Bocs a drámai címért, de fontos, hogy ez most eljusson hozzád. És igazából nem is hazudtam, mert ha felülsz a kalóriaszámolás körüli mendemondáknak és áltudományos tévhiteknek, az valóban végzetes lehet: ha nem is az életedre, de a fogyásodra nézve mindenképp!

Az elmúlt egy-másfél évtizedben egyes egészségtudatos körökben divat lett szidni, lefitymálni, kiröhögni, tévútnak és sziszifuszi harcnak csúfolni a kalóriaszámolást. És ez baj, nekem legalábbis jó ideje böki a csőrömet. Ahogyan Talleyrand (helyett szokás szerint valaki más, az idézetekkel szemben legyetek mindig gyanakvók) mondta: ez több mint bűn, ez hiba!

Egy fontos kérés: ha te már eldöntötted magadban, netán kitapasztaltad az életmódváltási kísérleteid során, hogy az ételek energiatartalmának méregetése és számolgatása „nem fekszik” neked, akkor ne olvass tovább, mert nem tudnálak, és őszintén szólva nem is akarlak meggyőzni az ellenkezőjéről. Ha viszont alapvetően nyitott lennél rá, de a sok egymásnak ellentmondó vélemény miatt bizonytalan vagy, esetleg kíváncsi vagy rá, hogy hogyan lehet (lehet-e egyáltalán) kalóriát számolni anélkül, hogy az rémálommá tenné az életed, ez a cikk neked szól!

Tartalomjegyzék (kattintható, ha türelmetlenek vagytok, de ne legyetek):

• Bevezetés, avagy a krumplihámozó
• Az ételek tápanyagcímkéi hazudnak?
• Kalóriaszámolással nem lehet lefogyni?
• A kalóriaszámolás kevés az egészséghez?
• Kalóriaszámolással fogyni nehéz és nyomasztó?
• A kalóriaszámolás életidegen és kényszeres?
• Ideje mindezt kipróbálni!

Bevezetés, avagy a krumplihámozó

Emlékszel azokra a Teleshop reklámokra, ahol anyuka először egy fekete-fehér felvételen, bénázva, a derekát fájlalva szenved az ósdi, alig működő módszerrel (például egy tisztességes vasalóval vagy krumplihámozóval), aztán jön gyönyörű színes felvételen a megváltás, az új és hatékony csodaeszköz (például egy hét nyelven beszélő automata hámozógép), amit csak itt és csak most, 149.999 forint helyett mindössze 49.999 forintért lehet megvásárolni?

Na, nagyjából így ábrázolják sokan az idejétmúlt, szenvedéssel járó és ráadásul nem is működő kalóriaszámolást a modern, tucatnyi „fontos” modulból álló (talán csak épp a vécézési szokásainkat nem érintő) életmódváltó-programokkal szemben.

Már jóideje nem vitatkozom, csak csendben morgolódom, ha valaki a fejemhez vágja, hogy a kalóriaszámolás nem működik, a kalóriaszámolás tévút, a kalóriaszámolás szenvedés, a kalóriaszámolástól MEG FOGSZ HALNI! Pedig ha akarnék, tudnék replikázni: hujjujj, csakugyan? Biztos igazad van, a kalóriaszámolás tényleg nem működik és tényleg szenvedés, gyorsan vissza is hízom azt a 15-20 kilót, amitől sikerült faék egyszerű kalóriaszámolással megszabadulnom, és persze gyorsan retrográd jelleggel elkezdek testileg és lelkileg szenvedni is tőle (mert sajnos én tudatlan marha, képes voltam – nyilván tévedésből – még jól is érezni magam közben).

Hogy honnan ered ez a kalóriaszámolással szembeni csőlátású és meg nem érdemelt lejáratókampány, arról külön pszichológiai és üzleti esszét lehetne írni, de ne aggódj, ettől én most megkíméllek. Most nem morgolódni, de még csak nem is vitát indítani akarok (ahhoz már egyre rövidebbnek érzem ezt a villanásnyi kis életet ezen a sárgolyón), hanem egyszerűen biztatni téged:

Ha nincs zsigeri ellenérzésed a jó öreg krumplihámozóval szemben, használd nyugodtan; ne pazarold se az idődet, se a pénzedet olyan módszerekre, amik – jó esetben – ugyanazt csinálják, csak bonyolultabban és drágábban!

