet? Persze, ezzel tönkretenném a mai kalóriadeficitet, fél zacskó mogyoróban 450 kalória van. De az azért nem a világ vége, nem igaz? Hetek óta vasszigorral diétázom, igazán megengedhetek magamnak egy nap szünetet. És ha képes vagyok meghúzni egy határt, nincs ebben semmi ördögtől való.

Megfontoltam. Kitöltöm a mogyoró felét egy tálkába (konyhai mérlegen), a maradékot szépen lezárom egy műanyag zacskózáró csipesszel. Az olyan végleges, szimbolikus. Lezártam, ennyi volt, nincs tovább.

Kettőt pislantok, és elfogyott a mogyoró. Jó volt, finom volt, de a fél fogamra se volt elég. Sebaj, ennyit engedélyeztünk magunknak, vége a gyereknapnak.

Viszont nem hagy nyugodni a gondolat… most komolyan ezért a nevetséges mini-kielégülésért rontottam el a mai napomat? Persze, ha szigorúan vesszük, nem rontottam el semmit. Hiszen nem ettem túl magam, nem igaz? De a kitűzött célomat szembeköptem, és ez rossz érzés. Szembeköptem a semmiért. Ezért a pár falatért, ami két perc alatt elfogyott?

Bárcsak visszamehetnék az időben, és megváltoztathatnám a döntésemet. Eszem ágában sem lenne megenni a mogyoró felét, ha tudom előre, hogy ennyire nem fog kielégíteni. Na jó, legyünk őszinték… tudtam előre. Hiszen olyan sokszor megtörtént már. Egyszerűen nem foglalkoztam azzal, amiről tudtam, hogy be fog következni. Úgy döntöttem, hogy nem veszek róla tudomást.

Valóban én voltam az, aki így döntött? Nem tűnt az én döntésemnek… talán inkább… a bábjátékos volt?

Mindegy is, a lényeg, hogy most nagyon haragszom magamra. Egyetlen apró botlás, és az egész napi fegyelmem ment a kukába. Vissza a pálya elejére, mint egy régi, idegőrlő videójátékban. A motivációm elszállt.

Furcsa érzésem van, mintha a világ egy rongyszőnyeg lenne, ami elkezdett szép lassan kicsúszni a lábam alól. Ezt is jól ismerem, tudom, hova vezet. Egy kicsit még ellenkezem, de nem nagyon – csábít a sötét űr, a mindent elnyelő fekete lyuk gravitációs mezeje elkezdett magához vonzani. Lassan, gyengéden, de kérlelhetetlenül.

A következő másodpercek úgy telnek, mintha álom és valóság határán lennék. Tisztában vagyok vele, hogy a testem megindul a konyha felé, de az agyam háttérbe vonult, külső szemlélővé vált. „Én most egy kicsit lelépek, rendben?” – mondja.

Kitöltöm a mogyoró maradékát, ezúttal gyorsan és mohón. Egyedül vagyok otthon, de nem akarom, hogy rajtakapjanak, ezért sietek. Kitől félek, kinek a tekintete elől menekülök? Saját tudatomtól félek, saját tudatom tekintete elől menekülök.

A mogyoró maradéka is elfogyott. A napi kalóriakeretemen jócskán túllőttem, nincs visszaút. Az önostorozás és bűntudat, ami eddig csak kavicsként nyomta a lábamat a cipőben, éles fájdalomként nyilall belém. Tudatom utolsó védőbástyája megszólal, bizonytalanul, maga sem hiszi el, amit mond:

„Nem a világ vége, ne haragudj magadra! Majd holnaptól tiszta lappal indulsz.”

Majd holnaptól? Várjunk csak egy pillanatra… (Ne csináld!) Ha holnaptól tiszta lappal indulok, akkor az azt jelenti (Eszedbe se jusson!), hogy…

Ma már úgyis mindegy? (Ááááááááááá!)

Mélyen persze tudom, hogy nem mindegy; de ez most már mit sem ér. Racionális tudatom erőtlenül dörömböl egy hangszigetelt, homályos üvegfalon. Nem látom, nem hallom, nem érdekel.

Nem sokkal később ketchupos gabonapelyhet lapátolok magamba egy műanyag bödönből. Ennek a receptjét most meg is adnám, hátha ti is el szeretnétek készíteni:

Corn Flakes au Ketchup à l’Álmos

Hozzávalók: 300 gramm kukoricapehely, egy tubus ketchup
Elkészítési idő: 40 másodperc

Szitáld a kukoricapelyhet egy keverőtálba, majd az óramutató járásával megegyező körkörös mozgással nyomj rá egy tubus ketchupot.

Nem finom, ellenben sok. Tömöm a számba, mintha egy ipari feldolgozógép lennék. Nem gondolkozom már, ösztönlény szintjére süllyedek. Időközben rájövök, hogy most már valami édesre vágyom. Elkészíthettem volna a másik kedvenc szánalomfogásomat, a joghurtos-édesítőszeres kukoricapelyhet – mivel viszont utóbbi elfogyott, ehhez már késő.

Eszembe jutnak a kiszáradt csokinyulak. Rohanok a konyhába, persze viszem magammal a műanyagtálat, amiből az imént ettem. A falára ragadt maradékot belekotrom a kukába, látni se akarom. A tálat beáztatom, tűnjön el a nyoma is a gyengeségemnek. Ez egy régi bevált trükköm: zabálás közben mindig „takarítok” magam után, így kevésbé fájdalmas szembenézni a tetteimmel.

Disznó vagyok – de tiszta disznó!

Letépem az egyik csokinyúlról a csomagolást, úgy töröm le a fejét, hogy attól nyekken, egy horrorfilmbe is beillene a jelenet. Olyan gyorsan nyelem az ízetlen, olcsó, kakaós-cukros darabokat, hogy megolvadni sincs idejük a számban. Jöhet a másik nyúl is, egy vagy kettő, olyan mindegy.

Hulljon a férgese!

Ezen a ponton már rég nem eszem – lomtalanítok. Megideologizálom magamban, hogy amit most felzabálok, azt legalább később nem tudom felzabálni. Hasznos, amit teszek, előbb-utóbb úgyis megettem volna, essünk túl rajta!

Gyerünk, gyerünk! Van itthon még bármi ehető??

Újra megkívánok valami sósat. Ez nálam tudniillik így működik, anatómiailag: van egy vegyes gyomrom, egy édességgyomrom, és egy gyomrom a sós nassolnivalóknak. Ezek egymástól elkülönültek, mint a szarvasmarha bendői. Először a vegyes, általános gyomor telik meg, majd megnyílik (véletlenszerűen) az édes vagy sós nasigyomor. Ha az édes nasigyomor megtelt, megnyílik a sós, majd újra az édes, és így tovább, az idők végezetéig – vagy legalábbis addig, amíg el nem kezdem gyűlölni magam. Utóbbi általában előbb szokott bekövetkezni.

Keresek, kutatok még valamit. Ízeket már rég nem érzek. Előbb-utóbb elfogy minden, száraztésztát csak nem akarok már ropogtatni. Túlettem magam. Mennyivel is? Saccolok… 2000–3000 kalóriával? Megtelt mindhárom gyomrom. Utálom magam.

Ördög és pokol! Azt a hét meg a nyolcát! Hogy a macska rúgja meg!

* * *

A fentiekben egy részletet olvashattatok a készülő könyvemből. Remélem, nem sajnáltatok meg nagyon! 🙂 A történet őszinte, de szerencsére már a múltamhoz tartozik – jóval azelőttről, hogy találkoztam az időszakos böjtöléssel.

Fontosnak tartom, hogy meséljek nektek a „régi életemről” is, hogy lássátok: én is egy elveszett, önmagát bántó, a saját boldogságát szabotáló ember voltam – de sikerült kimásznom a gödörből, úrrá lennem a saját démonaimon, és új emberré válnom!

Erre – és még sokkal többre – ti is képesek vagytok, méghozzá saját erőből! Ebben szeretnék nektek segíteni.

Hamarosan izgalmas hírekkel érkezem. Kövessétek a blogot és az IF Hungary Facebook-csoportot!

Ha biztosra akartok menni, kattintsatok ide, és iratkozzatok fel az ingyenes dietcrafting hírlevélre.

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Corn Flakes au Ketchup à l’Álmos appeared first on dietcrafting.

Egész napos éheztetés, erőltetett menet egy idegen városban, ahol nem lehet túrót kapni? Köszi, inkább kihagyom!

2019 nyarán mégis úgy jártam be – persze több kisebb részletben, két hét alatt – üres hassal Manhattant , hogy a metróra (vagy ahogyan ott hívják, a Subway-re) csak végszükség esetén szálltam fel. És nem csak hogy nem esett nehezemre, még élveztem is.

Átlagosan 20-30 kilométert gyalogoltam naponta, és a mozgással 2000-2500 kcal-t égettem el. Ételhez mindig csak a nap végén, otthon jutottam. (Ugye nem gondoltátok, hogy két héten át nem ettem semmit? Elismerem, kicsit hatásvadász volt a felvezetés. Hogy egy jól ismert reklámszlogent idézzek: hülye azért nem vagyok!)

Mindezt nem valamiféle fogadalomból, „cselendzsből” csináltam, vagy azért, mert ne lett volna pénzem tömegközlekedésre. Természetes volt, hogy ha már úgyse sietünk sehova, nincsenek időponthoz kötött programjaink a nap folyamán, akkor ahova csak lehet, két lábon megyünk.

Legfeljebb ha elfáradunk, megállunk egy kávéra, vagy leülünk egy parkban hallgatni a jazz-zenészeket – de miért „utaztatnánk” magunkat bárhova is, hacsak nincs nyomós okunk arra, hogy valahova gyorsan odaérjünk?

Estefelé például, amikor már lement a nap a Central Park hatalmas fái mögött, lehűlt a levegő és komolyan megéheztünk, úgy voltunk vele, üsse kő, jöjjön, aminek jönnie kell. Stand clear of the closing doors, please!

Van valami bizsergetően természetes, elemi abban, amikor egy egész napos jövés-menés után a lábadban már lüktet a tompa fájdalom, a gyomrod is megkordult, és érzed, hogy na, most már jólesne megpihenni és táplálkozni – akárcsak munka, vadászat után a természetben élő embernek.

Egészen más ez az állapot, mint amikor egy irodában ülve ebéd után két és fél órával már újból a falat kapartam az „éhségtől.” Ez a fáradtság őszinte, megérdemelt fáradtság, az éhség pedig felvillanyozó, egészséges, valódi.

Amikor ilyenkor leülök és eszem, érzem, hogy minden úgy működik, ahogyan kell: az izmaim regenerálódnak a terhelést követően, az étellel bevitt tápanyagok pedig az inzulinra „érzékenyített” sejtjeimet táplálják. Olajozottan működik a gépezet.

Hála és elégedettség.

Hála azért, hogy egészséges vagyok, és egyáltalán felkelhetek az ágyból, kiléphetek az ajtón. Hála azért, hogy nem vagyok csontsovány, szerencsés korba és országba születtem, van rajtam néhány kiló extra „zsírpuffer”, ami akkumulátorként működik a hosszú gyaloglások és egyéb testi munkák során.

Hogyan jutottam el odáig, hogy erre képes vagyok, sőt, az életem természetes részévé vált?

Számomra, akit még az 500 méterre és 5 perc gyalogtávolságra lévő általános iskolába is mindig autóval vittek (és onnan azzal hoztak) szüleim, ez régebben elképzelhetetlen lett volna. Az meg aztán főleg, hogy mindeközben ne egyek semmit – az éhség ugyanis örök mumusom volt kisgyerekkoromtól fogva.

Később, felnőttként is semmibe vettem, lefitymáltam a gyaloglást, alapvetően egy unalmas, haszontalan dolognak tartottam.

Úgy gondoltam, hogy az, hogy ide-oda lépegetek, nincs különösebb kihatással a testem energiafelhasználására. Vagyis ha a testem működtetése alapjáraton 100 aranytallérba kerül, akkor ha még gyalogolgatok is ehhez, a kiadás megnő mondjuk 102 aranytallérra. Nem egy nagy befektetés, nem igaz?

Sőt, fiatalabb koromban szerintem egyáltalán nem tudatosult bennem az, hogy ha csak hármat lépek, már az is „pénzbe” kerül. Azt gondoltam, hogy a gyaloglás, séta benne van a csomagban. Nincs semmi jelentősége a testkompozíciónk szempontjából.

Ha fogyni szeretnék, akkor kevesebbet kell ennem, és/vagy keményen edzenem kell, legalább egy órán át. Az, ha leviszem a szemetet, takarítok, bevásárolok, szaladgálok a városban vagy lemegyek a strandra, semmit nem jelentett számomra.

Ha olyan élethelyzetbe keveredtem, amikor muszáj volt gyalogolnom, akkor megtettem, de nem túl szívesen, és nem is túl sokat. Gyors előretekerés, és ma már a súlyzós edzés mellett ez a kedvenc mozgásformám.

Hová tűnt a régi énem, aki néhány óra „éhezés” után már nyüszített? Aki gyaloglásra sose vetemedett volna, mert haszontalannak, öregemberesnek gondolta? Aki izzadságban úszva, levegő után kapkodva caplatott a háztömb körül a kánikulában, mint egy birodalmi lépegető a Star Wars-ból, arra gondolva, hogy sose fog lefogyni?

Talán túlzásnak hangzik, de őszintén mondom nektek: azt az embert, aki ma vagyok, nagyon sok szempontból az időszakos böjtölésnek köszönhetem. Az időszakos böjtölés mutatta meg számomra, hogy a határaim nagy részét én alkottam saját magamnak.

Az időszakos böjtölés megtanított arra, hogy nem kell kérdés nélkül elfogadnunk és elhinnünk azt, amit a többség csinál vagy gondol. Nem azért, mert mi feljebb állnánk, mint a többség, hanem mindössze azért, mert tudunk valamit, amit ők még nem.

Tudjuk, hogy a horizonton nem ér véget a Föld. Csak úgy tűnik, mert onnan, ahol éppen állunk, nem látunk tovább.

De mi már tudjuk, hogy nem hihetünk a szemünknek. Mi már tudjuk, hogy ha elmegyünk a látóhatárig, újabb és újabb horizontok tárulnak fel előttünk.

