Futottak még a beküldött szavak között: könnyedség, önfegyelem, tudatosság, energia, önkontroll, kitartás, egyensúly, remény, fogyás, akaraterő, fegyelem, rendszer, siker, lehetőség.

Szabadság… nem lehet véletlen ez az eredmény!

A rendszeresen böjtölő emberek többsége szerint az IF mindenekelőtt szabadságot hozott el az életükbe. A mai napig hiszek benne, hogy ez az életforma legnagyobb ajándéka, és minden más csak ezután jön. Minden más hab a tortán, bónusz, ráadás, ajándék a Happy Meal menühöz.

Nagyon fontos, hogy tudatosítsd magadban: a szabadság önmagában nem garancia a sikerre, hanem egy lehetőség.

A börtönéből szabadult rab dönthet úgy, hogy új életet kezd és a legtöbbet kihozza magából – és úgy is, hogy a szabadságával visszaélve visszacsúszik oda, ahonnan elindult. Ugyanígy: az időszakos böjtölés nem garancia arra, hogy fitt és egészséges leszel, de ha okosan élsz az általa nyújtott szabadsággal, sokkal könnyebbé teheti a fittség és egészség elérését.

Ne feledd: az időszakos böjtölés egy szuperképesség!

Miért felszabadító a nem evés képessége? A jó hír az, hogy sok minden miatt, ráadásul testileg és lelkileg egyaránt. Lássuk hát ezeket!

Tartalomjegyzék:

• 1. Szabadulj ki az evés fogságából – egyszer és mindenkorra!
• 2. Az éhség nem egy ijesztő szörny, csak egy kis szőrmók
• 3. Te is képes vagy az intuitív táplálkozásra – csak elfelejtetted!
• 4. „Semmit nem enni könnyebb, mint kevesebbet enni” – időszakos böjtöléssel játék lehet a diéta
• 5. Időt és mentális energiát spórolhatsz az időszakos böjtöléssel
• 6. A böjtölés segít tiszta és élénk tudatállapotba kerülni
• Téged hogyan szabadított fel a böjtölés?

1. Szabadulj ki az evés fogságából – egyszer és mindenkorra!

Meséltem már nektek arról, hogy sokáig én is az evés fogságában éltem. Függtem az evéstől akkor is, amikor még fogalmam sem volt az egészséges táplálkozásról, és akkor is, amikor azt hittem, végre rátaláltam a tökéletes diétára – sőt, talán ekkor függtem tőle csak igazán! (Hajjaj…)

Ez a függés egyszerre volt testi és lelki természetű.

Egyrészt testi függés volt, hiszen állandóan ennem kellett ahhoz, hogy normálisan működni tudjak. Ha egy megszokott étkezésem kimaradt, vagy akár csak megcsúszott néhány órával, szó szerint szenvedtem. Úgy éreztem, az agyamra ólomsúlyok nehezednek, belülről pedig ezernyi tűvel szurkálnak.

Mindez fokozottan igaz volt, amikor a klasszikus testépítő étrendet követtem, és napi öt-hatszor „kellett” ennem. Ma már vicces belegondolnom, hogy a fitneszguruk éppen azt ígérték, a sok kis evésnek hála sosem leszek éhes. Maradjunk annyiban, hogy a dolog visszafelé sült el, és állandóan éhes voltam.

Másrészt, lelkileg is függtem az evéstől, hiszen ha nem is voltam éppen éhes, maga a cselekvés akkor is hiányzott. A „nem evés” állapotát hiányként, ürességként éltem meg. Untatott, bosszantott, és alig vártam, hogy elérkezzen az újbóli falatozás ideje.

Aki rendszeresen böjtöl, az kiszabadul ebből az ördögi körből, és üres gyomorral is képes lesz mindarra, amire korábban csak non-stop evéssel volt képes. És nem is akárhogyan!

A rendszeresen böjtölő ember hozzászokik ahhoz, hogy az energiaszükségletét a zsír- és glikogénraktárakból, valamint a teste beépített glükóztermelő képességével fedezze. Kell hozzá egy kis idő és gyakorlás, de előbb-utóbb a külső és belső energiaforrások közötti váltás észrevétlenné, az evést követő nem evés könnyűvé és természetessé válik.

Ezt úgy kell elképzelni, mint ahogyan egy rutinos sofőr vált a sebességek között. A reggeltől estig evő ember annak a tanulóvezetőnek a szintjén áll, aki csak bizonytalanul és rángatva tud egyesből kettesbe váltani, esetleg még le is fullad. Fizikailag ő is képes a váltásra, ám mivel nem szokott hozzá, az átkapcsolás nehéznek és kellemetlennek, sőt, veszélyesnek tűnik.

Ezzel szemben aki időszakosan böjtöl, az olyan simán és automatikusan vált az evés és a nem evés között, hogy maga sem veszi észre. Ezáltal pedig hatalmas testi és lelki szabadságra tesz szert – hiszen végre olyan ritmusban élheti a mindennapjait, amilyenben igazán szeretné.

Az időszakosan böjtölő olyasvalaki, aki nem az életét szervezi az evés köré, hanem éppen fordítva: az evést az élete köré!

2. Az éhség nem egy ijesztő szörny, csak egy kis szőrmók

Ha elkezded az időszakos böjtölést, attól még nem válsz fényevővé. Továbbra is időről időre éhes leszel, de ez az éhség már nem ugyanaz az éhség lesz, mint korábban: az intenzitása és a hozzá való tudati viszonyulásod is megváltozik.

Először is rájössz arra, hogy az éhség – egészséges, jól táplált ember esetében, és kérlek nyugtass meg, hogy te ilyen vagy – nem jelent semmi rosszat, csupán egy jelzés. Olyan, mint egy autó tankolási figyelmeztetője, ami néha megszólal, és emlékeztet: azért majd ne felejts el megállni egy benzinkúton, hékás!

Megtanulod azt is, hogy az éhség jön és megy. Ezt a ciklikusságot bizonyos hormonok (például ghrelin, inzulin, leptin) hullámzása okozza. A legtöbb ember azért nincs tisztában ezzel, mert sosem tölt olyan hosszú időt evés nélkül, hogy az éhséghullámok jövését-menését megfigyelhetné.

Az időszakos böjtölés segít abban, hogy ezt a jelenséget észrevedd magadon, és rájöjj arra: teljesen ártalmatlan és természetes. Kicsit kellemetlen, de szinte mindig elmúlik, és sosem kell pánikolnod miatta. Nem jelent semmi rosszat, például azt, hogy nem lesz energiád, kilyukad a gyomrod, vagy éppen sorvadnak „elfele” az izmaid.

Végül, ha az időszakos böjtölés legnépszerűbb formáját, az időben korlátozott étkezést követed, a nap nagyobb részében – csodás módon – egyáltalán nem is leszel éhes.

Ez azért van, mert a tested alkalmazkodik az evési ablakodhoz, és ehhez igazítja az ezzel kapcsolatos élettani folyamatait. Az étkezés szokott időpontjához közeledve megnő a szövetek inzulinérzékenysége, beindul a gyomor-bélrendszer mozgása, és megkezdődik a metabolikus hormonok – például az inzulin és a ghrelin –, valamint az emésztőenzimek termelődése.

Mindez azelőtt, hogy egyetlen falatot lenyeltél volna! Hát nem elképesztő? Persze nincs ebben semmilyen hókuszpókusz, az is megfigyelheti magán, aki egyáltalán nem is böjtöl!

Mit gondolsz, ha valaki rendszeresen reggelizik, miért nehéz elhagynia a reggelit? Elárulom, nem azért, mert a reggeli valami különleges, szent és sérthetetlen étkezés lenne – hanem éppen azért, mert hozzászoktatta magát a reggelizéshez! Ehhez hasonlóan:

Ha valaki ahhoz szoktatja hozzá magát, hogy a nap nagyobb részében nem eszik, akkor – minő meglepetés – a nap nagyobb részében nem is lesz éhes!

Itt szeretnék kitérni egy butaságra, amit sokszor hallok az IF-fel kapcsolatban. (Igen, már sokról írtam, de mindig felbukkannak újabbak.)

Egyes önjelölt guruk azt tanácsolják, hogy időnként változtassuk meg az evési ablak hosszát és időzítését, hogy „összezavarjuk” a testünket, nehogy túlságosan hozzászokjon.

Na, ezt nyugodtan elteheted az áltudományos zagyvaságok tárházába!

Mégis, mi a fészkes fenéért lenne probléma, ha a testünk valamihez hozzászokik? És miért lenne kívánatos az, hogy direkt összezavarjuk?

Gyakran az izomépítést hozzák fel példaként, mondván, hogy ott is szükség van variációra az edzéstervben, hogy elkerüljük a stagnálást. Csakhogy ez a hasonlat több ponton is sántít – és megjegyzem, még az edzésre se feltétlenül igaz, de ebbe most ne is menjünk bele.

Ha az emésztésünk és az anyagcserénk hozzászokik egy adott ritmushoz, az azt jelenti, hogy hatékonyabban működik. Mi a búbánatért lenne ez baj? Miért lenne rossz az, ha valakinek javul az emésztése, az inzulinérzékenysége és a cukoranyagcseréje? És mégis miért kéne ezt a jól működő rendszert szándékosan „összezavarni”?

Na, nem is rantelek tovább erről. Értitek úgyis.

A lényeg, hogy az időszakos böjtölő számára az éhség egy hatalmas, vérszomjas és ijesztő szörnyetegből egy néha kicsit kellemetlenkedő, de alapvetően ártalmatlan és könnyen kezelhető kis szőrmókká válik.

Ha bővebben olvasnál az IF és éhség kapcsolatáról, irány ide!

3. Te is képes vagy az intuitív táplálkozásra – csak elfelejtetted!

Korzózol az élelmiszerboltban a sorok között, és egyszerűen nem tudod eldönteni, mint ennél szívesen.

„Ki kéne találni, hogy mi legyen ma a vacsora…”

Az édes vagy sós nasikat meglátva egy kicsit megindul a nyáltermelésed, de úgy igazán, zsigerből nem vágysz semmi hasznosra és táplálóra. Az „egészséges” ételek nem hoznak lázba. Kínodban veszel végül valamit, hogy hazamehess végre. Ismerős?

A non-stop evő ember leginkább stimulációra, ízélményre vágyik, nem pedig az ételek valódi tápanyagtartalmára.

Olyan gyakran és öntudatlanul eszik, hogy szinte teljesen elveszítette a kapcsolatot a szervezete valós fiziológiai igényeivel. Kis túlzással azt mondhatjuk: nem a teste kívánja az ételt, hanem az agya. (Tudom, tudom, az agyunk is a testünk része, de érted a lényeget.)

Volt már veled olyan, hogy kiszáradtál a hosszú kerti munkában, sportban vagy túrázásban, és úgy vágytál egy pohár közönséges csapvízre, mintha mennyei manna lenne? Ahogyan a hűs folyadék hozzáért az ajkadhoz és lecsorgott a torkodon, úgy érezted, ennél jobb dolog nincs is a világon.

Ehhez hasonló élményben és élvezetben lehet részed akkor, ha néha hagyod az emésztőrendszeredet teljesen kiürülni, és a valódi éhség állapotában gondolkozol el azon, hogy mi esne jól.

A közkeletű riogatások („ez nem normális”, „miért kínzod magad?”, „ez evészavar” stb.) ellenére a legtöbb időszakos böjtölő arról számol be, hogy a böjtölés hatására közelebbi kapcsolatba került a testével. Olyan ételeket kíván meg, amikre azelőtt rá se nézett, vagy legfeljebb csak kötelességből. A korábban unalmasnak tűnő, egyszerű és természetes ételek hirtelen érdekesek, ízviláguk összetett és ínycsiklandó.

Maga az étkezés aktusa is – ideális esetben – új értelmet nyer. Az ízeket, állagokat, textúrákat, színeket és illatokat valóban (ki)élvezve az evés többé nem öntudatlan libatömés, hanem meditatív, testet és lelket egyszerre kielégítő cselekvés, szeánsz, már-már szertartás.

Ehhez persze tudatosság, lélekjelenlét is kell – de azt tapasztalom, hogy aki életformává teszi a böjtölést, és azt nem csak kúraszerűen, tűzoltásként használja, abban ez a belső figyelem, és az ételek iránti tisztelet és hála, így az intuitív(abb) táplálkozás természetes úton kialakul.

4. „Semmit nem enni könnyebb, mint kevesebbet enni” – időszakos böjtöléssel játék lehet a diéta

Akármilyen étrendet is követünk – legyen az állati vagy növényi alapú, magas vagy alacsony szénhidráttartalmú, ilyen-olyan mentes –, egy dolog biztos: ha kiszabadulunk a reggeltől estig tartó evés szorító kényszerzubbonyából, az adott diéta betartása könnyebb lesz.

Amint az éhségnek nincs teljhatalma felettünk, nem vagyunk többé a gyomrunk korgása (és kongása) által zsinóron rángatott marionettbábuk. Ez egy zsírégető diétában kincset ér, hiszen kalóriadeficit mellett néha-néha bizony éhesek leszünk. Viszont nem mindegy, mennyire és hogyan!

Mindemellett az időszakos böjtölés lehetőséget ad arra, hogy az étkezéseinket összesűrítsük.

„Semmit nem enni könnyebb, mint keveset enni” – hallom gyakran az IF Hungary csoporttagoktól.

És milyen igaz! Aki birtokában van a nem evés szuperképességének, az előtt új és izgalmas lehetőség nyílik meg: ahelyett, hogy állandóan és folyamatosan keveset enne, megteheti, hogy hosszabb ideig egyáltalán nem, majd rövidebb ideig bőségesen eszik.

„Az egész több, mint az azt alkotó részek összessége” – szól egy Arisztotelésznek tulajdonított idézet. Az időszakosan böjtölő ember étrendjére ez tökéletesen igaz, függetlenül attól, hogy fogyni szeretne-e vagy sem. Hiszen a nagyobb étkezések érdekesebbek, izgalmasabbak és laktatóbbak lehetnek, mintha ugyanazt az összkalória- és tápanyagtartalmat sok apró étkezésből próbálnánk összelegózni.

Ha a „normális ismerőseim” látnák, hogy néha mit és milyen mennyiségben eszem otthon, valószínűleg elborzadnának, és nem értenék, hogyan fér mindez belém – és egyáltalán, hogy a fenébe nem vagyok 120 kilós víziló.

A magyarázat, mint minden jó bűvésztrükk esetében, rejtve van. Nem látják, hogy ezek a királyi lakomák nálam általában a teljes napi kalóriabevitelem 80%-át fedezik.

Semmivel nem eszem többet, mint más, hozzám hasonló testtömegű és aktivitási szintű ember – viszont amit eszem, azt kevesebb részletben, tudatosan tervezve, számolva, bűntudattól mentesen! Így fér bele az életembe házi hamburger, melegszendvics, pizza és minden földi jó, anélkül hogy hízástól kellene tartanom.

5. Időt és mentális energiát spórolhatsz az időszakos böjtöléssel

Az időszakos böjtölés révén több lesz a nem evéssel töltött idő az életünkben. (Tudom, tudom, komoly és mélyenszántó igazságok hangzanak itt el.) Különösen igaz ez az időben korlátozott (időablakos) étkezésre, hiszen ilyenkor minden napunk nagyobb részét böjtöléssel töltjük, és csak kisebb részét evéssel.

Ez egyrészt azzal a nem elhanyagolható előnnyel jár, hogy amikor nem eszünk, bármi mást csinálhatunk – legyen szó fizikai és szellemi munkáról, vagy éppen szórakozásról. Másrészt, és ez talán még fontosabb:

Nem csak a korábban evéssel töltött időnk szabadul fel, hanem az evést megelőző időnk és mentális energiánk is!

Még egy nem kifejezetten fitneszőrült embertől is általában komoly agymunkát igényel a mindennapi táplálkozás megoldása (kivéve persze, ha azon szerencsések közé tartozik, akinek ez irányú szükségleteiről másvalaki gondoskodik).

Hacsak nem intravénásan táplálnak minket, sok mentális kapacitást és időt szánunk annak eldöntésére, hogy mikor, hol, hogyan, mit és mennyit együnk. 

Brian Wansink, egykori egyetemi tanár és kutató, a Mindless Eating című könyv írója szerint egy nap akár kétszáz táplálkozással kapcsolatos döntést is meghozhatunk anélkül, hogy észrevennénk, döntési helyzetben voltunk.

Elég csak arra az egyszerű példára gondolni, amikor a kollégánk a munkahelyen kibont egy zacskó mogyorót vagy meghámoz egy narancsot, és elgondolkodunk rajta (akár csak tudat alatt), hogy nekünk is kéne-e ennünk valamit. Ha pedig a kollégánk jófej és megkínál minket, akkor nyilvánvaló döntési helyzetbe kerülünk.

Először is meg kell vizsgálnunk, hogy egyáltalán éhesek vagyunk-e. Ha nem, logikus reakció lehetne a visszautasítás. Csakhogy még ha nem is vagyunk éhesek, lehet, hogy az adott étel annyira ínycsiklandó, hogy a „szemünk kívánja”, és végül mégis elfogadjuk. Aztán előfordulhat, hogy egyáltalán nem is kívánjuk, de nincs szívünk visszautasítani az udvarias felajánlást. Ha pedig tényleg éhesek vagyunk, a lehetőségek csak még jobban szerteágaznak.

Már ez a bináris döntési helyzet – egyek vagy ne egyek? – sem mindig egyszerű, és a mennyiségekről még nem is beszéltünk. Hiszen enni lehet keveset és sokat is. Egy olyan ember számára, aki reggeltől estig, impulzívan eszik, ezek komoly – sőt, adott esetben akár „veszélyes” – helyzetek, amiket alaposan át kell gondolnia.

Most jön a nagy lifehack:

Amikor böjtölünk, ez az egész dilemma nem létezik. Nem kell azon törnünk a fejünket, hogy mikor, mit, hol és mennyit. Az „enni vagy nem enni” kérdés bennünk fel sem merül, ha pedig kívülállótól érkezik, a válasz mindig és azonnal, gondolkodás nélkül: kösz, most nem!

Egyszerűen szólva:

Ha időszakosan böjtölünk, kevesebb lesz az életünkben az evéssel kapcsolatos agyalás, tervezés és logisztikázás – és több lesz maga az élet!

6. A böjtölés segít tiszta és élénk tudatállapotba kerülni

Ha arra számítasz, hogy most jön az a rész, ahol elmagyarázom, hogy a böjtöléstől 200-as IQ-d és röntgenlátásod lesz, akkor csalódást kell okoznom. A nem evéstől nem válsz Eddie Morra-vá a Limitless (Csúcshatás) című filmből, és nem fogsz megtanulni három nap alatt zongorázni – de ha gyakran érzed magad nap közben tompának, akkor ezen az IF bizony segíthet!

Szinte minden időszakos böjtölő meglepően ébernek, energikusnak, „jelen lévőnek” érzi magát. Mintha az a bódító, álmosító köd, amely korábban a napjaik nagyobb részében körbevette őket, egyszer csak eloszlott volna. Ez persze főleg azok számára feltűnő, akik mindig is kómásak, fáradtak vagy motiválatlanok voltak.