Másként szólva, ha a a „kalória” és „számolás” szavak hallatán nem kezdi a gyomrod furcsa perisztaltikus mozgással az emésztetlen táplálékot a szabadba visszajuttatni a szádon keresztül (vagyis nem jön rád a hányinger), akkor érdekelhetnek téged a kalóriaszámolás körüli leggyakoribb, és az élvezetes, rugalmas diétázást leginkább szabotáló tévhitek.

Jut is eszembe, lehet, hogy sokan csak azon egyszerű oknál fogva utálják a kalóriaszámolást, mert gyerekkorukban rossz matek tanáruk volt, és emiatt utálnak mindent, amihez számolni kell? Na de ne kalandozzunk el! Fenébe, mindig emlékeztetnem kell magam, hogy hasznos cikket kell írnom nektek, és a gondolati kicsapongásaim nagyobb részét érdemes a naplómra tartogatnom. Vagy…? Írjátok meg, ha szeretnétek több kicsapongást, mert abban jó vagyok! Tehát, a tévhitekre.

Az ételek tápanyagcímkéi hazudnak?

Kezdjük a legmerészebb állítással, ami szerint már eredendően hülyeség az ételek kalóriatartalmát nézni. Hogy miért hülyeség, az kettéválik egy teljesen abszurd, szinte laposföldes magyarázatra, és egy olyanra, amiben van ugyan némi igazság, de a jelentősége messze el van túlozva.

Az abszurd magyarázat szerint, mivel a kalóriaértékeket az ételek elégetésével keletkező hő (az ún. égéshő) megmérésével számolták ki a fafejű, bornírt kutatók, ez rögtön tévútra vitt minket, hiszen a testünkben teljesen más történik a tápanyagokkal, mintha azokat egyszerűen elégetnénk. Ennek az állításnak a blődségével most nem akarok hosszan foglalkozni, mert azt már egy maratoni írásomban korábban megtettem – sipirc elolvasni, ha kimaradt!

Itt most legyen elég annyi, hogy de bizony, a testünkben is elégnek (oxidálódnak) az ételek. Kicsit bonyolultabb úton-módon, mintha csak tábortűzre vetnénk őket, de a végeredmény (legalábbis fizikokémiailag) ugyanaz, és a manapság széles körben alkalmazott kalóriaértékek az ételek energiatartalmának eleve csak azt a részét veszik figyelembe, ami a testünkben oxidálódni tud.

A lájtosabb, és nem is teljesen alaptalan ellenérv a kalóriaszámolással szemben az, hogy a dietetikában a kalóriaértékek alapjául szolgáló ún. általános Atwater-rendszer nem teljesen pontos; a tápanyagok fajtájától és forrásától függően van némi variáció abban, hogy a valóságban mennyi energiát tudunk kinyerni belőlük.

Ebbe itt most megint nem szeretnék részletesen belemenni (a fent linkelt cikkben már megtettem), a lényeg a következő: a jelenlegi rendszer pontatlanságai szinte kizárólag abban nyilvánulnak meg, hogy az néha túlbecsüli az ételek hasznosítható energiatartalmát.

Vagyis ha kifejezetten fogyásra használjuk a kalóriaszámolást, akkor a legrosszabb dolog, ami történhet velünk, hogy kevesebb energiához jutunk annál, mint amennyi a számokból következne. Ez viszont, valljuk be őszintén, nem kell hogy zavarjon minket, mert egy zsírégető diéta során úgysem abszolút értékekben gondolkozunk, hanem figyeljük a testünk változásait, és menet közben finomhangolunk, ha kell.

Lefordítva: nem az kell hogy érdekeljen minket, hogy kilojoule-ra pontosan mennyi kémiai energiát nyerünk ki egy babkonzervből vagy görög salátából, hanem az, hogy a napjaink (heteink, stb.) energiabevitelét egymáshoz képest össze tudjuk hasonlítani. Erre pedig a kalóriaszámolás tökéletesen alkalmas, sőt, jobb és egyszerűbb módszerünk egyelőre nincs is rá.

Kalóriaszámolással nem lehet lefogyni?

Á igen, most jön a kedvencem! Sokan odáig merészkednek, hogy mindegy is, mit mutat a joghurton vagy a macisajton a címke: kalóriaszámolással egész egyszerűen nem lehet lefogyni. Ennek okaként olyasféle érveket szoktak felhozni, hogy hát a testünk nem hülye, a működése sokkal bonyolultabb, nem lehet ilyen egyszerűen átverni, ha kevesebb energiát viszünk be annál, mint amire szüksége van, akkor máshogy fogja megoldani a dolgot, bekapcsol a raktározó üzemmód, túljár az eszünkön, még akár hízni is elkezdünk.