De ahhoz, hogy ezt tudjuk, egyszer ki kellett tennünk a lábunkat az ajtón, és el kellett gyalogolnunk a világunk határáig. Akkor végre megértettük, hogy a valóság nem ér véget a kertünk lábánál, és feltettük magunknak életünk legfontosabb kérdését: hogyan tovább?

Ebben rejlik az időszakos böjtölés igazi ereje.

A ti életetekben mi változott, mióta elsajátítottátok a nem evés képességét?

* * *

Ha nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról kattintsatok ide, és iratkozzatok fel az ingyenes dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Így jártam be testzsírból Manhattant appeared first on dietcrafting.

Eljön a várva várt nap, a fürdőszobamérleg az áhított számot mutatja. Büszke vagy magadra, úgy érzed, megérdemelsz egy kis kényeztetést. Ám ahogy nyúlnál a trófeáért, habozol.

Megszólal a kis belső hang: biztos megegyem? Nem rontok el ezzel mindent, amiért eddig dolgoztam? Nem fog visszarántani egy rég elfelejtett függőségbe az olajos-szénhidrátos gyönyör? Egyáltalán, tényleg kívánom én ezt a vackot, vagy csak a bennem élő sunyi manó akarja megetetni velem?

Megenni vagy nem megenni: az itt a kérdés!

A fenti történet nem kitaláció, egy kedves olvasóm (hívjuk most Zsófinak) fordult hozzám vele, a véleményemre volt kíváncsi. Én pedig meglepődtem, mert magamra ismertem: nekem is régi nagy kedvencem a chips, és egyszer én is hetekig tartogattam egy hengert trófeaként a konyhaszekrényben.

A véletlen egybeesés annyira meglepett, hogy eldöntöttem, muszáj írnom róla. Nyilvánosan kell megoldást kínálnom a dilemmára. Még akkor is, ha a válaszomat egy sokak által gyűlölt fordulattal kell kezdenem: az attól függ…

Ha készen állsz leszállni a gondolataid mélyére, tarts velem! És ígérem, elárulom a választ arra a már-már egzisztenciális kérdésre is, hogy én megettem-e a chipset.

A legnagyobb ellenségetek a fejetekben él

Mielőtt belevágunk, fontos, hogy valamit értsetek: én elsősorban abban szeretnék és tudok nektek segíteni, hogy képesek legyetek megszabadulni a saját gondolataitok által okozott szenvedéstől.

Beszélünk itt persze olyan tankönyvszagú dolgokról is, mint például hogy mitől egészséges a böjtölés, hogyan működik az anyagcsere és a zsírégetés. Ezek olyan kérdések, amikre számtalan forrásból (nálam tanultabb egészségügyi szakemberektől) könnyen választ találhattok; na nem akadémikus szinten, de annyira biztosan, ami a céljaitok eléréséhez kell.

A kutya viszont nem itt van elásva!

Az emberi szenvedésnek csak kis része származik közvetlenül az életkörülményeinkből, a nagyobb részét mi teremtjük saját magunknak, szó szerint a semmiből, mégpedig a gondolatainkkal. Bízom benne, hogy ti, akik engem olvastok, ezt már felismertétek.

Én soha nem „csak” arról akartam beszélni nektek, hogy mit kell tennetek ahhoz, hogy testileg fittek és egészségesek legyetek. Aki erre számított, azt ki kell ábrándítanom. Én erről is, de alapvetően ennél sokkal többről szeretnék beszélni nektek.

Én azt szeretném, hogy lelkileg fittek és egészségesek legyetek. Ha ez megvan, a testet összhangba hozni a lélekkel már gyerekjáték.

A siker nem csak (sőt, merem állítani: nem elsősorban!) a táplálkozással kapcsolatos elméleti tudásotokon múlik.

Lehet, hogy a „tankönyv szerint” jól diétázunk, de közben rettenetesen érezzük magunkat, és ezért eltévesztjük a célt. Mindeközben lehet az is, hogy a „tankönyv szerint” rosszul diétázunk, de közben jól érezzük magunkat, és ezért kerülőúton mégis csak célba érünk.

Barátaim, az élet sosem fekete-fehér, és egy guru „jólmegmondomafrankót” tanácsai nem fognak közelebb vinni titeket a boldogsághoz!

Amikor egy lelki természetű kérdéssel fordultok hozzám, arra általában nem azért nem adok egyértelmű választ, mert nem tudom a választ – hanem azért, mert szeretném, hogy a választ magatoknak találjátok meg. A válasz megtalálásához pedig szembe kell néznetek a fejetekben élő káosszal, szembe kell néznetek a saját gondolataitokkal.

A gondolat a kulcsa mindennek!

Az, hogy mit teszünk az életünkben, azon múlik, hogy hogyan érezzük magunkat. Az, hogy hogyan érezzük magunkat, azon múlik, hogy hogyan gondolkodunk. A gondolataink felett pedig sokkal nagyobb irányításunk van, mint azt gondolnánk! Egy Buddhának tulajdonított (de igazából nem tőle származó) idézet szerint:

„A legrosszabb ellenséged nem árthat neked annyit, mint a saját őrizetlen gondolataid.”

Nem Buddha. Tényleg nem.

Kevesen értik ezt, de akik igen, azok a kezükben tartják a kulcsot a boldogsághoz. Ez maga az életművészet.

Életművészkedjük meg hát a bajszos chips dilemmáját!

A lehetséges forgatókönyvek

Ott hagytuk abba, hogy mi a fenéhez kezdjen Zsófi a szekrényébe bekészített jutalomfalattal, miután elérte a célját.

Az „okosak” a fenti dilemmára azonnal rávágnának valamilyen végérvényes választ, így például: ne edd meg, ez csak a rossz viselkedésmintát erősíti benned, visszaránt a zabálásba! Dobd ki a fenébe! Vagy éppen: edd meg bátran, megérdemled, ezen úgysem múlik semmi!

Mindkét megközelítés téves és akár még ártalmas is lehet. Zsófi intelligens, felnőtt ember. Nem arra van szüksége, hogy valaki helyette megmondja neki, hogy mit tegyen, hanem arra, hogy lássa a lehetséges utakat és azok lehetséges következményeit. A következmények lehetnek egyrészt testi, másrészt lelki, pszichológiai természetűek is.

Tegyük is gyorsan félre a testi következményeket: egy kis doboz burgonyaszirom egyszeri elfogyasztása önmagában sem Zsófi fittségét, sem pedig az egészségét nem sodorja veszélybe. (Aki ebben nem ért egyet velem, az csak akkor olvasson tovább, ha feltett szándéka agyvérzést kapni!)

Mi hát a helyzet a lelki következményekkel? Na ez barátaim, a sokkal érdekesebb kérdés! Ez az, ahol az említett kutya el van ásva, és ez az, amit nem szabad félvállról venni. Ezen múlhat Zsófi jövőbeli sikere vagy kudarca, tehát a boldogsága is.

Lelövöm előre a poént: Zsófi dönthet úgy, hogy megeszi, a szekrényében hagyja vagy kihajítja a chipset. És mindegyik döntése lehet lelkileg jó vagy rossz is, attól függően, hogy Zsófi fejben (a gondolatai szintjén) hogyan áll hozzá. Ez bizony kétszer három, azaz összesen hat forgatókönyv. Ebből három hepienddel, a másik három szomorúan végződik.

Lássuk hát, játsszuk le mind a hat részt, és a végén írd le nekem kommentben, melyik filmszereppel tudsz azonosulni!

A chips helyett persze bátran képzelj el bármi mást, ami a te életedben hasonló szerepet tölt be. (Ha pedig már eleve elképzelhetetlen hülyeségnek tartod a gondolatot, hogy te bármilyen ételre jutalomként tekints a diétádban, nyugodtan zárd be ezt az ablakot, mert ami következik, olyannyira nem neked szól, hogy potenciálisan még idegesíteni is fog.)

1. Zsófi megeszi, rosszul érzi magát

Végre sikerült, elértem a célomat! Jöhet a jól megérdemelt jutalom!

Ahh, már annyira hiányzott. Gyere csak hozzám, te gyönyörűséges ropogós, olajos-sós finomság! Ez tartotta bennem a lelket az elmúlt hetekben. Ha ezt most megeszem, sokáig rá se nézhetek ilyesmire. Nem baj, ez most jó lesz, élvezni fogom.

Plapp. Zigg. Nyami-nyami, ripi-ropi. Böff.

Höh, ennyi volt? Érdekes, milyen gyorsan elfogy egy doboz chips. Na nem baj, jólesett. Bár jobban belegondolva, kicsit azért bűntudatom van. Most olyan, mintha nem is diétáznék. Tudom, hogy elvileg simán megehettem ezt… de mégis olyan… rossz érzés. Eszembe juttatja a gyerekkoromat, amikor mindig chipset zabáltam és kövér voltam.

A fitt példaképeim, akiket követek Instagramon és TikTokon, szerintem nem ették volna meg, nekik sokkal nagyobb az akaraterejük. Ajhh, lehet nekem is ezt kellett volna. Simán bírtam volna tovább is. Most bezabáltam, hetekig megint nem ehetek ilyet. És nem is volt annyira jó. A fenééééééébe. Nézzük meg magunkat gyorsan a tükörben.

Pffff, na jó. Úgy nézek ki, mint egy telesz**t búvárruha. Hogy gondolhattam, hogy most már megérdemlem az ilyet? Amíg ilyen pókhasam meg sonkáim vannak, nincs jogom jutalmazni magam.

Bakker… tökre elment most a motivációm. Nincs is kedvem már ma betartani a diétát, legszívesebben rendelnék egy pizzát, most már úgyis mindegy. (Már hogy a búbánatos manóba lenne mindegy! – a szerk.)

Na jó, pizzát azért nem rendelek, este 11 van, kicsit ciki lenne. Akkor legalább kifőzöm azt a fitt tésztát, amit múltkor vettem, és lazacos-kéksajtos tésztasalátát akartam belőle csinálni. Lazac meg kéksajt mondjuk nincs itthon. Lesz**om már, megeszem sóval.

Bluggy-bluggy, szlaccs, nyami, pfejj, böff.

Utálom magamat.

2. Zsófi megeszi, jól érzi magát

Végre sikerült, elértem a célomat! Jöhet a jól megérdemelt jutalom! Igyekszem lassan enni és kiélvezni, nem felszippantani, mint egy porszívó.

Plapp. Zigg. Nyimi-nyami, ripi-ropi, nyimi-nyami, ripi-ropi.

Hmm, ez jó volt. Furcsa érzés, miközben elvileg diétázom. Kicsit azért bennem van a félelem, hogy szabad-e nekem ilyet enni… Eszembe juttatja a gyerekkoromat, amikor mindig chipset zabáltam és kövér voltam.

De a fenébe is, miért ne szabadna? Elég már az önostorozásból, Zsófi! Ideje magam mögött hagynom ezt a régi, szorongásokkal teli önmagamat, aki mindentől, ami a fűrészpornál csak egy kicsit is finomabb, fél és bűntudata van.

Jutalomként tűztem ki, elértem a célomat, megeszem, kész. Így legalább hozzászoktatnom magam ahhoz, hogy nekem semmi nincs tilólistán, nem léteznek bűnös ételek. Nem is baj, hogy nem ettem többet, végül is bármikor ehetek még ilyet, ha akarok. Érdekes, ha ebbe belegondolok, hirtelen nincs is kedvem többet enni. Ennyi pont elég volt.

Huhh, furcsa, felszabadító állapot!

És simán benne vagyok még a kalóriakeretemben, haladok a céljaim felé. Ettem is valami finomat, de nem engedtem, hogy átvegye az irányítást a zabaszörny.

Néhány finom falat után megállni sokkal nehezebb, mint egyáltalán nem enni, és nekem sikerült.

Ez tök jó érzés, most büszke vagyok magamra! Lehet ezt így is csinálni ezek szerint?

És basszus, a legfurcsább az, hogy így, hogy tudom, hogy bármikor ehetek ilyet, nem is tűnik annyira nagy wasistdas-nak. Persze finom meg minden, de igazából nincs benne semmi különleges. Mivel tudom, hogy bármikor ehetek ilyet, úgy tűnik, kihúztam ennek a régi sóvárgásomnak a méregfogát.

Most meg is jött a kedvem megint tápláló ételeket enni, jöhet az újabb cél és az újabb kihívások! Juhú!

3. Zsófi a szekrényében hagyja, rosszul érzi magát

Elértem a célomat, végre betolhatom a chipset. Bár most hogy így belegondolok… biztos jó lenne? Ahh, nagyon kívánom, elegem van a diétás kajából… de a chipsevés rossz emlékeket idéz bennem. Eszembe juttatja a gyerekkoromat, amikor mindig ilyeneket zabáltam és kövér voltam.

Félek, hogy ha most megeszem, akkor kiszabadul belőlem valami szörnyeteg, és visszazuhanok oda, ahonnan indultam. Megeszem, és nincs megállás…

Áhh, inkább hagyom a fenébe… Jobb távol tartanom magam ezektől a vackoktól, nehogy visszaessek. Majd egy szép napon talán, ha olyan szálkás leszek, mint a keszeg. Akkor majd megérdemlem. De most még nem. Ha a tükörbe nézek, nem úgy látom magam, mint aki büntetlenül megehet ilyen értelmetlen hülyeségeket.

(2 órával később)

Lehet mégis meg kéne ennem? Legalább eltűnne a szekrényből… Nem, nem, nem gyengülhetek el. Nem fogom megenni és kész!

(2 órával később)

Huhh de jó, hogy nem ettem meg. Semmi szükségem ilyenekre.

(estefelé)

Éhes vagyok, még három óra hátra van a napból, a francba is… kezd elegem lenni. De akkor sem fogom megenni. Bár végül is… miért ne ehetném meg? Hiszen ez volt a célom. Nem! Hagyd abba Zsófi, ne hallgass a zabaszörnyre! Jó helyen van az ott a konyhaszekrényben.

Bakker, pedig olyan finom lenne… de ha megenném, biztos sz**ul érezném magam tőle, előre látom… Ahh, de utálom ezt. Tiszta röhej, hogy megvettem, most meg nem merem megenni. Félek, hogy nagyon ízlene, bűntudatom lenne, és bezabálnék utána mindent.