Ennek elméletileg megvan a maga élettani magyarázata:

A böjtölés során az ún. szimpatikus, míg egy kiadós étkezés után a paraszimpatikus idegrendszer aktivitása kerül előtérbe a szervezetben.

Némi leegyszerűsítéssel: a szimpatikus idegrendszer felelős a testünk stresszválaszáért, vagyis az aktivitásért és éberségért (fight-or-flight response), míg a paraszimpatikus idegrendszer a pihenést, regenerálódást, emésztést és raktározást (feed-and-digest response) támogatja. Ideális esetben a kettő ciklikus egyensúlyban van egymással, akárcsak a jin és jang.

A reggeltől estig folyamatosan evő embernél ez az egyensúly felborul: a szervezetét szinte egész nap emésztésre és raktározásra utasítja, így az állandóan a kajakóma állapotában vesztegel. A közhiedelemmel ellentétben egyébként a kajakóma nem egy rossz, megszüntetendő jelenség, hanem természetes és szükséges folyománya a kiadós étkezésnek.

A modern életvitel szerencsétlen velejárója, hogy a legtöbb ember nem engedheti meg magának, hogy evés (legyen az reggeli vagy ebéd) után pihenjen. Sőt, a munkarendje miatt kényszerítve van arra, hogy közvetlenül evés után is maximális hatékonysággal dolgozzon.

Ez őrültség, hiszen élettanilag kódolva vagyunk arra, hogy evés után egy kicsit  „bepunnyadjunk.” Ilyenkor teljes szellemi éberséget és csúcsteljesítményt elvárni olyan, mint sóderrel telepakolt talicskát tolni. Meg lehet próbálni, de ne várjuk, hogy olyan gyors lesz, mint sóder nélkül.

A mediterrán népek nem véletlenül ragaszkodnak a sziesztához – valójában az volna az egészséges és természetes, ha egy kiadósabb étkezés után mindenki ejtőzhetne, pihenhetne egy kicsit. Ennek semmi köze a lustasághoz – sokkal inkább ahhoz, hogy hogyan működik optimálisan a testünk.

A munkarendünkön sajnos kevesen tudunk változtatni, sziesztát kikövetelni még kevesebben – de azt megtehetjük, hogy az étkezéseinket összesűrítjük, és olyan napszakra időzítjük, amikor van időnk és lehetőségünk nyugalomban enni, és az evés után egy kicsit pihenni.

Böjtölés során pedig – mivel nincs szükségünk sem emésztésre, sem pedig raktározásra – az éberségért, aktivitásért felelős szimpatikus idegrendszerünket nem nyomjuk el, így gondolkodásunk tiszta, energiaszintünk magas maradhat.

Természetesen ezzel is vissza lehet élni: a túl sokáig tartó éhezés miatt a szimpatikus idegrendszer túlsúlyba kerülhet, és a túlhajtott éberség miatt akkor sem tudunk pihenni, amikor egyébként szeretnénk. Nem véletlen, hogy a több napos böjtök egyik leggyakoribb mellékhatása a lerövidülő (és valószínűleg minőségében is leromló) alvás.

Az okosan alkalmazott időszakos böjtölés viszont segíthet abban, hogy az éberség és a kótyagosság egyensúlya helyreálljon az életünkben – és ne töltsük a napjaink nagyobb részét alvajáróként!

Téged hogyan szabadított fel a böjtölés?

Neked az életed melyik dimenziójában hozott el felszabadulást az időszakos böjtölés? Ha már rutinos IF-es vagy, meséld el kommentben a többieknek!

Ha még nem vagy tag, bátran csatlakozz az IF Hungary csoporthoz – mindenkit szeretettel várunk, aki a böjtölést aktívan űzi vagy még csak ismerkedne a témával!

Ha szeretnél a friss blogcikkekről elsőként értesülni, iratkozz fel az ingyenes dietcrafting hírlevélre!

Ha pedig segítenek az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogatsz abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Hogyan szabadít fel az időszakos böjtölés? – 6 ok, amiért megéri belevágni appeared first on dietcrafting.

Ez egy tragikomikus, ma is aktuális pillanatkép Papp Gábor Zsigmond „Magyar retró” című zseniális dokumentumfilmjéből.

És hogy miért aktuális? Azért, mert manapság is sokan érezhetjük úgy néha, hogy a céljaink kilátástalansága, az életünk bizonytalansága vagy éppen monotonitása mellett nem sok más örömünk marad – csak az evés.

Csoda, hogy világszinten egyre nagyobb problémát jelent az elhízás? Ennek az okai persze ennél sokkal összetettebbek – de biztos, hogy ez is vaskosan benne van a csomagban.

(Egyébként elképesztően szomorú, hogy Magyarország elhízás tekintetében is a világ élvonalába tartozik. Európán belül pedig szinte mindig benne vagyunk a top 5-ben – és a helyzet évről évre csak romlik.)

Komor szavak, pesszimista kilátások?

Aláírom, de vállalom. És szerintem ti is sokan éreztek hasonlóan, ezért is merek írni róla nektek. Fontos ezeket időről időre kimondanunk, megbeszélnünk egymás között.

Ajjaj, Álmosból egy megkeseredett vészmadár, doomsayer lett?

Na, azért attól még messze járunk, ne aggódjatok. De érzékelem, hogy van baj.

A nagyvilágban is, és kis hazánkban is. Perszehogynepersze, az élet sosem volt könnyű, mindig voltak nehézségek, most sok mindenben sokkal jobb, mint néhány évtizede, ésatöbbi, ésatöbbi. Értem, tudom, nem vitatkozom.

De mégis – ne essünk a gázlángozás (gaslighting) hibájába! Ne akarjuk elhitetni senkivel – magunkkal se! – hogy minden tökéletes, és ha néha vannak rosszabb napjaink, akkor az kizárólag a mi hibánk.

A gondolataink szerepe most is elsődleges, ezt soha nem fogom máshogy gondolni – de azért ne szégyelljük kimondani, hogy nehezített pályán vagyunk!

Kifejezetten vidám és optimista embernek tartom magam, de még én sem tudom teljesen függetleníteni magam az engem körülvevő ún. történésektől. A történések meg hát, az elmúlt néhány évben, nagy látószögű lencsével nézve… mondjuk így, diplomatikusan: nem annyira rózsásak.

Sokan érezzük úgy, hogy 2020 óta az életünk nehezebbé és kiszámíthatatlanná, néha már-már egy nyomasztó álommá vált.

Kitartunk, bízva bízunk – ahogyan Madách intett minket. Vannak még terveink, céljaink, boldog időszakaink; de mindenre rátelepedett valamiféle ólmos nehézség. Egy lidércnyomás.

Tudjátok, honnan ered a lidércnyomás szó? Az alvási paralízist hívták így régen, és arra utaltak vele, amikor az ebben szenvedő ember néha úgy érezte (rosszabb esetben úgy is látta), mintha a mellkasára egy gonosz lény – egy lidérc – ült volna rá, ami nyomja, fojtogatja.

Na, valami ilyesmit érzünk sokan.

Világjárvány, széteső szociális kapcsolatok, erőszak, romló életkilátások, háború, gazdasági és pénzpiaci válság, a közösségi média mindent átható, nyomasztó jelenléte, technológiai pesszimizmus (mesterséges intelligencia, khmm, khmm…) – és persze egy rakás lokális (magyarországi) probléma, amibe itt és most nem mennék bele. Tudjátok úgyis.

Nem azért említem mindezt, hogy csak még jobban elrontsam a kedveteket. Ellenkezőleg: azt szeretném, hogy érezzétek – nem vagytok egyedül.

A hiba nem bennetek van, mert tényleg nem könnyű időszakot élünk át.

Elmondom újra, hogy elhiggyétek és megértsétek:

Nem vagytok egyedül!

Egyáltalán nem meglepetés, hogy ezekben a bizonytalan mindennapokban az evés egyre inkább mint egyedüli, könnyen elérhető örömforrás jelenik meg az életünkben.

Nem kell ehhez a fridzsiderszocializmusban élnünk, mint a videóban. Bárki, bármikor olyan élethelyzetbe sodródhat, amiben a mindennapjait ingerszegénynek, a jövőjét bizonytalannak érzi.

Ismétlem: mostanában ezek az érzések sokunkban felerősödhettek. Talán benned is.

Az én generációm (a milleniálok) biztosan veszélyeztetett állatfaj, de a saját keresztje megvan a baby boomereknek, az X generációnak, és a legfiatalabb Z- és alfa-generációnak is.

A világ – globálisan és lokálisan is – egy kicsit elsz**ódott és barátságtalanná vált. Vagy legalábbis így érezzük sokan. Ezek a tények.

Elfelejtettük (elfelejtették velünk), hogy az élet szép és határtalan – és hogy mi magunk erősek vagyunk, és sokkal többre hivatottak annál, mint hogy ösztönlényként sodródjunk az árral.

Mit tudunk ezzel kezdeni?

Először is fontos, hogy tudjátok: ebben az érzésben nincs semmi szégyellnivaló.

Ilyenkor mintha kifakultak volna a színek, eltompultak volna a hangok, elveszett volna minden jelentőség. Ebbe a szürke masszába pedig az evés vihet egy kis színt – gyorsan múló, olcsó (vagyis hát sajnos már nem is annyira olcsó), de kiszámítható örömöt.

Amiről beszélek, annak súlyos formája a klinikai depresszió. De biztos vagyok benne, hogy rengetegen éreznek így olyanok is, akik nem szorulnak orvosi segítségre. Egyszerűen csak egy kicsit elsodródtak, kibillentek a középpontjukból.

Az ilyen embernek sokszor csak egy kis mentális kapaszkodóra, egyetlen jól irányzott mozdulatra van szüksége ahhoz, hogy visszanyerje az irányítást a gondolatai (és ezáltal az élete) felett. Ez a kapaszkodó és jól irányzott mozdulat mindenkinél más. Nem létezik egyetlen technika vagy módszer, ami mindenek felett állna.

Most olyan időszakot élünk át, amikor hajlamosabbak lehetünk az életünk színeit fakóbbnak látni.

Éppen most kell észnél lennünk! Most nem szabad elhinnünk az átverést, hogy nincs beleszólásunk!

A régi életemben (amiről rajtatok kívül nem sokaknak szoktam mesélni) többször éreztem úgy, hogy irányíthatatlanul sodródom. Ettem… ki tudja, miért. Szomorúság? Unalom? Megszokás?

A szabadulást nálam nem az okok boncolgatása hozta meg, hanem az, hogy képessé váltam kívülről figyelni magamat, miközben ettem. Kívülről figyeltem magamat, és a napnál is világosabban felismertem:

Ez az ember nem én vagyok.

Ez persze nem egy egyszeri és végleges megvilágosodás volt, ami után sosem ettem túl magam. Hogyne ettem volna! De valami megváltozott. Ha ki is csúszott néha alólam a talaj, nem azonosultam többé a „bukott emberrel.” Egyre ritkábbak lettek a túlevések, és ha el is indultam a lejtőn, egyre többször voltam képes menet közben megfékezni az önpusztító folyamatot.

Mind a mai napig, ha néha többet eszem is a kelleténél, egyféle csodálkozással szemlélem a történteket – és nem érzem totálisan rosszul magam. Azért nem, mert tudom: a túlevő ember nem én vagyok.

A „megcsúszást” mindig a saját gondolataim, a saját figyelmetlenségem idézi elő. A gondolataimnak pedig – még akkor is, ha az evés körül forognak – nincs hatalmuk felettem. Meg tudom változtatni őket – de legalábbis függetleníteni tudom magamat tőlük.

A legtöbb embernél ez nem egy egyszeri átalakulás (nálam sem az volt), ami után bódhiszattvaként (megvilágosodott emberként) lebegünk majd a történések felett. Ez egy felismerés, ami a legnagyobb sötétségben is világítani fog nekünk.

Ez az én kapaszkodóm.

Talán ami nekem segített (és segít mind a mai napig), az segíthet nektek is.

Még most is – ebben az egyre furcsábban hullámzó, érdekes színű sz**tengerben.

Na. Most pedig nézzétek meg ezt, és röhögjetek egy jót – magatokon, magunkon:

Ha szeretnétek még ilyenekről olvasni, kommenteljetek! Tudjátok, hogy van a mondás: néma gyereknek… 😉

* * *

Ha szeretnél a friss dietcrafting tartalmakról elsőként értesülni, iratkozz fel az ingyenes hírlevélre!

Ha segítenek az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogatsz abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Hogyan ne váljon az evés meneküléssé? appeared first on dietcrafting.

Lássuk először a konyhaszekrényt. Hmm, nem sok minden van itt. Egy zacskó kukoricapehely, ketchup, mustár, fűszerek. Csemegeuborka. Uncsi. Ehh… nyilván, hiszen diétázom. Nem vagyok annyira ostoba, hogy mindenféle nassolnivalókat tartsak itthon kísértésként.

Hoppá, van itt eldugva egy bontatlan zacskó mogyoró is! Ezt két hete vettem egy gyenge pillanatomban, de sosem ettem meg. Még büszke is vagyok magamra, hiszen ez azt jelzi, hogy mennyire elszánt vagyok.

Nocsak, mi van itt a felső polcon? Féléves csokinyulak. Húsvétra kaptam őket, már nem is emlékszem, kitől. Eszem ágában sem volt megenni, de kidobni azért mégsem akartam őket. Az azért durva lenne, Afrikában gyerekek éheznek! A hűtőt azért még nézzük meg a biztonság kedvéért. Natúr joghurt, jégsaláta, lenmagolaj. Uncsi, uncsi, uncsi.

Hát, ez ennyi. Nem számítottam többre, meg nyilván nem is fogok semmit enni, hiszen diétázom. Várjunk csak egy pillanatot… ha nem fogok semmit enni, mi a fészkes fenét keresek itt a félhomályban, nyitott hűtőajtó mellett? De most komolyan. Hacsak nem szállt meg valami démon, ide is magamtól jöttem, saját elhatározásból. De nem nagyon emlékszem az elhatározásra, homályos minden… a testem magától indult meg, mintha marionettbábuként mozgatná valaki.

– Nem, nem és nem! – kiáltom felfelé a képzeletbeli bábjátékosnak. Tudatos vagyok. Nem fogok elgyengülni. Amúgy is, az előbb megállapítottam, nincs itthon semmi, ami miatt megérné elfuserálni a diétát. A csokinyulak szóba se jönnek, azokat megenni óriási kreténség lenne. Bár azért az a jó kis pörkölt mogyoró…

NEM! Back to business.

Kifelé a konyhából, vissza a nappaliba. Csak el kell terelnem a gondolataimat, és minden rendben lesz. De még majdnem négy óra hátravan ebből a napból, és bevallom férfiasan: baromi éhes vagyok. Kár, hogy ma már kimaxoltam a kalóriakeretemet. Legalább jóllaktam volna… de még csak azt sem mondhatom el. Finom se volt. És még csak az eredmények se jönnek úgy az elmúlt hetekben, ahogy reméltem. Lehet, hogy a semmiért kínzom magam?

Álljunk is rá gyorsan a mérlegre, ellenőrizzük, lássuk, mennyit mutat…

Hogy az a…!!!

Ide szívesen beírtam volna a tényleges káromkodást, ami a számat elhagyta, de mivel látok rá esélyt, hogy ez az írásom egyszer nyomtatásban is megjelenik, megspórolok egy kis munkát a szerkesztőnek. Talán polkorrekt indulatszavakat kéne használnom?

Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát, mi a MANÓT mutat ez a KOMISZ mérleg?!
(Így jó lesz?)

Hát megőrülök! Ugyanannyit mutat, mint egy hete, pedig minden nap tökéletesen diétáztam, ettem az előre kimért vackokat. Lehet, hogy valamit rosszul csinálok? Nézzük meg magunkat gyorsan a tükörben, az a biztos… Nos igen, a kinézetem még mindig a jó öreg ugrálóvárra hajaz.

Azt a leborult szivarvégit! (Ez belefér?)

De most komolyan, ezért szenvedek? Mások két pofára ehetik a pizzát és a hamburgert, és mégis szálkásak, én meg megtagadok magamtól mindent, és se jól nem nézek ki, se jól nem is lakom?

Nem, nem, nyugi. Nagy levegő, zen. Nem szabad ezeknek a gondolatoknak engedni. Tudom, hogy rossz irányba visznek. Átéltem már tízszer, százszor, ezerszer. Ha ezt így folytatom, még azt a kevés kis eredményt is dobhatom a kukába, amiért eddig megküzdöttem.

De milyen eredményt? Erre kéne büszkének lennem, amit a tükörben látok, most komolyan? Mások, ha belesz– akarom mondani: beletojnak mindenbe, és egyáltalán nem edzenek, máris jobban néznek ki, mint én az aszketizmussal és heti négy edzéssel. Ők a szerencsések, a kiváltságosak. Sőt, valószínűleg inkább ők a normálisak, én pedig a defektes, az elátkozott.

Elég, elég, elég! – mondom magamnak félelemmel vegyes frusztrációval. Kezdem érezni az önpusztító orkán első fuvallatát. Ismerős fuvallat. Most még elkerülhetem, visszavonulhatok a bunkerembe, okos lehetek, túlélhetem. Csak nem szabad felülnöm ezeknek a gondolatoknak, főleg nem gerjesztenem őket. Kibírom, erős leszek.

Már csak három és fél óra a napból. Ha kicsit korábban lefekszem aludni, talán csak három. Nem lenne rossz azért rágcsálni valamit… a fenébe is.

Mi lenne, ha…

Nem! STOP!

Ismerem ezt a forgatókönyvet, százszor átéltem már. Ennek a „mi lenne, ha” forgatókönyvnek sosincs jó vége. Valami racionálisnak hangzó engedménnyel kezdődik, aztán mire észbe kapok, már megindult a lavina. Most nem fogok bedőlni neki.

De mi lenne, ha megenném a mogyoró felét, és utána tényleg nem ennék többet? Persze, ezzel tönkretenném a mai kalóriadeficitet, fél zacskó mogyoróban 450 kalória van. De az azért nem a világ vége, nem igaz? Hetek óta vasszigorral diétázom, igazán megengedhetek magamnak egy nap szünetet. És ha képes vagyok meghúzni egy határt, nincs ebben semmi ördögtől való.

Megfontoltam. Kitöltöm a mogyoró felét egy tálkába (konyhai mérlegen), a maradékot szépen lezárom egy műanyag zacskózáró csipesszel. Az olyan végleges, szimbolikus. Lezártam, ennyi volt, nincs tovább.

Kettőt pislantok, és elfogyott a mogyoró. Jó volt, finom volt, de a fél fogamra se volt elég. Sebaj, ennyit engedélyeztünk magunknak, vége a gyereknapnak.

Viszont nem hagy nyugodni a gondolat… most komolyan ezért a nevetséges mini-kielégülésért rontottam el a mai napomat? Persze, ha szigorúan vesszük, nem rontottam el semmit. Hiszen nem ettem túl magam, nem igaz? De a kitűzött célomat szembeköptem, és ez rossz érzés. Szembeköptem a semmiért. Ezért a pár falatért, ami két perc alatt elfogyott?

Bárcsak visszamehetnék az időben, és megváltoztathatnám a döntésemet. Eszem ágában sem lenne megenni a mogyoró felét, ha tudom előre, hogy ennyire nem fog kielégíteni. Na jó, legyünk őszinték… tudtam előre. Hiszen olyan sokszor megtörtént már. Egyszerűen nem foglalkoztam azzal, amiről tudtam, hogy be fog következni. Úgy döntöttem, hogy nem veszek róla tudomást.