Ez az érv több sebből vérzik, például kapásból fizikailag értelmezhetetlen (a semmiből nyert energia, ugyebár), de erről most nem akarok értekezni, mert száraz is, unalmas is, és úgy tűnhet, mintha magas lóról ugatnék. Lehet egyáltalán egy lóról ugatni? Mindenesetre képzeljetek el, vicces.

Értem én, hogy az értelmesebb kétkedők itt arra gondolnak – és aláírom, nem is teljesen alaptalanul –, hogy a szervezetünk végső soron létfenntartásra törekszik, ezért aljas támadásként, vészhelyzetként éli meg a zabastoppot, és elkezd foggal-körömmel ragaszkodni a zsírpárnákhoz.

Részigazság van ebben, a valóság viszont, szerencsére, nem ilyen riasztó.

Bár nem törvényszerű, de krónikus kalóriamegvonás során tényleg lecsökkenhet a testünk energiafelhasználása, ami egyrészt a fizikai (akár spontán!) aktivitásunk visszaesésére, másrészt a metabolikusan aktív testszövetek (például izmok) veszteségére, harmadrészt pedig az alap energiaforgalom (BMR) ettől független (ún. adaptív) csökkenésére vezethető vissza. Néhány dolgot viszont látnunk kell ezzel kapcsolatban.

Az egyik az, hogy az energiaforgalom környezeti változásokhoz igazodó lecsökkenése az emberben igencsak korlátozott mértékű, összehasonlítva például a téli álmot alvó állatokkal. A valódi hibernációra képes állatok (például denevérek) energiafelhasználása akár 98%-kal lecsökkenhet, de még a kevésbé drasztikus nyugalmi állapotba kerülő medvéké is 75%-kal.¹

Ja, és azt mondtam már, hogy ilyenkor a szívverésük is hihetetlenül lelassul, ráadásul egyáltalán nem esznek, isznak, vizelnek és ürítenek? És mindennek ellenére bizony nem áll le a fogyásuk, a testtömegük jelentős részét elveszítik a hibernáció során, hiszen a semmiből ők sem tudnak energiát kinyerni.

Most nagyon óvatosan kell fogalmaznom, hogy ne sértsek meg senkit: ehhez képest mi emberek nem tudunk hibernálódni, eszünk is (remélhetőleg) valamit egy diéta során, mozgunk, vizelünk és ürítünk, a szívverésünk se lassul le, és egyesek mégis attól tartanak, hogy az anyagcseréjük jobban takarékra teszi magát, mint egy barnamedvéé téli álom során? Legyünk már észnél, barátaim! (Elég óvatosra sikerült? Kétségeim vannak…)

Persze, egy a maciéhoz képest szerény metabolikus adaptáció előfordulhat nálunk is (általában hosszú diétázást követően), de ez sosem olyan mértékű, ami a fogyást lehetetlenné teszi. Másrészt pedig, ha bekövetkezik is ez az átkos alkalmazkodás, akkor azzal mégis mi a fenét tudnánk kezdeni azon kívül, hogy elfogadjuk, és ügyesen kompenzáljuk, praktikusan egy kicsit több testmozgással és/vagy egy kicsit kevesebb evéssel?

Vannak persze, akik azt állítják, hogy az ő speciális étrendjükkel és különféle biohackekkel (sajnálom, de engem valami miatt a hideg kiráz ettől a szótól, ugye nem vagyok egyedül?) még ez a csekély mértékű metabolikus adaptáció is elkerülhető. Erre én személy szerint két dolgot mondok:

1. Akarja elkerülni a fene, hadd végezze a testem a dolgát, eszem ágában sincs kevésbé hatékonnyá tenni. Én inkább gyalogolok egy kicsit többet, minthogy emiatt meghatározott szabályok szerint kelljen táplálkoznom.
2. Egyébként is hiszem, ha látom. Nem te mondtad, hogy a testünket nem lehet ilyen könnyen átverni, kicselezni?

És végül még valamit, egy kicsit más nézőpontból: az emberek évszázadokkal ezelőtt is fogytak, ha akartak, méghozzá anélkül, hogy tudták volna, mi a manó az a kalória, makrók, vércukor, inzulin és társai.

Mit csináltak ezek az emberek? Kevesebbet ettek és többet mozogtak. Ez a faék egyszerű módszer mind a mai napig működik milliók számára, így legalábbis szűklátókörűségnek tűnik azt kijelenteni, hogy amit ezek az emberek csinálnak, az rossz. Hogyan lehet rossz valami, ami akár csak egyetlen ember számára működik?