Nem fogom megenni és kész. Majd egyszer…

De közben meg úgy ennék valamit… van még a szekrényben egy kis száraztészta, szerintem abból ropogtatok nyersen egy keveset. Vagy sokat. Meglátjuk. Utálom, hogy állandóan ilyeneken kattogok.

De azt a rohadt chipset nem eszem meg.

4. Zsófi a szekrényében hagyja, jól érzi magát

Végre sikerült, elértem a célomat! Jöhet a jól megérdemelt jutalom! Bár most hogy jobban belegondolok, nem is kívánom annyira. Azaz kívánom, de simán meglennék nélküle.

Furcsa érzés… Tudom, hogy nyugodtan megehetném, és éppen ezért nincs is már sok kedvem megenni. Sőt, motivál, hogy nem eszem meg!

Kinyitom a szekrényt, látom a bajszos fejét, és mégsem eszem meg, nincs hatalma felettem.

A tudat, hogy nyugodtan megtehetném, erőt és kedvet ad ahhoz, hogy azért se tegyem meg.

Kitaláltam valamit: a szekrényben hagyom bontatlanul ezt a chipset, és minden nap, amikor ránézek, motiválni fog! Arra fog emlékeztetni, hogy kézben tartom az életemet.

Ha kidobnám, az csalás lenne. Olyasvalamit nem megenni, ami nincs is előttem, könnyű. Na de olyat nem megenni, ami előttem van – na az már valami! Erre büszke lehetnék nap mint nap, és egyre jobban megerősítené bennem azt az embert, akivé válni szeretnék.

Ezt fogom csinálni!

5. Zsófi kihajítja, rosszul érzi magát

Elértem a célomat, végre betolhatom a chipset! Bár most hogy így belegondolok… biztos jó lenne? Félek, hogy ha most megeszem, akkor kiszabadul belőlem valami szörnyeteg, és visszazuhanok oda, ahonnan indultam.

Inkább nem eszem meg. De kattogni se akarok rajta… Megvan! Inkább kidobom, az a biztos, így nincs kísértés. Ez az.

Zlutty.

Na, megszabadultam tőle. Így már ha akarnám, se tudnám megenni.

Jobb ez így, inkább ne is lássak ilyen nasikat. Én ilyeneket nem ehetek, tudom, ismerem magamat… nem tudnám megállni.

Ahh, pedig olyan finom lett volna… és kicsit szánalmas, hogy kidobtam, miközben szegény gyerekek éheznek. Na nem baj, a legfontosabb most, hogy ne rontsam el a diétámat.

(estefelé)

A francba, éhes vagyok. Kár volt kidobni azt a chipset. Bár még kitúrhatnám a szemetesből. Na jó, azért odáig nem süllyedünk.

Helyette esetleg egy kis száraztészta nyersen? Csak pár szelet. (Ropp-ropp.) Na még egy kevés. (Ropp-ropp.) Áhh, több mint a felét megettem, most már tüntessük el a maradékot is. (Ropp-ropp, böff.)

Ehhh. Kétszer annyi kalóriát bevittem most baromságból, mintha megettem volna a chipset. Na most már olyan mindegy, túrjuk ki azt a chipset a kukából.

Utálom magamat.

6. Zsófi kihajítja, jól érzi magát

Jessz, elértem a célomat, végre betolhatom a chipset! Bár most hogy így belegondolok, akár ki is dobhatnám. Jólesne persze, de igazából nincs szükségem rá, elvagyok nélküle.

Vajon ki tudnám dobni rossz érzés nélkül? Próbáljuk ki!

Zlutty.

Na, eltűnt. Érdekes. Megehettem volna, de úgy döntöttem, nem eszem meg. Sőt, végleg megszabadulok tőle. Kidobtam, ezzel is megerősítve, hogy nincs hatalma felettem. Furcsa, de nincs hiányérzetem.

Most viszont nagyon fontos, hogy tiszteljem saját magamat, és ne kételkedjek a döntésemben. A legjobb, ha elfelejtem az egészet.

Ha most elkezdek kattogni azon, hogy milyen jó lett volna megenni, semmi értelme az egésznek. És az is fontos, hogy ne zabáljak be a chips helyett valami más hülyeségből, mert akkor aztán igazán arcon köpném magamat.

De nem fogom egyiket se tenni, mert tudom, hogy azzal csak a gyenge és bizonytalan Zsófit erősíteném magamban. Ezt pedig nem akarnám.

Boldog és erős szeretnék lenni, és az is leszek! Punktum!

Melyik filmszerep a tiéd?

Remélem, egyből leesett, hogy a fenti karakterek kisarkított paródiák. A valóságban nem vagyunk ennyire vegytiszták, igen gyakran több gondolatminta keveredik (sőt, küzd egymással) a fejünkben.

A célom nem az volt, hogy bármelyik gondolatmintát elítéljem, hanem az, hogy a gondolatok teremtő (vagy éppen romboló) erejét szemléltessem.

Te mit mit tennél a jutalomként félretett nasival? Megennéd, a konyhaszekrényben hagynád vagy kidobnád? És a legfontosabb kérdés: boldog, vagy boldogtalan lennél tőle?

Gondolkodj el ezen, és írd le kommentben, kíváncsi vagyok!

Ami pedig a beígért választ illeti: én bizony pár hétig még tartogattam a chipset a legteljesebb nyugiban. Aztán egyik este úgy döntöttem, hogy bűntudat nélkül megeszem. Végül dugába dőlt a tervem, mert kiderült, hogy az egyik vendégünk már rég megette sunyiban, én pedig már napok óta az üres dobozzal szemeztem. Ennél jobb példát találni se tudnék arra, hogy hogyan tudnak a gondolatainkra (és így az életünkre) hatással lenni olyan dolgok, amik csak a fejünkben léteznek. 😊

Ha tetszett a cikk, és szeretnétek még hasonlókat olvasni, mindenképp írjatok kommentet, mert ebből látom, hogy vóna’ rá igény!

És persze ha még nem tettétek volna, iratkozzatok fel a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Megegyem vagy ne egyem? appeared first on dietcrafting.

Azt, hogy nincs mit tartani. Miért kéne bármit is tartanom?

Ha úgy érzed, tartanod kell, az rossz irány. Ha úgy érzed, tartanod kell, akkor inkább ne csináld, kérlek! Bele fogsz bukni. És utólag nem magadban fogod keresni a hibát, hanem az életformát fogod hibáztatni.

Pedig ha magadba néznél, láthatnád, hogy nem azért buktál bele, mert az életforma rossz, hanem azért, mert rossz irányból közelítetted. 

Amihez „tartanod” kell magad, az könnyen elfojtásba csaphat át.

Az elfojtás felhalmozódik a tudatalattidban, és előbb-utóbb kirobban belőled, például túlevés formájában.

És ha kibírod akaraterővel? Van ilyen is.

Sokan egy teljes életet képesek fogcsikorgatás mellett leélni. Talán nyugdíjas éveikben enyhítenek a szorításon, amikor már nem akarnak többé megfelelni a külvilág nyomásának.

A veszély ebben az, hogy az állandó elfojtás egy meghasonult, szétszakadt emberré tehet. A feszültségnek valamerre, valahogyan távoznia kell. Ha kifelé nem engedsz utat neki, belülről kezd el mérgezni.

Nem mersz majd soha beleharapni egy szelet kenyérbe, vagy egy cukros desszertbe, mert tudod, hogy akkor elszabadul a pokol? Biztos vagy benne, hogy ez az egyetlen út?

Biztos vagy benne, hogy te ezt „nem tudod máshogy csinálni?”

A cél, hogy a cél ne legyen cél

A cél, hogy ne tartanod kelljen magad valamihez, hanem az természetes következményként, virágzásként alakuljon ki benned. Ez bármi lehet. Akár az is, hogy nem eszel többé cukrot, feldolgozott élelmiszert, húst.

A hangsúly nem azon van, hogy mi az a valami, amit végül elhagysz, hanem azon, hogy ezt a valamit nem legyőznöd kell magadban, hanem túlhaladnod.

Túlhaladni viszont csak olyasvalamit tudsz, amivel szembe mertél nézni, és amit nem tartasz az ellenségednek. Nem ostorozod magad érte, nem akarod akaraterővel leküzdeni.

Kérlek, értsd jól, amiről beszélek! Az akaraterővel nincs semmi baj, sőt, ez az egyik legértékesebb képességünk. Az akaraterőnek köszönhetjük, hogy az állatvilág fölé emelkedtünk. Minden diétához kell egy kevés belőle. 

Az akaraterővel viszont okosan kell bánni.

Emlékszem, kisgyerekként sokszor próbáltam a Balatonban lenyomni a víz alá egy gumilabdát. Akármilyen erősen, akármilyen mélyre nyomtam le, mindig felugrott a vízből. Sőt, minél mélyebbre nyomtam le, annál nagyobb erővel lőtte ki magát. Volt, hogy arcon is talált. 

Hasonlóan működik az elfojtás is. Akármennyi akaraterőd van, ha le akarsz vele nyomni egy gumilabdát a víz alá, az bizony fel fog jönni, és még talán arcon is talál. Az akaraterőt ésszel kell használni.

Elfojtás helyett nézz szembe a démonaiddal! Figyeld, honnan erednek és hova tartanak a vágyaid, késztetéseid!

Figyeld, hogyan reagálsz rájuk! Hogy érzed magad előtte, közben, és utána? Figyelj, de ne kritizálj! Csak figyelj.

Ehhez bátorság, bizalom kell! Saját magadba vetett bizalom, hogy bármi történik, végig nyeregben maradsz. Lépj a bátrak útjára!

A bátrak útja a szabályoktól való megszabadulás, a természetes vágyaknak való engedés, de mindezt tudatosan, jelenléttel, bűntudat nélkül.

Ez nem egyenlő azzal, hogy aláfekszel a vágyaidnak, és hagyod, hogy elvegyék az eszedet. Észnél kell lenned. Jelen kell lenned. Ehhez magadba kell nézned. Ehhez el kell fogadnod, hogy a vágyaid léteznek.

Ehhez szeretned kell magadat!

Ha ezt meg mered lépni, akkor minőségi változáson mész keresztül, nem csak maskarát cserélsz. Bizonyos szokások maguktól eltűnnek az életedből, anélkül, hogy erővel, görcsös akarással le kellett volna küzdened őket.

Ami a testedre vagy lelkedre káros volt, azt egyszer csak elhagyod. Észre sem veszed majd. Nem kiáltasz fel, hogy végre leszoktál róla. Egy napon rádöbbensz majd, hogy már nem is érdekel.

Jön a karácsony, a bejglik, a nagy családi vacsik. Mit csináljak?

Az ünnepek közeledtével sokan elgondolkoznak, hogy „felfüggesszék-e” az IF-et vagy az egészséges táplálkozást. Egyszer élünk, nem igaz? Akkor most jól tömjük tele magunkat mindennel, úgyse eszünk ilyesmit egy évig!

Mások épp ellenkezőleg, elhatározzák, hogy még jobban bekeményítenek. Talán valami kis felsőbbségtudat is megszólal bennük, hogy lám, míg mindenki zabál karácsonykor, ők még szenteste is dolgoznak a céljaikért.

Kiknek van igazuk? Kik az okosabbak? Erre a kérdésre nincs egyetlen válasz. Mindenki úgy cselekszik (remélhetőleg), amit az adott élethelyzetben a testi-lelki fejlődéséhez a leghasznosabbnak talál.

Egyvalami viszont biztos. Nincs szükség se arra, hogy dagonyázz, se pedig arra, hogy le akard nyomni a képzeletbeli gumilabdát a víz alá. 

Ha igazán jelen vagy, ha bátor vagy, nem fogod elveszteni az eszed karácsonykor. Nem fog zavarni a sok finomság.

Nem fogsz késztetést érezni arra, hogy magadba tömj egy fél bejglit és egy kiló szaloncukrot. Eszel mindenből egy keveset, ha van kedved hozzá. Lehet, hogy nem is annyira az ételek, hanem inkább a hangulat miatt.

Akármit teszel, az jó lesz. Nincs mit tartani, és nincs mitől tartani.

Válaszút előtt állsz, hogy mersz-e bátor lenni. Mi a bátorság? Nem az, hogy még erősebben próbálsz elfojtani magadban valamit. A bátorság a vágyaiddal, gondolataiddal, érzéseiddel való szembenézés, és azok kritika nélküli, nyugodt szemlélése.

Ha jólesne reggelizned, reggelizz! Ha jólesne ebédelned, ebédelj! Ha szeretnél belekóstolni karácsonykor néhány finomságba, bátran kóstolj bele.

A lényeg, hogy mindezt tudatosan, jelenléttel, bűntudat nélkül, magadat szeretve és magadban bízva tedd.

Te hogyan készülsz az ünnepekre?

Neked valami terved, stratégiád, vagy minden marad a rendes kerékvágásban? Hogyan készülsz a karácsonyi és szilveszteri zabahadjáratra? Írd meg kommentben!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni az újdonságokról, iratkozz fel a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Te az ünnepek alatt is tartod az időszakos böjtölést? appeared first on dietcrafting.

Néhány éve, amikor azt mondtam nekik, nem érek rá, igazából ráértem. Csak sokkal fontosabb dolgom volt annál, mint hogy kimenjek velük a street food fesztiválra beszélgetni és egy kicsit jól érezzem magam.

Hogy jól vagyok-e? Persze. Nem, sajnos ma nem érek rá. Holnap se. Köszi, nem vagyok éhes. Szerintem jövő héten se érek rá. Most (m)ennem kell. Sziasztok!

Tudniillik, otthon kellett maradnom, és azon kellett dolgoznom, hogy megkeserítsem az életemet.

Ne nevess… a szenvedés komoly dolog!

A táplálkozásra rágörcsölni nem egyszerű, de nekem sikerült. Kifejlesztettem a legmodernebb technikákat arra, hogy megkeserítsem a saját életem.

Mostanra váltam elég profivá a szenvedésben ahhoz, hogy megoszthassam veletek a csínját-bínját.

A kezdő szenvedőre sok veszély leselkedik a nagyvilágban!

Résen kell lenni! Ébredéstől lefekvésig sok a rizikó. Lássuk a legfontosabb lépéseket és a leggyakoribb hibákat.