Valóban én voltam az, aki így döntött? Nem tűnt az én döntésemnek… talán inkább… a bábjátékos volt?

Mindegy is, a lényeg, hogy most nagyon haragszom magamra. Egyetlen apró botlás, és az egész napi fegyelmem ment a kukába. Vissza a pálya elejére, mint egy régi, idegőrlő videójátékban. A motivációm elszállt.

Furcsa érzésem van, mintha a világ egy rongyszőnyeg lenne, ami elkezdett szép lassan kicsúszni a lábam alól. Ezt is jól ismerem, tudom, hova vezet. Egy kicsit még ellenkezem, de nem nagyon – csábít a sötét űr, a mindent elnyelő fekete lyuk gravitációs mezeje elkezdett magához vonzani. Lassan, gyengéden, de kérlelhetetlenül.

A következő másodpercek úgy telnek, mintha álom és valóság határán lennék. Tisztában vagyok vele, hogy a testem megindul a konyha felé, de az agyam háttérbe vonult, külső szemlélővé vált. „Én most egy kicsit lelépek, rendben?” – mondja.

Kitöltöm a mogyoró maradékát, ezúttal gyorsan és mohón. Egyedül vagyok otthon, de nem akarom, hogy rajtakapjanak, ezért sietek. Kitől félek, kinek a tekintete elől menekülök? Saját tudatomtól félek, saját tudatom tekintete elől menekülök.

A mogyoró maradéka is elfogyott. A napi kalóriakeretemen jócskán túllőttem, nincs visszaút. Az önostorozás és bűntudat, ami eddig csak kavicsként nyomta a lábamat a cipőben, éles fájdalomként nyilall belém. Tudatom utolsó védőbástyája megszólal, bizonytalanul, maga sem hiszi el, amit mond:

„Nem a világ vége, ne haragudj magadra! Majd holnaptól tiszta lappal indulsz.”

Majd holnaptól? Várjunk csak egy pillanatra… (Ne csináld!) Ha holnaptól tiszta lappal indulok, akkor az azt jelenti (Eszedbe se jusson!), hogy…

Ma már úgyis mindegy? (Ááááááááááá!)

Mélyen persze tudom, hogy nem mindegy; de ez most már mit sem ér. Racionális tudatom erőtlenül dörömböl egy hangszigetelt, homályos üvegfalon. Nem látom, nem hallom, nem érdekel.

Nem sokkal később ketchupos gabonapelyhet lapátolok magamba egy műanyag bödönből. Ennek a receptjét most meg is adnám, hátha ti is el szeretnétek készíteni:

Corn Flakes au Ketchup à l’Álmos

Hozzávalók: 300 gramm kukoricapehely, egy tubus ketchup
Elkészítési idő: 40 másodperc

Szitáld a kukoricapelyhet egy keverőtálba, majd az óramutató járásával megegyező körkörös mozgással nyomj rá egy tubus ketchupot.

Nem finom, ellenben sok. Tömöm a számba, mintha egy ipari feldolgozógép lennék. Nem gondolkozom már, ösztönlény szintjére süllyedek. Időközben rájövök, hogy most már valami édesre vágyom. Elkészíthettem volna a másik kedvenc szánalomfogásomat, a joghurtos-édesítőszeres kukoricapelyhet – mivel viszont utóbbi elfogyott, ehhez már késő.

Eszembe jutnak a kiszáradt csokinyulak. Rohanok a konyhába, persze viszem magammal a műanyagtálat, amiből az imént ettem. A falára ragadt maradékot belekotrom a kukába, látni se akarom. A tálat beáztatom, tűnjön el a nyoma is a gyengeségemnek. Ez egy régi bevált trükköm: zabálás közben mindig „takarítok” magam után, így kevésbé fájdalmas szembenézni a tetteimmel.

Disznó vagyok – de tiszta disznó!

Letépem az egyik csokinyúlról a csomagolást, úgy töröm le a fejét, hogy attól nyekken, egy horrorfilmbe is beillene a jelenet. Olyan gyorsan nyelem az ízetlen, olcsó, kakaós-cukros darabokat, hogy megolvadni sincs idejük a számban. Jöhet a másik nyúl is, egy vagy kettő, olyan mindegy.

Hulljon a férgese!

Ezen a ponton már rég nem eszem – lomtalanítok. Megideologizálom magamban, hogy amit most felzabálok, azt legalább később nem tudom felzabálni. Hasznos, amit teszek, előbb-utóbb úgyis megettem volna, essünk túl rajta!

Gyerünk, gyerünk! Van itthon még bármi ehető??

Újra megkívánok valami sósat. Ez nálam tudniillik így működik, anatómiailag: van egy vegyes gyomrom, egy édességgyomrom, és egy gyomrom a sós nassolnivalóknak. Ezek egymástól elkülönültek, mint a szarvasmarha bendői. Először a vegyes, általános gyomor telik meg, majd megnyílik (véletlenszerűen) az édes vagy sós nasigyomor. Ha az édes nasigyomor megtelt, megnyílik a sós, majd újra az édes, és így tovább, az idők végezetéig – vagy legalábbis addig, amíg el nem kezdem gyűlölni magam. Utóbbi általában előbb szokott bekövetkezni.

Keresek, kutatok még valamit. Ízeket már rég nem érzek. Előbb-utóbb elfogy minden, száraztésztát csak nem akarok már ropogtatni. Túlettem magam. Mennyivel is? Saccolok… 2000–3000 kalóriával? Megtelt mindhárom gyomrom. Utálom magam.

Ördög és pokol! Azt a hét meg a nyolcát! Hogy a macska rúgja meg!

* * *

A fentiekben egy részletet olvashattatok a készülő könyvemből. Remélem, nem sajnáltatok meg nagyon! 🙂 A történet őszinte, de szerencsére már a múltamhoz tartozik – jóval azelőttről, hogy találkoztam az időszakos böjtöléssel.

Fontosnak tartom, hogy meséljek nektek a „régi életemről” is, hogy lássátok: én is egy elveszett, önmagát bántó, a saját boldogságát szabotáló ember voltam – de sikerült kimásznom a gödörből, úrrá lennem a saját démonaimon, és új emberré válnom!

Erre – és még sokkal többre – ti is képesek vagytok, méghozzá saját erőből! Ebben szeretnék nektek segíteni.

Hamarosan izgalmas hírekkel érkezem. Kövessétek a blogot és az IF Hungary Facebook-csoportot!

Ha biztosra akartok menni, kattintsatok ide, és iratkozzatok fel az ingyenes dietcrafting hírlevélre.

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Corn Flakes au Ketchup à l’Álmos appeared first on dietcrafting.

Eljön a várva várt nap, a fürdőszobamérleg az áhított számot mutatja. Büszke vagy magadra, úgy érzed, megérdemelsz egy kis kényeztetést. Ám ahogy nyúlnál a trófeáért, habozol.

Megszólal a kis belső hang: biztos megegyem? Nem rontok el ezzel mindent, amiért eddig dolgoztam? Nem fog visszarántani egy rég elfelejtett függőségbe az olajos-szénhidrátos gyönyör? Egyáltalán, tényleg kívánom én ezt a vackot, vagy csak a bennem élő sunyi manó akarja megetetni velem?

Megenni vagy nem megenni: az itt a kérdés!

A fenti történet nem kitaláció, egy kedves olvasóm (hívjuk most Zsófinak) fordult hozzám vele, a véleményemre volt kíváncsi. Én pedig meglepődtem, mert magamra ismertem: nekem is régi nagy kedvencem a chips, és egyszer én is hetekig tartogattam egy hengert trófeaként a konyhaszekrényben.

A véletlen egybeesés annyira meglepett, hogy eldöntöttem, muszáj írnom róla. Nyilvánosan kell megoldást kínálnom a dilemmára. Még akkor is, ha a válaszomat egy sokak által gyűlölt fordulattal kell kezdenem: az attól függ…

Ha készen állsz leszállni a gondolataid mélyére, tarts velem! És ígérem, elárulom a választ arra a már-már egzisztenciális kérdésre is, hogy én megettem-e a chipset.

A legnagyobb ellenségetek a fejetekben él

Mielőtt belevágunk, fontos, hogy valamit értsetek: én elsősorban abban szeretnék és tudok nektek segíteni, hogy képesek legyetek megszabadulni a saját gondolataitok által okozott szenvedéstől.

Beszélünk itt persze olyan tankönyvszagú dolgokról is, mint például hogy mitől egészséges a böjtölés, hogyan működik az anyagcsere és a zsírégetés. Ezek olyan kérdések, amikre számtalan forrásból (nálam tanultabb egészségügyi szakemberektől) könnyen választ találhattok; na nem akadémikus szinten, de annyira biztosan, ami a céljaitok eléréséhez kell.

A kutya viszont nem itt van elásva!

Az emberi szenvedésnek csak kis része származik közvetlenül az életkörülményeinkből, a nagyobb részét mi teremtjük saját magunknak, szó szerint a semmiből, mégpedig a gondolatainkkal. Bízom benne, hogy ti, akik engem olvastok, ezt már felismertétek.

Én soha nem „csak” arról akartam beszélni nektek, hogy mit kell tennetek ahhoz, hogy testileg fittek és egészségesek legyetek. Aki erre számított, azt ki kell ábrándítanom. Én erről is, de alapvetően ennél sokkal többről szeretnék beszélni nektek.

Én azt szeretném, hogy lelkileg fittek és egészségesek legyetek. Ha ez megvan, a testet összhangba hozni a lélekkel már gyerekjáték.

A siker nem csak (sőt, merem állítani: nem elsősorban!) a táplálkozással kapcsolatos elméleti tudásotokon múlik.

Lehet, hogy a „tankönyv szerint” jól diétázunk, de közben rettenetesen érezzük magunkat, és ezért eltévesztjük a célt. Mindeközben lehet az is, hogy a „tankönyv szerint” rosszul diétázunk, de közben jól érezzük magunkat, és ezért kerülőúton mégis csak célba érünk.

Barátaim, az élet sosem fekete-fehér, és egy guru „jólmegmondomafrankót” tanácsai nem fognak közelebb vinni titeket a boldogsághoz!

Amikor egy lelki természetű kérdéssel fordultok hozzám, arra általában nem azért nem adok egyértelmű választ, mert nem tudom a választ – hanem azért, mert szeretném, hogy a választ magatoknak találjátok meg. A válasz megtalálásához pedig szembe kell néznetek a fejetekben élő káosszal, szembe kell néznetek a saját gondolataitokkal.

A gondolat a kulcsa mindennek!

Az, hogy mit teszünk az életünkben, azon múlik, hogy hogyan érezzük magunkat. Az, hogy hogyan érezzük magunkat, azon múlik, hogy hogyan gondolkodunk. A gondolataink felett pedig sokkal nagyobb irányításunk van, mint azt gondolnánk! Egy Buddhának tulajdonított (de igazából nem tőle származó) idézet szerint:

„A legrosszabb ellenséged nem árthat neked annyit, mint a saját őrizetlen gondolataid.”

Nem Buddha. Tényleg nem.

Kevesen értik ezt, de akik igen, azok a kezükben tartják a kulcsot a boldogsághoz. Ez maga az életművészet.

Életművészkedjük meg hát a bajszos chips dilemmáját!

A lehetséges forgatókönyvek

Ott hagytuk abba, hogy mi a fenéhez kezdjen Zsófi a szekrényébe bekészített jutalomfalattal, miután elérte a célját.

Az „okosak” a fenti dilemmára azonnal rávágnának valamilyen végérvényes választ, így például: ne edd meg, ez csak a rossz viselkedésmintát erősíti benned, visszaránt a zabálásba! Dobd ki a fenébe! Vagy éppen: edd meg bátran, megérdemled, ezen úgysem múlik semmi!

Mindkét megközelítés téves és akár még ártalmas is lehet. Zsófi intelligens, felnőtt ember. Nem arra van szüksége, hogy valaki helyette megmondja neki, hogy mit tegyen, hanem arra, hogy lássa a lehetséges utakat és azok lehetséges következményeit. A következmények lehetnek egyrészt testi, másrészt lelki, pszichológiai természetűek is.

Tegyük is gyorsan félre a testi következményeket: egy kis doboz burgonyaszirom egyszeri elfogyasztása önmagában sem Zsófi fittségét, sem pedig az egészségét nem sodorja veszélybe. (Aki ebben nem ért egyet velem, az csak akkor olvasson tovább, ha feltett szándéka agyvérzést kapni!)

Mi hát a helyzet a lelki következményekkel? Na ez barátaim, a sokkal érdekesebb kérdés! Ez az, ahol az említett kutya el van ásva, és ez az, amit nem szabad félvállról venni. Ezen múlhat Zsófi jövőbeli sikere vagy kudarca, tehát a boldogsága is.

Lelövöm előre a poént: Zsófi dönthet úgy, hogy megeszi, a szekrényében hagyja vagy kihajítja a chipset. És mindegyik döntése lehet lelkileg jó vagy rossz is, attól függően, hogy Zsófi fejben (a gondolatai szintjén) hogyan áll hozzá. Ez bizony kétszer három, azaz összesen hat forgatókönyv. Ebből három hepienddel, a másik három szomorúan végződik.

Lássuk hát, játsszuk le mind a hat részt, és a végén írd le nekem kommentben, melyik filmszereppel tudsz azonosulni!

A chips helyett persze bátran képzelj el bármi mást, ami a te életedben hasonló szerepet tölt be. (Ha pedig már eleve elképzelhetetlen hülyeségnek tartod a gondolatot, hogy te bármilyen ételre jutalomként tekints a diétádban, nyugodtan zárd be ezt az ablakot, mert ami következik, olyannyira nem neked szól, hogy potenciálisan még idegesíteni is fog.)

1. Zsófi megeszi, rosszul érzi magát

Végre sikerült, elértem a célomat! Jöhet a jól megérdemelt jutalom!

Ahh, már annyira hiányzott. Gyere csak hozzám, te gyönyörűséges ropogós, olajos-sós finomság! Ez tartotta bennem a lelket az elmúlt hetekben. Ha ezt most megeszem, sokáig rá se nézhetek ilyesmire. Nem baj, ez most jó lesz, élvezni fogom.

Plapp. Zigg. Nyami-nyami, ripi-ropi. Böff.

Höh, ennyi volt? Érdekes, milyen gyorsan elfogy egy doboz chips. Na nem baj, jólesett. Bár jobban belegondolva, kicsit azért bűntudatom van. Most olyan, mintha nem is diétáznék. Tudom, hogy elvileg simán megehettem ezt… de mégis olyan… rossz érzés. Eszembe juttatja a gyerekkoromat, amikor mindig chipset zabáltam és kövér voltam.

A fitt példaképeim, akiket követek Instagramon és TikTokon, szerintem nem ették volna meg, nekik sokkal nagyobb az akaraterejük. Ajhh, lehet nekem is ezt kellett volna. Simán bírtam volna tovább is. Most bezabáltam, hetekig megint nem ehetek ilyet. És nem is volt annyira jó. A fenééééééébe. Nézzük meg magunkat gyorsan a tükörben.

Pffff, na jó. Úgy nézek ki, mint egy telesz**t búvárruha. Hogy gondolhattam, hogy most már megérdemlem az ilyet? Amíg ilyen pókhasam meg sonkáim vannak, nincs jogom jutalmazni magam.

Bakker… tökre elment most a motivációm. Nincs is kedvem már ma betartani a diétát, legszívesebben rendelnék egy pizzát, most már úgyis mindegy. (Már hogy a búbánatos manóba lenne mindegy! – a szerk.)

Na jó, pizzát azért nem rendelek, este 11 van, kicsit ciki lenne. Akkor legalább kifőzöm azt a fitt tésztát, amit múltkor vettem, és lazacos-kéksajtos tésztasalátát akartam belőle csinálni. Lazac meg kéksajt mondjuk nincs itthon. Lesz**om már, megeszem sóval.

Bluggy-bluggy, szlaccs, nyami, pfejj, böff.

Utálom magamat.

2. Zsófi megeszi, jól érzi magát

Végre sikerült, elértem a célomat! Jöhet a jól megérdemelt jutalom! Igyekszem lassan enni és kiélvezni, nem felszippantani, mint egy porszívó.

Plapp. Zigg. Nyimi-nyami, ripi-ropi, nyimi-nyami, ripi-ropi.

Hmm, ez jó volt. Furcsa érzés, miközben elvileg diétázom. Kicsit azért bennem van a félelem, hogy szabad-e nekem ilyet enni… Eszembe juttatja a gyerekkoromat, amikor mindig chipset zabáltam és kövér voltam.

De a fenébe is, miért ne szabadna? Elég már az önostorozásból, Zsófi! Ideje magam mögött hagynom ezt a régi, szorongásokkal teli önmagamat, aki mindentől, ami a fűrészpornál csak egy kicsit is finomabb, fél és bűntudata van.

Jutalomként tűztem ki, elértem a célomat, megeszem, kész. Így legalább hozzászoktatnom magam ahhoz, hogy nekem semmi nincs tilólistán, nem léteznek bűnös ételek. Nem is baj, hogy nem ettem többet, végül is bármikor ehetek még ilyet, ha akarok. Érdekes, ha ebbe belegondolok, hirtelen nincs is kedvem többet enni. Ennyi pont elég volt.

Huhh, furcsa, felszabadító állapot!

És simán benne vagyok még a kalóriakeretemben, haladok a céljaim felé. Ettem is valami finomat, de nem engedtem, hogy átvegye az irányítást a zabaszörny.

Néhány finom falat után megállni sokkal nehezebb, mint egyáltalán nem enni, és nekem sikerült.

Ez tök jó érzés, most büszke vagyok magamra! Lehet ezt így is csinálni ezek szerint?

És basszus, a legfurcsább az, hogy így, hogy tudom, hogy bármikor ehetek ilyet, nem is tűnik annyira nagy wasistdas-nak. Persze finom meg minden, de igazából nincs benne semmi különleges. Mivel tudom, hogy bármikor ehetek ilyet, úgy tűnik, kihúztam ennek a régi sóvárgásomnak a méregfogát.

Most meg is jött a kedvem megint tápláló ételeket enni, jöhet az újabb cél és az újabb kihívások! Juhú!

3. Zsófi a szekrényében hagyja, rosszul érzi magát

Elértem a célomat, végre betolhatom a chipset. Bár most hogy így belegondolok… biztos jó lenne? Ahh, nagyon kívánom, elegem van a diétás kajából… de a chipsevés rossz emlékeket idéz bennem. Eszembe juttatja a gyerekkoromat, amikor mindig ilyeneket zabáltam és kövér voltam.

Félek, hogy ha most megeszem, akkor kiszabadul belőlem valami szörnyeteg, és visszazuhanok oda, ahonnan indultam. Megeszem, és nincs megállás…

Áhh, inkább hagyom a fenébe… Jobb távol tartanom magam ezektől a vackoktól, nehogy visszaessek. Majd egy szép napon talán, ha olyan szálkás leszek, mint a keszeg. Akkor majd megérdemlem. De most még nem. Ha a tükörbe nézek, nem úgy látom magam, mint aki büntetlenül megehet ilyen értelmetlen hülyeségeket.