Szó se róla, a kevesebbet evésre számtalan trükkös – bár emiatt önmagában nem is mindig megbízható – megoldás létezik, az intuitív táplálkozástól kezdve a böjtölésen át a liszt és cukor tiltólistára tételéig, de hogy a kalóriaszámolás is teljes joggal a működő megoldások közé tartozik, azt intelligens ember szerintem nem vitathatja.

A kalóriaszámolás kevés az egészséghez?

Now we’re talking, ahogy az angol mondja. Ez a felvetés még akár igaz is lehet, attól függően, hogy mennyire kategorikusan jelentjük ki. Nyilván máshogy fog alakulni két olyan, azonos kalóriabevitelű embernek az egészsége, akik közül az egyik vegyes, mediterrán típusú étrenden él, míg a másik kizárólag Master Croc chipset vagy Pilóta Kekszet eszik.

Amit én viszont őszintén nem értek, az a következő:

Miért nem lehet elfogadni és bátran kijelenteni, hogy a kalóriaszámolás egy jó alapvető stratégia a fogyáshoz és az egészséghez, de érdemes azért azzal kapcsolatban is tudatosnak lennünk, hogy mit eszünk?

Olyan nehéz ezt belátni, ahelyett, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntjük a kádból? Annál is inkább fontos lenne ez, mert ha kalóriaszámolással sikerül kicsit kevesebbet ennünk és fogynunk, akkor az már minden mástól függetlenül is egészséges!

Régi népi bölcsesség, hogy ha mértékletesen eszünk, tovább élünk. A modern orvostudomány mára már igazolta ezt az állítást. Erre ha nem is bizonyíték, de egy jó szemléltető példa az a kísérlet, amit a Kansas State University táplálkozástudományi professzora, bizonyos Mark Haub végzett magán.² Tíz héten át szinte kizárólag sós és cukros nassolnivalókat (tehát a közvélekedés szerint „szemét ételeket”) evett vitaminokkal és fehérjeporral kiegészítve, de odafigyelt arra, hogy kalóriadeficitben legyen, vagyis kevesebbet egyen annál, mint amennyire a testének szüksége van.

Haub nem meglepő módon sokat fogyott a kísérlet végére, de ami ennél is érdekesebb, több egészségi markere (koleszterin-, vérzsír és vércukorszint, vérnyomás) jelentősen javult. Az eredmény még magát a szakembert is meglepte. Kiemelte, hogy a „junk food” diétát nem ajánlja senkinek, de az adatok alapján nem tudja magabiztosan kijelenti azt sem, hogy az egészségtelen volna.

A Haub által saját magán megfigyelt változások ráadásul csak a jéghegy csúcsát jelentik, hiszen tanulmányokból tudjuk, hogy a kalorikus megszorításnak, vagyis a kevesebbet evésnek még ennél is sokkal több, bizonyított egészségi előnye van, és jelentősen hozzájárulhat az életünk meghosszabbításához.^{3 4}

Ha ezeket az áldásos hatásokat beletehetnénk egy tablettába, azért csillagászati összegeket el lehetne kérni, és ez ráadásul ingyen van!

Vigyázat: ez nem azt jelenti, hogy hosszú távon egyáltalán nem is számít az étrendünk összetétele az egészségünk szempontjából. Ez csupán azt jelenti, hogy a különböző zsírégető diétáknak az áldásos hatásai sokkal nagyobb mértékben származnak magából az energiamegszorításból és a fogyásból, mint azt elsőre gondolnánk. Bevallom, ezzel sokáig én se voltam tisztában.

Egyrészt, amikor fogyóztam (vagy szálkásítottam, mindegy is, minek hívjuk), azt elsősorban mindig hiúságból tettem, vagyis jobban akartam kinézni. Nem különösebben érdekelt, hogy van-e bármilyen más pozitív hozadéka azon kívül, hogy talán végre nem kell utálnom magamat a tükör előtt állva.

Másrészt, a legtöbb diétás könyv, blog, guru, tanácsadó nem is ír a kalóriamegszorítás egészségi előnyeiről. A hangsúly mindig az adott szuperdiétának az összetételén van, és az üzenet az, hogy ha ezt eszed, azt pedig nem eszed, akkor egészséges leszel. Egy szót se ejt a többség arról, hogy mekkora szerepe van pusztán a kevesebbet evésnek.