Végre itt a lehetőség, hogy te is kézbe vedd az életed megkeserítését!

1. lépés: bűntudat és önostorozás

Vegyük mindjárt a reggelt. Ha előző nap túlettem magam, akkor kulcsfontosságú, hogy bűntudattal és önostorozással ébredjek.

Én itt régen sokszor elkövettem azt a hibát, hogy úgy tettem, mintha semmi baj nem történt volna. Azt mondogattam magamnak, hogy ha esetleg megbotlottam is, attól még nyeregben vagyok, és ura vagyok az életemnek.

Ma már tudom, hogy ez nagyon rossz irány. Ebből így nem lesz szenvedés.

Ha szenvedni szeretnék, arra kell koncentrálnom, hogy egy csődtömeg vagyok, aki nem képes betartani a saját magának tett ígéreteit.

Bízz bennem, ez nagyon fontos! Számtalanszor próbáltam ezt a módszert, és kiválóan működik.

Itt sokan elbuknak. Bebeszélik maguknak, hogy a múlt a múlt, és a legjobbat azzal teszik, ha a jelenben erősnek érzik magukat.

Te ne ess ebbe a hibába!

2. lépés: tehetetlenség és gyengeség

Ez nagyon lényeges lesz. Ezen áll vagy bukik minden.

Koncentrálj arra, hogy tehetetlen és gyenge vagy!

Hogyan? Mi sem egyszerűbb! Itt van néhány könnyen alkalmazható technika:

• Idézz fel olyan régi emlékeket, amikor szintén tehetetlennek és gyengének érezted magad. De ne csak úgy ímmel-ámmal. Halljad, lásd lelki szemeddel!
• Képzeld el, hogy milyen jó lett volna, nem eszed túl magad, de helyette kudarcot vallottál. Fel is pofozhatod magad.
• Képzeld el, milyen szörnyű sors vár rád. Képzelj el jövőbeli jeleneteket, amelyekben rosszul érzed magad, például kicsúfolnak.
• Mondogasd magadnak, hogy mindezen már nem változtathatsz, mert már megtörtént, aminek nem szabadott volna megtörténnie.

Ha ügyesen csinálod, akkor annyira tehetetlennek és gyengének fogod érezni magad, hogy az szinte fizikai fájdalmat okoz majd.

Ez jó, de a figyelmed nem lankadhat! A rossz érzések sajnos hajlamosak maguktól elmúlni, még akkor is, ha semmit nem teszel érte.

Éppen ezért erősen koncentrálnod kell rá, hogy fenntartsd őket. Ezt a lépést nem szabad félvállról venni.

Ha eddig eljutottál, nagyon király! Nem állunk meg!

3. lépés: most már úgyis mindegy

Ez az a pillanat, amikor el kell képzelni, hogy a szörnyű fájdalmat milyen jól tudná enyhíteni 1200 kalóriányi édesség vagy mogyoró. 

Hasznos az is, ha hozzáteszed megerősítésként, hogy „most már úgyis mindegy.”

Sajnos a józan eszed itt megszólalhat, hogy ne szórakozz már anyukám / apukám, már hogy a fenébe’ lenne mindegy?

Erre a rideg józanságra nem szabad hallgatni! Ne engedd, hogy letérítsen az utadról! Összpontosíts!

Papagájként hajtogatni kell, hogy most már úgyis mindegy. Gyakorold tükör előtt addig, amíg már álmodból felkeltve is megy.

Eddig megvan? Nagyon jó! Ne siess annyira, itt még óvatosnak kell lennünk. Egy kulcspillanathoz érkeztünk. Itt is el lehet követni két amatőr hibát.

Az egyik az, hogy megpróbálod a jövőbeli fájdalmadat elképzelni, ami akkor vár rád, ha telezabálod magad.

Szarvashiba! Szarvashiba!

Ezt nem szabad csinálni, mert akkor előfordulhat, hogy az elképzelt fájdalmad erősebb lesz, mint a zaba által ígért rövid távú élvezet.

A másik hiba, amibe könnyű beleszaladni:

Elképzelheted, hogy ha megállítod a falási rohamot, az milyen jó érzéseket fog kelteni benned később. Elképzelheted, hogy milyen büszke leszel magadra. Hogy mennyi önbizalmad és energiád lesz tőle.

Ha a fenti hibák bármelyikét (vagy ne adj’ isten mindkettőt) elkövetnéd, akkor valószínűleg minden eddigi erőfeszítésünk kútba esne.

Miért?

Azért, mert ha nem figyelsz, a túlevéshez sok fájdalmat és kevés élvezetet társítasz, a normális evéshez viszont sok élvezetet és kevés (vagy semennyi) fájdalmat. Ez tragédia lenne.

Ezzel elszalasztanál egy remek lehetőséget arra, hogy szenvedj egy jót!

4. lépés: ne engedd kizökkenni magad

Ha elég sokszor túleszed magad, akkor előbb-utóbb magától futni fog a program a fejedben, anélkül, hogy elgondolkoznál, van-e ennek a viselkedésnek értelme.

Ez nagyon jó! Azt a szintet kell elérni kitartó gyakorlással, hogy teljesen automatikussá váljon a szenvedés. 

Sajnos ezt is elég könnyű elrontani. Előfordulhat, hogy kizökkensz a megszokott viselkedésmintából, és újra elkezdesz gondolkozni.

Például én régen sokszor azzal rontottam el a túlevést, hogy amikor a falási roham első jeleit észleltem, akkor felpattantam, és valami szokatlant csináltam.

Hideg vízzel paskoltam az arcomat. Kurjongattam, mint egy bolond. Levittem a szemetet. Elindítottam egy vicces videót vagy egy sikítós metált a háttérben.

Ezek a cselekvések veszélyesek, mert megszakítják a berögzült viselkedésmintát, és lehetőséget adnak rá, hogy egy újat illessz a helyükre.

Ezért amikor sínen van a szenvedés, akkor kerülj minden hirtelen, szokatlan cselekvést, ami felrázna.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez mennyire fontos a szenvedés érdekében!

5. lépés: gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás!

Ha néhányszor túleszed magad, az még kevés.

Ahhoz, hogy egy (akár negatív, akár pozitív) viselkedésminta rögzüljön, azt lehetőleg minél többször ismételni kell.

Ez nem csak blabla, ennek komoly neurobiológiai háttere is van. Az agyad felépítése nem statikus. Meghatározott idegpályák attól függően erősödnek vagy gyengülnek, hogy mennyire gyakran használod őket.

A lényeg, hogy ha profi szenvedővé akarsz válni, akkor ismételgetni kell a szenvedést.

Közhely, de gyakorlás teszi a mestert.

Ha nekem sikerült túlevővé válnom, neked is sikerülhet!

Nektek mi a szenvedési taktikátok?

Látjátok, hogy sajnos sok a buktató a szenvedés útján.

Ha nem vigyázunk a gondolatainkra, akkor szép lassan elveszítjük az irányítást, és elkezdjük jól érezni magunkat.

Ezt nem engedhetjük!

Nektek mik a trükkjeitek a szenvedés érdekében? Mi mindent szoktatok rendszeresen csinálni, amitől rosszul érzitek magatokat?

Írjátok meg, gyűjtsük össze! Ne hagyjuk elveszni ezt az egyetemes és hasznos tudást! Segítsünk másoknak is szenvedni!

Ha tetszett a cikk, ne felejtsetek el feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

(Ezzel VIP helyzetbe kerültök, mert ti olvashatjátok legelőször az új cikkeket! Facebookra mindig kicsit késve kerülnek majd ki.)

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Túlevés Útikalauz Kezdő Szenvedőknek appeared first on dietcrafting.

Vajon min múlik, hogy élvezünk-e valamit, vagy szenvedünk tőle? Áldozatok vagyunk, vagy van beleszólásunk? Átprogramozhatjuk a viselkedésünket?

Ott álltam, 2014 telén, és elegem volt mindenből.

Untam az állandó főzést, tervezést. Azt, hogy minden, amit ettem, fűrészporízű vacak volt. Kevés volt. Ráadásul három adagot cipeltem belőle a munkahelyemre. Otthon is várt még kétdoboznyi vacak. Juhé.

Hogy jutottam ide? Miért égtem ki? Hisz néhány éve még semmi bajom nem volt. Az egész fitneszvilág, a diétázás játéknak tűnt.

Szépen megterveztem az egész heti kajámat. Kisütöttem több kiló csirkemellet, megfőztem egy rakás rizst, zöldséget. Mindent lemértem, összekészítettem.

Minden nap egy precíz rendszer szerint ettem.

Hazudhatnék nektek, hogy mennyire finom volt a száraz csirkemell rizzsel és brokkolival, de nem akarom, hogy rám szakadjon a plafon. Ehető volt.

Hogy miért nem főztem finomabbakat? Egyrészt azért, mert lusta és béna voltam.

De volt egy másik oka is. Egy sokkal izgalmasabb oka. Nekem is sok olvasásba, fejtörésbe és kísérletezésbe telt, mire összeállt a kép.

Azért nem főztem finomabbakat, mert nem is akartam. Jó volt nekem így. Sőt.

Élveztem. Még a dobozolást is.

Lábjegyzet: a dobozolás nálam azt jelentette, hogy nagy műgonddal több napra előre megterveztem az étrendemet, és az így elkészített (jellemzően nem annyira finom) kaját sok kis adagra szétosztva, műanyagdobozokban cipeltem magammal mindenhova.

Értitek?

Önként és dalolva, élvezettel csináltam valamit, ami nekem (elvileg) rossz volt, csak azért, hogy jobban nézzek ki. 

Ez a nem semmi! Hogy a fenébe működik ez? Ha tudnánk, elképesztő lehetőségek nyílnának meg az életünkben…

Van egy jó hírem. Tudjuk.

Képesek vagyunk megérteni, és a saját javunkra fordítani.

Miért élveztem, hogy vacak ételeket eszem?

Tudjátok, mi az érdekes?

Ha lett volna időm, tehetségem és pénzem, akkor se rendeztem volna nagy gourmet-parádét. Tetszett, hogy egyszerű, unalmas kajákat eszem újra és újra.

Micsoda? De hát nem te mondod mindig, mennyire utáltad a dobozolást? Hogy mekkora felüdülés volt az időszakos böjtölés?

Lebuktam. De az időszakos böjtölés csak sokkal később lett része az életemnek. Azelőtt szerettem dobozolni!

Szerettem a faék egyszerű, nem túl ízletes ételeket. Ma már azt is tudom, miért. Nem olyan egyszerű a válasz, hogy végig becsaptam magam, és igazából nem is szerettem. Hidd el, hogy de.

Az igazi ok az, hogy akkoriban egy különleges programot futtattam az agyamban:

Azt gondoltam, hogy dobozolni nagyon jó. És azt is, hogy ha nem dobozolok, akkor nekem nagyon rossz lesz.

Tudom, ez túl egyszerűen hangzik, de tarts velem. Izgalmas felismeréshez közeledünk.

Nem az a kérdés, hogy amit gondoltam, az helyes volt-e vagy sem. Ma már tudom, hogy sok hülyeséget gondoltam (például azt, hogy sokszor kell keveset enni, különben lelassul az anyagcsere).

Az igazán izgalmas kérdés ez:

Hogy a fenébe’ tudtam rávenni magam, hogy dobozoljak?

Mi emberek nem vagyunk ám annyira buták. Általában nagyon is jól tudjuk, hogy mit kéne csinálnunk ahhoz, hogy álmaink életét éljük.

Tudjuk, hogy le kéne fogynunk. Tudjuk, hogy nem kéne túlennünk magunkat. Tudjuk, hogy többet kéne sétálnunk, kevesebbet dohányoznunk, felhívnunk a nagymamát (unokát), et cetera, et cetera.

Erre mondaná Hádész:

„Tudom… hogy tudjátok.”

A kérdés: hogyan? Hogyan, hogyan, hogyan?

Sok terápiás kezelés vagy önismereti kurzus éppen azért fullad kudarcba, mert túl sokat koncentrál a „mi”-re, és túl keveset a „hogyan”-ra.

A problémák felismerése fontos, de nem elég. Olyan, mintha lenne egy autónk, amihez nincs kulcsunk. Nagyon szép, nagyon jó, de hogy kell beindítani?

A hogyan sokkal érdekesebb, mint a mit, nem igaz?

Mindent két okból csinálunk. De tényleg.

Meg vagyok róla győződve, hogy mi emberek mindent (de tényleg, mindent) két okból csinálunk. Két alapvető motivációnk van:

1. Élvezetet szeretnénk elérni.
2. Fájdalmat szeretnénk elkerülni.

Lehet, hogy csak az egyik, lehet, hogy csak a másik. Lehet (sőt, ez a legjellemzőbb), hogy a kettő egyszerre.

Nem kamuzom azt nektek, hogy zuhanyzás közben jöttem rá erre.

Tony Robbinstól hallottam először erről az elméletről. A csókának nem minden gondolatával értek egyet, de ezt akárhogy nézem, akárhogy forgatom – nem találok fogást rajta.

Írjátok meg kommentben, ha ti máshogy látjátok, de én úgy érzem, ez tényleg ennyi. Tényleg nincs több lehetőség.

Ahogyan drága öcsémtől szoktam hallani: ez van, ebből kell főzni.

Élvezet alatt persze ne csak testi élvezetre, például egy meleg fürdőre vagy egy orgazmusra gondoljatok. Ide tartozik minden, amitől jól érezzük magunkat.

A fizikai fájdalomnál is sokkal rosszabb lehet a lelki, mentális fájdalom: megalázottság, kisebbségi komplexus, magány, stb. Nem sorolom, úgyis tudjátok.

Erről még később sokat fogunk beszélni, de most kanyarodjunk csak egy kicsit vissza a dobozoláshoz…

Elképzelhető, hogy azért dobozoltam, mert azt gondoltam: dobozolás = élvezet, nem dobozolás = fájdalom? 

Bizony így volt! Ezt a „programot” futtattam a fejemben.

Akkor még persze minderről nem sejtettem semmit, az egész folyamat tudat alatt működött. Hogy gondolhattam azt, hogy dobozolni királyság, nem dobozolni viszont szenvedés?

Vizsgáljuk csak meg, mikből állt össze ez a különleges program!