(2 órával később)

Lehet mégis meg kéne ennem? Legalább eltűnne a szekrényből… Nem, nem, nem gyengülhetek el. Nem fogom megenni és kész!

(2 órával később)

Huhh de jó, hogy nem ettem meg. Semmi szükségem ilyenekre.

(estefelé)

Éhes vagyok, még három óra hátra van a napból, a francba is… kezd elegem lenni. De akkor sem fogom megenni. Bár végül is… miért ne ehetném meg? Hiszen ez volt a célom. Nem! Hagyd abba Zsófi, ne hallgass a zabaszörnyre! Jó helyen van az ott a konyhaszekrényben.

Bakker, pedig olyan finom lenne… de ha megenném, biztos sz**ul érezném magam tőle, előre látom… Ahh, de utálom ezt. Tiszta röhej, hogy megvettem, most meg nem merem megenni. Félek, hogy nagyon ízlene, bűntudatom lenne, és bezabálnék utána mindent.

Nem fogom megenni és kész. Majd egyszer…

De közben meg úgy ennék valamit… van még a szekrényben egy kis száraztészta, szerintem abból ropogtatok nyersen egy keveset. Vagy sokat. Meglátjuk. Utálom, hogy állandóan ilyeneken kattogok.

De azt a rohadt chipset nem eszem meg.

4. Zsófi a szekrényében hagyja, jól érzi magát

Végre sikerült, elértem a célomat! Jöhet a jól megérdemelt jutalom! Bár most hogy jobban belegondolok, nem is kívánom annyira. Azaz kívánom, de simán meglennék nélküle.

Furcsa érzés… Tudom, hogy nyugodtan megehetném, és éppen ezért nincs is már sok kedvem megenni. Sőt, motivál, hogy nem eszem meg!

Kinyitom a szekrényt, látom a bajszos fejét, és mégsem eszem meg, nincs hatalma felettem.

A tudat, hogy nyugodtan megtehetném, erőt és kedvet ad ahhoz, hogy azért se tegyem meg.

Kitaláltam valamit: a szekrényben hagyom bontatlanul ezt a chipset, és minden nap, amikor ránézek, motiválni fog! Arra fog emlékeztetni, hogy kézben tartom az életemet.

Ha kidobnám, az csalás lenne. Olyasvalamit nem megenni, ami nincs is előttem, könnyű. Na de olyat nem megenni, ami előttem van – na az már valami! Erre büszke lehetnék nap mint nap, és egyre jobban megerősítené bennem azt az embert, akivé válni szeretnék.

Ezt fogom csinálni!

5. Zsófi kihajítja, rosszul érzi magát

Elértem a célomat, végre betolhatom a chipset! Bár most hogy így belegondolok… biztos jó lenne? Félek, hogy ha most megeszem, akkor kiszabadul belőlem valami szörnyeteg, és visszazuhanok oda, ahonnan indultam.

Inkább nem eszem meg. De kattogni se akarok rajta… Megvan! Inkább kidobom, az a biztos, így nincs kísértés. Ez az.

Zlutty.

Na, megszabadultam tőle. Így már ha akarnám, se tudnám megenni.

Jobb ez így, inkább ne is lássak ilyen nasikat. Én ilyeneket nem ehetek, tudom, ismerem magamat… nem tudnám megállni.

Ahh, pedig olyan finom lett volna… és kicsit szánalmas, hogy kidobtam, miközben szegény gyerekek éheznek. Na nem baj, a legfontosabb most, hogy ne rontsam el a diétámat.

(estefelé)

A francba, éhes vagyok. Kár volt kidobni azt a chipset. Bár még kitúrhatnám a szemetesből. Na jó, azért odáig nem süllyedünk.

Helyette esetleg egy kis száraztészta nyersen? Csak pár szelet. (Ropp-ropp.) Na még egy kevés. (Ropp-ropp.) Áhh, több mint a felét megettem, most már tüntessük el a maradékot is. (Ropp-ropp, böff.)

Ehhh. Kétszer annyi kalóriát bevittem most baromságból, mintha megettem volna a chipset. Na most már olyan mindegy, túrjuk ki azt a chipset a kukából.

Utálom magamat.

6. Zsófi kihajítja, jól érzi magát

Jessz, elértem a célomat, végre betolhatom a chipset! Bár most hogy így belegondolok, akár ki is dobhatnám. Jólesne persze, de igazából nincs szükségem rá, elvagyok nélküle.

Vajon ki tudnám dobni rossz érzés nélkül? Próbáljuk ki!

Zlutty.

Na, eltűnt. Érdekes. Megehettem volna, de úgy döntöttem, nem eszem meg. Sőt, végleg megszabadulok tőle. Kidobtam, ezzel is megerősítve, hogy nincs hatalma felettem. Furcsa, de nincs hiányérzetem.

Most viszont nagyon fontos, hogy tiszteljem saját magamat, és ne kételkedjek a döntésemben. A legjobb, ha elfelejtem az egészet.

Ha most elkezdek kattogni azon, hogy milyen jó lett volna megenni, semmi értelme az egésznek. És az is fontos, hogy ne zabáljak be a chips helyett valami más hülyeségből, mert akkor aztán igazán arcon köpném magamat.

De nem fogom egyiket se tenni, mert tudom, hogy azzal csak a gyenge és bizonytalan Zsófit erősíteném magamban. Ezt pedig nem akarnám.

Boldog és erős szeretnék lenni, és az is leszek! Punktum!

Melyik filmszerep a tiéd?

Remélem, egyből leesett, hogy a fenti karakterek kisarkított paródiák. A valóságban nem vagyunk ennyire vegytiszták, igen gyakran több gondolatminta keveredik (sőt, küzd egymással) a fejünkben.

A célom nem az volt, hogy bármelyik gondolatmintát elítéljem, hanem az, hogy a gondolatok teremtő (vagy éppen romboló) erejét szemléltessem.

Te mit mit tennél a jutalomként félretett nasival? Megennéd, a konyhaszekrényben hagynád vagy kidobnád? És a legfontosabb kérdés: boldog, vagy boldogtalan lennél tőle?

Gondolkodj el ezen, és írd le kommentben, kíváncsi vagyok!

Ami pedig a beígért választ illeti: én bizony pár hétig még tartogattam a chipset a legteljesebb nyugiban. Aztán egyik este úgy döntöttem, hogy bűntudat nélkül megeszem. Végül dugába dőlt a tervem, mert kiderült, hogy az egyik vendégünk már rég megette sunyiban, én pedig már napok óta az üres dobozzal szemeztem. Ennél jobb példát találni se tudnék arra, hogy hogyan tudnak a gondolatainkra (és így az életünkre) hatással lenni olyan dolgok, amik csak a fejünkben léteznek. 😊

Ha tetszett a cikk, és szeretnétek még hasonlókat olvasni, mindenképp írjatok kommentet, mert ebből látom, hogy vóna’ rá igény!

És persze ha még nem tettétek volna, iratkozzatok fel a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Megegyem vagy ne egyem? appeared first on dietcrafting.

Azt, hogy nincs mit tartani. Miért kéne bármit is tartanom?

Ha úgy érzed, tartanod kell, az rossz irány. Ha úgy érzed, tartanod kell, akkor inkább ne csináld, kérlek! Bele fogsz bukni. És utólag nem magadban fogod keresni a hibát, hanem az életformát fogod hibáztatni.

Pedig ha magadba néznél, láthatnád, hogy nem azért buktál bele, mert az életforma rossz, hanem azért, mert rossz irányból közelítetted. 

Amihez „tartanod” kell magad, az könnyen elfojtásba csaphat át.

Az elfojtás felhalmozódik a tudatalattidban, és előbb-utóbb kirobban belőled, például túlevés formájában.

És ha kibírod akaraterővel? Van ilyen is.

Sokan egy teljes életet képesek fogcsikorgatás mellett leélni. Talán nyugdíjas éveikben enyhítenek a szorításon, amikor már nem akarnak többé megfelelni a külvilág nyomásának.

A veszély ebben az, hogy az állandó elfojtás egy meghasonult, szétszakadt emberré tehet. A feszültségnek valamerre, valahogyan távoznia kell. Ha kifelé nem engedsz utat neki, belülről kezd el mérgezni.

Nem mersz majd soha beleharapni egy szelet kenyérbe, vagy egy cukros desszertbe, mert tudod, hogy akkor elszabadul a pokol? Biztos vagy benne, hogy ez az egyetlen út?

Biztos vagy benne, hogy te ezt „nem tudod máshogy csinálni?”

A cél, hogy a cél ne legyen cél

A cél, hogy ne tartanod kelljen magad valamihez, hanem az természetes következményként, virágzásként alakuljon ki benned. Ez bármi lehet. Akár az is, hogy nem eszel többé cukrot, feldolgozott élelmiszert, húst.

A hangsúly nem azon van, hogy mi az a valami, amit végül elhagysz, hanem azon, hogy ezt a valamit nem legyőznöd kell magadban, hanem túlhaladnod.

Túlhaladni viszont csak olyasvalamit tudsz, amivel szembe mertél nézni, és amit nem tartasz az ellenségednek. Nem ostorozod magad érte, nem akarod akaraterővel leküzdeni.

Kérlek, értsd jól, amiről beszélek! Az akaraterővel nincs semmi baj, sőt, ez az egyik legértékesebb képességünk. Az akaraterőnek köszönhetjük, hogy az állatvilág fölé emelkedtünk. Minden diétához kell egy kevés belőle. 

Az akaraterővel viszont okosan kell bánni.

Emlékszem, kisgyerekként sokszor próbáltam a Balatonban lenyomni a víz alá egy gumilabdát. Akármilyen erősen, akármilyen mélyre nyomtam le, mindig felugrott a vízből. Sőt, minél mélyebbre nyomtam le, annál nagyobb erővel lőtte ki magát. Volt, hogy arcon is talált. 

Hasonlóan működik az elfojtás is. Akármennyi akaraterőd van, ha le akarsz vele nyomni egy gumilabdát a víz alá, az bizony fel fog jönni, és még talán arcon is talál. Az akaraterőt ésszel kell használni.

Elfojtás helyett nézz szembe a démonaiddal! Figyeld, honnan erednek és hova tartanak a vágyaid, késztetéseid!

Figyeld, hogyan reagálsz rájuk! Hogy érzed magad előtte, közben, és utána? Figyelj, de ne kritizálj! Csak figyelj.

Ehhez bátorság, bizalom kell! Saját magadba vetett bizalom, hogy bármi történik, végig nyeregben maradsz. Lépj a bátrak útjára!

A bátrak útja a szabályoktól való megszabadulás, a természetes vágyaknak való engedés, de mindezt tudatosan, jelenléttel, bűntudat nélkül.

Ez nem egyenlő azzal, hogy aláfekszel a vágyaidnak, és hagyod, hogy elvegyék az eszedet. Észnél kell lenned. Jelen kell lenned. Ehhez magadba kell nézned. Ehhez el kell fogadnod, hogy a vágyaid léteznek.

Ehhez szeretned kell magadat!

Ha ezt meg mered lépni, akkor minőségi változáson mész keresztül, nem csak maskarát cserélsz. Bizonyos szokások maguktól eltűnnek az életedből, anélkül, hogy erővel, görcsös akarással le kellett volna küzdened őket.

Ami a testedre vagy lelkedre káros volt, azt egyszer csak elhagyod. Észre sem veszed majd. Nem kiáltasz fel, hogy végre leszoktál róla. Egy napon rádöbbensz majd, hogy már nem is érdekel.

Jön a karácsony, a bejglik, a nagy családi vacsik. Mit csináljak?

Az ünnepek közeledtével sokan elgondolkoznak, hogy „felfüggesszék-e” az IF-et vagy az egészséges táplálkozást. Egyszer élünk, nem igaz? Akkor most jól tömjük tele magunkat mindennel, úgyse eszünk ilyesmit egy évig!

Mások épp ellenkezőleg, elhatározzák, hogy még jobban bekeményítenek. Talán valami kis felsőbbségtudat is megszólal bennük, hogy lám, míg mindenki zabál karácsonykor, ők még szenteste is dolgoznak a céljaikért.

Kiknek van igazuk? Kik az okosabbak? Erre a kérdésre nincs egyetlen válasz. Mindenki úgy cselekszik (remélhetőleg), amit az adott élethelyzetben a testi-lelki fejlődéséhez a leghasznosabbnak talál.

Egyvalami viszont biztos. Nincs szükség se arra, hogy dagonyázz, se pedig arra, hogy le akard nyomni a képzeletbeli gumilabdát a víz alá. 

Ha igazán jelen vagy, ha bátor vagy, nem fogod elveszteni az eszed karácsonykor. Nem fog zavarni a sok finomság.

Nem fogsz késztetést érezni arra, hogy magadba tömj egy fél bejglit és egy kiló szaloncukrot. Eszel mindenből egy keveset, ha van kedved hozzá. Lehet, hogy nem is annyira az ételek, hanem inkább a hangulat miatt.

Akármit teszel, az jó lesz. Nincs mit tartani, és nincs mitől tartani.

Válaszút előtt állsz, hogy mersz-e bátor lenni. Mi a bátorság? Nem az, hogy még erősebben próbálsz elfojtani magadban valamit. A bátorság a vágyaiddal, gondolataiddal, érzéseiddel való szembenézés, és azok kritika nélküli, nyugodt szemlélése.

Ha jólesne reggelizned, reggelizz! Ha jólesne ebédelned, ebédelj! Ha szeretnél belekóstolni karácsonykor néhány finomságba, bátran kóstolj bele.

A lényeg, hogy mindezt tudatosan, jelenléttel, bűntudat nélkül, magadat szeretve és magadban bízva tedd.

Te hogyan készülsz az ünnepekre?

Neked valami terved, stratégiád, vagy minden marad a rendes kerékvágásban? Hogyan készülsz a karácsonyi és szilveszteri zabahadjáratra? Írd meg kommentben!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnél lemaradni az újdonságokról, iratkozz fel a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Te az ünnepek alatt is tartod az időszakos böjtölést? appeared first on dietcrafting.

Néhány éve, amikor azt mondtam nekik, nem érek rá, igazából ráértem. Csak sokkal fontosabb dolgom volt annál, mint hogy kimenjek velük a street food fesztiválra beszélgetni és egy kicsit jól érezzem magam.

Hogy jól vagyok-e? Persze. Nem, sajnos ma nem érek rá. Holnap se. Köszi, nem vagyok éhes. Szerintem jövő héten se érek rá. Most (m)ennem kell. Sziasztok!

Tudniillik, otthon kellett maradnom, és azon kellett dolgoznom, hogy megkeserítsem az életemet.

Ne nevess… a szenvedés komoly dolog!

A táplálkozásra rágörcsölni nem egyszerű, de nekem sikerült. Kifejlesztettem a legmodernebb technikákat arra, hogy megkeserítsem a saját életem.

Mostanra váltam elég profivá a szenvedésben ahhoz, hogy megoszthassam veletek a csínját-bínját.

A kezdő szenvedőre sok veszély leselkedik a nagyvilágban!

Résen kell lenni! Ébredéstől lefekvésig sok a rizikó. Lássuk a legfontosabb lépéseket és a leggyakoribb hibákat.

Végre itt a lehetőség, hogy te is kézbe vedd az életed megkeserítését!

1. lépés: bűntudat és önostorozás

Vegyük mindjárt a reggelt. Ha előző nap túlettem magam, akkor kulcsfontosságú, hogy bűntudattal és önostorozással ébredjek.

Én itt régen sokszor elkövettem azt a hibát, hogy úgy tettem, mintha semmi baj nem történt volna. Azt mondogattam magamnak, hogy ha esetleg megbotlottam is, attól még nyeregben vagyok, és ura vagyok az életemnek.

Ma már tudom, hogy ez nagyon rossz irány. Ebből így nem lesz szenvedés.

Ha szenvedni szeretnék, arra kell koncentrálnom, hogy egy csődtömeg vagyok, aki nem képes betartani a saját magának tett ígéreteit.

Bízz bennem, ez nagyon fontos! Számtalanszor próbáltam ezt a módszert, és kiválóan működik.

Itt sokan elbuknak. Bebeszélik maguknak, hogy a múlt a múlt, és a legjobbat azzal teszik, ha a jelenben erősnek érzik magukat.

Te ne ess ebbe a hibába!

2. lépés: tehetetlenség és gyengeség

Ez nagyon lényeges lesz. Ezen áll vagy bukik minden.

Koncentrálj arra, hogy tehetetlen és gyenge vagy!

Hogyan? Mi sem egyszerűbb! Itt van néhány könnyen alkalmazható technika:

• Idézz fel olyan régi emlékeket, amikor szintén tehetetlennek és gyengének érezted magad. De ne csak úgy ímmel-ámmal. Halljad, lásd lelki szemeddel!
• Képzeld el, hogy milyen jó lett volna, nem eszed túl magad, de helyette kudarcot vallottál. Fel is pofozhatod magad.
• Képzeld el, milyen szörnyű sors vár rád. Képzelj el jövőbeli jeleneteket, amelyekben rosszul érzed magad, például kicsúfolnak.
• Mondogasd magadnak, hogy mindezen már nem változtathatsz, mert már megtörtént, aminek nem szabadott volna megtörténnie.

Ha ügyesen csinálod, akkor annyira tehetetlennek és gyengének fogod érezni magad, hogy az szinte fizikai fájdalmat okoz majd.

Ez jó, de a figyelmed nem lankadhat! A rossz érzések sajnos hajlamosak maguktól elmúlni, még akkor is, ha semmit nem teszel érte.

Éppen ezért erősen koncentrálnod kell rá, hogy fenntartsd őket. Ezt a lépést nem szabad félvállról venni.

Ha eddig eljutottál, nagyon király! Nem állunk meg!

3. lépés: most már úgyis mindegy

Ez az a pillanat, amikor el kell képzelni, hogy a szörnyű fájdalmat milyen jól tudná enyhíteni 1200 kalóriányi édesség vagy mogyoró. 

Hasznos az is, ha hozzáteszed megerősítésként, hogy „most már úgyis mindegy.”

Sajnos a józan eszed itt megszólalhat, hogy ne szórakozz már anyukám / apukám, már hogy a fenébe’ lenne mindegy?

Erre a rideg józanságra nem szabad hallgatni! Ne engedd, hogy letérítsen az utadról! Összpontosíts!

Papagájként hajtogatni kell, hogy most már úgyis mindegy. Gyakorold tükör előtt addig, amíg már álmodból felkeltve is megy.

Eddig megvan? Nagyon jó! Ne siess annyira, itt még óvatosnak kell lennünk. Egy kulcspillanathoz érkeztünk. Itt is el lehet követni két amatőr hibát.

Az egyik az, hogy megpróbálod a jövőbeli fájdalmadat elképzelni, ami akkor vár rád, ha telezabálod magad.

Szarvashiba! Szarvashiba!

Ezt nem szabad csinálni, mert akkor előfordulhat, hogy az elképzelt fájdalmad erősebb lesz, mint a zaba által ígért rövid távú élvezet.

A másik hiba, amibe könnyű beleszaladni:

Elképzelheted, hogy ha megállítod a falási rohamot, az milyen jó érzéseket fog kelteni benned később. Elképzelheted, hogy milyen büszke leszel magadra. Hogy mennyi önbizalmad és energiád lesz tőle.