Direkt titkolják el, vagy nem is tudnak róla? Jó kérdés… ugyebár mivel ez egy viszonylag egyszerű koncepció, nem is nagyon lehet pénzt kérni érte, termékpalettát felhúzni rá, stb. De na, visszafogom a bennem élő szarkasztikus manót.

A lényeg az, hogy a kalóriaszegény (de fontos: alultápláltságba nem átcsapó!) étrendnek és a testsúlyvesztésnek önmagában rengeteg egészségi előnye van, függetlenül attól, hogy a fogyást milyen módszerrel érjük el.

Ezt azért kritikus tisztán látnunk, mert máskülönben hibás okozati összefüggést állíthatunk fel: azt gondolhatjuk, hogy azért lettünk egészségesek, mert egy meghatározott étrendet (legyen az növényi alapú, ketogén, paleo vagy bármilyen) követtünk, miközben a valóság valószínűleg az, hogy a javuló laborértékeinket nagy részben (ha nem is kizárólag) a kalóriamegszorításnak és a testsúlycsökkenésnek köszönhetjük, nem pedig annak, hogy bizonyos ételeket ettünk vagy nem ettünk.

Ennek megvilágítására hadd éljek egy hasonlattal. Ha valaki csirkejelmezben egy áruház fotocellás automata bejárata elé áll, és az ajtó kinyílik, akkor vajon azért nyílt ki az ajtó, mert az illető odaállt, vagy pedig azért, mert csirkejelmezben volt? Nem mindegy! Nagyon sok (szerintem feleslegesen) túlbonyolított zsírégető diéta elhiteti a célközönséggel, hogy a csirkejelmez a lényeg, nem pedig az, hogy az ajtó elé kell állni – csirke-, béka- vagy dínójelmezben, vagy akár meztelenül.

Ceterum censeo: a kalóriamegszorítás már önmagában is bizonyítottan egészséges, így én őrültségnek és károsnak tartom azt a lejáratókampányt, amit egyesek a kalóriaszámolás ellen folytatnak, ezzel megfosztva az embereket egy egyszerű lehetőségtől, amivel máris rengeteget tehetnének az egészségükért. Nem ez minden, amit tehetnek – de nagyon jó kezdet!

Kalóriaszámolással fogyni nehéz és nyomasztó?

Sokan vannak, akik hisznek ugyan többé-kevésbé abban, hogy kalóriaszámolással lehet fogyni, de úgy gondolják, a diétázás ilyen formája feleslegesen korlátozó, nehéz és nyomasztó. Itt megint csak azt tudom mondani, hogy ha valaki így érzi, hát így érzi; nem akarom senkinek az érzéseit kétségbe vonni. Úgyhogy inkább csak el szeretném mondani, hogy én éppenséggel nem így élem meg:

Számomra a kalóriaszámolásnál felszabadítóbb, a kreativitásnak és önállóságnak nagyobb teret engedő fogyási (vagy akár szintentartási) stratégia nem is létezik.

Mindenekelőtt érdemes válaszolnunk arra a kérdésre, hogy mi kell hogy legyen egy jó fogyási módszer kiindulópontja. Szerintem az, hogy működjön, pontosabban szólva hatékony legyen. A hatékonyság egy zsírégető diéta esetében azt jelenti, hogy ha már időt és energiát szánok valamire, bizonyos keretek közé szorítom az életemet, akkor a befektetett energiám a lehető legbiztosabban és legnagyobb mértékben térüljön meg.

Ezzel el is érkeztünk az első nagy vízválasztóhoz, ugyanis léteznek olyan fogyási stratégiák, amik azt ígérik, hogy kalóriaszámolás nélkül is le lehet fogyni velük. Ez papíron jól hangzik, azt viszont általában nem verik nagydobra, hogy ennek a látszólagos szabadságnak ára van, mégpedig kettős ára: egyrészt ezek a diéták igen gyakran kevésbé megbízhatók és hatékonyak, mint a kalóriaszámolásra épülő módszerek, másrészt pedig ami szabadságot egy kezükkel adnak, azt a másik kezükkel sokszorosan vissza is veszik.

Ezek a „trükkös” diéták kalóriaszámolás helyett valamilyen más megoldással, az ígéret szerint sokkal egyszerűbben és élhetőbben érik el azt, hogy kevesebbet egyél. Ennek millió változata létezik (ajánlom a kilencvenes években elhíresült káposztaleves diétáról szóló cikkemet), de alapvetően két típusba sorolhatók: a diéta vagy azt mondja meg, hogy mit ne egyél (tiltólista), vagy pedig azt, hogy ha eszel, akkor csakis bizonyos típusú ételeket egyél (ez a tiltólista inverze). A gyakorlatban ennek a kettőnek a keveréke szokott előfordulni.