Dobozolni királyság volt (nekem)

Kezdjük azzal, hogy a dobozolás mókás, vagány, furcsa volt.

Nekem már ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy élvezzem.

Azelőtt összevissza, rendszertelenül ettem, most meg számolgatok, kivonok, tervezek, mérlegelek, összeadok?

Ne viccelj, halál menő.

Mondtam már, hogy mindig is szerettem a matematikát, fizikát, kémiát? Imádtam tervezni, és a terveket kivitelezni.

Építeni, kombinálni, variálni.

Érdekes keverék vagyok: szeretem, ha körülöttem a dolgok részben kaotikusak és kiszámíthatatlanok, részben viszont szép rendben vannak.

Jó volt ránézni a katonás rendben álló dobozokra a hűtőben, na.

Hatékony is volt. Hiszen úgy éreztem, az előre elkészítéssel és szétosztással időt és mentális kapacitást takarítok meg.

Végül, végre azt éreztem, hogy kézben tartom az életemet.

Különcnek, kívülállónak gondoltam magam, és ez izgi volt. Hiszen amíg az átlagemberek csak összevissza zabálnak, addig én tudatosan élek, és megdolgozom az álmaimért.

Talán egy egészen icipicit, esetleg… felsőbbrendűnek is gondoltam magam.

Figyelitek, hogy mi történt itt?

Csupa, csupa jóérzést kapcsoltam a dobozoláshoz. Igazából olyan sokat, hogy a rossz oldalát észre sem vettem. Vagy ha észrevettem is, az eltörpült a sok jó mellett.

Akkor (még) persze mindezt nem tudatosan csináltam. Csak szimplán így alakult.

Nem dobozolni szenvedés volt (nekem)

És akkor ott volt az érem másik oldala. Azt gondoltam, ha nem dobozolok, siralmas élet vár rám. Miért?

Azért, mert azt hittem, dobozolni  (= sokszor keveset enni) muszáj, hiszen máshogy nem lehet lefogyni.

Belassul az anyagcsere! Izomból fogok veszíteni!

Kövér maradok. Ha kövér maradok, nem fogok bejönni a csajoknak. Újra beszól majd haverom a Balatonon, mint tavaly nyáron. Az akkor nagyon rosszul esett.

(A fenti képen azt láthatjátok, ahogyan egy gyerek egy kék gumilabdát szorongat. A gyerek nem én vagyok. A gumilabda sem.)

Ha kövér maradok, soha életemben nem ülhetek le egy strandon úgy egy padra, hogy ne szégyelljem a hurkás hasamat.

Nap közben mindig pólót kell majd hordanom, és azt kell hazudnom, hogy nincs melegem.

Sosem ehetek meg egy lángost bűntudat nélkül, mert már így is kövér vagyok. Ha lángost zabálok, csak még kövérebb leszek.

És sorolhatnám…

Ma már nem vagyok kövér, és büszkén járok a strandon fürdőnadrágban. Mégis, ha akarom, csettintésre tudnék a túlsúlyommal kapcsolatos gyomorgörcsös emlékeket felidézni.

Ez pedig egy nagyon jó kis képesség. Ha szükséges, stratégiai jelleggel használom ahhoz, hogy kézben tartsam az életem. Majd meglátjátok, mire gondolok.

A lényeg, hogy bár nyilván sok jóérzést társítottam a nem dobozoláshoz is (kényelmes, stb.), ezek az érzések eltörpültek a szörnyű fájdalmas érzések mellett.

(Belegondoltatok már, hogy milyen viccesen hangzik az a szó, hogy eltörpül?) 

Számomra mennyország, számodra pokol. És vice versa.

Mondanom sem kell, az ismerőseim nagy része hülyének, de legalábbis furcsának tartott a dobozolás miatt. Nem mondták ki, de láttam, hogy gyanakodva néznek.

„Hát ez biztos jó… irigylem, hogy ekkora akaraterőd van, de én nem tudnám csinálni. Nekem ez túl macerás.”

Látjátok már, hol van a kutya elásva?

Akik furcsának tartottak, azok azt hitték, hogy nekem ehhez masszív akaraterőre volt szükségem – mert magukból indultak ki.

El se tudták képzelni, hogy én ezt élvezem. El se tudták képzelni, hogy nekem ehhez nem kellett akaraterő. Pedig nem kellett. Én csipáztam az egészet.

Számomra a dobozolás egy teherautónyi jóérzés volt, és egy kiskanálnyi rossz érzés. Szinte semmi akaraterő nem kellett hozzá.

Az ismerőseim számára viszont a dobozolás egy teherautónyi rossz érzés volt, és talán csak egy gyűszűnyi jóérzés. De inkább annyi sem.

Miért láttuk ennyire máshogy dobozolást?

Ez egy elképesztően érdekes kérdés! És higgyétek el, nem annyi a válasz, hogy az eltérő körülményeink miatt.

Nem azért, mert valamelyikünknek igaza volt, a másikunk viszont tévedett.

Nem azért, mert én hülye voltam, ők viszont okosak. Nem is azért, mert én okos voltam, ők viszont hülyék. Mindez csak a felszín.

Az, hogy mi igaz, és mi nem ezen a világon, képlékeny, mint a gyurma.

Az igazi ok az volt, hogy egészen különböző módon bűvészkedtünk a gondolatainkkal. 

Különböző jelentőséget tulajdonítottunk a dolgoknak, különböző dolgokra fókuszáltunk. Különböző programokat futtattunk a fejükben!

Érdemes odafigyelnünk Einstein bácsira

„Minden relatív, persze, értem…”

Körülbelül ennyivel szoktuk elintézni ezt az bölcsességet. Nem igazán hiszünk benne, hogy ennek a mi életünkben gyakorlati jelentősége is lehet.

Az pedig a legmerészebb álmainkban sem jut eszünkbe, hogy a relativitást (vagyis a dolgok, jelenségek viszonylagosságát) a saját javunkra is fordíthatjuk.

Na jó, volt pár okos ember, akinek eszébe jutott.

De most nem az atombombára vagy az atomreaktorra gondolok.

A relativitás kiaknázása a saját mindennapi (vagy nem mindennapi) életünkben is óriási fegyver lehet.

Gondolkozz el most valamin egy pillanatra…

Neked mennyi akaraterő kellene ahhoz, ha nyernél a lottón, hogy bemenj a nyereményedért esőben? Nagyon meg kéne erőltetned magad?

Naná, hogy nem! Persze, éreznéd az esőt, egy icipicit talán zavarna, hogy megázol. De mi ez ahhoz képest, hogy cserébe átveheted a nyereményed?

Én úgy éreztem magam dobozolás közben, mint aki a nyertes lottószelvénnyel éppen a főnyereményért megy be zuhogó esőben.

Szerintetek mennyire zavart az (egyébként is langyos) eső?

Jól gondoljátok. Észre sem vettem.

Az ismerőseim viszont csak annyit láttak, hogy itt egy szerencsétlen, aki caplat a (jéghideg) esőben. Ahelyett, hogy otthon maradt volna a hülyéje.

Ugyanaz az ember, ugyanazok a körülmények – két teljesen különböző nézőpont. És a két teljesen különböző nézőpont két különböző cselekvést szült.

Én kimentem az utcára az esőben, a többiek viszont otthon maradtak.

Azt hittétek, hogy az lesz a csattanó, hogy én átvettem a nyereményt, és kőgazdag lettem, ugye?

Hát nem. Nem a nyeremény a lényeg. Nem az a lényeg, hogy ami miatt jól éreztem magam, az tényleg bekövetkezett-e.

A lényeg az, hogy én kimentem az utcára, és láttam egy szivárványt. 

Ez itt a lényeg. Megtettem valamit, amit más emberek nem tettek meg. Megtettem valamit, amit normál körülmények között én sem tettem volna.

Megtettem valamit, amitől végül boldogabb, sikeresebb lettem az életben.

Értem én, hogy gőzgép… na de mi hajtja?

Tudjuk már, hogy miért dobozoltam. Azért dobozoltam, mert különleges módon bűvészkedtem a gondolataimmal. Egy speciális program futott a fejemben.

Egy speciális program, aminek az volt a lényege, hogy ott és akkor:

• a dobozoláshoz egy teherautónyi jóérzést társítottam, és csak egy kiskanálnyi rossz érzést,
• a nem dobozoláshoz viszont egy teherautónyi rossz érzést, és csak egy kiskanálnyi jóérzést.

Az se titok előttetek, hogy ez a program az évek múltával elkezdett elég… khm, sz***l működni a fejemben.

Egyre többször lefagyott, egyes funkciók értelmüket vesztették.

A dobozolás elkezdett egyre kevesebb élvezetet, és egyre több kellemetlenséget (= fájdalmat) jelenteni számomra.

Hogy mindez hogyan és miért történt, azt majd a trilógia második részében mesélem el nektek. Tűkön ültök már?

Na de megint előreszaladok… hiába, izgatott vagyok, hogy végre erről beszélhetek nektek.

Megígértem, hogy ez az egész sokkal izgalmasabb felismerésekhez fog elvezetni minket, mint hogy van-e értelme dobozolni vagy nincs.

Az ígéreteimet pedig szeretem betartani.

Benned is elképesztő energiák rejlenek

Tudjátok, miért igazán pusztító az atombomba? Miért csodálatos az atomreaktor?

Azért, mert egy okos módszerrel hatalmas energiákat szabadíthatunk fel egy parányi befektetésből. 

Vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy meg kéne tennünk őket, de valami miatt mégsem tesszük. Vagy ha megtesszük is, óriási mennyiségű akaraterőt használunk fel, és még rosszul is érezzük magunkat.

Ez nem tűnik a legjobb megoldásnak… nem túl környezetbarát, nem túl hatékony.

Kell hogy létezzen okosabb módszer!

Egy környezetbarát, olcsó, brutálisan hatékony módszer, amivel átformálhatjuk az életünket. Amivel megvalósíthatjuk az álmainkat.

Hol bújhat meg ez a módszer?

Vajon az, hogy először dobozoltam, majd később nem dobozoltam, teljesen a véletlen műve volt? A körülmények áldozata voltam?

Vagy esetleg lett volna beleszólásom?

Vajon átprogramozhatjuk magunkat úgy, hogy megtegyük azokat a dolgokat, amikről tudjuk, hogy meg kéne tennünk őket? 

Átprogramozhatjuk magunkat úgy, hogy ne együk túl magunkat, többet sétáljunk, járjunk el edzeni, hívjuk fel a nagymamát (unokát), stb.?

Bűvészkedhetünk úgy a gondolatainkkal, hogy a „papírforma szerint” kellemetlen dolgokat mi játékként éljük meg?

De még mennyire, hogy igen!

Ezen persze én is csak évekkel később gondolkoztam el, és nem egyről a kettőre jött a felismerés.

Egy tonnányi könyvön kellett átrágnom magam hozzá. Rengeteg sikeres ember élettörténetét kellett elolvasnom. Baromi sokat kellett a saját életemben is próbálkoznom, hibáznom, és újra próbálkoznom.

Sőt, nem hazudok nektek, ma is napról napra igyekszem jobb lenni. Ez egy véget nem érő, izgalmas kaland.

Készen álltok a kalandra?

Mióta csak megálmodtam a dietcraftingot, a legnagyobb vágyam az, hogy felforgassam az életeteket. Jó értelemben.

Szeretnék eszközöket a kezetekbe adni ahhoz, hogy megvalósíthassátok az álmaitokat. Szeretném, hogy ti is hozzásegíthessetek másokat az álmaik megvalósításához.

Szeretném, hogy mindezt együtt csináljuk.

Szeretném, hogy láncreakciót indítsunk el.

Akadályok, nehézségek? Azok lesznek, de kit érdekel? Ha nem lennének, unalmas is lenne az életünk, nem igaz?

Hát kalandra fel! Benne vagytok?

Írjatok kommentet is, kíváncsi vagyok a gondolataitokra! Tényleg. 🙂

U.i.: szeretnék kedvezni a feliratkozóimnak, ezért úgy döntöttem, hogy Facebookon mindig egy kis fáziskéséssel fogom közzétenni az új cikkeket.

Így ha elsőként szeretnétek olvasni a trilógia folytatását, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

Folytatása következik… 

◊ ◊ ◊

The post Szerelmem a Dobozolás – Románcom az Evéssel I. appeared first on dietcrafting.

Azt mondta hát egyszer a király a fiainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a falási rohamaiból kigyógyítja.

Sorban kérdezte a fiait, kezdte a legidősebbikkel:

– Felelj nekem, édes fiam, hogy gyógyulhatok ki a falási rohamokból?

– Akaraterővel és önszabályozással, édesapám – mondta a fiú.

– Legyen hát. Mostantól Akaraterő királyfi a neved. – A király vicces természetű volt, szerette a szójátékokat. – Hát szerinted, édes fiam? – kérdezte a középsőt.

– Mélylélektannal, édesapám. Leáshatunk a probléma gyökeréig, megtalálhatjuk a túlevés rejtett okait. Nem lesz könnyű, nem lesz kellemes, de idővel és kitartó munkával javulás érhető el.

– Nem rossz, nem rossz. Mostantól Mélylélektan királyfinak foglak hívni. Na, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez. – Mondjad, hogy gyógyulhatok ki a falási rohamokból?

– Testvéreim jó és hasznos dolgokat mondtak, édesapám. Szerintem mégis a legfontosabb, hogy ezt az egészet ne vegye túl komolyan. Lazítson, és bízzon saját magában. Nevessen sokat és legyen leleményes. Tekintsen játékként az egészre, édesapám – felelt a kicsi királyfi.

– Mit beszélsz, te! – förmedt rá a király. – Még hogy tekintsek játékként az egészre? Én, a király! Ki az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ilyen haszontalan tanácsot adsz!

Hiába sírt a legkisebb fiú. Hiába magyarázta, hogy gyakran az egyszerű, leleményes, játékos megoldások a leghatékonyabbak. Világgá kellett hogy menjen.

Elindult a kicsi királyfi, s beért egy nagy erdőbe. Onnan nem is ment tovább, ott élt egy darabig egymagában.

Az erdő állatai szép lassan megszerették. Játékos, gyermeki természetét sosem adta fel, még a legkilátástalanabb helyzetben sem.

Magát Játékkirályfinak hívta, és elhihetitek: ha az erdő állatai tudtak volna beszélni, ők is így nevezték volna.