Ha a fenti hibák bármelyikét (vagy ne adj’ isten mindkettőt) elkövetnéd, akkor valószínűleg minden eddigi erőfeszítésünk kútba esne.

Miért?

Azért, mert ha nem figyelsz, a túlevéshez sok fájdalmat és kevés élvezetet társítasz, a normális evéshez viszont sok élvezetet és kevés (vagy semennyi) fájdalmat. Ez tragédia lenne.

Ezzel elszalasztanál egy remek lehetőséget arra, hogy szenvedj egy jót!

4. lépés: ne engedd kizökkenni magad

Ha elég sokszor túleszed magad, akkor előbb-utóbb magától futni fog a program a fejedben, anélkül, hogy elgondolkoznál, van-e ennek a viselkedésnek értelme.

Ez nagyon jó! Azt a szintet kell elérni kitartó gyakorlással, hogy teljesen automatikussá váljon a szenvedés. 

Sajnos ezt is elég könnyű elrontani. Előfordulhat, hogy kizökkensz a megszokott viselkedésmintából, és újra elkezdesz gondolkozni.

Például én régen sokszor azzal rontottam el a túlevést, hogy amikor a falási roham első jeleit észleltem, akkor felpattantam, és valami szokatlant csináltam.

Hideg vízzel paskoltam az arcomat. Kurjongattam, mint egy bolond. Levittem a szemetet. Elindítottam egy vicces videót vagy egy sikítós metált a háttérben.

Ezek a cselekvések veszélyesek, mert megszakítják a berögzült viselkedésmintát, és lehetőséget adnak rá, hogy egy újat illessz a helyükre.

Ezért amikor sínen van a szenvedés, akkor kerülj minden hirtelen, szokatlan cselekvést, ami felrázna.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez mennyire fontos a szenvedés érdekében!

5. lépés: gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás!

Ha néhányszor túleszed magad, az még kevés.

Ahhoz, hogy egy (akár negatív, akár pozitív) viselkedésminta rögzüljön, azt lehetőleg minél többször ismételni kell.

Ez nem csak blabla, ennek komoly neurobiológiai háttere is van. Az agyad felépítése nem statikus. Meghatározott idegpályák attól függően erősödnek vagy gyengülnek, hogy mennyire gyakran használod őket.

A lényeg, hogy ha profi szenvedővé akarsz válni, akkor ismételgetni kell a szenvedést.

Közhely, de gyakorlás teszi a mestert.

Ha nekem sikerült túlevővé válnom, neked is sikerülhet!

Nektek mi a szenvedési taktikátok?

Látjátok, hogy sajnos sok a buktató a szenvedés útján.

Ha nem vigyázunk a gondolatainkra, akkor szép lassan elveszítjük az irányítást, és elkezdjük jól érezni magunkat.

Ezt nem engedhetjük!

Nektek mik a trükkjeitek a szenvedés érdekében? Mi mindent szoktatok rendszeresen csinálni, amitől rosszul érzitek magatokat?

Írjátok meg, gyűjtsük össze! Ne hagyjuk elveszni ezt az egyetemes és hasznos tudást! Segítsünk másoknak is szenvedni!

Ha tetszett a cikk, ne felejtsetek el feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

(Ezzel VIP helyzetbe kerültök, mert ti olvashatjátok legelőször az új cikkeket! Facebookra mindig kicsit késve kerülnek majd ki.)

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Túlevés Útikalauz Kezdő Szenvedőknek appeared first on dietcrafting.

Vajon min múlik, hogy élvezünk-e valamit, vagy szenvedünk tőle? Áldozatok vagyunk, vagy van beleszólásunk? Átprogramozhatjuk a viselkedésünket?

Ott álltam, 2014 telén, és elegem volt mindenből.

Untam az állandó főzést, tervezést. Azt, hogy minden, amit ettem, fűrészporízű vacak volt. Kevés volt. Ráadásul három adagot cipeltem belőle a munkahelyemre. Otthon is várt még kétdoboznyi vacak. Juhé.

Hogy jutottam ide? Miért égtem ki? Hisz néhány éve még semmi bajom nem volt. Az egész fitneszvilág, a diétázás játéknak tűnt.

Szépen megterveztem az egész heti kajámat. Kisütöttem több kiló csirkemellet, megfőztem egy rakás rizst, zöldséget. Mindent lemértem, összekészítettem.

Minden nap egy precíz rendszer szerint ettem.

Hazudhatnék nektek, hogy mennyire finom volt a száraz csirkemell rizzsel és brokkolival, de nem akarom, hogy rám szakadjon a plafon. Ehető volt.

Hogy miért nem főztem finomabbakat? Egyrészt azért, mert lusta és béna voltam.

De volt egy másik oka is. Egy sokkal izgalmasabb oka. Nekem is sok olvasásba, fejtörésbe és kísérletezésbe telt, mire összeállt a kép.

Azért nem főztem finomabbakat, mert nem is akartam. Jó volt nekem így. Sőt.

Élveztem. Még a dobozolást is.

Lábjegyzet: a dobozolás nálam azt jelentette, hogy nagy műgonddal több napra előre megterveztem az étrendemet, és az így elkészített (jellemzően nem annyira finom) kaját sok kis adagra szétosztva, műanyagdobozokban cipeltem magammal mindenhova.

Értitek?

Önként és dalolva, élvezettel csináltam valamit, ami nekem (elvileg) rossz volt, csak azért, hogy jobban nézzek ki. 

Ez a nem semmi! Hogy a fenébe működik ez? Ha tudnánk, elképesztő lehetőségek nyílnának meg az életünkben…

Van egy jó hírem. Tudjuk.

Képesek vagyunk megérteni, és a saját javunkra fordítani.

Miért élveztem, hogy vacak ételeket eszem?

Tudjátok, mi az érdekes?

Ha lett volna időm, tehetségem és pénzem, akkor se rendeztem volna nagy gourmet-parádét. Tetszett, hogy egyszerű, unalmas kajákat eszem újra és újra.

Micsoda? De hát nem te mondod mindig, mennyire utáltad a dobozolást? Hogy mekkora felüdülés volt az időszakos böjtölés?

Lebuktam. De az időszakos böjtölés csak sokkal később lett része az életemnek. Azelőtt szerettem dobozolni!

Szerettem a faék egyszerű, nem túl ízletes ételeket. Ma már azt is tudom, miért. Nem olyan egyszerű a válasz, hogy végig becsaptam magam, és igazából nem is szerettem. Hidd el, hogy de.

Az igazi ok az, hogy akkoriban egy különleges programot futtattam az agyamban:

Azt gondoltam, hogy dobozolni nagyon jó. És azt is, hogy ha nem dobozolok, akkor nekem nagyon rossz lesz.

Tudom, ez túl egyszerűen hangzik, de tarts velem. Izgalmas felismeréshez közeledünk.

Nem az a kérdés, hogy amit gondoltam, az helyes volt-e vagy sem. Ma már tudom, hogy sok hülyeséget gondoltam (például azt, hogy sokszor kell keveset enni, különben lelassul az anyagcsere).

Az igazán izgalmas kérdés ez:

Hogy a fenébe’ tudtam rávenni magam, hogy dobozoljak?

Mi emberek nem vagyunk ám annyira buták. Általában nagyon is jól tudjuk, hogy mit kéne csinálnunk ahhoz, hogy álmaink életét éljük.

Tudjuk, hogy le kéne fogynunk. Tudjuk, hogy nem kéne túlennünk magunkat. Tudjuk, hogy többet kéne sétálnunk, kevesebbet dohányoznunk, felhívnunk a nagymamát (unokát), et cetera, et cetera.

Erre mondaná Hádész:

„Tudom… hogy tudjátok.”

A kérdés: hogyan? Hogyan, hogyan, hogyan?

Sok terápiás kezelés vagy önismereti kurzus éppen azért fullad kudarcba, mert túl sokat koncentrál a „mi”-re, és túl keveset a „hogyan”-ra.

A problémák felismerése fontos, de nem elég. Olyan, mintha lenne egy autónk, amihez nincs kulcsunk. Nagyon szép, nagyon jó, de hogy kell beindítani?

A hogyan sokkal érdekesebb, mint a mit, nem igaz?

Mindent két okból csinálunk. De tényleg.

Meg vagyok róla győződve, hogy mi emberek mindent (de tényleg, mindent) két okból csinálunk. Két alapvető motivációnk van:

1. Élvezetet szeretnénk elérni.
2. Fájdalmat szeretnénk elkerülni.

Lehet, hogy csak az egyik, lehet, hogy csak a másik. Lehet (sőt, ez a legjellemzőbb), hogy a kettő egyszerre.

Nem kamuzom azt nektek, hogy zuhanyzás közben jöttem rá erre.

Tony Robbinstól hallottam először erről az elméletről. A csókának nem minden gondolatával értek egyet, de ezt akárhogy nézem, akárhogy forgatom – nem találok fogást rajta.

Írjátok meg kommentben, ha ti máshogy látjátok, de én úgy érzem, ez tényleg ennyi. Tényleg nincs több lehetőség.

Ahogyan drága öcsémtől szoktam hallani: ez van, ebből kell főzni.

Élvezet alatt persze ne csak testi élvezetre, például egy meleg fürdőre vagy egy orgazmusra gondoljatok. Ide tartozik minden, amitől jól érezzük magunkat.

A fizikai fájdalomnál is sokkal rosszabb lehet a lelki, mentális fájdalom: megalázottság, kisebbségi komplexus, magány, stb. Nem sorolom, úgyis tudjátok.

Erről még később sokat fogunk beszélni, de most kanyarodjunk csak egy kicsit vissza a dobozoláshoz…

Elképzelhető, hogy azért dobozoltam, mert azt gondoltam: dobozolás = élvezet, nem dobozolás = fájdalom? 

Bizony így volt! Ezt a „programot” futtattam a fejemben.

Akkor még persze minderről nem sejtettem semmit, az egész folyamat tudat alatt működött. Hogy gondolhattam azt, hogy dobozolni királyság, nem dobozolni viszont szenvedés?

Vizsgáljuk csak meg, mikből állt össze ez a különleges program!

Dobozolni királyság volt (nekem)

Kezdjük azzal, hogy a dobozolás mókás, vagány, furcsa volt.

Nekem már ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy élvezzem.

Azelőtt összevissza, rendszertelenül ettem, most meg számolgatok, kivonok, tervezek, mérlegelek, összeadok?

Ne viccelj, halál menő.

Mondtam már, hogy mindig is szerettem a matematikát, fizikát, kémiát? Imádtam tervezni, és a terveket kivitelezni.

Építeni, kombinálni, variálni.

Érdekes keverék vagyok: szeretem, ha körülöttem a dolgok részben kaotikusak és kiszámíthatatlanok, részben viszont szép rendben vannak.

Jó volt ránézni a katonás rendben álló dobozokra a hűtőben, na.

Hatékony is volt. Hiszen úgy éreztem, az előre elkészítéssel és szétosztással időt és mentális kapacitást takarítok meg.

Végül, végre azt éreztem, hogy kézben tartom az életemet.

Különcnek, kívülállónak gondoltam magam, és ez izgi volt. Hiszen amíg az átlagemberek csak összevissza zabálnak, addig én tudatosan élek, és megdolgozom az álmaimért.

Talán egy egészen icipicit, esetleg… felsőbbrendűnek is gondoltam magam.

Figyelitek, hogy mi történt itt?

Csupa, csupa jóérzést kapcsoltam a dobozoláshoz. Igazából olyan sokat, hogy a rossz oldalát észre sem vettem. Vagy ha észrevettem is, az eltörpült a sok jó mellett.

Akkor (még) persze mindezt nem tudatosan csináltam. Csak szimplán így alakult.

Nem dobozolni szenvedés volt (nekem)

És akkor ott volt az érem másik oldala. Azt gondoltam, ha nem dobozolok, siralmas élet vár rám. Miért?

Azért, mert azt hittem, dobozolni  (= sokszor keveset enni) muszáj, hiszen máshogy nem lehet lefogyni.

Belassul az anyagcsere! Izomból fogok veszíteni!

Kövér maradok. Ha kövér maradok, nem fogok bejönni a csajoknak. Újra beszól majd haverom a Balatonon, mint tavaly nyáron. Az akkor nagyon rosszul esett.

(A fenti képen azt láthatjátok, ahogyan egy gyerek egy kék gumilabdát szorongat. A gyerek nem én vagyok. A gumilabda sem.)

Ha kövér maradok, soha életemben nem ülhetek le egy strandon úgy egy padra, hogy ne szégyelljem a hurkás hasamat.

Nap közben mindig pólót kell majd hordanom, és azt kell hazudnom, hogy nincs melegem.

Sosem ehetek meg egy lángost bűntudat nélkül, mert már így is kövér vagyok. Ha lángost zabálok, csak még kövérebb leszek.

És sorolhatnám…

Ma már nem vagyok kövér, és büszkén járok a strandon fürdőnadrágban. Mégis, ha akarom, csettintésre tudnék a túlsúlyommal kapcsolatos gyomorgörcsös emlékeket felidézni.

Ez pedig egy nagyon jó kis képesség. Ha szükséges, stratégiai jelleggel használom ahhoz, hogy kézben tartsam az életem. Majd meglátjátok, mire gondolok.

A lényeg, hogy bár nyilván sok jóérzést társítottam a nem dobozoláshoz is (kényelmes, stb.), ezek az érzések eltörpültek a szörnyű fájdalmas érzések mellett.

(Belegondoltatok már, hogy milyen viccesen hangzik az a szó, hogy eltörpül?) 

Számomra mennyország, számodra pokol. És vice versa.

Mondanom sem kell, az ismerőseim nagy része hülyének, de legalábbis furcsának tartott a dobozolás miatt. Nem mondták ki, de láttam, hogy gyanakodva néznek.

„Hát ez biztos jó… irigylem, hogy ekkora akaraterőd van, de én nem tudnám csinálni. Nekem ez túl macerás.”

Látjátok már, hol van a kutya elásva?

Akik furcsának tartottak, azok azt hitték, hogy nekem ehhez masszív akaraterőre volt szükségem – mert magukból indultak ki.

El se tudták képzelni, hogy én ezt élvezem. El se tudták képzelni, hogy nekem ehhez nem kellett akaraterő. Pedig nem kellett. Én csipáztam az egészet.

Számomra a dobozolás egy teherautónyi jóérzés volt, és egy kiskanálnyi rossz érzés. Szinte semmi akaraterő nem kellett hozzá.

Az ismerőseim számára viszont a dobozolás egy teherautónyi rossz érzés volt, és talán csak egy gyűszűnyi jóérzés. De inkább annyi sem.

Miért láttuk ennyire máshogy dobozolást?

Ez egy elképesztően érdekes kérdés! És higgyétek el, nem annyi a válasz, hogy az eltérő körülményeink miatt.

Nem azért, mert valamelyikünknek igaza volt, a másikunk viszont tévedett.

Nem azért, mert én hülye voltam, ők viszont okosak. Nem is azért, mert én okos voltam, ők viszont hülyék. Mindez csak a felszín.

Az, hogy mi igaz, és mi nem ezen a világon, képlékeny, mint a gyurma.

Az igazi ok az volt, hogy egészen különböző módon bűvészkedtünk a gondolatainkkal. 

Különböző jelentőséget tulajdonítottunk a dolgoknak, különböző dolgokra fókuszáltunk. Különböző programokat futtattunk a fejükben!

Érdemes odafigyelnünk Einstein bácsira

„Minden relatív, persze, értem…”

Körülbelül ennyivel szoktuk elintézni ezt az bölcsességet. Nem igazán hiszünk benne, hogy ennek a mi életünkben gyakorlati jelentősége is lehet.

Az pedig a legmerészebb álmainkban sem jut eszünkbe, hogy a relativitást (vagyis a dolgok, jelenségek viszonylagosságát) a saját javunkra is fordíthatjuk.

Na jó, volt pár okos ember, akinek eszébe jutott.

De most nem az atombombára vagy az atomreaktorra gondolok.

A relativitás kiaknázása a saját mindennapi (vagy nem mindennapi) életünkben is óriási fegyver lehet.

Gondolkozz el most valamin egy pillanatra…

Neked mennyi akaraterő kellene ahhoz, ha nyernél a lottón, hogy bemenj a nyereményedért esőben? Nagyon meg kéne erőltetned magad?

Naná, hogy nem! Persze, éreznéd az esőt, egy icipicit talán zavarna, hogy megázol. De mi ez ahhoz képest, hogy cserébe átveheted a nyereményed?

Én úgy éreztem magam dobozolás közben, mint aki a nyertes lottószelvénnyel éppen a főnyereményért megy be zuhogó esőben.

Szerintetek mennyire zavart az (egyébként is langyos) eső?

Jól gondoljátok. Észre sem vettem.

Az ismerőseim viszont csak annyit láttak, hogy itt egy szerencsétlen, aki caplat a (jéghideg) esőben. Ahelyett, hogy otthon maradt volna a hülyéje.

Ugyanaz az ember, ugyanazok a körülmények – két teljesen különböző nézőpont. És a két teljesen különböző nézőpont két különböző cselekvést szült.

Én kimentem az utcára az esőben, a többiek viszont otthon maradtak.

Azt hittétek, hogy az lesz a csattanó, hogy én átvettem a nyereményt, és kőgazdag lettem, ugye?

Hát nem. Nem a nyeremény a lényeg. Nem az a lényeg, hogy ami miatt jól éreztem magam, az tényleg bekövetkezett-e.

A lényeg az, hogy én kimentem az utcára, és láttam egy szivárványt. 

Ez itt a lényeg. Megtettem valamit, amit más emberek nem tettek meg. Megtettem valamit, amit normál körülmények között én sem tettem volna.

Megtettem valamit, amitől végül boldogabb, sikeresebb lettem az életben.

Értem én, hogy gőzgép… na de mi hajtja?

Tudjuk már, hogy miért dobozoltam. Azért dobozoltam, mert különleges módon bűvészkedtem a gondolataimmal. Egy speciális program futott a fejemben.

Egy speciális program, aminek az volt a lényege, hogy ott és akkor:

• a dobozoláshoz egy teherautónyi jóérzést társítottam, és csak egy kiskanálnyi rossz érzést,
• a nem dobozoláshoz viszont egy teherautónyi rossz érzést, és csak egy kiskanálnyi jóérzést.

Az se titok előttetek, hogy ez a program az évek múltával elkezdett elég… khm, sz***l működni a fejemben.

Egyre többször lefagyott, egyes funkciók értelmüket vesztették.

A dobozolás elkezdett egyre kevesebb élvezetet, és egyre több kellemetlenséget (= fájdalmat) jelenteni számomra.

Hogy mindez hogyan és miért történt, azt majd a trilógia második részében mesélem el nektek. Tűkön ültök már?

Na de megint előreszaladok… hiába, izgatott vagyok, hogy végre erről beszélhetek nektek.

Megígértem, hogy ez az egész sokkal izgalmasabb felismerésekhez fog elvezetni minket, mint hogy van-e értelme dobozolni vagy nincs.

Az ígéreteimet pedig szeretem betartani.

Benned is elképesztő energiák rejlenek

Tudjátok, miért igazán pusztító az atombomba? Miért csodálatos az atomreaktor?

Azért, mert egy okos módszerrel hatalmas energiákat szabadíthatunk fel egy parányi befektetésből. 

Vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy meg kéne tennünk őket, de valami miatt mégsem tesszük. Vagy ha megtesszük is, óriási mennyiségű akaraterőt használunk fel, és még rosszul is érezzük magunkat.

Ez nem tűnik a legjobb megoldásnak… nem túl környezetbarát, nem túl hatékony.

Kell hogy létezzen okosabb módszer!

Egy környezetbarát, olcsó, brutálisan hatékony módszer, amivel átformálhatjuk az életünket. Amivel megvalósíthatjuk az álmainkat.

Hol bújhat meg ez a módszer?

Vajon az, hogy először dobozoltam, majd később nem dobozoltam, teljesen a véletlen műve volt? A körülmények áldozata voltam?

Vagy esetleg lett volna beleszólásom?

Vajon átprogramozhatjuk magunkat úgy, hogy megtegyük azokat a dolgokat, amikről tudjuk, hogy meg kéne tennünk őket? 

Átprogramozhatjuk magunkat úgy, hogy ne együk túl magunkat, többet sétáljunk, járjunk el edzeni, hívjuk fel a nagymamát (unokát), stb.?

Bűvészkedhetünk úgy a gondolatainkkal, hogy a „papírforma szerint” kellemetlen dolgokat mi játékként éljük meg?

De még mennyire, hogy igen!

Ezen persze én is csak évekkel később gondolkoztam el, és nem egyről a kettőre jött a felismerés.

Egy tonnányi könyvön kellett átrágnom magam hozzá. Rengeteg sikeres ember élettörténetét kellett elolvasnom. Baromi sokat kellett a saját életemben is próbálkoznom, hibáznom, és újra próbálkoznom.

Sőt, nem hazudok nektek, ma is napról napra igyekszem jobb lenni. Ez egy véget nem érő, izgalmas kaland.

Készen álltok a kalandra?

Mióta csak megálmodtam a dietcraftingot, a legnagyobb vágyam az, hogy felforgassam az életeteket. Jó értelemben.

Szeretnék eszközöket a kezetekbe adni ahhoz, hogy megvalósíthassátok az álmaitokat. Szeretném, hogy ti is hozzásegíthessetek másokat az álmaik megvalósításához.

Szeretném, hogy mindezt együtt csináljuk.

Szeretném, hogy láncreakciót indítsunk el.

Akadályok, nehézségek? Azok lesznek, de kit érdekel? Ha nem lennének, unalmas is lenne az életünk, nem igaz?

Hát kalandra fel! Benne vagytok?

Írjatok kommentet is, kíváncsi vagyok a gondolataitokra! Tényleg. 🙂

U.i.: szeretnék kedvezni a feliratkozóimnak, ezért úgy döntöttem, hogy Facebookon mindig egy kis fáziskéséssel fogom közzétenni az új cikkeket.

Így ha elsőként szeretnétek olvasni a trilógia folytatását, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

Folytatása következik… 

◊ ◊ ◊

The post Szerelmem a Dobozolás – Románcom az Evéssel I. appeared first on dietcrafting.

Azt mondta hát egyszer a király a fiainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a falási rohamaiból kigyógyítja.

Sorban kérdezte a fiait, kezdte a legidősebbikkel:

– Felelj nekem, édes fiam, hogy gyógyulhatok ki a falási rohamokból?

– Akaraterővel és önszabályozással, édesapám – mondta a fiú.

– Legyen hát. Mostantól Akaraterő királyfi a neved. – A király vicces természetű volt, szerette a szójátékokat. – Hát szerinted, édes fiam? – kérdezte a középsőt.

– Mélylélektannal, édesapám. Leáshatunk a probléma gyökeréig, megtalálhatjuk a túlevés rejtett okait. Nem lesz könnyű, nem lesz kellemes, de idővel és kitartó munkával javulás érhető el.

– Nem rossz, nem rossz. Mostantól Mélylélektan királyfinak foglak hívni. Na, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez. – Mondjad, hogy gyógyulhatok ki a falási rohamokból?

– Testvéreim jó és hasznos dolgokat mondtak, édesapám. Szerintem mégis a legfontosabb, hogy ezt az egészet ne vegye túl komolyan. Lazítson, és bízzon saját magában. Nevessen sokat és legyen leleményes. Tekintsen játékként az egészre, édesapám – felelt a kicsi királyfi.

– Mit beszélsz, te! – förmedt rá a király. – Még hogy tekintsek játékként az egészre? Én, a király! Ki az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ilyen haszontalan tanácsot adsz!

Hiába sírt a legkisebb fiú. Hiába magyarázta, hogy gyakran az egyszerű, leleményes, játékos megoldások a leghatékonyabbak. Világgá kellett hogy menjen.

Elindult a kicsi királyfi, s beért egy nagy erdőbe. Onnan nem is ment tovább, ott élt egy darabig egymagában.

Az erdő állatai szép lassan megszerették. Játékos, gyermeki természetét sosem adta fel, még a legkilátástalanabb helyzetben sem.

Magát Játékkirályfinak hívta, és elhihetitek: ha az erdő állatai tudtak volna beszélni, ők is így nevezték volna.

No de lássuk, mi történt eközben a királlyal!

Akaraterő királyfi

A király megfogadta legidősebb fia tanácsát, és elkezdte magát akaraterővel szabályozni. Megparancsolta a szakácsnak, hogy az ételeket ne készítse el túl finomra, és szórjon beléjük homokot, hogy jobban eltelítsék.

A szakács kitett magáért.

Az ételek még így is jócskán finomak voltak, így a királynak bizony komoly akaraterejébe került, hogy a vacsoraasztalnál ne egye túl magát.

Megparancsolta hát a szolgáknak, hogy a homokos, nem túl finom ételeket osszák szét kis dobozokba, és minden étkezésnél az előírt dobozokat szolgálják fel neki.

Ez a megoldás igen jól működött, bár az egykor jókedvű király egyre kevesebbet mosolygott. Látták a szolgák, hogy nem boldog az ő uruk, de szólni nem mert neki senki. Hiszen mégiscsak ő volt a király!

Ám ha csak ennyi lett volna!

Nagyobb baj volt, hogy mikor nem látta senki, a király beszökött az éléskamrába, és felfalt mindent, ami a keze ügyébe került. Tán a lovak abrakját is felfalta volna, ha azt nem egy külön tárolóban tartották volna.

Ettől aztán még boldogtalanabb lett szegény király.

– Nem jó ez így… – mormogta bosszúsan. – Nem elég, hogy nem szűntek meg a falási rohamaim, de ráadásul homokos, nem túl finom ételeket eszem. És még csak boldog sem vagyok!

Nagyon megharagudott ekkor a király a legidősebb fiára, amiért rossz tanácsot adott neki.

– Hát így segít az akaraterő és az önszabályozás, te haszontalan? Látni se akarlak többé! El az udvaromból, itt többé nincs helyed!

Hiába sírt Akaraterő királyfi. Hiába magyarázta, hogy egy kis akaraterőre szükség van. Világgá kellett hogy menjen.

Tán még Facebookról is törölte volna az ismerősei közül az öreg király a fiát, ha ugyan lett volna Facebook.

Mélylélektan királyfi

Úgy döntött hát a király, hogy ezúttal a középső fia tanácsát fogadja meg.

– Na, most rajtad a sor! Bátyád tanácsa kudarcot vallott. Nem sikerült akaraterővel kigyógyulnom a falási rohamokból. Mutasd, mit kéne másként csinálnom. De aztán működjön!

– Egyet se féljen, édesapám. Legtöbbször lelki oka van a falási rohamoknak. Ha pusztán akaraterővel próbálja meg elkerülni ezeket, az olyan, mintha egy belső vérzést sebtapasszal próbálna elállítani. A világ összes akaratereje se elég ilyenkor, mert az ember akaratereje véges.

– Logikusan hangzik… Akkor hát mi a teendő, fiam? – kérdezte a király.

– Magába kell néznie édesapámnak. Rájön majd, hogy az evési ingert sokszor nem tényleges biológiai éhség okozza, hanem valami más. Valamilyen rejtőzködő, nehezebben tetten érhető lelki-pszichológiai ok. 

Így hát a király elkezdett jobban odafigyelni az érzéseire és gondolataira. Amikor úgy érezte, jön a falási roham, megállt, és megkérdezte magától:

„Tényleg éhes vagyok? Tulajdonképpen miért akarok enni?”

A palota népe csodálkozva nézte, amikor a lakoma közepén a király letette a kést és villát, pedig még jócskán volt finomság a tányérján!

Ekkor pár percig csak figyelt a légzésére. Néha még a szemét is becsukta. Sőt, csodának csodájára az is előfordult, hogy felállt az asztaltól, és sétált egy keveset.

Megesett, hogy mire folytatta volna az evést, rájött, hogy valójában nem is éhes.

Ilyenkor megparancsolta a szolgáknak, hogy a maradék ételt osszák szét a szegények között. Ez eddig jó is volt.

Ám sajnos a király falási rohamai még így sem szűntek meg teljesen.

Elkezdett hát pszichoterápiára járni, és rengeteg könyvet elolvasott a túlevés lelki okairól. Sokszor magára ismert, ahogyan azt Mélylélektan királyfi megjósolta.

Sajnos ilyenkor a király néha szomorúbbnak és tehetetlenebbnek érezte magát, mint előtte bármikor.

Az egyik eset annyira különleges volt, hogy el is mesélem nektek.

Nagy lakomát tartottak a királykisasszony menyegzője alkalmából. Nem mondtam volna, hogy volt a királynak egy lánya is? Ha nem, hát most mondom.

A király tizenkét kacsacombot és tizenkét tortaszeletet erőltetett magába. És bizony, higgyétek el nekem, nem tudta és nem is akarta abbahagyni az evést.

Hiába vette észre, hogy már réges-rég nem éhes. Hiába fájt a hasa. Hiába folytak a könnyei szégyenében.

Sőt, tudjátok mit? A király olyan rosszul érezte magát a tucatnyi lelki gubanc súlya alatt, hogy már csak azért is túlette magát!

Borzasztóan megharagudott ekkor a középső fiára is a király.

– Hát így segít rajtam a lélektan, te mihaszna gyermek? Egy nagy fityfenét ér az egész, amikor éppen rám jön az ehetnék! Nem hogy jobban nem érzem magam tőle, de néha még ráadásul rosszabbul is! Úgy érzem, egy rakás szerencsétlenség vagyok! Eltakarodj az udvaromból, menj a bátyád után!

Hiába sírt Mélylélektan királyfi.

Hiába magyarázta, hogy a rejtett viselkedésminták felismerése fontos ahhoz, hogy változtatni tudjunk. Világgá kellett hogy menjen.

Tán még Instagramon is abbahagyta volna a fia követését az öreg király, ha ugyan lett volna Instagram.

Játékkirályfi

Mondanom sem kell, a király igen szomorúan élte tovább életét. Miután mindhárom fiát száműzte, szörnyen magányosnak érezte magát.

Bánta már azt is, hogy legkisebb fiát kiátkozta. Mit meg nem adott volna, ha gyermekeivel újra együtt lehetett volna!

Így élt, éldegélt az öreg király.

Egy napon bebocsájtást kért a palotába három vászonköpenyes idegen. Az égre esküdtek, hogy segíteni tudnak a boldogtalan királyon. Az arcukat azonban nem akarták felfedni mindaddig, amíg el nem végezték feladatukat.

Gyanakodott ugyan a király, de úgy gondolta, nincs mit veszítenie.

Úgy döntött hát, hatalmas lakomát csapnak, és maga mellé ülteti az idegeneket az asztalnál. Meghagyta nekik, hogy bármi olyat tehetnek, ami őt a túlevésben megakadályozza.

– Aztán ne feledjétek – figyelmeztette őket -, csak olyan módszerekhez folyamodhattok, amit később magam is alkalmazni tudok. Hiszen annak nincs értelme, ha egyszerűen kicsavarjátok a kezemből a libacombot!

Fölvezették az idegeneket a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ahol már roskadozóan meg volt terítve az asztal. Hordták az inasok a fáinnál fáinabb ételeket, a király pedig csak evett és evett.

Egyszer csak megszólalt az egyik idegen:

– Na most megálljon egy pillanatra, királyuram! Szíveskedjék egy percig abbahagyni az evést. Gondolja át, hogy valóban éhes-e még. Ha szükséges, járjon egy kört az asztal körül.

A király látta már, mire megy ki a játék, de azért felelt:

– Nem, nem vagyok már éhes. Kellemes jóllakottságot érzek.

– Az nagyon jó! Akkor miért akarna tovább enni?

– Az ördög tudja! – csattant fel keserűen a király. – Talán valami hiányérzetet szeretnék kielégíteni magamban. Talán csak nincs jobb dolgom. Talán gyerekkoromban testvéreim mindig elették előlem a legfinomabb falatot, és most százszorosan bepótolom. Talán ezzel szeretném enyhíteni a fiaim távolléte miatt érzett fájdalmamat. Talán nincs is különösebb oka, csak megszokásból! Talán mindezek egyszerre! Ördög és pokol, ki tudhatja ezeket biztosra?

Erre megszólalt a második idegen:

– Igaza van, királyuram. Senki nem tudhatja ezeket biztosra! Sőt, ki venné a bátorságot, hogy azt mondja, ezen okok bármelyike rossz vagy elítélendő? A lényeg, hogy felismerte a viselkedésmintát. Ez már fél siker! Na most, szeretne változtatni?

– Még szép, hogy szeretnék – legyintett szomorúan a király.

– Akkor most szíveskedjen egy kis akaraterőt tanúsítani, és hagyja abba az evést.

A király végtelen szomorúsággal, lemondással a hangjában felelt:

– Attól tartok, nem fogtok tudni segíteni rajtam, barátaim. Próbáltam már mindent. Hiába van akaraterőm, hiába ismerem fel, hogy lelki okokból eszem… Mindez itt és most nem segít!

Váratlanul felpattant a harmadik idegen, aki eddig teljes némaságban ült. Felkapott az asztalról egy vizeskancsót, és teljes erejéből a földhöz vágta. Ha ez még nem lett volna elég furcsa, közben kurjantott is egyet.

– Mit jelentsen ez?? – dörrent rá a király. – Őrség!

A rongálót pillanatok alatt körülvették a fegyveres királyi strázsák. Ő azonban cseppet sem rémült meg.

– Jöjjön velem, kedves királyom – szólt lelkesen.

– Mit beszélsz? – kérdezte hüledezve a király.

– Csak jöjjön! Mindjárt megmagyarázom. Minden perc drága!

A királynak fogalma sem volt, mi történik. Feltámadt benne a gyermeki kíváncsiság, és úgy döntött, a végére jár az ügynek. Félreintette az őrséget, és elindult a rejtélyes idegen nyomában.

Alig értek a terem ajtajához, amikor a furcsa szerzet hátravetett egy kérdést:

– Királyuram! Tudja-e, mennyi kettő meg kettő? Szívesen megsúgom.

A király ekkor megállapította magában, hogy vendége komplett őrült. El is határozta, hogy tüstént kizavartatja a palotából, de úgy döntött, előtte még csak meghallgatja a válaszát.

– Nem bánom, súgd meg – mondta.

Az őrült vászonköpenyes tölcsért formált a tenyeréből, közel hajolt a király füléhez, és a jelenlévők megrökönyödésére elbőgte magát, mint egy tehén.

Értitek? Mint egy tehén.

– Múúúúú!

A jelenet valószínűtlen volt. A király olyan hahotázásba kezdett, hogy a palotán kívül is hallották.

Az idegen lerántotta magáról a köpenyét. Játékkirályfi volt. Követte őt a másik két társa: Akaraterő királyfi és Mélylélektan királyfi. Mindhárman kacagni kezdtek.

– Fiaim! – kiáltotta boldogan a király.

A gyermekek apjukhoz rohantak, és átölelték. Örömkönnyek vegyültek nevetésükbe.

Hogy győzte le a falási rohamát a király?

– Édesapám, hát mondja, akarja-e még túlenni magát? – kérdezte kacsintva Játékkirályfi.

– Túlenni magam? Akarja az ördög! Örülök, hogy megbocsájtottatok nekem, és visszatértetek hozzám! Hogy a csudába’ találkoztatok egymással? És legfőképp, mi értelme volt ennek a ravasz tréfának, drága fiaim?

– Találkozásunk körülményeit majd elmeséljük, édesapám. Ami a tréfát illeti: hadd kérdezzünk előtte mi valamit öntől. Az imént, miért hagyta abba az evést? Volt benne szerepe az akaraterőnek és a lelki folyamatok felismerésének?

– Volt, volt… bár bevallom, mindez még nem lett volna elég. Ezek legfeljebb abban segítettek, hogy egy percre megálljak az evésben.

– Nagyon jó. Ez az első lépés, édesapám. És utána mi történt?

– Utána alaposan kizökkentettél a mutatványsorozatoddal, te gazfickó. El is felejtettem, hogy néhány perccel korábban még degeszre akartam tömni magam.

A király hirtelen izgatott lett, szeme gyermekien izzani kezdett.

– Ó, de nagy mafla voltam! – kiáltott fel. – Nem az volt a gond, hogy nem volt elég akaraterőm! Nem is az, hogy ne ismertem volna fel a lelki okokat!

– Akkor mi volt a gond, édesapám?

– Az, hogy valójában nem akartam abbahagyni az evést! 

– Nagyszerű, édesapám! – biztatták tapsolva a királyfiak.

– De mindezt csak a ti tréfátoknak köszönhetem! Mi lesz velem legközelebb? Ó, az ördögbe is… Bárcsak képes lennék saját kézbe venni az irányítást!

– Képes lesz rá, édesapám. Még csak három királyfi sem kell majd hozzá. És garantálom, hogy csodálatosan jót fog szórakozni közben!

A boldog király hamarosan végleg, saját furfangjával és gyakorlással, játszi könnyedséggel legyőzte a túlevést.

Ha a király a falási rohamaitól meg nem szabadult volna, talán az én mesém is tovább tartott volna.

◊ ◊ ◊

Nektek mi a trükkötök a falási rohamok ellen?

Jó kis mese volt, nem igaz? Ti mit tettetek volna a király helyében?

Mi a saját módszeretek a túlevés ellen, amit magatoknak kísérleteztetek ki?

A viselkedésminták felismerése az első lépés. Az igazi művészet azonban nem a felismerés. A felismerés fontos, de önmagában kevés.

Az igazi művészet az, hogy változtatni tudj a viselkedésmintáidon.

Ott és akkor. Real-time.

Feltéve, hogy változtatni akarsz. Senki nem tudhatja rajtad kívül, hogy egy adott viselkedésminta – ott és akkor – jót vagy rosszat tesz-e neked!

Hogyan tudok ott és akkor változtatni bármilyen viselkedésmintán?

Leleményes, játékos, önismeretre és gyakorlásra épülő módszerekkel.

Olyan módszerekkel, amiket nem foghúzásként élsz meg – hanem amiktől nevetsz, mosolyogsz, erősnek és ügyesnek érzed magad.

Szeretnétek, hogy többet beszéljünk ezekről a módszerekről?

Miről olvasnátok szívesen? 

Írjatok bátran kommentet, kíváncsi vagyok az ötleteitekre!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

Barátotok,
Álmos

The post Hetedhétdiétán túl, a túlevés tengerén is túl appeared first on dietcrafting.