A legtöbbször persze az, hogy – úgyszólván – mire megy ki a játék, ügyesen el van hallgatva, és esetleg valamilyen tudományos(nak látszó) körítéssel palástolva. Tehát a diéta népszerűsítője nem arra helyezi a hangsúlyt – sőt, általában meg se említi –, hogy ha ezt az étrendet követed, akkor bizony kedves lányom vagy öcsém, sanszosan kevesebbet fogsz enni, mint szoktál; hanem valami másra, legyen az vércukor, inzulin, ketózis, bélflóra, anyagcsere, méregtelenítés, stb.

Ilyenkor jó esetben az történik, hogy az új és izgalmas étrendtől fellelkesült delikvens tényleg kevesebbet eszik, mint amennyire a testének szüksége volna, hiszen a kötelezővé tett és/vagy megengedett ételekből nem tud vagy nem kíván olyan sokat enni. Így tudtán kívül kalóriadeficitbe kerül és fogyni kezd, mint amikor egy gyereknek banánpürébe keverve adják be az orvosságot. A banánpüré ebben a hasonlatban a különleges és új és izgi és szuperegészséges diéta, az orvosság pedig az energiamegszorítás, más néven kalóriadeficit.

Hát akkor mi itt a probléma, kérdezheted joggal. Ha működik, akkor működik, nem? Nos, a bökkenő az, hogy a bűvésztrükk nem mindenkinél működik, és nem is mindenkinél ugyanannyira működik.

Ha egy diéta kalóriaszámolás helyett (tehát ismétlem: nem kalóriaszámolás mellett, hanem kalóriaszámolás helyett) kizárólag az ételek fajtájára, tilos és megengedett ételekre koncentrál, lényegében zsákbamacskát árul a búcsúban. Ha a diétázónak szerencséje lesz, fogyni fog tőle; de ha nem lesz szerencséje, akkor nagyon hamar frusztráló helyzetben találhatja magát, amikor is hiába eszi a megengedett ételeket és hiába zárja ki a tiltott, „bűnös” ételeket, a mérleg nem, vagy csak nagyon lassan és kiszámíthatatlanul mozdul. Miért? Azért, mert a homo sapiens ügyes túlélő, és ha csak bizonyos dolgokat ehet, akkor előbb-utóbb megtanul ezekből a dolgokból olyat és annyit enni, ami kielégíti a teste szükségleteit – vagy rosszabb esetben még meg is haladja azt, ha a mennyiségi korlátok nélküli étrenden felbuzdulva pukkanásig eszi magát a „zöld lámpás” ételekből.

Legrosszabb esetben szegény diétázó nem csupán azzal szembesül, hogy a szuperétrendet követve nem fogy egy dekát se, de még azzal is, hogy baromira elege van a megengedett ételekből, vagyis – visszautalva az orvosságos hasonlatra – unja a banánt!

Márpedig ne legyenek illúzióink, minden olyan étrendet, amit nem mi magunk állítottunk össze, előbb-utóbb valószínűleg unalmasnak és idegesítőnek fogunk tartani. Étteremben is szeretünk étlapról választani, és nem azt mondjuk a pincérnek, hogy bármit hozhat, nem igaz? A kalóriaszámolást elutasító diéta tehát nem csupán megbízhatatlan, de még csak nem is feltétlenül élvezetes.

Így hát én sokkal szívesebben indulok ki egy kalóriaszámolós diétából, annak biztos tudatában, hogy fogyni fogok, és ezen kereteken belül kialakítom a számomra legkönnyebb, legélvezetesebb, legtáplálóbb, legfinomabb étrendet – semmint hogy egy olyan kalóriaszámolás nélküli diétát kövessek, ami valaki más szerint finom és tápláló, én viszont valószínűleg korlátozásként fogom megélni, rá fogok unni, és igazából még csak abban sem lehetek biztos, hogy fogyni fogok tőle.

Ezzel pedig elérkeztünk a lényeghez:

Az ügyesen és okosan alkalmazott kalóriaszámolás egyáltalán nem kell hogy korlátozó vagy nyomasztó legyen, hanem éppen ellenkezőleg: kifejezetten könnyűvé és felszabadítóvá teheti a diétázást, de akár a testkompozíciónk szinten tartását is!