No de lássuk, mi történt eközben a királlyal!

Akaraterő királyfi

A király megfogadta legidősebb fia tanácsát, és elkezdte magát akaraterővel szabályozni. Megparancsolta a szakácsnak, hogy az ételeket ne készítse el túl finomra, és szórjon beléjük homokot, hogy jobban eltelítsék.

A szakács kitett magáért.

Az ételek még így is jócskán finomak voltak, így a királynak bizony komoly akaraterejébe került, hogy a vacsoraasztalnál ne egye túl magát.

Megparancsolta hát a szolgáknak, hogy a homokos, nem túl finom ételeket osszák szét kis dobozokba, és minden étkezésnél az előírt dobozokat szolgálják fel neki.

Ez a megoldás igen jól működött, bár az egykor jókedvű király egyre kevesebbet mosolygott. Látták a szolgák, hogy nem boldog az ő uruk, de szólni nem mert neki senki. Hiszen mégiscsak ő volt a király!

Ám ha csak ennyi lett volna!

Nagyobb baj volt, hogy mikor nem látta senki, a király beszökött az éléskamrába, és felfalt mindent, ami a keze ügyébe került. Tán a lovak abrakját is felfalta volna, ha azt nem egy külön tárolóban tartották volna.

Ettől aztán még boldogtalanabb lett szegény király.

– Nem jó ez így… – mormogta bosszúsan. – Nem elég, hogy nem szűntek meg a falási rohamaim, de ráadásul homokos, nem túl finom ételeket eszem. És még csak boldog sem vagyok!

Nagyon megharagudott ekkor a király a legidősebb fiára, amiért rossz tanácsot adott neki.

– Hát így segít az akaraterő és az önszabályozás, te haszontalan? Látni se akarlak többé! El az udvaromból, itt többé nincs helyed!

Hiába sírt Akaraterő királyfi. Hiába magyarázta, hogy egy kis akaraterőre szükség van. Világgá kellett hogy menjen.

Tán még Facebookról is törölte volna az ismerősei közül az öreg király a fiát, ha ugyan lett volna Facebook.

Mélylélektan királyfi

Úgy döntött hát a király, hogy ezúttal a középső fia tanácsát fogadja meg.

– Na, most rajtad a sor! Bátyád tanácsa kudarcot vallott. Nem sikerült akaraterővel kigyógyulnom a falási rohamokból. Mutasd, mit kéne másként csinálnom. De aztán működjön!

– Egyet se féljen, édesapám. Legtöbbször lelki oka van a falási rohamoknak. Ha pusztán akaraterővel próbálja meg elkerülni ezeket, az olyan, mintha egy belső vérzést sebtapasszal próbálna elállítani. A világ összes akaratereje se elég ilyenkor, mert az ember akaratereje véges.

– Logikusan hangzik… Akkor hát mi a teendő, fiam? – kérdezte a király.

– Magába kell néznie édesapámnak. Rájön majd, hogy az evési ingert sokszor nem tényleges biológiai éhség okozza, hanem valami más. Valamilyen rejtőzködő, nehezebben tetten érhető lelki-pszichológiai ok. 

Így hát a király elkezdett jobban odafigyelni az érzéseire és gondolataira. Amikor úgy érezte, jön a falási roham, megállt, és megkérdezte magától:

„Tényleg éhes vagyok? Tulajdonképpen miért akarok enni?”

A palota népe csodálkozva nézte, amikor a lakoma közepén a király letette a kést és villát, pedig még jócskán volt finomság a tányérján!

Ekkor pár percig csak figyelt a légzésére. Néha még a szemét is becsukta. Sőt, csodának csodájára az is előfordult, hogy felállt az asztaltól, és sétált egy keveset.

Megesett, hogy mire folytatta volna az evést, rájött, hogy valójában nem is éhes.

Ilyenkor megparancsolta a szolgáknak, hogy a maradék ételt osszák szét a szegények között. Ez eddig jó is volt.

Ám sajnos a király falási rohamai még így sem szűntek meg teljesen.

Elkezdett hát pszichoterápiára járni, és rengeteg könyvet elolvasott a túlevés lelki okairól. Sokszor magára ismert, ahogyan azt Mélylélektan királyfi megjósolta.

Sajnos ilyenkor a király néha szomorúbbnak és tehetetlenebbnek érezte magát, mint előtte bármikor.

Az egyik eset annyira különleges volt, hogy el is mesélem nektek.

Nagy lakomát tartottak a királykisasszony menyegzője alkalmából. Nem mondtam volna, hogy volt a királynak egy lánya is? Ha nem, hát most mondom.

A király tizenkét kacsacombot és tizenkét tortaszeletet erőltetett magába. És bizony, higgyétek el nekem, nem tudta és nem is akarta abbahagyni az evést.

Hiába vette észre, hogy már réges-rég nem éhes. Hiába fájt a hasa. Hiába folytak a könnyei szégyenében.

Sőt, tudjátok mit? A király olyan rosszul érezte magát a tucatnyi lelki gubanc súlya alatt, hogy már csak azért is túlette magát!

Borzasztóan megharagudott ekkor a középső fiára is a király.

– Hát így segít rajtam a lélektan, te mihaszna gyermek? Egy nagy fityfenét ér az egész, amikor éppen rám jön az ehetnék! Nem hogy jobban nem érzem magam tőle, de néha még ráadásul rosszabbul is! Úgy érzem, egy rakás szerencsétlenség vagyok! Eltakarodj az udvaromból, menj a bátyád után!

Hiába sírt Mélylélektan királyfi.

Hiába magyarázta, hogy a rejtett viselkedésminták felismerése fontos ahhoz, hogy változtatni tudjunk. Világgá kellett hogy menjen.

Tán még Instagramon is abbahagyta volna a fia követését az öreg király, ha ugyan lett volna Instagram.

Játékkirályfi

Mondanom sem kell, a király igen szomorúan élte tovább életét. Miután mindhárom fiát száműzte, szörnyen magányosnak érezte magát.

Bánta már azt is, hogy legkisebb fiát kiátkozta. Mit meg nem adott volna, ha gyermekeivel újra együtt lehetett volna!

Így élt, éldegélt az öreg király.

Egy napon bebocsájtást kért a palotába három vászonköpenyes idegen. Az égre esküdtek, hogy segíteni tudnak a boldogtalan királyon. Az arcukat azonban nem akarták felfedni mindaddig, amíg el nem végezték feladatukat.

Gyanakodott ugyan a király, de úgy gondolta, nincs mit veszítenie.

Úgy döntött hát, hatalmas lakomát csapnak, és maga mellé ülteti az idegeneket az asztalnál. Meghagyta nekik, hogy bármi olyat tehetnek, ami őt a túlevésben megakadályozza.

– Aztán ne feledjétek – figyelmeztette őket -, csak olyan módszerekhez folyamodhattok, amit később magam is alkalmazni tudok. Hiszen annak nincs értelme, ha egyszerűen kicsavarjátok a kezemből a libacombot!

Fölvezették az idegeneket a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ahol már roskadozóan meg volt terítve az asztal. Hordták az inasok a fáinnál fáinabb ételeket, a király pedig csak evett és evett.

Egyszer csak megszólalt az egyik idegen:

– Na most megálljon egy pillanatra, királyuram! Szíveskedjék egy percig abbahagyni az evést. Gondolja át, hogy valóban éhes-e még. Ha szükséges, járjon egy kört az asztal körül.

A király látta már, mire megy ki a játék, de azért felelt:

– Nem, nem vagyok már éhes. Kellemes jóllakottságot érzek.

– Az nagyon jó! Akkor miért akarna tovább enni?

– Az ördög tudja! – csattant fel keserűen a király. – Talán valami hiányérzetet szeretnék kielégíteni magamban. Talán csak nincs jobb dolgom. Talán gyerekkoromban testvéreim mindig elették előlem a legfinomabb falatot, és most százszorosan bepótolom. Talán ezzel szeretném enyhíteni a fiaim távolléte miatt érzett fájdalmamat. Talán nincs is különösebb oka, csak megszokásból! Talán mindezek egyszerre! Ördög és pokol, ki tudhatja ezeket biztosra?

Erre megszólalt a második idegen:

– Igaza van, királyuram. Senki nem tudhatja ezeket biztosra! Sőt, ki venné a bátorságot, hogy azt mondja, ezen okok bármelyike rossz vagy elítélendő? A lényeg, hogy felismerte a viselkedésmintát. Ez már fél siker! Na most, szeretne változtatni?

– Még szép, hogy szeretnék – legyintett szomorúan a király.

– Akkor most szíveskedjen egy kis akaraterőt tanúsítani, és hagyja abba az evést.

A király végtelen szomorúsággal, lemondással a hangjában felelt:

– Attól tartok, nem fogtok tudni segíteni rajtam, barátaim. Próbáltam már mindent. Hiába van akaraterőm, hiába ismerem fel, hogy lelki okokból eszem… Mindez itt és most nem segít!

Váratlanul felpattant a harmadik idegen, aki eddig teljes némaságban ült. Felkapott az asztalról egy vizeskancsót, és teljes erejéből a földhöz vágta. Ha ez még nem lett volna elég furcsa, közben kurjantott is egyet.

– Mit jelentsen ez?? – dörrent rá a király. – Őrség!

A rongálót pillanatok alatt körülvették a fegyveres királyi strázsák. Ő azonban cseppet sem rémült meg.

– Jöjjön velem, kedves királyom – szólt lelkesen.

– Mit beszélsz? – kérdezte hüledezve a király.

– Csak jöjjön! Mindjárt megmagyarázom. Minden perc drága!

A királynak fogalma sem volt, mi történik. Feltámadt benne a gyermeki kíváncsiság, és úgy döntött, a végére jár az ügynek. Félreintette az őrséget, és elindult a rejtélyes idegen nyomában.

Alig értek a terem ajtajához, amikor a furcsa szerzet hátravetett egy kérdést:

– Királyuram! Tudja-e, mennyi kettő meg kettő? Szívesen megsúgom.

A király ekkor megállapította magában, hogy vendége komplett őrült. El is határozta, hogy tüstént kizavartatja a palotából, de úgy döntött, előtte még csak meghallgatja a válaszát.

– Nem bánom, súgd meg – mondta.

Az őrült vászonköpenyes tölcsért formált a tenyeréből, közel hajolt a király füléhez, és a jelenlévők megrökönyödésére elbőgte magát, mint egy tehén.

Értitek? Mint egy tehén.

– Múúúúú!

A jelenet valószínűtlen volt. A király olyan hahotázásba kezdett, hogy a palotán kívül is hallották.

Az idegen lerántotta magáról a köpenyét. Játékkirályfi volt. Követte őt a másik két társa: Akaraterő királyfi és Mélylélektan királyfi. Mindhárman kacagni kezdtek.

– Fiaim! – kiáltotta boldogan a király.

A gyermekek apjukhoz rohantak, és átölelték. Örömkönnyek vegyültek nevetésükbe.

Hogy győzte le a falási rohamát a király?

– Édesapám, hát mondja, akarja-e még túlenni magát? – kérdezte kacsintva Játékkirályfi.

– Túlenni magam? Akarja az ördög! Örülök, hogy megbocsájtottatok nekem, és visszatértetek hozzám! Hogy a csudába’ találkoztatok egymással? És legfőképp, mi értelme volt ennek a ravasz tréfának, drága fiaim?

– Találkozásunk körülményeit majd elmeséljük, édesapám. Ami a tréfát illeti: hadd kérdezzünk előtte mi valamit öntől. Az imént, miért hagyta abba az evést? Volt benne szerepe az akaraterőnek és a lelki folyamatok felismerésének?

– Volt, volt… bár bevallom, mindez még nem lett volna elég. Ezek legfeljebb abban segítettek, hogy egy percre megálljak az evésben.

– Nagyon jó. Ez az első lépés, édesapám. És utána mi történt?

– Utána alaposan kizökkentettél a mutatványsorozatoddal, te gazfickó. El is felejtettem, hogy néhány perccel korábban még degeszre akartam tömni magam.

A király hirtelen izgatott lett, szeme gyermekien izzani kezdett.

– Ó, de nagy mafla voltam! – kiáltott fel. – Nem az volt a gond, hogy nem volt elég akaraterőm! Nem is az, hogy ne ismertem volna fel a lelki okokat!

– Akkor mi volt a gond, édesapám?

– Az, hogy valójában nem akartam abbahagyni az evést! 

– Nagyszerű, édesapám! – biztatták tapsolva a királyfiak.

– De mindezt csak a ti tréfátoknak köszönhetem! Mi lesz velem legközelebb? Ó, az ördögbe is… Bárcsak képes lennék saját kézbe venni az irányítást!

– Képes lesz rá, édesapám. Még csak három királyfi sem kell majd hozzá. És garantálom, hogy csodálatosan jót fog szórakozni közben!

A boldog király hamarosan végleg, saját furfangjával és gyakorlással, játszi könnyedséggel legyőzte a túlevést.

Ha a király a falási rohamaitól meg nem szabadult volna, talán az én mesém is tovább tartott volna.

◊ ◊ ◊

Nektek mi a trükkötök a falási rohamok ellen?

Jó kis mese volt, nem igaz? Ti mit tettetek volna a király helyében?

Mi a saját módszeretek a túlevés ellen, amit magatoknak kísérleteztetek ki?

A viselkedésminták felismerése az első lépés. Az igazi művészet azonban nem a felismerés. A felismerés fontos, de önmagában kevés.

Az igazi művészet az, hogy változtatni tudj a viselkedésmintáidon.

Ott és akkor. Real-time.

Feltéve, hogy változtatni akarsz. Senki nem tudhatja rajtad kívül, hogy egy adott viselkedésminta – ott és akkor – jót vagy rosszat tesz-e neked!

Hogyan tudok ott és akkor változtatni bármilyen viselkedésmintán?

Leleményes, játékos, önismeretre és gyakorlásra épülő módszerekkel.

Olyan módszerekkel, amiket nem foghúzásként élsz meg – hanem amiktől nevetsz, mosolyogsz, erősnek és ügyesnek érzed magad.

Szeretnétek, hogy többet beszéljünk ezekről a módszerekről?

Miről olvasnátok szívesen? 