Duci gyerekként görcsösen fogyókúráztam, több-kevesebb sikerrel. Volt egy különös módszerem. Nem az ételek mennyiségére, a jóllakottság érzésére figyeltem, hanem rettegve kerültem mindent, ami „hizlal.”

Édesanyámnak már a könyökén jöhetett ki, hogy akármit tett elém, gyanakodva faggattam, hogy hizlal-e. Becsületére szóljon, mindig megnyugtatott. Azért általában „kálámbósan” visszakérdeztem az első falat előtt: Anya, csak még egy kérdés… biztos nem hizlal?

Hogy mi a különbség a hizlaló és a nem hizlaló ételek között? Hát kérlek szépen…

Vannak bűnös ételek, amiket Belzebub, Lucifer vagy a Sötét Nagyúr úgy alkotott meg, hogy hizlalnak. Csoki. Gulyásleves. Fehér kenyér. Pizza.

Aztán vannak fitt, diétás ételek, amik nem zsírrá, hanem fénnyé, szeretetté, sőt, szenteltvízzé alakulnak, majd elpárolognak, levendulaillatot hagyva maguk után.

Ne röhögj. Talán egy kicsit túloztam, de meglepően sokan gondolkoznak így. Ebből pedig valami kitűnik.

A legtöbb ember a hízást (zsírraktározást) bűnözésnek, a fogyást (zsírégetést) pedig szükségszerű vezeklésnek tartja, ami csak akkor kap szerepet az életünkben, ha már bűnöztünk.

Más szóval, a zsírraktározás kerülendő, zsírégetésre pedig csak a kövéreknek, a gyenge jelleműeknek van szüksége. (Úgy kell nekik, nem kellett volna bűnözni!)

Ez egy borzasztóan káros, torz gondolkodásmód, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a diétázást és a testsúlykontrollt ennyire nehéznek tartjuk, és sokan szenvedünk evészavarban.

Hogy megértsük, milyen gubancokkal jár a fejünkben, és mekkora károkat okoz a táplálkozáshoz való egészséges viszonyulásunkban mindez, lássunk egy jó kis hasonlatot. Tudjátok, azokat szeretem.

A testsúlykontroll kötéltánca

Képzeld el, hogy megkérlek arra, menj végig egy kifeszített kötélen. De nem ám egyensúlyozva… pff, úgy könnyű! Hanem úgy, hogy végig egyenes marad a tested, a karjaid mozdulatlanok, és egy centimétert se dőlsz el semmilyen irányban.

Mit gondolsz, sikerülne? Egyértelmű, hogy erre csak valamiféle gép lenne képes. Vagy egy zombi.

Mi, emberek másként működünk. A legjobb artista is dülöngélne, a testhelyzetének változtatásával egyensúlyozna. Mindez pedig baromi menőn nézne ki. Mondanád rá, hogy milyen béna ez az egyensúlyozgatás?

Ha kimozdulunk az egyensúlyi állapotból, egy ellenirányú mozgással gyönyörűen vissza tudjuk nyerni a biztonságos pozíciót. A tánc is erre a képességünkre épül. Mondanád egy táncosra, hogy ostoba? Ahelyett, hogy elmenne A-ból B-be kimért léptekkel, össze-vissza dobálja a testét. Full gáz.

Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám neked, hogy egy egészséges embernél a testsúlykontroll is így működik?

A zsírraktározás és zsírégetés folyamatosan, észrevétlenül váltja és kiegyensúlyozza egymást.

Ez nem bűnözés és vezeklés. Ez nem jojózás. Ez két természetes biológiai folyamat. A többletenergiát elraktározzuk, hogy később felhasználjuk.

Kétlem, hogy a vadon élő embernek egy nagyobb lakoma után bűntudata volt, amiért valamennyi zsírt elraktározott. Képzeld el, ahogyan szegény nézi magát a tó tükrében, és a hasát paskolja idegesen, hogy már megint bűnözött.

Kétlem azt is, hogy később akár fizikailag, akár lelkileg rosszul érezte magát, mialatt ezt a zsírt elégette.

Ma a jóléti társadalmakban mégis úgy félünk a zsírraktározástól, mint a tüzes vastól, és kínszenvedésként, vezeklésként tekintünk a zsírégetésre.

Mi romlott el? És legfőképp, hogy tudjuk rendbe hozni?

Mielőtt erre rátérünk, beszéljünk egy kicsit arról, honnan indultunk. Vizsgáljuk meg, hogyan is működik a testünk igazából, sokmillió éves evolúciónak hála.

A tested utál téged. És szeret is

Ezt a mókás kijelentést Lyle McDonald-tól vettem kölcsön. Mókás, de igaz.

A testednek fogalma sincs róla, hogy te olyan szerencsés vagy (szemben például az éhező afrikai gyerekekkel), hogy bármikor, bármennyit ehetsz.

A tested szerint te még ősember vagy. Vagy legalábbis egy vadon élő bennszülött.

Ne félj, nem megyek el most abba az irányba, hogy ugyanazt és ugyanúgy kéne enned, mint az ősember. Ennek nincs túl sok tudományos alapja. Az viszont tény, hogy az energiatermelési és -raktározási mechanizmusunk változatlan, mióta megjelent a Földön a Homo sapiens.

A testednek nem szólt senki, hogy te jóléti társadalomban élsz, és az éjszaka közepén is rendelhetsz egy XXL pizzát.

Ebből a nézeteltérésből eredően a tested és te csúnyán összevesztek egymással.

Szerinted hízni rossz, mert rosszabbul nézel ki tőle. Fogyni rettenetes, mert abba kell hagynod a non-stop evést egy kis időre. (Néhány órára? Te jó ég…).

A tested szerint hízni jó, mert hatékonyan energiát raktározol el vele. Fogyni természetes, mert hatékonyan energiát nyersz belőle.

A tested tehát valószínűleg utál téged. De szeret is, mert a machinációidtól függetlenül mindent megtesz annak érdekében, hogy életben maradj. Akkor is, ha megpróbálod kicselezni szegényt. Jófej ez a test, nem igaz? Én szeretem.

A zsírraktározás hasznos és menő

Jöjjön a szörnyű, sokkoló igazság: a testedet nem érdekli, hogy „fitt lisztből” sütöd a kenyeredet. Jó lesz neki az is.

Ne legyenek illúzióink. Egy kiadós adag étel (legyen az akármennyire „diétás”) egy része mindenképp zsírként raktározódik el. Miért, mit gondoltál, mi történik vele? Elpárolog? Vagy egész addig a gyomrodban rázkódik, amíg nem lesz rá szükséged?

Hacsak nem éhezteted magad folyamatosan, akkor előbb-utóbb többet eszel, mint amennyire éppen (mondjuk néhány percen, órán belül) szükséged van. Ekkor a tested gondol egyet: hoppácska, jó lesz ez későbbre! Hogy mikor későbbre? Lehet, hogy néhány óra múlva már hűlt helye lesz, mert el is égetted.

Ez a jelenség a zsírraktározás. És ezzel a jelenséggel nincs is semmi baj! Lassan mondom, hogy mindenki megértse.

A zsírraktározás hasznos. A zsírraktározás menő. Deal with it. 

Mondanád egy napelemparkra, hogy mennyire gagyi, amiért a többlet-elektromosságot akkumulátorokban tárolja el, ahelyett, hogy veszni hagyná?

Naná, hogy nem mondanád. Az akkumulátor hasznos és menő. A zsírraktározás is hasznos és menő. Hozzásegít ahhoz, hogy rövid távú (néhány órás, néhány napos) táplálékhiány idején vígan tudj működni anélkül, hogy bármi bajod lenne belőle.

Elég gagyi szerkezet lenne a testünk, ha az evolúció során ne talált volna valami módot arra, hogy függetlenítse magát a pillanatnyi energiabőségtől vagy energiahiánytól.

Nagyapám kezében gyakran láttam egy régi villanyborotvát zümmögni, ami mindig be volt dugva a konnektorba. Elmagyarázta nekem, hogy ezekben még nem volt akkumulátor, így nem lehetett vezeték nélkül használni őket.

Hmm, érdekes…

Vajon meddig fogunk még ragaszkodni ahhoz a hithez, hogy a testünk olyan, mint egy régi villanyborotva, ami csak akkor működik, ha folyamatos táplálékellátásra van kapcsolva?

És legfőképp, meddig fogjuk szegény zsírraktározást – ami egy baromi jó energiatárolási mechanizmus – sarazni, vegzálni, félni tőle, kiátkozni?

Valami nagyon megváltozott. Valamit nagyon félreértettünk, eltorzítottunk. Irodalmiasan szólva, sz** került a palacsintába.

Többet fizetünk a kevesebbért

A krónikus, túlsúlyhoz vezető hízás, vagyis az EL-hízás nyilvánvalóan káros. Ám ebből nem következik logikailag, hogy az elhízás oka maga a zsírraktározás. Az igazi ok máshol bújik meg.

A zsírraktározástól manapság úgy félünk, mint a sötétség Chuck Norristól.

Olyannyira, hogy diskurzusokat folytatunk arról, mit tehetünk annak érdekében, hogy valami „ne zsírként raktározódjon el.”

Talán, ha szétosztjuk kis adagokra? Vagy a teljes kiőrlésűt vesszük? Görcsölünk azon, hogy vajon a gyümölcscukorból vagy az esti szénhidrátból zsír lesz-e.

Sőt, komoly pénzeket fizetünk azért, hogy olyan ételeket együnk, amikből mesterségesen kivonták az energiát. Nem tudom, kinek volt az ötlete ez a biznisz, de zseni volt, az biztos.

Alapítanom kéne egy startupot erre. Fűrészport árulnék embereknek drágán. Várjunk csak egy percet… asszem ilyen már van. Fenébe! Pedig jó ötletnek tűnt.

Mindez akkor válik csak igazán viccessé, ha a napelempark-hasonlatot továbbgondoljuk.

Képzeljük el, ahogyan három ember idegesen áll az egyik napelem cella előtt, és azon gondolkoznak, hogyan tudnák lerontani a hatékonyságát. Talán ha bekenem egy kis sárral, akkor kevesebb elektromosságot termel majd? Igen, így jó lesz. Ötvenezer forint lesz. Köszönöm.

Ugye milyen abszurd? Pedig ugyanezt csináljuk a testünkkel is, amikor próbáljuk elkerülni, hogy zsírt raktározzon el. Ez ráadásul szinte mindig meddő próbálkozás, mert a testünk sokkal hatékonyabban működik, mint a legjobb napelem. Nem tudjuk „trükközgetéssel” lerontani a hatékonyságát.

Hiába eszel nyolc részre szétosztva teljes kiőrlésű lisztből sütött kenyeret, abból a tested ugyanolyan gyönyörűen testzsírt tud faragni, mintha egyben megettél volna két vaníliás fánkot. Megint csak mondom, elég gagyi szerkezet lenne, ha erre ne lenne képes.

A rövid távú zsírraktározás ellen kapálózni: felesleges, drága, kontraproduktív, értelmetlen, és az esetek nagy részében lehetetlen is.

Nem attól fogsz jól kinézni, hogy soha nem zsírosodsz – hanem attól (dobpergést kérek), hogy az elraktározott zsírt rendszeresen el is égeted!

És mielőtt azt hinnéd, hogy egy ilyen életforma nem természetes, elárulom: de, ez a világ legtermészetesebb dolga. Az emberek az idők kezdete óta így működnek.

Mi történt, hogy ezt elfelejtettük? Mi történt, hogy azt gondoljuk, vezetékes, ósdi villanyborotvák vagyunk?

Hova tűnt Nem Evés? Hova tűnt Nem Evés?

A természetben mindenhol megfigyelhető a ciklikusság. Nappal és éjszaka. Árapály. Ébrenlét és alvás. Évszakok. Jin és jang egyensúlya.

A zsírraktározás és zsírégetés ugyanilyen természetes és ártatlan váltakozás kéne hogy legyen. És ideális esetben az is. Az ún. anabolikus (építő) és katabolikus (lebontó) periódusok folyamatosan és fokozatosan váltják egymást a testünkben.

Azt hiszed, egy kockás hasú Adonisz sose hízik? Elárulok egy sötét titkot: de. Állandóan. És állandóan fogy is.

Ő se azért néz ki jól, mert sose hízik; hanem azért, mert a hízás és fogyás természetes váltakozásában él. Eszik (hízik), majd egy ideig nem eszik (fogy). Eszik, nem eszik. Eszik, nem eszik. Eszik, nem eszik.

Böjtöl, csak nem így hívja. Rengeteg ismerősöm van, aki, miután az időszakos böjtölés lényegéről beszélek neki, csodálkozó szemekkel mondja, hogy de hát ő is ezt csinálja. Akkor ő böjtöl? Milyen érdekes, nem is tudta, hogy ennek neve is van.

(A csodálkozása pedig teljesen jogos, ugyanis az időszakos böjtöléssel nevet adtunk valaminek, aminek igazából nem is kéne, hogy neve legyen.)

Kitalálod már, hol piszkáltunk bele a természet rendjébe, ugye, Szimba?

A modern ember eszik, eszik, eszik, eszik.

Kikapcsoltuk a „nem evést.” Felborítottuk az egyensúlyt. Jól elcsesztünk valamit, ami gyönyörűen működött, na. Brad Pilon ezt a jelenséget az böjtölési állapot eltűnésének („The Disappearance of the Fasted State”) nevezi.

Mintha a természetes alvás-ébrenlét ciklust felborítanánk, és megpróbálnánk a nap nagy részében aludni. 2 óra alvás, fél óra ébrenlét. 2 óra alvás, fél óra ébrenlét. Milyen élet lenne ez? Jól sejtitek, nem lenne emberhez méltó.

Ám valami miatt eszünk ágában sincs visszahozni a nem evést, hogy legalább ennyivel közelebb kerüljünk a megoldáshoz. Nem enni néhány órán át? Viccelsz? Na neeeem, azt azért nem. Mindennek van határa.

Helyette inkább azon görcsölünk, feszülünk, extra árat fizetünk érte, hogy amikor eszünk, akkor az „ne zsírként raktározódjon el.”

Barátaim… lássuk be, ez őrültség. Amellett, hogy ez frusztrációt okoz, és csak súlyosítja az evészavarainkat, végső soron amúgy is csak annyit ér, mint atomrobbanás ellen a fóliasátor. Nem a zsírraktározással van baj.

Ismétlem, nem a zsírraktározással van baj. A zsírraktározás menő!

A baj az, székelyes egyszerűséggel szólva, hogy túl SOKAT eszünk.

A nagy kérdés az, hogy miért, és mit tehetünk ellene?

Miért eszünk úgy, mintha muszáj lenne?

Miért vagyunk sokan, akik nem bírjuk abbahagyni a non-stop evést? Vagy ha abba is tudjuk nagy nehezen, kényszerből, akkor utána felfalunk két falut és desszertként egy ötgyerekes családot?

Nyilvánvalóan nem megoldás az sem, ha valaki a nap nagy részében nem eszik, de utána 2 óra alatt hányásig tömi magát.

Az a helyzet, hogy erre nem lehet egyszerűen válaszolni. Legalább tízféle kiváltó okot találhatunk, attól függően, hogy milyen tudomány irányából közelítjük.

Ha megkérdezed, miért vannak falási rohamaid, más és más választ fog adni a dietetikus, a pszichológus, a neurológus, a genetikus szakember, a szociológus.

Bele lehet bolondulni. Nem csoda, hogy sokan elszontyolodnak, és reménytelennek látják a helyzetüket.

A lehetséges kiváltó okok sokfélék, ám ezek ismerete a megoldáshoz nem feltétlenül visz közelebb, sőt, súlyosabb esetben még mélyebbre lehúzhatja szerencsétlent, aki csak „végre normális szeretne lenni.”

Rudolph E. Tanzi és Deepak Chopra szerint sokkal fontosabb lenne ebben a helyzetben az agyunk felborult egyensúlyát helyreállítani, és minden más szükséges változás (hormonális-, biokémiai egyensúly, génexpresszió, lelki és pszichológiai egyensúly, stb.) már szépen magától jönne.

Neurológus édesapám, akitől mind a mai napig sokat tanulok, a következő hasonlattal írta le a gyógyító tudományok (így például a pszichológia és a neurológia) között feszülő érdekellentétet.

Képzeljük el, hogy nyitva hagyjuk a dolgozószobánkban az ablakot. Odakint szél támad, és a becsapódó ablaktábla leveri az íróasztalunkról a kedvenc vázánkat, ami ripityára törik.

Na most, ebben a helyzetben érdekes és hasznos lehet elemezni, hogy vajon mi lett volna, ha az ablakot nem hagyjuk nyitva, vagy nem támad szél odakint.

Megfogadhatjuk, hogy legközelebb nem hagyjuk nyitva az ablakot, vagy figyelünk az időjárásjelentésre, és készülünk a viharra. Hosszan tanulmányozhatjuk a tömegvonzást, ami a vázára hatott.

Ezek mind jó és fontos dolgok. Ám van egy kis bökkenő… a váza attól még ott van a földön összetörve. Meg kell ragasztani! 

Hogyan tovább?

Az összetört vázát képesek vagytok megragasztani. Mindannyian! Ne ragadjatok le a kiváltó okoknál. Ne engedjétek, hogy letörjék a lelkesedéseteket!

Soha ne engedjétek, hogy bárki elhitesse veletek, gyengék vagytok! 

Ott van bennetek a határtalan erő, amivel kézbe vehetitek az életetek irányítását.

Megtanulhattok tudatosabbak lenni. Jobban odafigyelni a fejetekben cikázó érzésekre és gondolatokra. Észrevehetitek a berögzült viselkedésmintáitokat.

Lecserélhetitek az ócska lemezt. Felülírhatjátok a programot.

Trükkökkel, technikákkal, új szokások kialakításával, de legfőképp átható figyelemmel és cselekvéssel mindent megváltoztathattok az életetekben.

Korlátlan befolyásotok van arra, hogy milyen emberré váltok, milyen világot teremtetek magatoknak.

Azzal, hogy ezt a blogot, és ehhez hasonló oldalakat olvastok, a legjobb úton jártok. Nem álltok be a sorba. Érdeklődtök. Mozgásban vagytok. Új megoldásokat kerestek. Változtattok. Hiszek bennetek, és mindent meg fogok tenni, hogy a továbbiakban is segítsek nektek!

Addig is, ha szívesen lennétek egy lelkesítő, motiváló, támogató közösség tagjai, csatlakozzatok bátran az IF Hungary-hez, az időszakos böjtölők magyar közösségéhez!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

Ne feledjétek, az életetek a vásznatok! A festők ti vagytok!

The post Embernek vagy zombinak születtél? Ha embernek, ne félj a hízástól appeared first on dietcrafting.

De vajon lehet egy tükörképet szeretni? Lehet magadat csupán elfogadni? 

„Régen voltak ronda emberek is. Rondák és tehetségesek. De mostanra… mostanra mind eltűntek. Felszívódtak. Ma már csak szép embereket látni.” – Morfológus

(A Vektor című Mátrix-szinkronparódiából származik az idézet. Sírvaröhögős. Miután elolvastátok a cikket, irány megnézni.)

Tudom, hogy szinte közhely erről beszélni, de a mai médiumok elképesztő valóságtorzító mezőt gerjesztenek. Nem kell messze mennünk ahhoz, hogy „tökéletes embereket” lássunk, akik (látszólag) tökéletes életüket élik.