Persze, egy kis időt és energiát bele kell tenni, de hát legyünk őszinték, mibe nem kell, ami valóban hasznos, jó és működik?

Ha viszont egyszer ezen a sokkon túltesszük magunkat, és hajlandók vagyunk lenyelni az „orvosságot”, akkor onnantól kezdve csak a képzeletünk szab határt annak, hogy az orvosságot hogyan vesszük be. Nem kell semmiről (bizony, még a „gyilkos” tésztafélékről vagy az édes ízről) sem lemondanunk, mert tisztában vagyunk azzal, hogy min múlik a fogyás, és legfőképp persze azzal, hogy min nem múlik a fogyás.

Ismétlem, ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem is foglalkozunk azzal, hogy mit eszünk! Ez mindössze azt jelenti, hogy a lényegre koncentrálunk, és ezen biztos talajon állva elkezdünk bízni a saját intelligenciánkban és kreativitásunkban.

Nem vesszük készpénznek, hogy valaki szerint ezt vagy azt nem szabad enni, vagy csak ennyit vagy annyit szabad enni belőle, hanem kipróbáljuk, kikísérletezzük, hogy mi az, ami minket a lehető legnagyobb megelégedéssel tölt el, amire a legjobban reagálunk testileg és lelkileg is; mindezt pedig abban a megnyugtató tudatban, hogy biztos úton haladunk a céljaink felé, legyen az a fogyás, vagy éppen a karcsúságunk megőrzése.

Létezik ennél felszabadítóbb hozzáállás? Számomra biztos nem, és van egy olyan érzésem, nem vagyok vele egyedül.

A kalóriaszámolás életidegen és kényszeres?

Némileg az előző ponthoz kapcsolódik, de mégis külön érdemes beszélni róla: sokan azért idegenkednek a kalóriaszámolástól, mert az élettel nem, vagy csak nehezen összeegyeztethető, kényszeres dolognak tartják. Valahogy úgy szokott szólni a védekezés, hogy akinek van erre ideje, annak szuper, nekem sajnos nem fér bele, hogy számolgatásról és méregetésről szóljon az életem. Szokás még azt is felhozni, hogy aki kalóriaszámolással fogy le, az soha nem fog megtanulni intuitívan táplálkozni, és örökké függni fog a számolástól.

Az életidegenségről csak annyit, hogy ez egy messzemenően szubjektív fogalom. Az nem életidegen, hogy órát használunk, porszívózunk, napszemüveget hordunk? Biztosak lehetünk benne, hogy a vadon élő ember mindegyiket látva nagyokat pislogott volna.

A kalóriaszámolás pusztán egy segédeszköz, mint a karóra vagy a krumplihámozó, ami könnyebbé teheti a céljaink elérését. Hogy képesek vagyunk-e súrlódásmentesen, urambocsá’ vidáman beilleszteni az életünkbe, az már csakis a hozzáállásunkon múlik.

Ettől függetlenül elhiszem és átérzem, hogy nem mindig egyszerű. Akinek egy egész család élelmezéséről kell gondoskodnia, nagyüzemben főznie-sütnie, annak nyilván nehezebb megoldania a kalóriaszámolást, mint egy egyedülálló egyetemistának, akinek a főtt étel a csípős Vifon (esetleg ha rongyrázó, Smack!) levest és a tojásrántottát jelenti. Nehezebb, de nem megoldhatatlan. Számtalan többgyerekes, egész nap dolgozó anyát ismerek, akik annyira elszánták magukat, hogy nem ismernek lehetetlent.

Az egyik kézenfekvő megoldás, hogy a család többi tagjának kosztja mellett saját magunknak külön tervezünk, főzünk, mérünk és számolunk. Macerás? Kicsit biztosan, de megéri, mert ez garantálja, hogy nem csupán fogyunk, hanem közben – a kalóriakereten belül maradva – jókat és finomakat ehetünk. Ha ráadásul sikerül valakit a családon belül még „elcsábítanunk”, aki velünk együtt diétázna, máris csapatban vagyunk, úgy pedig sokkal könnyebb!

Ha nem tudunk vagy akarunk külön koszton élni, akkor is megoldható a projekt, hiszen bármilyen főtt ételnek a kalóriatartalmát ügyesen ki tudjuk számolni, ha a nyers összetevőket lemérjük, a főzéshez felhasznált olajat kiszámoljuk, stb., majd a végén a fazékhoz/tepsihez képest a tányérunkra kerülő adagot arányosítjuk. Nem baj, ha a végeredmény nem tökéletesen pontos, hiszen egy nagyjábóli pontosság is elég ahhoz, hogy képbe kerüljünk, és tudjunk vele dolgozni hosszú távon.