Írjatok bátran kommentet, kíváncsi vagyok az ötleteitekre!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

Barátotok,
Álmos

The post Hetedhétdiétán túl, a túlevés tengerén is túl appeared first on dietcrafting.

Figyelmeztetés: az itt leírt történet fantázia és megtörtént események indokolatlan keveréke. Minden egyezés a valósággal szándékos.

Gyanútlanul sétálgattam május 13-án, egy napsütéses vasárnap délután. Éppen gonosz terveimet szövögettem, és azon gondolkoztam, hogyan lehetne minél több embert evészavarokkal és testképzavarokkal sújtani.

A nagy ötletem az volt, hogy kitalálok egy új mérőszámot. A neve az lesz, hogy zsírmetabolikus szénhidrát-multiindex. Két óránként mérni kell, napi átlagban pontosan 0,64-es értéken kell tartani, és minden teliholdkor fel kell vinni 0,9-re.

Épp elkezdtem volna erre felépíteni egy üzleti tervet, amikor egy kb. 140 cm magas, mályva színű, zavarba ejtően izmos lány berántott egy sikátorba, és azt mondta, hogy te most velünk jössz. Köpni-nyelni nem tudtam.

Az ezt követő eseményekre nem emlékszem tisztán. Egy vagány űrhajóba tuszkoltak, és egy hiperűrugrás után a főhadiszállásukon találtam magam, amely meglepően hasonlított a budapesti Ferenciek terén épült Királyi Bérpalotára.

Egy eklektikus, színes helyiségbe vezettek. Egyszerre tűnt komoly munkavégzésre alkalmas dolgozószobának és gyerekszobának. Soha nem láttam még hasonlót, de úgy éreztem, jártam már itt.

Velem szemben három alak ült egy zöld kanapén: két nő és egy szakállas férfi. Egyszerű embereknek tűntek, de vidám, megnyugtató kisugárzásuk volt.

– Miért néztek ki úgy, mint az emberek? – kérdeztem inkább kíváncsian, mintsem meglepetten.

A férfi barátságosan hunyorítva felelt:

– Mert emberek vagyunk. Miért, mire számítottál? Marslakókra?

– Emberek?? De hát eddig még csak szondákat küldtünk más bolygókra.

– Miből gondolod, hogy ti küldtetek minket, és nem fordítva?

– Miről beszélsz?

– Kevés az időnk. MZ/X vagyok. Régóta figyelünk titeket. Büszkék vagyunk rátok. Mégis, azt látjuk, nem vagytok teljesen tisztában a bennetek rejlő képességekkel. Szeretnénk megmutatni, hogy mi lehetséges. Hogy ezzel a tudással mihez kezdtek, már rajtatok múlik.

Álomszerű zavarodottságomban egy kérdést tudtam kinyögni:

– Hogy érted, hogy nem vagyunk tisztában a bennünk rejlő képességekkel?

(Valójában sokkal jobban érdekelt, hogy tényleg MZ/X-nek hívják-e, de türtőztettem magam.)

Erre a bal oldali, vörös hajú nő szólalt meg, kellemes, határozott hangon:

– Csak arra kérünk, figyelj. Nem kell megjegyezned semmit. Nem kell jegyzetelned. Engedd el magad. Figyelj.

A szoba tőlem balra eső fala halványodni kezdett, míg átlátszóvá nem vált. A túloldalt feltárult egy tágas, fényes, vidám helyiség, ami kísértetiesen emlékeztetett az Impact HUB budapesti coworking központjának egyik termére.

Mintegy kéttucatnyi ember ült érdekes formájú székeken. Kérdőn néztem házigazdáimra. A vörös hajú nő elmosolyodott, majd a csoport felé sandítva finoman értésemre adta, hogy máris elkalandozott a figyelmem. Úgy döntöttem, megnézem magamnak, mi sül ki ebből.

Amit ezután láttam és hallottam, minden képzeletet felülmúlt. 

A teremben ülők igen szokatlanul viselkedtek.

Mivel úgy érzem, megfigyeléseimnek még jelentősége lehet, itt és most beszámolok a tapasztalt furcsaságokról.

1. Közvetlenség

A csoport tagjai elkezdtek bemutatkozni egymásnak. Ebből – alapos mérlegelés és analízis után – arra következtettem, hogy akkor találkoztak először.

A gyanakvásnak, távolságtartásnak semmi jelét nem mutatták.

Mint utólag megtudtam, voltak köztük huszonévesek, harmincasok és negyvenesek is, de a korbeli különbségek egyáltalán nem látszottak rajtuk.

Olyanok voltak, mint a gyerekek, akik belefeledkeztek egy izgalmas játékba.

2. Játékosság és humor

Bár komoly, érzelmileg és intellektuálisan mély témákról beszélgettek, egy pillanatra sem tűnt el szemükből a gyermeki fény.

Érezték és éreztették, hogy tudják: semmit nem érdemes túl komolyan venni.

A legkomplexebb problémák is megoldhatók, feloldhatók, legyőzhetők, átalakíthatók egy csipetnyi játékossággal.

Néhány percnyi bohóckodással, humoros önreflexióval néha közelebb kerülhetünk a megoldáshoz, mint több órányi komolykodással.

3. Kíváncsiság és nyitottság

A teremben ülők le sem tagadhatták volna, hogy érdekelte őket a többiek élettörténete.

Még ennél is furcsább volt, hogy nem azért hallgatták meg a másikat, hogy utána lenyomhassák a torkán a saját véleményüket; hanem azért, hogy egymás gondolkodását új megvilágításba helyezzék, fejlesszék, gazdagítsák.

Sugárzott az arcukról, hogy azzal a céllal gyűltek össze, hogy mindannyian beleadhassák a közösbe tapasztalataikat, gondolataikat, érzéseiket.

Nem rombolni akartak, hanem építeni. Nem gyengíteni, hanem erősíteni. Nem szétszórni, hanem összegyűjteni.

4. Tisztelet és figyelem

Mindnyájuknak volt véleménye, és azt ki is merték mondani. Tudták, hogy befogadó fülekre és megértésre találnak. Nem bégető birkák voltak.

Mégis, végtelen tisztelettel és figyelemmel viseltettek egymás iránt.

Nem fojtottak el semmit. Sem magukban, sem pedig másokban.

5. Nevetés, nevetés, nevetés

Mondtam már, hogy szinte le se lehetett törölni a mosolyt az arcukról?

Nevettek magukon, nevettek egymáson.

Nevettek örömön, nevettek fájdalmon. Nevettek az életen.

Sokat nevettek, na.

6. Vagányság és sokszínűség

Meglepő volt a csapat lazasága, sokszínűsége.

Azon kívül elég menő volt mindenki.

7. Jamie Oliver elbújhat

Gasztronómiai fronton is tündökölt a banda.

Saját készítésű sütemények, sajtok. Gyümölcsök, nassolnivalók. Bevallom, az én nyálam is elkezdett csorogni.

Ki mondta, hogy akik jól néznek ki, azok nem is ehetnek jókat?

Álom vagy valóság?

Az élmények kellős közepén minden szín és forma elkezdett halványulni és távolodni. Ekkor értettem meg, hogy véget ért a bemutató.

Az átlátszó fal szép lassan visszanyerte eredeti állapotát, és újra a színes szobában találtam magam vendéglátóimmal.

Hipp-hopp elrepült néhány óra. Teljesen beszippantott az előttem feltáruló világ. Ekkor kezdtem gyanakodni, hogy mindez csak egy olcsó szimuláció volt. Egy álom. Nem lehetett valóság. Könyvekben, utópiákban létezik csak ilyen.

Szinte bosszantott a gondolat, hogy ha mi emberek a Földön így élnénk, mennyire más lenne minden. Mennyi csodálatos dolgot alkothatnánk… Mennyi energiát szabadíthatnánk fel magunkban és egymásban…

Mennyit változtathatnánk… Mennyit fejlődhetnénk és segíthetnénk… Az értékek, tudás és szeretet áramlásának nem szabna gátat semmi!

Csalódottan kérdeztem házigazdáimtól a hangomban némi gúnnyal:

– Mindez nem volt igazi, ugye? Ugyanez a Földön élő emberekkel, a 21. század elején nem lenne elképzelhető. Ez gyerekmese. Nem valóság… ugye?

A szakállas férfi biztató mosollyal széttárta a karját:

– Barátom… ez már tényleg csak rajtatok múlik. Mi szurkolunk. Sajnos lejárt az időnk. Szevasz.

– Várjato…

A következő pillanatban a színes szoba, a főhadiszállás köddé váltak. Otthon találtam magam, a saját ágyamban.

Ekkor már teljesen össze voltam zavarodva, hogy mindezt az űrkalandot csak álmodtam-e, vagy tényleg megtörtént.

Egy hirtelen gondolattól vezérelve felpattantam, kitártam az ablakokat. Tódult be a nyár és a lehetőségek mámorító illata. Elővettem a telefonomat, és izgatottan nyitottam meg a Facebook keresőjét.

Lehetséges volna…?

Rákerestem az IF Hungary Facebok-csoportra. Létezett.

Ezek szerint mégsem álmodtam.

• • •

Rád is szükségünk van az új valóságban

• Szívesen megosztanád a tapasztalataidat másokkal?
• Érdekel egy olyan közösség, ahol bátran és őszintén mesélhetsz a gondolataidról és érzéseidről?
• Szívesen részt vennél a fentiekhez hasonló, és még sokkal királyabb dzsemborin te is?

Csatlakozz az IF Hungary csoporthoz!

Nők és férfiak, kicsik és nagyok, idősek és fiatalok… mindenkit várunk szeretettel!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

A találkozón készített varázslatos fotókért extra köszönet Zergi Borinak!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Elraboltak az időszakos böjtölő űrlények – IF Hungary találkozó appeared first on dietcrafting.

Duci gyerekként görcsösen fogyókúráztam, több-kevesebb sikerrel. Volt egy különös módszerem. Nem az ételek mennyiségére, a jóllakottság érzésére figyeltem, hanem rettegve kerültem mindent, ami „hizlal.”

Édesanyámnak már a könyökén jöhetett ki, hogy akármit tett elém, gyanakodva faggattam, hogy hizlal-e. Becsületére szóljon, mindig megnyugtatott. Azért általában „kálámbósan” visszakérdeztem az első falat előtt: Anya, csak még egy kérdés… biztos nem hizlal?

Hogy mi a különbség a hizlaló és a nem hizlaló ételek között? Hát kérlek szépen…

Vannak bűnös ételek, amiket Belzebub, Lucifer vagy a Sötét Nagyúr úgy alkotott meg, hogy hizlalnak. Csoki. Gulyásleves. Fehér kenyér. Pizza.

Aztán vannak fitt, diétás ételek, amik nem zsírrá, hanem fénnyé, szeretetté, sőt, szenteltvízzé alakulnak, majd elpárolognak, levendulaillatot hagyva maguk után.

Ne röhögj. Talán egy kicsit túloztam, de meglepően sokan gondolkoznak így. Ebből pedig valami kitűnik.

A legtöbb ember a hízást (zsírraktározást) bűnözésnek, a fogyást (zsírégetést) pedig szükségszerű vezeklésnek tartja, ami csak akkor kap szerepet az életünkben, ha már bűnöztünk.

Más szóval, a zsírraktározás kerülendő, zsírégetésre pedig csak a kövéreknek, a gyenge jelleműeknek van szüksége. (Úgy kell nekik, nem kellett volna bűnözni!)

Ez egy borzasztóan káros, torz gondolkodásmód, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a diétázást és a testsúlykontrollt ennyire nehéznek tartjuk, és sokan szenvedünk evészavarban.

Hogy megértsük, milyen gubancokkal jár a fejünkben, és mekkora károkat okoz a táplálkozáshoz való egészséges viszonyulásunkban mindez, lássunk egy jó kis hasonlatot. Tudjátok, azokat szeretem.

A testsúlykontroll kötéltánca

Képzeld el, hogy megkérlek arra, menj végig egy kifeszített kötélen. De nem ám egyensúlyozva… pff, úgy könnyű! Hanem úgy, hogy végig egyenes marad a tested, a karjaid mozdulatlanok, és egy centimétert se dőlsz el semmilyen irányban.

Mit gondolsz, sikerülne? Egyértelmű, hogy erre csak valamiféle gép lenne képes. Vagy egy zombi.

Mi, emberek másként működünk. A legjobb artista is dülöngélne, a testhelyzetének változtatásával egyensúlyozna. Mindez pedig baromi menőn nézne ki. Mondanád rá, hogy milyen béna ez az egyensúlyozgatás?

Ha kimozdulunk az egyensúlyi állapotból, egy ellenirányú mozgással gyönyörűen vissza tudjuk nyerni a biztonságos pozíciót. A tánc is erre a képességünkre épül. Mondanád egy táncosra, hogy ostoba? Ahelyett, hogy elmenne A-ból B-be kimért léptekkel, össze-vissza dobálja a testét. Full gáz.

Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám neked, hogy egy egészséges embernél a testsúlykontroll is így működik?

A zsírraktározás és zsírégetés folyamatosan, észrevétlenül váltja és kiegyensúlyozza egymást.

Ez nem bűnözés és vezeklés. Ez nem jojózás. Ez két természetes biológiai folyamat. A többletenergiát elraktározzuk, hogy később felhasználjuk.

Kétlem, hogy a vadon élő embernek egy nagyobb lakoma után bűntudata volt, amiért valamennyi zsírt elraktározott. Képzeld el, ahogyan szegény nézi magát a tó tükrében, és a hasát paskolja idegesen, hogy már megint bűnözött.

Kétlem azt is, hogy később akár fizikailag, akár lelkileg rosszul érezte magát, mialatt ezt a zsírt elégette.

Ma a jóléti társadalmakban mégis úgy félünk a zsírraktározástól, mint a tüzes vastól, és kínszenvedésként, vezeklésként tekintünk a zsírégetésre.

Mi romlott el? És legfőképp, hogy tudjuk rendbe hozni?

Mielőtt erre rátérünk, beszéljünk egy kicsit arról, honnan indultunk. Vizsgáljuk meg, hogyan is működik a testünk igazából, sokmillió éves evolúciónak hála.

A tested utál téged. És szeret is

Ezt a mókás kijelentést Lyle McDonald-tól vettem kölcsön. Mókás, de igaz.