Elég csak felnéznünk Facebookra, Instára, vagy bekapcsolnunk a Zikszfaktort.

Ne gondoljuk, hogy ez a jelenség önmagában véve káros lenne! Aki fölényeskedve, erkölcsi piedesztálról elítéli ezt a világot, az valójában nem lát túl rajta. Aki pedig nem lát túl rajta, az ugyanúgy rabja ennek a világnak.

Ez a cukormázas nyalóka-világ önmagában se nem jó, se nem rossz. Ám akik a külsőségekben mások (és főleg saját maguk!) értékét vagy értéktelenségét látják, szörnyen sebezhetők a 21. században.

Azt hiszed, a nyalóka-világ csak azoknak okoz boldogtalanságot, akik kívülről, sóvárogva figyelik a „szép emberek” elérhetetlennek tűnő boldogságát?

Nagyot tévednél, ha ezt gondolnád!

Hidd el nekem, nincsenek szavak arra az ürességérzetre, amit egy testével azonosuló, saját értékét abból származtató szép ember érez, amikor őt is megcsapja a mulandóság szele.

Neki is át kell esnie ugyanazon a felismerésen, mint mindenki másnak; mindössze számára nehezebb és fájdalmasabb lesz! Ha egyáltalán sikerül.

Nem ritka, hogy miután egy ilyen ember szépsége megfakul, élete hátralévő részét a múlt nosztalgikus visszaidézésével tölti, tátongó űrrel és egy kimondatlan kérdéssel a lelkében: ki vagyok én? 

Így kell értenünk, amikor azt mondják a bölcsek: bizony, közelebb állnak a boldogsághoz azok, akik szenvednek, mint azok, akik (még) nem. 

Fontos, hogy értsétek: az még nem árul el semmit egy ember gondolkodásáról, hogy szép-e vagy csúnya. Ahogy az sem, hogy százezer forintos öltönyt (kosztümöt, stb.) vagy húszezer forintosat hord.

Léteznek szép emberek, akik számára a testük semmit se jelent, és léteznek csúnyák, akik számára mindent.

Remélem, nem érzed bántónak, hogy ilyen nyersen használom a szép és csúnya szavakat emberekre. Ezek csak szavak, amikkel először farkasszemet kell néznünk, hogy megláthassuk, semmit se jelentenek.

(Néhányotoknak ismerős a nyelv, amin beszélek. Ti tudjátok, a „szépség” jelölhet más, látszólag nemesebb értékeket is. Aki az identitását műveltségéből, karrieréből, baráti köréből, különleges párkapcsolatából, stb. származtatja, ugyanúgy futóhomokra építkezik. De most ezekről nem akarunk beszélni.)

Mi nyújthat hát vigasztalást annak, aki úgy érzi, sosem lesz (vagy többé már nem lesz) olyan tökéletes szépség, mint a „szerencsések?”

A legjobb tanács, amivel ez a feje tetejére állt világ szolgálni tud: változtass, amin tudsz, de a legfontosabb, hogy fogadd el és szeresd önmagad.

Ma arról szeretnék beszélni nektek, hogy miért ne elégedjetek meg ezzel a tanáccsal. Valami ugyanis nincs rendjén ezzel a tanáccsal.

A tanács, amitől rosszabbul érzed magad

Ha sosem esett jól hallanod, hogy fogadd el és szeresd önmagad, nem vagy egyedül. Belőlem is mindig ilyesféle reakciót váltott ki:

Engem ne írjon le senki. Ne skatulyázzanak be. Képes vagyok változni (lefogyni, sportolni, jól kinézni, stb.). És fogok is.

Ma már tudom, a tanács, helyesen értelmezve, nyilvánvalóan nem arról szól, hogy tespedjünk bele a semmittevésbe. Erre mindjárt visszatérünk.

De mi van azokkal a dolgokkal, amiken nem tudunk változtatni?

Ilyenek lehetnek például az arcvonásaink, valamely testi fogyatékosságunk, vagy pusztán a tény, hogy öregszünk. Valljuk be őszintén, a „fogadd el és szeresd önmagad” tanács ilyenkor is legfeljebb csak sovány vigasznak hangzik.

Oké, elfogadom, amit a tükörben látok. Mi mást tehetnék? De ettől hogyan leszek boldog? Amit el kell fogadnom, az már csak valami másodrangú dolog lehet. Ez volnék hát én? Ez a boldogság? Kösz…

Hogyan szeressem azt, amit másodrangúnak tartok? Egyáltalán, mi a fenét jelent az, hogy szeressem önmagam? Ugye többet jelent ez a puszta elfogadásnál?

Magadra ismertél? Ne szégyelld ezeket a gondolatokat. Azt jelzik, jó úton jársz ahhoz, hogy rájöjj valami nagyon fontosra.

Barátom, mindig is érezted, hogy itt valami nem stimmel. Mintha csak ezer tüskét szúrnának beléd, amikor azt hallod, fogadd el és szeresd önmagad.

Érezzük benne az igazság csíráját, de mintha hiányozna a kirakós egy darabja. Vagy sokkal inkább, mintha egy oda nem illő darab lenne beleerőltetve. Egy teljesen másik játékból, aminek semmi keresnivalója itt.

Szeretnék segíteni nektek, ahogyan nekem is segítettek mások. Nem állítom, hogy a végső igazság birtokában lennék; azt meg főleg nem, hogy csiszolatlan írói stílusomban mindig a megfelelő szavakat választom.

Mégis, ha úgy érzem, akár csak egyvalakinek tudok segíteni közületek, nem maradhatnak bennem a csiszolatlan szavak sem. A csiszolást elvégzitek majd ti.

Sőt, az igazi tanításnak mindig így kell működnie: a tanuló tanítja önmagát.

A tanító csak egy közvetítő, aki maga is ugyanannyit tanul a tanítás közben, mint a tanuló. Azzal, hogy ilyen dolgokról beszélünk, ti is segítetek nekem. Egymáson segítünk. Azáltal, hogy emlékeztek, én is emlékszem.

Mire emlékszem? Erre:

Nem az a boldogság kulcsa, hogy megpróbáljuk leküzdeni a boldogtalanság okát – hanem az, hogy rájövünk, nincs mit leküzdeni!

Ezek a szavak most még ködösnek, haszontalannak tűnhetnek számodra, de bízz magadban: ha az örök igazságot megsejted mögöttük, olyan hatalmas erő és béke költözik beléd, amit most még elképzelni se vagy képes.

Nagyon szeretném, hogy mindannyian, kivétel nélkül boldogok legyetek.

Járjunk együtt a rejtély végére, és rakjuk ki rendesen ezt a kirakóst!

Miért nem vagyok még boldog?

Két út között ingáztál eddigi életedben, a boldogságot kutatva.

Az egyik a „tenni akarás útja.” Úgy döntöttél, a kezedbe veszed az irányítást, és seggberúgod az életet. Harcolsz az álmaidért. Nem leszel többé áldozat.

Nem fogadod el a rád osztott szerepet. 

Elolvastál egy rakás motivációs könyvet, TED előadásokat néztél, workshopokra jártál, és úgy érezted, végre sínen vagy. Senki nem állíthat meg.

Megtervezed a napjaidat, véget vetsz a halogatásnak. Minden nap megtanulsz 10 új szót. Minden hónapban kialakítasz egy új szokást. Vállalkozást építesz.

Aki járt már ezen az úton, az tudja, hogy a kezdeti eufória és életöröm nagyon könnyen átcsap fájdalomba, depresszióba és ürességérzetbe.

Ha sikerül is egy ideig a saját forgatókönyved szerint élned, előbb-utóbb úgyis megjelenik az Életnek hívott színházigazgató, és egy nyaklevessel emlékeztet arra, hogy nem vagy mindenható.

(Megjegyzés: de az vagy! Ám amíg nem látsz túl a poros színpadon, mindig áldozatnak fogod érezni magad.)

És ha sikerül is az általad választott szerepet végigjátszanod? Ott állsz majd a színpadon, hideg lámpafényben, arcodon a lecsurgó festékkel, és egy hasogató kérdéssel a szívedben: miért nem vagyok még mindig boldog?

(Sokan mondják, még mindig jobb egy Ferrariban szomorkodni, mint egy Trabantban. Ám ezzel mindig azok példálóznak, akiknek nincs Ferrarijuk. Akiknek van, és boldogtalanok, soha nem mondanának ekkora butaságot.)

Én is jártam ezen az úton, ezért ismerem jól az árnyoldalát. Oké, Ferrarim nem volt, de ez talán még nem rontja le a hitelemet.

Mi történt ezután?

Amikor elviselhetetlenné vált a szenvedés, segítség után néztél. És akik segíteni szerettek volna (őszintén), azt tanácsolták: „fogadd el és szeresd önmagad.”

Próbáltad. Tényleg. Nem ment. Úgy érezted, nincs értelme annak, amit csinálsz.

Hogyan is járulhatna hozzá a boldogságodhoz az, hogy valamiről, amit elégtelennek (kövérnek, soványnak, csúnyának, öregnek, stb.) tartasz, elfogadod, hogy az vagy te? Ráadásul ezt a valamit még szeresd is? Na, ami sok, az sok.

Magadat szeretni szeretnéd. Amit viszont a tükörben látsz, nem vagy képes szeretni. Ez pedig súrlódást, boldogtalanságot okoz.

Patthelyzet.

(Ha most úgy érzed, hülyeséget beszélek, mert te szereted minden porcikádat, erre annyit tudok mondani, minden gúny nélkül: várd csak ki a végét!)

Barátom, ideje elgondolkozni azon, hogy a módszerek, amikkel eddig a boldogságodat próbáltad megteremteni, egyszerűen nem működnek.

Léteznie kell egy harmadik útnak.

Egy harmadik útnak, ahol a boldogságod nem csak a jövőbe kivetítve létezik, amiért először kínszenvedéssel meg kell dolgoznod; hanem már itt és most, a jelenben! És ahol ugyanakkor egy másodpercre se gondolod, hogy te csak valami másodrangú dolog vagy, amit (jobb híján) el kell fogadnod.

És hidd el nekem, létezik ez a bizonyos harmadik út.

Ahhoz viszont, hogy megtaláljuk, először is beszélnünk kell az elfogadás helyes jelentéséről.

Mit jelent igazából az elfogadás?

Ha már maga az szó is felháborít, ez azért van, mert még nem találkoztál az elfogadás legmélyebb jelentésével.

Az elfogadás mindig a jelen pillanat elfogadását jelenti: azt, hogy ami éppen van, az ellen nem kapálózol gondolatban.

Nem gyártasz hozzá egy keserű sztorit a fejedben. Nem panaszkodsz saját magadnak, hogy annak, ami van, máshogy kéne lennie.

Ez nem egyenlő azzal, hogy egy nem kívánatos élethelyzetbe beletörődsz, és meg se mozdulsz többé.

Eckhart Tolle erre azt a jó példát hozza, amikor belelépsz a sárba. Az elfogadás nem azt jelenti, hogy azt mondod magadnak: „hát úgy néz ki, beleléptem a sárba, el kell fogadnom, hogy mostantól innen nem mozdulok.”

Nem!

Az elfogadás annyit jelent, hogy semmilyen kommentárt nem fűzöl a fejedben ahhoz, hogy beleléptél a sárba. Ez egy semleges tény, ami önmagában se nem pozitív, se nem negatív.

Akik arra biztatnak, hogy „fogadd el önmagad”, segíteni szeretnének. Semmiképp ne haragudj rájuk. Nem akarnak rosszat neked.

Nem azt kérik, hogy törődj bele mindenbe, mert ezt dobta a gép. Hanem azt, hogy először teremtsd meg a lelki békédet a jelen pillanatban. Utána, ennek talaján állva – immár hatékonyan, félelmektől mentesen – változtass azon, amin lehet (ha még mindig akarsz).

Minden változtatásra irányuló cselekedet csak akkor lehet erőteljes, elegáns és hatékony, ha azt nem félelemből teszed; hanem mintegy mellékesen. Szinte játékként, ahogyan a gyerek játszik a színes gyurmákkal.

Játszani pedig csak akkor tudsz a formákkal és a színekkel, ha rájössz: az egész életed egy játék.

Erről szól a jelen pillanat feltétel nélküli elfogadása. Erről szól a tükörképed elfogadása is.

Azt viszont már kimondani is fáj, hogy önmagadat el kell fogadnod. A jószándékú tanács itt vakvágányra fut, és hirtelen üresnek, semmitmondónak tűnik.

Miért van ez? Miért fáj ez nekünk? Most próbáljuk meg erre is rájönni!

Te mit látsz a tükörben?

Egy korábbi írásomban elmeséltem nektek, hogy életem nagyobb részében túlsúlyos, ezáltal önbizalomhiányos voltam. Szinte sosem tetszett, ami a tükörből visszanézett rám.

Kifelé persze igyekeztem nem mutatni, de látszólagos magabiztosságomat papírcölöpökre építettem.

Érdekes módon, ha mellettem állt egy kövér haverom, akkor az ő tükörképével nem volt semmi bajom. Csak a sajátom zavart. Nem furcsa?

Miért? A válasz egyértelmű.

A haverom kövérsége azért nem zavart, mert az ő tükörképe őt mutatta, az enyém pedig engem. (No shit, Sherlock.) Ekkor legalábbis még így gondoltam.

Ha a tükörbe nézünk, és nem tetszik, amit látunk, a fájdalmat valójában nem az okozza, hogy elégtelennek tartjuk, amit látunk – hanem az, hogy azt hisszük, amit látunk, azok mi magunk vagyunk.

Következésképp, úgy érezzük, mi magunk is elégtelenek vagyunk.

Ez egy feloldhatatlan ellentmondás, amin nem segít, ha elfogadod, amit a tükörben látsz. Pontosabban, nem elég, hogy elfogadod, amit a tükörben látsz!

Ezzel legfeljebb annyit érsz el, hogy saját magadról elfogadod, hogy elégtelen vagy. De szeretni soha nem fogod magad.

Hol itt a boldogság? Hol itt a béke?

Önmagadat elfogadni nem, csak szeretni tudod

A „fogadd el és szeresd önmagad” tanács hibás, mert egy feloldhatatlan ellentmondáshoz vezet.

Ez általában nem tudatosul bennünk, csupán a zsigereinkben érezzük, például amikor így reagálunk:

Hagyjál engem ezzel a dumával… pont azért szeretnék változtatni, mert nem tetszik, amit a tükörben látok. Dehogy akarom elfogadni, hogy ez vagyok én. Akkor mi motiválna?

Ha szemfüles vagy, már észre is veheted a lényeget:

(Tükörbe nézve) nem akarod elfogadni, hogy amit látsz, az te vagy.

És ez teljesen logikus viselkedés. Már hogy a fenébe akarnád?

Ismételjük meg egy korábbi gondolatunkat, mert nagyon fontos. Magadat szeretni szeretnéd. Amit viszont a tükörben látsz, nem vagy képes szeretni.

Hát épp ez az! Meg kell tanulnunk elfogadni és szeretni, amit a tükörben látunk. Főleg akkor, ha nem tudunk rajta változtatni.

Lehetetlen vársz el magadtól. Nézz mélyen magadba. Ennek semmi értelme.

Jól figyelj most, és érezd át, miért lehetetlen önmagadat elfogadnod.

Elfogadásra csak annak van szüksége, ami tökéletlen.
Szeretni csak azt lehet, ami tökéletes.
Amit el kell fogadnod, azt nem szereted.
Amit szeretsz, annak nincs szüksége elfogadásra. 

Aki arra biztat, hogy fogadd el a tökéletlen testedet, és szeresd, lehetetlent kér tőled. Elfogadás és szeretet: mint tűz és víz.

A saját testedet – és másokét is, de most idáig ne menjünk el – a materiális világban mindig tökéletlennek fogod látni. Amit tökéletlennek látsz, azt legfeljebb elfogadni tudod. Amit el kell fogadnod, azt nem szereted, és fogalmi képtelenség, hogy valaha is szeresd.

Akkor nem az a megoldás, hogy rájövünk, valójában minden test tökéletes? A sovány is, kövér is? És így mindenki szeretheti önmagát?

Ez az állítás soha nem lesz igaz, mert soha nem lesz értelme. Soha nem fogsz eljutni a boldogsághoz azzal, hogy belenézel a tükörbe, és megpróbálod szuggerálni magadnak, hogy „én így vagyok tökéletes.”

Nem értek egyet veled. Én például a páromról tudom, hogy nem egy klasszikus szépségideál, mégis szeretem, úgy ahogy van. Sőt, épp ezt szeretem benne, hogy nem tökéletes.

Érzed már a mélyről jövő igazságot magadban, de még rossz helyen keresed.

Kérlek, próbálj a szavak mögé látni. Biztos vagy benne, hogy a párod „nem teljesen tökéletes” testét szereted?

Nem lehet, hogy éppen azt szereted a párodban, ami a testén túl van? Ez pedig éppen azért sugárzik át rajta ilyen ragyogóan, mert nem takarja el a „tökéletes test” vászonponyvája.

Hidd el, a testedet nem kell, és nem is lehetséges szeretned.

Ha a testedet megpróbálod szeretni, vagy annak érdekében megváltoztatni, hogy szerethesd, az mindig boldogtalanságot fog szülni.

Miért?

Mert olyasvalamit próbálsz szeretni, amit legfeljebb elfogadni lehet (a testedet), és közben csupán elfogadni akarod azt, amit kizárólag szeretni lehet (önmagadat).

Az elfogadással, mint azt láttuk, önmagában nincs semmi baj. Sőt, kulcsfontosságú a lelki békéhez.

A súlyos hibát akkor véted, amikor azt hiszed, hogy amit el kell fogadnod, az te magad vagy.

Elfogadnod legfeljebb a tükörképedet kell. Azt is mindig csak a jelen pillanatban. A tükörképed viszont nem te vagy!

Ami valójában te vagy, azt csak szeretni tudod. Nincs is más választásod. Egy fűszálat se kell keresztbe tenned érte. Te magad vagy a szeretet!

Ne csüggedj, nem veszítesz el semmi értékeset azzal a felismeréssel, hogy a testedet nem kell, és nem is lehet szeretned. Sőt!

Ez lesz az, ami lehetővé teszi majd, hogy könnyedén, frusztrációtól mentesen, hatékonyan változtass azon, amin lehet. Feltéve, hogy változtatni szeretnél.

Ha szeretnéd, ki fogod hozni a fizikumodból a maximumot. Ám ekkor már nem a boldogságod érdekében fogod ezt tenni.

Csupán mellékesen. Játékból. A végeredmény már igazából nem is fog számítani.

És épp ezért fog működni.

• • •

Ti mit gondoltok? Milyen gondolatokat, érzéseket ébresztett bennetek a cikk? Szívesen olvasnátok még hasonlókat a dietcrafting-on?

Beszélgessünk, írjatok bátran kommentet! Kíváncsi vagyok, mi jár a fejetekben!

Ha tetszett a cikk, és nem szeretnétek lemaradni az újdonságokról, itt tudtok feliratkozni a dietcrafting hírlevélre!

Ha segítenek titeket az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogattok abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!

The post Fogadjam el és szeressem, amit a tükörben látok? appeared first on dietcrafting.