Ha egy ételt pedig nem tudtunk vagy elfelejtettünk lemérni, az se tragédia, nem kell pánikolni. Egyrészt azért nem, mert egy-egy étkezésen vagy napon semmi nem múlik, másrészt pedig előbb-utóbb képesek leszünk arra, hogy ránézésre is jó közelítéssel megsaccoljuk bármilyen étel kalóriatartalmát. Ezzel pedig el is érkeztünk az utolsó tévhithez, mégpedig ahhoz, hogy a kalóriaszámolás kényszeressé tesz, és nem tanít meg a valódi kiegyensúlyozott táplálkozásra.

Ahogy Besenyő K.F.SZ. István, azaz Besenyő Kalóriát Felszabadultan Számoló István mondaná: Jaaaj kééérem, nóóórmális? Hát ez hülyeség!

Kényszeressé csak az tehet minket, aminek megengedjük, hogy kényszeressé tegyen. Ha nem hagyjuk, akkor megmarad egy eszköz szintjén, amit használunk, amikor kell, és visszatesszük a fiókba, amikor nem kell.

De mondok egy másik hasonlatot, mert azokat szeretem (remélem, ti is!). Ha van az autónkban tolatóradar, az segít abban, hogy ne törjük össze magunkat és másokat. Mármost ha valaki csukott szemmel tolat, és csak a pittyegésre figyel, akkor persze örökre függni fog a tolatóradartól. Ha viszont hajlandó egy kicsit kinyitni a szemét és figyelni, úgy megtanulja az autója méreteit, és előbb-utóbb már radar nélkül is ügyes lesz.

Az az ember, aki hajlandó az életéből néhány hónapot rászánni arra, hogy méregessen és számolgasson, az nem csupán az álomalakját fogja nagyobb hatékonysággal elérni annál, aki a sötétben tapogatózik; nem csupán élvezetesebben fog táplálkozni annál, aki valamilyen kőbe vésett étrendet követ vagy tiltólisták fogságában él – hanem szuperképességre tesz szert: „röntgenszeme” lesz, amivel ránézésre is nagyjából meg tudja majd mondani, hogy egy tál főzelékben, egy szelet rántott húsban vagy egy marék mogyoróban mennyi energia van. Ugye milyen menő?

Az ilyen ember pedig akár nyugodtan fel is függesztheti a kalóriaszámolást, amikor elégedett az eredményeivel, és nem fog elhízni. Ha mégis elhízik, akkor annak más oka lesz, mégpedig olyan (elsősorban lelki, pszichés) oka, ami egy kalóriaszámolás nélküli diéta után is visszarántotta volna a mélybe. Sőt…! Meg merem kockáztatni, hogy akinek éppen összecsapnak a hullámok a feje fölött, annak a kalóriaszámolás pont hogy egy mentőövet jelenthet; egy biztos pontot az élet viharos forgatagában, amibe bele tud kapaszkodni, hogy a hánykolódását megállítsa és újra kézbe vegye az irányítást.

Ideje mindezt kipróbálni!

Ha sikerült meggyőznöm téged, hogy a kalóriaszámolás nem ördögtől való, sőt, az egyik legegyszerűbb, leghatékonyabb és legfelszabadítóbb segédeszköz a fogyáshoz (vagy már eleve meg voltál győzve, csak azért olvastad végig a cikket, mert szereted a rizsázásomat), akkor itt az ideje mindezt átültetni a gyakorlatba!

A blog feliratkozójaként hozzáférést kapsz az ingyenes 30 napos kihíváshoz, aminek segítségével megtapasztalhatod a kalóriaszámolás nagyszerűségét. Ez egy egyszerű táblázat, ami segít bármilyen diéta során rendszerezett és motivált maradni, a tápanyagbevitelt és az eredményeket naplózni.

Ha még nem iratkoztál fel, kattints ide, add meg az email címedet (utána ne felejtsd el megerősíteni a feliratkozást!), és meg is kapod a hozzáférést az üdvözlő emailben a táblázathoz. Ha régi feliratkozó vagy, és nem találod az emailt, írj bátran emailben a címeddel, és külön elküldöm!

Ha hasznosnak tartod az írásaim, hálásan megköszönöm, ha a Patreon oldalamon egy kávéra való, jelképes havi összeggel támogatsz abban, hogy a jövőben még több hasznos és inspiráló tartalmat készíthessek nektek!