A testednek fogalma sincs róla, hogy te olyan szerencsés vagy (szemben például az éhező afrikai gyerekekkel), hogy bármikor, bármennyit ehetsz.

A tested szerint te még ősember vagy. Vagy legalábbis egy vadon élő bennszülött.

Ne félj, nem megyek el most abba az irányba, hogy ugyanazt és ugyanúgy kéne enned, mint az ősember. Ennek nincs túl sok tudományos alapja. Az viszont tény, hogy az energiatermelési és -raktározási mechanizmusunk változatlan, mióta megjelent a Földön a Homo sapiens.

A testednek nem szólt senki, hogy te jóléti társadalomban élsz, és az éjszaka közepén is rendelhetsz egy XXL pizzát.

Ebből a nézeteltérésből eredően a tested és te csúnyán összevesztek egymással.

Szerinted hízni rossz, mert rosszabbul nézel ki tőle. Fogyni rettenetes, mert abba kell hagynod a non-stop evést egy kis időre. (Néhány órára? Te jó ég…).

A tested szerint hízni jó, mert hatékonyan energiát raktározol el vele. Fogyni természetes, mert hatékonyan energiát nyersz belőle.

A tested tehát valószínűleg utál téged. De szeret is, mert a machinációidtól függetlenül mindent megtesz annak érdekében, hogy életben maradj. Akkor is, ha megpróbálod kicselezni szegényt. Jófej ez a test, nem igaz? Én szeretem.

A zsírraktározás hasznos és menő

Jöjjön a szörnyű, sokkoló igazság: a testedet nem érdekli, hogy „fitt lisztből” sütöd a kenyeredet. Jó lesz neki az is.

Ne legyenek illúzióink. Egy kiadós adag étel (legyen az akármennyire „diétás”) egy része mindenképp zsírként raktározódik el. Miért, mit gondoltál, mi történik vele? Elpárolog? Vagy egész addig a gyomrodban rázkódik, amíg nem lesz rá szükséged?

Hacsak nem éhezteted magad folyamatosan, akkor előbb-utóbb többet eszel, mint amennyire éppen (mondjuk néhány percen, órán belül) szükséged van. Ekkor a tested gondol egyet: hoppácska, jó lesz ez későbbre! Hogy mikor későbbre? Lehet, hogy néhány óra múlva már hűlt helye lesz, mert el is égetted.

Ez a jelenség a zsírraktározás. És ezzel a jelenséggel nincs is semmi baj! Lassan mondom, hogy mindenki megértse.

A zsírraktározás hasznos. A zsírraktározás menő. Deal with it. 

Mondanád egy napelemparkra, hogy mennyire gagyi, amiért a többlet-elektromosságot akkumulátorokban tárolja el, ahelyett, hogy veszni hagyná?

Naná, hogy nem mondanád. Az akkumulátor hasznos és menő. A zsírraktározás is hasznos és menő. Hozzásegít ahhoz, hogy rövid távú (néhány órás, néhány napos) táplálékhiány idején vígan tudj működni anélkül, hogy bármi bajod lenne belőle.

Elég gagyi szerkezet lenne a testünk, ha az evolúció során ne talált volna valami módot arra, hogy függetlenítse magát a pillanatnyi energiabőségtől vagy energiahiánytól.

Nagyapám kezében gyakran láttam egy régi villanyborotvát zümmögni, ami mindig be volt dugva a konnektorba. Elmagyarázta nekem, hogy ezekben még nem volt akkumulátor, így nem lehetett vezeték nélkül használni őket.

Hmm, érdekes…

Vajon meddig fogunk még ragaszkodni ahhoz a hithez, hogy a testünk olyan, mint egy régi villanyborotva, ami csak akkor működik, ha folyamatos táplálékellátásra van kapcsolva?

És legfőképp, meddig fogjuk szegény zsírraktározást – ami egy baromi jó energiatárolási mechanizmus – sarazni, vegzálni, félni tőle, kiátkozni?

Valami nagyon megváltozott. Valamit nagyon félreértettünk, eltorzítottunk. Irodalmiasan szólva, sz** került a palacsintába.

Többet fizetünk a kevesebbért

A krónikus, túlsúlyhoz vezető hízás, vagyis az EL-hízás nyilvánvalóan káros. Ám ebből nem következik logikailag, hogy az elhízás oka maga a zsírraktározás. Az igazi ok máshol bújik meg.

A zsírraktározástól manapság úgy félünk, mint a sötétség Chuck Norristól.

Olyannyira, hogy diskurzusokat folytatunk arról, mit tehetünk annak érdekében, hogy valami „ne zsírként raktározódjon el.”

Talán, ha szétosztjuk kis adagokra? Vagy a teljes kiőrlésűt vesszük? Görcsölünk azon, hogy vajon a gyümölcscukorból vagy az esti szénhidrátból zsír lesz-e.

Sőt, komoly pénzeket fizetünk azért, hogy olyan ételeket együnk, amikből mesterségesen kivonták az energiát. Nem tudom, kinek volt az ötlete ez a biznisz, de zseni volt, az biztos.

Alapítanom kéne egy startupot erre. Fűrészport árulnék embereknek drágán. Várjunk csak egy percet… asszem ilyen már van. Fenébe! Pedig jó ötletnek tűnt.

Mindez akkor válik csak igazán viccessé, ha a napelempark-hasonlatot továbbgondoljuk.

Képzeljük el, ahogyan három ember idegesen áll az egyik napelem cella előtt, és azon gondolkoznak, hogyan tudnák lerontani a hatékonyságát. Talán ha bekenem egy kis sárral, akkor kevesebb elektromosságot termel majd? Igen, így jó lesz. Ötvenezer forint lesz. Köszönöm.

Ugye milyen abszurd? Pedig ugyanezt csináljuk a testünkkel is, amikor próbáljuk elkerülni, hogy zsírt raktározzon el. Ez ráadásul szinte mindig meddő próbálkozás, mert a testünk sokkal hatékonyabban működik, mint a legjobb napelem. Nem tudjuk „trükközgetéssel” lerontani a hatékonyságát.

Hiába eszel nyolc részre szétosztva teljes kiőrlésű lisztből sütött kenyeret, abból a tested ugyanolyan gyönyörűen testzsírt tud faragni, mintha egyben megettél volna két vaníliás fánkot. Megint csak mondom, elég gagyi szerkezet lenne, ha erre ne lenne képes.

A rövid távú zsírraktározás ellen kapálózni: felesleges, drága, kontraproduktív, értelmetlen, és az esetek nagy részében lehetetlen is.

Nem attól fogsz jól kinézni, hogy soha nem zsírosodsz – hanem attól (dobpergést kérek), hogy az elraktározott zsírt rendszeresen el is égeted!

És mielőtt azt hinnéd, hogy egy ilyen életforma nem természetes, elárulom: de, ez a világ legtermészetesebb dolga. Az emberek az idők kezdete óta így működnek.

Mi történt, hogy ezt elfelejtettük? Mi történt, hogy azt gondoljuk, vezetékes, ósdi villanyborotvák vagyunk?

Hova tűnt Nem Evés? Hova tűnt Nem Evés?

A természetben mindenhol megfigyelhető a ciklikusság. Nappal és éjszaka. Árapály. Ébrenlét és alvás. Évszakok. Jin és jang egyensúlya.

A zsírraktározás és zsírégetés ugyanilyen természetes és ártatlan váltakozás kéne hogy legyen. És ideális esetben az is. Az ún. anabolikus (építő) és katabolikus (lebontó) periódusok folyamatosan és fokozatosan váltják egymást a testünkben.

Azt hiszed, egy kockás hasú Adonisz sose hízik? Elárulok egy sötét titkot: de. Állandóan. És állandóan fogy is.

Ő se azért néz ki jól, mert sose hízik; hanem azért, mert a hízás és fogyás természetes váltakozásában él. Eszik (hízik), majd egy ideig nem eszik (fogy). Eszik, nem eszik. Eszik, nem eszik. Eszik, nem eszik.

Böjtöl, csak nem így hívja. Rengeteg ismerősöm van, aki, miután az időszakos böjtölés lényegéről beszélek neki, csodálkozó szemekkel mondja, hogy de hát ő is ezt csinálja. Akkor ő böjtöl? Milyen érdekes, nem is tudta, hogy ennek neve is van.

(A csodálkozása pedig teljesen jogos, ugyanis az időszakos böjtöléssel nevet adtunk valaminek, aminek igazából nem is kéne, hogy neve legyen.)

Kitalálod már, hol piszkáltunk bele a természet rendjébe, ugye, Szimba?

A modern ember eszik, eszik, eszik, eszik.

Kikapcsoltuk a „nem evést.” Felborítottuk az egyensúlyt. Jól elcsesztünk valamit, ami gyönyörűen működött, na. Brad Pilon ezt a jelenséget az böjtölési állapot eltűnésének („The Disappearance of the Fasted State”) nevezi.

Mintha a természetes alvás-ébrenlét ciklust felborítanánk, és megpróbálnánk a nap nagy részében aludni. 2 óra alvás, fél óra ébrenlét. 2 óra alvás, fél óra ébrenlét. Milyen élet lenne ez? Jól sejtitek, nem lenne emberhez méltó.

Ám valami miatt eszünk ágában sincs visszahozni a nem evést, hogy legalább ennyivel közelebb kerüljünk a megoldáshoz. Nem enni néhány órán át? Viccelsz? Na neeeem, azt azért nem. Mindennek van határa.

Helyette inkább azon görcsölünk, feszülünk, extra árat fizetünk érte, hogy amikor eszünk, akkor az „ne zsírként raktározódjon el.”

Barátaim… lássuk be, ez őrültség. Amellett, hogy ez frusztrációt okoz, és csak súlyosítja az evészavarainkat, végső soron amúgy is csak annyit ér, mint atomrobbanás ellen a fóliasátor. Nem a zsírraktározással van baj.

Ismétlem, nem a zsírraktározással van baj. A zsírraktározás menő!

A baj az, székelyes egyszerűséggel szólva, hogy túl SOKAT eszünk.

A nagy kérdés az, hogy miért, és mit tehetünk ellene?

Miért eszünk úgy, mintha muszáj lenne?

Miért vagyunk sokan, akik nem bírjuk abbahagyni a non-stop evést? Vagy ha abba is tudjuk nagy nehezen, kényszerből, akkor utána felfalunk két falut és desszertként egy ötgyerekes családot?

Nyilvánvalóan nem megoldás az sem, ha valaki a nap nagy részében nem eszik, de utána 2 óra alatt hányásig tömi magát.

Az a helyzet, hogy erre nem lehet egyszerűen válaszolni. Legalább tízféle kiváltó okot találhatunk, attól függően, hogy milyen tudomány irányából közelítjük.

Ha megkérdezed, miért vannak falási rohamaid, más és más választ fog adni a dietetikus, a pszichológus, a neurológus, a genetikus szakember, a szociológus.

Bele lehet bolondulni. Nem csoda, hogy sokan elszontyolodnak, és reménytelennek látják a helyzetüket.

A lehetséges kiváltó okok sokfélék, ám ezek ismerete a megoldáshoz nem feltétlenül visz közelebb, sőt, súlyosabb esetben még mélyebbre lehúzhatja szerencsétlent, aki csak „végre normális szeretne lenni.”

Rudolph E. Tanzi és Deepak Chopra szerint sokkal fontosabb lenne ebben a helyzetben az agyunk felborult egyensúlyát helyreállítani, és minden más szükséges változás (hormonális-, biokémiai egyensúly, génexpresszió, lelki és pszichológiai egyensúly, stb.) már szépen magától jönne.

Neurológus édesapám, akitől mind a mai napig sokat tanulok, a következő hasonlattal írta le a gyógyító tudományok (így például a pszichológia és a neurológia) között feszülő érdekellentétet.

Képzeljük el, hogy nyitva hagyjuk a dolgozószobánkban az ablakot. Odakint szél támad, és a becsapódó ablaktábla leveri az íróasztalunkról a kedvenc vázánkat, ami ripityára törik.

Na most, ebben a helyzetben érdekes és hasznos lehet elemezni, hogy vajon mi lett volna, ha az ablakot nem hagyjuk nyitva, vagy nem támad szél odakint.

Megfogadhatjuk, hogy legközelebb nem hagyjuk nyitva az ablakot, vagy figyelünk az időjárásjelentésre, és készülünk a viharra. Hosszan tanulmányozhatjuk a tömegvonzást, ami a vázára hatott.

Ezek mind jó és fontos dolgok. Ám van egy kis bökkenő… a váza attól még ott van a földön összetörve. Meg kell ragasztani! 

Hogyan tovább?

Az összetört vázát képesek vagytok megragasztani. Mindannyian! Ne ragadjatok le a kiváltó okoknál. Ne engedjétek, hogy letörjék a lelkesedéseteket!

Soha ne engedjétek, hogy bárki elhitesse veletek, gyengék vagytok! 

Ott van bennetek a határtalan erő, amivel kézbe vehetitek az életetek irányítását.

Megtanulhattok tudatosabbak lenni. Jobban odafigyelni a fejetekben cikázó érzésekre és gondolatokra. Észrevehetitek a berögzült viselkedésmintáitokat.

Lecserélhetitek az ócska lemezt. Felülírhatjátok a programot.

Trükkökkel, technikákkal, új szokások kialakításával, de legfőképp átható figyelemmel és cselekvéssel mindent megváltoztathattok az életetekben.

Korlátlan befolyásotok van arra, hogy milyen emberré váltok, milyen világot teremtetek magatoknak.

Azzal, hogy ezt a blogot, és ehhez hasonló oldalakat olvastok, a legjobb úton jártok. Nem álltok be a sorba. Érdeklődtök. Mozgásban vagytok. Új megoldásokat kerestek. Változtattok. Hiszek bennetek, és mindent meg fogok tenni, hogy a továbbiakban is segítsek nektek!

Addig is, ha szívesen lennétek egy lelkesítő, motiváló, támogató közösség tagjai, csatlakozzatok bátran az IF Hungary-hez, az időszakos böjtölők magyar közösségéhez!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

Ne feledjétek, az életetek a vásznatok! A festők ti vagytok!

The post Embernek vagy zombinak születtél? Ha embernek, ne félj a hízástól appeared first on dietcrafting.